2017. június 26.

TIZENNYOLC (LÁNGOK A BŐRÖN)

Nos, most én is azt kérdezem, mint Sage: mit mondhatnék? Nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni és várni ezt a történetet, iszonyú hálás vagyok nektek, amiért figyelemmel kíséritek a soraimat. Köszönöm, hogy írhatok nektek!
Minden utolsó fejezetnél ejtek pár szót a jövőről, hogy nagyjából milyen történet várható és mikor - na, ez most elmarad, ugyanis erre még nem tudok felelni. Lehet majd tőlem friss írást olvasni itt, de hogy pontosan mit és mikor, még a jövő zenéje. Úgyhogy szokás szerint arra kérlek titeket, ne feledjétek a blogot, hisz sok-sok befejezett történet vár még felfedezésre, a "Befejezett regények" fül alatt kedvetekre válogathattok.
Jó olvasást kívánok mindenkinek az utolsó fejezethez, és remélem, nem okozok csalódást!
Puszilok mindenkit,
Nilla


Szombat reggel lévén első utam a zöldségpiacra vezetett. Szerettem volna főzni egy finom ebédet anyának és Nevnek, és egyszerűen csak beszélgetni velük, élvezni a társaságukat. Hiányzott már egy normális, hétvégi ebéd, a nyugi, a pihenés. Hogy azokkal lógjak, akiket szeretek. Hiába hívtam Karolát is, azt mondta, kirándulni mennek a családdal, és csak holnap este érnek vissza a városba. Volt egy pillanata a telefonbeszélgetésünknek, amikor úgy éreztem, Karola elhallgat valamit előlem. Más lett a hangja, még a szavait furcsának találtam, egyszerűen nem olyan volt, mint bármikor máskor.
– Történt valami? – kérdeztem rá.
– Miért? – dobta vissza a labdát. Sóhajtottam, és vászontáskát húzva a vállamra elindultam a parkolóból a piac felé. Hétágra sütött a nap, legalább huszonhárom fok volt, és a meleg percről percre növekedett. Feltettem a napszemüvegemet, és próbáltam kitalálni, hogyan válaszoljak Karolának.
– Nem tudom. Mondd meg te.
Mély csönd költözött a vonalba. Kikerültem két szaladó kisgyereket, meg a mögöttük loholó, szatyrokkal felpakolt anyukát. Karola továbbra is hallgatott. Amikor megszólalt, hangja halkan csengett.
– Szeretem őt, Sage. Nagyon. Nem bírok elszakadni tőle.
Ezt az érzést én is jól ismertem.
– Nem akarom, hogy megint összetörj.
– Én sem. De tudom, hogy bánni fogom, ha eltaszítom magamtól. Tudom, hogy végződhet ismét rosszul, és óriási vesztenivalóm van, de a boldogságomról van szó. Nem dobhatom el magamtól. Nem bírnám ki.
– Hmm.
Nézegettem a dinnyéket és a paradicsomokat egymás mellé pakolva egy öreg néni standjánál, miközben Karola szavai vágtak szíven. Ugyanabban az átkozott cipőben jártunk. Megint.
– Azt hiszem, igazad van – mondtam rekedten. – Ragadd meg a boldogságodat, mert ki tudja, másként talán elillan.
– Most melyikünkről is beszélünk? – nevetett. Én is elmosolyodtam.
– Vigyázz magadra, majd később hívlak.
– Minden rendben van?
– Persze. Csak el kell intéznem valamit.
Elköszöntem, leraktam a telefont. Ragadd meg, basszus, ragadd meg! – üvöltött bennem a gondolat. És a saját szavaim is ott suttogtak: mert talán elillan.
Nem, döntöttem el. Többet nem hagyom elmenni.
Elszakítottam a tekintetem a dinnyéktől, lendületesen megfordultam, és egyenesen beleütköztem valakibe. A répák kiestek a lány kezéből, ő maga pedig felnevetett, ám a nevetése ismerősen hangzott. Levettem a fejemről a napszemüveget, és megnéztem, kit ütöttem el.
– Kitty? – lepődtem meg. Lehajoltam, hogy felkapjam a répáit. – Ne haragudj, annyira sajnálom! Telefonálni és bámészkodni nem a legjobb párosítás.
Kitty továbbra is nevetett, kecses mozdulattal megvonta a vállát. Szőke haja hosszú copfban himbálózott a tarkóján, bőre napbarnítottabb, mint amire emlékeztem.
– Ugyan, semmi gond. Én sem figyeltem valami kifejezetten. Örülök, hogy te vagy az, Sage. Régen láttalak – mosolygott rám. Kissé elszorult a torkom, a lány ugyanis a Leprechaunban volt az egyik csapos.
– Hát, igen – motyogtam. – Nem mozgok már arrafelé.
Kitty elhúzta a száját, és elvette tőlem az összeszedett répákat. Bevágta a táskájába, miközben félrenézett. Felismertem egy szánakozó pillantást, ha láttam egyet.

2017. június 18.

TIZENHÉT (MIT MONDHATNÉK)

Sziasztok! Utolsó előtti fejezet, nagyon kellemes olvasást kívánok, és köszönöm szépen a visszajelzéseket! <3


– Mi a fasz – motyogtam kiszáradt torokkal, amikor felébredtem. A saját ágyamban hemperegtem, fél zoknim hiányzott, és a fejemben úgyszólván égi háború dúlt, de... Minden a helyén volt. Ismerősen.
Akkor miért káromkodtam?
Aztán eszembe jutott minden. Az egész tegnapi nap, a szívfájdalom, a kocsmabuli, a táncolás és természetesen Harper. Hogy a késdobáló előtt megcsókolt, amíg szoborrá dermedve el nem toltam magamtól.
Kimásztam az ágyból, azonnal innom kellett egy pohár vizet. A konyháig jutottam, ott megtorpantam. Az asztalnál maga Harper ült. Anyám már nem volt otthon, a kocsiját sem láttam a felhajtón. A fürtöske véreres szemmel kortyolgatott egy óriásoknak szánt adag kávét.
Mielőtt megszólaltam volna, a mosogatóhoz mentem, és sietve ittam, amennyi csak belém fért. Nagyot sóhajtva fordultam vissza Harperhez.
– Szia.
Ő szégyenlősen, sőt, félve lesett felém.
– Szia.
Kihúztam a széket, leültem. Harper feltűnően kerülte a pillantásomat, a feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Nehéznek tűnt belekezdeni. Mint sötét örvény, kavarogtak bennem a szavak.
– Mi történt... tegnap? – jobbnak láttam a lényegre térni, amint meg bírtam szólalni.
Harper hosszan fújta ki a levegőt.
– Iszonyatosan szégyellem magam. És... zavarban is vagyok.
– Látom – beharaptam az ajkamat. – Mondjak valamit? Én azon már túl vagyok. Még részegen túllendültem rajta.
A fürtöske rám nézett, tekintetében ezúttal kemény megdöbbenéssel.
– Nem akadtál ki?
Elgondolkodtam.
– Nem. Be voltunk nyomva. Legalábbis erről van szó, ugye? – kaptam a szám elé a kezem. – Mondd, hogy nem zúgtál belém, vagy ilyesmi!
– Mi a...? Nem! Mégis miből...
– Hál istennek. Akkor meg jól értelmeztem a helyzetet. Egy botlás volt, amit felnőttként kezelünk. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, mert nem az.
– Igen... Mármint, persze, igazad van.
– Szuper – felálltam. – Reggeli?
– Ja, az jól jönne.
Mindent elmondtam, amit terveztem, Harper mégis távolságtartó maradt. Túl feszült. Túl zavart. Miközben palacsintákat melegítettem, fáradt hangon szólt közbe:
– Már csak azt kell eldöntenünk, ki mesélje el Nevannek.
Tejszínhabos flakonnal a kezemben megfordultam, összehúztam a szemem.
– Hogy zajlana az a beszélgetés, mit gondolsz?
Harper a fejét vakarta.
– A „bocs, Nev, hogy sakál részegen lekaptam életed szerelmét, ígérem, többet nem fordul elő” nem hangzik túl jól.
Megdermedtem.
– Mi?
Harper felvonta a szemöldökét.
– Mi mi? – értetlenkedett.
– Mi az, hogy élete... – csíptem le a mondat végét, mert a hajam tövéig elpirultam.
– Ah, franc – sóhajtotta a göndörke. – Újat mondtam?