És mégis figyelek rád... - XXII.

Sziasztok! :)))

Szóval tetszett az előző fejezet, de nagyon örülök! :D Kaptam véleményeket is, kattintgatásokat is, szóval nagyon örültem neki! Remélem, ez a fejezet is kielégítő lesz, megkapjátok a válaszaitokat, a kellő mennyiségű Josht jövő hétig :P

Szép hétvégét, tomboljatok ti is, mint a nyár! :)))

N.

XXII.

Zene:

ALICIA KEYS - New Day

                                                                     "It's alright to feel however you want to..."

Vajon mit is jelent az, hogy barátnő? Úgy értem, valójában. Mert nyilván, azért vannak elképzeléseim. Egy kapcsolatot, kézen fogva sétálást, csókokat, vacsorát, ágyba bújást, bizalmat, hűséget. Ezek természetes velejárói a fogalomnak. De mi van a „Légy a barátnőm” kérés másik oldalán? Légy nekem az az ember, akire támaszkodhatom. Légy nekem a legtitkosabb barátom, a legvadabb szeretőm, a mosolyom egy fáradt reggelen. Légy a saját világom.
És ez volt az a pont, ahol fel kellett tennem magamnak a legegyszerűbb kérdést, amelyre csakis a legőszintébb választ adhattam: Szeretnék-e az lenni? És ha az leszek, mi fog változni? Mivel fog járni? Megsérülök-e? Nem akarok hazudni, de talán általános iskolába jártam, amikor ezt egy fiú így megkérdezte tőlem. Vajon, ez azt jelenti, hogy ő volt az, akit igazán érdekeltem? Megtanultam és megszoktam már, hogy a férfiak nagytöbbsége nem barátnőt, hanem ágyast keres magának, és én eddig, egyetlen iskolai példát leszámítva, ezt láttam a normálisnak. Hisz mi mást is gondolhatnék, amikor akárhová nézek, azt látom, hogy mindenki menekül egy rossz házasságból a szerető ágyába, mert ha néhány órára is, de ott legalább elfelejtheti gondját-baját? Pedig biztosan szerette a kedvesét. Valamikor. Létezik erre egy szabály, hogy a szerelem egy idő után elmúlik? Miért nem tart örökké, ha már egyszer van?
Minden egyes kérdésemtől megrémültem. Pontosan azért, mert nem tudtam rájuk választ adni. Csak próbáltam valahogy feldolgozni, hogy itt volt nekem egy srác, aki azt szerette volna, akár átmeneti időre is, hogy összekapcsoljuk az életünket. Nem azt mondta, hogy engedd meg, hogy bizonyos időközönként használjam a testedet, cserébe kölcsönzöm az enyémet, és olykor kiöntjük egymásnak a lelkünket. Nem. Ő ennél jóval többet akart, engem, teljes valómban. Ez pedig, akármilyen nehéz is belátni, rémisztő volt a maga valójában. Mit kezdjek a helyzettel? Mitől lett hirtelen ilyen bonyolult? Készen állok én erre?
Régóta észrevettem magamon, hogy valami van, igenis, tagadhatatlanul ott sistereg a levegőben, és a mellkasomban is, különösen a gyomrom meg a szívem táján, de hogyan is tudnám bekategorizálni, ha előtte soha, semmi ilyesmiben nem volt részem? Ki kellene próbálnom, hogy milyen egy valódi kapcsolatban élni. Egy olyan sráccal, aki tényleg engem kedvel, magamért kedvel. Na, de vajon egy ilyen srácot találtam? Bárhogy is próbáltam ellenérveket keresni, végül mindig ott kötöttem ki, hogy igen. Pontosan ilyen srácot találtam.

Két napig nem aludtam, nem ettem és nem beszéltem, csak amikor muszáj volt. Mindenki azzal szívatott, hogy mennyivel jobb az új énem, mint a régi, de most még a poénjaikra sem voltam vevő. Minden pillanatot, időt és helyet kihasználtam arra, hogy a helyes döntést hozzam meg, és ehhez minden energiámra szükségem volt. Rissát is csak telefonon hívtam fel, és hányingerre hivatkozva lemondtam a délutáni találkozónkat, persze megértő volt, de egy veszekedett pillanatig sem hitte el, hogy az igazat mondtam.
Végül, amikor a pokoljárásnak is betudható, őrületes, vadul erre-arra csavarodó, tekeredő gondolatmenetek után úgy döntöttem, hogy beszélek Joshsal, mintha néhány kiló eltűnt volna a mellkasomról. Nem nyomta tovább. Az őszinteség, az mindig be szokott válni, még ha fájt is.
Mivel semmi ingerenciát nem éreztem arra, hogy egy nyilvános helyen vitassuk meg ezt a témát, áthívtam magamhoz. A múltkori elég rosszul végződött, és most szerettem volna elnézést kérni érte. Igazából, miután kimondta azt a bűvös mondatot, eléggé furán reagáltam. Először hitetlenkedtem, majd meg voltam győződve arról, hogy csak viccel, majdnem fel is nevettem, végül, mikor leesett, hogy komolyan gondolta, teljesen összezavarodtam. Na, ez az állapot mondjuk még most is tartott. Természetesen nem folytattuk, amit elkezdtünk, és Josh, látva a döbbenetemet, szabadkozott egy-két sort, majd elviharzott, én pedig ott maradtam értelmetlennek tűnő tettek és mondatok között, egyedül. De most már sikerült a felszínre törnöm, és tudtam, hogy mit akarok, illetve mit nem akarok. Már csak Joshsal is közölnöm kellett.
Sajnos nem ért rá, amikor hívtam, ezért várnom kellett jó néhány órát, mire találkozni tudtunk. Nos, mit ne mondjak... Ez volt aztán az igazi megpróbáltatás! Utólag visszagondolva, nem tudom megmondani, mit tettem, míg várakoztam, vagy mit nem tettem, mert összefolynak a dolgok. Az tuti, hogy minden pótcselekvést elvégeztem, ami csak az eszembe jutott, még néhány négyütemű fekvőtámaszt is lenyomtam. Aztán, egyszer csak, Josh ott állt előttem, és minden értelmet nyert, kivilágosodott.
Láttam, hogy feszeng, ezért nem is akartam túlságosan elnyújtani a pillanatot, viszont azt sem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondandómba. Mint egy bevezetés gyanánt, hátha oldja a feszültséget, megkérdeztem, kér-e valamit, de csak a fejét rázta. Na, igen, nem vagyok meglepődve, hisz leginkább válaszokra várt, nem teasüteményre meg kávéra.
– Először is tudnod kell, hogy a legtávolabb áll tőlem, hogy megbántsalak. Ha mégis sikerült, elnézést kérek érte.
De ő csak nézett. Nem szakított félbe. Tördelte a kezeit, de amikor odanéztem, akkor mindig abbahagyta, viszont egy-egy óvatlan pillanatban újrakezdte. Jó színész volt, de úgy tűnik, mindent ő sem tudott eltitkolni. Az arca viszont, mint valami nyugodt maszk, semmit sem árult el. Nem éreztem ettől jobban magam.
– Sokat gondolkoztam, miután magamra hagytál, sőt tulajdonképpen még jelen pillanatban is forognak a tekervényeim. És...
– Macey – szakított félbe hivatalos hangon. Rémisztő volt ez a hangulatváltozás. – Csak egyszerűen mondd ki, amit gondolsz. Nem fogok sírni, ígérem.
Abban a pillanatban úgy éreztem, én leszek az, aki mindjárt sírva fakad a sok érzelemtől, meg a tehetetlenségtől, hogy nem tudom megfogalmazni, mit akarok.
– Oké, én csak... Te annyira... És veled... De én... – makogtam szerencsétlenül. Mérges lettem magamra, hogy ilyen gyengének és bénának tűnök, de nem tudtam összeszedni magam. Aztán Josh megszólalt.
– Rendben van, megértettem. Kedves tőled, hogy fontosnak tartottad elmondani az álláspontodat. Így legalább tiszta előttem minden.
Mi? Mit hord össze? Hisz végig sem mondtam! De szemmel láthatólag Josh már indulni készült, lerendezve magában a témát. Rögtön magamhoz tértem, és amikor hátrált egy lépést, majd még egyet, végre megtaláltam a hangomat.
– Végighallgatnál?! – kicsit hangosabbra és ingerültebbre sikerült, mint terveztem, viszont hatásos lett. Egy rövid pillanatra ledermedt, majd visszaült a helyére, velem szemben. Ez máris sokat segített rajtam, megtaláltam a megfelelő szavakat, és a remegést is sikerült legyűrnöm. – Én csak azt próbáltam a tudtodra adni, hogy... Elég ügyetlen vagyok ezekben a dolgokban, ha nem vetted volna észre eddig.
– Azaz?
– Azaz nem tudom, hogy kell egy ilyen helyzetben viselkedni. Mit mondjak? Mit tegyek? Van megfelelő szó egyáltalán? Én még... Nekem még soha... – fújtam ki hosszan a levegőt. A magyarázkodásom kétségbeesett próbálkozásba fulladt, és egyáltalán nem volt ínyemre a dolog. Érzelmekről beszélni tényleg mindig ilyen rohadt nehéz?
Josh mellém ült, szorosan, de nem néztem fel rá.
– Nos, kezdetben az is megteszi, ha megcsókolsz – mondta halkan. Felnéztem rá, bele egyenesen azokba a barna szemekbe, amelyek most megkönnyebbüléstől csillogtak, vagy legalábbis valami olyasmitől, és megtettem, amit kért. Ő pedig viszonozta. Ott ültünk egymás mellett, és csak csókolóztunk, mintha ebből állna a világ. Még a kétes gondolatokat is sikerült kizárni a fejemből – ez a fiú ezt érte el.
Mikor elhúzódtunk egymástól, a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan, barna hajtincset, és ferde mosollyal, nem azzal a széles, szikrázóval, amit megszoktam már tőle, azt mondta, hogy:
– Ez most azt jelenti, hogy még többet foglak hívogatni, még inkább vágyom majd a társaságodra, megmutatok és elmesélek mindent magamból és magamról, aztán te eldöntöd, hogy elfogadod-e. Bemutatlak anyukámnak, és kell még néhány közös fotót készítenem, hogy akkor is velem lehess, ha mérföldek ezrei választanak el egymástól. És végül... azt is jelenti, hogy leütöm Xaviert a lábáról, ha bármi olyat tesz vagy mond, amit nem kellene neki.
Elnevettem magam, és a vállgödrébe temettem az arcomat. Még soha, senki nem mondott ilyesmit nekem. Bár azelőtt hánytam a túlzott érzelemközvetítéstől, most mégis, Josh szavai simogatták a lelkemet. Szóval ilyen érzés, mikor valakinek fontos vagy, és közli is veled.
– Szeretnék még valamit megkérdezni. – Bontakoztam ki az öleléséből. – Lehet, hogy egy kicsit... személyes lesz.
Josh halkan, kedvesen felnevetett.
– Csak figyelmeztetnélek, hogy már nem tudsz olyasmit kérdezni, ami túl személyes lenne.
– Oké, akkor elárulod a kódodat a bankszámládhoz is?
– Ha azt szeretnéd tudni. – Üdítő volt azt gondolni, hogy ennyire bízik bennem, de természetesen soha nem kérdeznék tőle ilyesmit. Csak gondoltam, vicces leszek.
– Csábító ajánlat, de inkább mégis mást kérdeznék. – Várt. Én is vártam, mert ötletem sem volt, hogyan nyögjem ki ezt. – A korábbi, hümm... társaid, ők hogyan birkóztak meg azzal, hogy milliók ismerik az arcodat, hogy figyelik, hol és mikor jelensz meg, és legfőképp, kivel?
– A korábbi társaim – vigyorodott el a szónál – vagy azzal foglalkoztak, amivel én, vagy olyan régen voltak, hogy akkor még nem volt ekkora hangsúlya ennek a kérdésnek.
Na, hát ez nem nyugtatott meg. Most, hogy a világ éhezők viadala lázban ég, valami azt súgja, hogy kemény idők várnak rám.
– Nehéz lesz? – kérdeztem.
Josh vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna.
– Nem. Kegyetlen nehéz lesz.
– Köszi, ezzel sikeresen megnyugtattál! – bólogattam.
– De ne félj, itt vagyok, és valahogy megoldjuk majd.
Önkéntelenül elmosolyodtam. Ilyet régen mondtak már nekem. Talán, apa lehetett utoljára, amikor rossz fát tettem a tűzre, ő meg megmentett anya haragjától.
– Csak egyetlen dolog van, amire már most szeretném felhívni a figyelmedet. Ez az aranyszabály, amit ha megszegsz, rosszul jársz.
Na, egy ilyen bevezető után minden jóra sikerült gondolnom! Halálra rémülten vártam, hogy mi lesz az a határ, aminek az átlépéséért fejvesztés jár.
– Soha, ismétlem, soha ne olvasd el a neten, hogy mit írnak rólunk. Még a képeket sem nézheted meg. Magadat pedig főleg nem guglizhatod! Bármilyen erős is a kíváncsiság kísértése.
– Azt hiszem, ezzel nem lesz gond. Eddig is figyeltem arra, hogy a neten miket osztok meg, ezek után még inkább fogok. És nincs guglizás, bevéstem az infót.
Próbáltam magamat nyugodtnak mutatni, de valójában rettenetesen begyulladtam a gondolatra, hogy újra minden sajtó velünk fog foglalkozni, és nem lesz egy hely a lakásomon kívül, ahol biztonságban lehetnék.
– Ne aggódj. Nem engedem, hogy olyan dolgokba nyúljanak bele, ami csak ránk tartozik. Megtartalak téged a külön kis belső világomnak, csak saját magamnak – mondta bizakodva, és megcsókolt, én pedig igyekeztem minden egyes szavát memorizálni, mert tudtam, hogy a nehéz időkben óriási szükségem lesz rá, hogy megnyugtasson.