És mégis figyelek rád... - XXIII.

Sziasztok! :)

Mire ezt a fejezetet olvassátok, én már Svédországban leszek, gyönyörködöm a tengerben, kicsit fázok, és nagyon-nagyon boldog leszek. Remélem, nektek itthon a forró kánikulában is legalább annyira jó lesz, majd gondoljatok rám, mikor süttetitek a hasatokat :))))

Jó olvasást a fejezethez, amihez annyit fűznék hozzá, hogy imádtam írni! Ez a rész nekem annyira... Josh és Macey. Majd meglátjátok, miért. :)

Jó szórakozást, jó hétvégét, nyarat, időtöltést!

Nilla

XXIII.

Zene:

JASON MRAZ - The woman I love

                                                                              "I don't wish to change you..."

A következő sokk akkor ért, amikor egy délután, rögtön a rádió után, Rissához mentem át. Még ebédelni sem mentem el, mert azt mondta, fontos dolgokról kell beszélgetnünk, ezért ha megtehetem, siessek. Hát persze, hogy megtehettem, legszívesebben már akkor rohantam volna, amikor hívott.
Ahogy beléptem a szobájába, egyetlen dolgot szúrtam ki, és minden más elvesztette az értelmét: két bőröndöt. Tudtam, hogy ez mit jelent. Csak nem akartam felfogni.
– Mész valahová? – kérdeztem meg mégis, összeszedve minden erőmet, de kiszáradt torokkal. Valami fojtogatni kezdett belülről.
– Igen – mondta nagyon halkan, megremegő ajkakkal. Nos, ez nem kezdődött valami jól.
– És? – csak ennyit bírtam mondani.
– Nem maradhatok itt örökké – tárta szét a karját. – Az élet odakint van. És vár engem.
Ez eddig mind szép és jó, csakhogy mi lesz vele? Hova megy? Hol fog lakni? Mit fog csinálni? És velem, velem mi lesz nélküle?
– Meggyógyultam, Macey, csak féltem megtenni az első lépéseket. De te mellettem voltál, támogattál, és akkor... Rájöttem, hogy nem maradhatok tovább itt.
– Te... nem... beszélhetsz... úgy... mintha... el... kellene... válnunk... – ziháltam. Valahogy nehezemre esett normálisan beszélni, artikulálni, összeszedni magamat.
– Nem beszélek úgy. De te is tudtad, ott belül, hogy ez a pillanat egyszer eljön. Itt az ideje, hogy megálljak a saját lábamon.
Megráztam a fejemet, a látásom elhomályosult. Csak abban voltam biztos, hogy el fogom sírni magam, mert most, ellenben azzal, hogy milyen sokáig bírtam előtte, nem fogom tudni tartani magam. Leültem az ágyával szembeni kanapéra, amin annyit olvastam mellette, és kirobbant belőlem a mélyről jövő, eszeveszett zokogás. A forró cseppek csak végigfolytak az arcomon, ezrével követve egymást, nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy. Csak elengeded magad, és kész, ők folynak. A mellkasom szorított, a torkom elszorult.
– Figyelj – hallottam meg hirtelen a nővérem hangját, a könnyek ködén keresztül. – Nem megyek el a városból. Gondoltam rá, de... nem akarok nélküled lenni, sehol. Kerestem egy kis albérletet, a város másik felében, már ki is béreltem. Nem kell elszakadnunk egymástól.
Igaza volt, de akárhogy is néztem, ez nem tudott megnyugtatni. Valamiért úgy hittem, hogy eljött a világvége, minden megváltozik, és az egyetlen ember az életemben, akit a lelkem minden szeretetével együtt szeretek, eltűnik. Elveszik a szemem előtt. Pedig nem volt így, de akkor, ott, abban a szobában, ezt nem éreztem. Mert elveszettnek éreztem magam.
– Nem foglak magadra hagyni. Vigyázunk egymásra, nem emlékszel? Én mindig, mindig itt leszek neked.
Nem találtam a szavakat. Egyszerűen nem jöttek, csak a buta könnyeim folytak, megállás nélkül. Később rájöttem, hogy valójában magamat sirattam, mert elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz akkor, ha ez a kötelék, ami összeláncol minket, megszakad. Csak a borzalmas, esetleges következményeket láttam, az elmebeteg képzelgéseimet, nem pedig a valóságot. De hogyan magyarázod meg egy kiborult embernek, hogy amit gondol a legnagyobb félelméről, az valójában nincs is úgy?
Amikor sikerült összeszednem magam annyira, hogy elapadjanak a könnyeim, a mosdóban összeszedtem magam. Egy csomó alapozót kellett használnom, mire visszanyertem az emberi formámat. A megdagadt szemeimen viszont így sem tudtam enyhíteni, de legkevésbé sem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam. Magam miatt hoztam ennyire rendbe az arcomat, mert nem akartam ilyen szétesetten a nővérem elé állni. Amíg ő elintézte a papírokat az egyik felső emeleti irodában, megittam két duplacukros krémcsokit az automatából, mert leesett a vércukrom. Egy esetleges ájulás hiányzott volna még! Tudtam, hogy ennem kellett volna, nem pedig ilyen veszettül édes szirupokat inni, viszont még az étel gondolatától is hányingerem támadt. De legalább a remegésem elmúlt, mire visszaértem a nővéremhez. Az ablakban állt, úgy, ahogy szokott, és a lábai előtt elterülő várost fixírozta, egészen nosztalgikus arckifejezéssel. Tudtam, hogy búcsúzik. Jobb esetben sosem fogunk ide visszatérni, de rengeteg időt töltöttünk itt, különösen Rissa, és ezt lehetetlen lenne feledni. Visszahúzta a függönyt, és rám nézett. Nem sírt, még egy kósza könnycsepp sem akadt a szemében. Tehát boldog volt. Örömmel távozott, ez pedig tiszteletreméltó, nem? Ha félt is, nem mutatta. Ő csak örült, hogy végre elmehet innen, visszaszokhat a saját életébe, és újra önállónak érezheti magát. Csodáltam őt érte, de valahol mégis fájt ez az egész. Mélyen hallgattam róla.
Bepakoltuk a cuccait a Fiatba, aztán megkerestük a címet, ami, nos, nem volt egy egyszerű feladat. Háromszor kocsikáztunk el mellette, mire rájöttünk, hogy tulajdonképpen az az a lakás. Kicsi volt, de hangulatos, teli fénnyel, egy viszonylag csendes kis utcácskában. Hatalmas kert tartozott hozzá, hátul, az elburjánzott fűben néhány gyümölcsfa állt, még egy apró szökőkút is díszítette. Bár jelenleg úgy festett, mint egy mesterséges, de elvadult erdő, mégis bizakodtunk. Mindketten úgy láttuk magunk előtt, amilyen lehetne, nem pedig úgy, amilyen jelenleg volt.
A tulajdonos remek állapotban tartotta a kis lakást, nem kellett se kifesteni, se hatalmas takarításokba bonyolódni, úgy számoltam, hogy estére készen is lehetünk vele. Viszont Rissa hallani sem akart arról, hogy segítsek neki ezekben a dolgokban. Egyedül arra kért meg, hogy vigyem el a Searsbe, mert szinte semmi nem volt a lakásban. Írtunk egy mérföldes listát arról, hogy mik kellenek – poharak, tányérok, evőeszközök, párna, takaró, szennyestartó, függöny, egy polc a könyveinek, néhány nagyobb méretű, fonott kosár és doboz, amibe a cuccait pakolhatja, és még sorolhatnám. Kétszer kellett fordulnom, hogy minden cuccot el tudjak hozni. Kipakolni és berendezkedni mindenáron egyedül akart, azt szerette volna, ha csak a végeredményt látom majd. Pedig kétségbeesésemben azt is felajánlottam, hogy lenyírom a füvet – és az nem kis feladat – de elutasította. Tényleg mindent egyedül akart felépíteni, újra, az elejétől. Nem hibáztattam érte, de amikor hazaértem, olyan tehetetlennek és üresnek éreztem magam.
Közeli ismerősként üdvözöltem a „megint-minden-megváltozott” érzést, bár be kell vallanom, sokkal jobban szerettem az életet nélküle. Utáltam, amikor minden így fejre állt, mert kezdhettem elölről az építkezést, a pakolást, a rendszerezést. Irigyeltem Rissát, hogy ő az újrakezdésben a szépséget látta, nem pedig azt, hogy mit kellett érte lerombolnia. Ő meg merte lépni, hogy más legyen, hogy mást tegyen, én pedig berezeltem minden olyan alkalommal, amikor valami olyasmi történt, amire nem voltam felkészülve. Az biztos, hogy lenne mit tanulnom a nővéremtől. Ő csodálatos. Kitartó. Képes az élete romjaiból új kastélyt varázsolni, amelyben elkezdődhet élete tündérmeséje. Én meg... itt csücsülök a régi, fájdalmas kacatokkal teli szemétdombomon, és nem merem elfújni az egészet, kitakarítani és kivágni a régi cuccokat, mert félek, hogy lesz velem valami nélkülük. Rissa vajon hogyan hozta meg ezt a döntését? Egyik pillanatról a másikra, vagy sokat morfondírozott rajta? És egyáltalán, a túl sok gondolkodás nem hátráltatja a változást? Vagy aminek meg kell történnie, az megtörténik, attól függetlenül, hogy az ember mennyit foglalkozik vele? Annyi kérdés cikázott a fejemben, hogy legszívesebben kikapcsoltam volna. Komolyan mondom. Mert nem az, szerettem belemerülni a gondolataimba, jó érzés volt egy másik világban járni, de amikor az élet nem adott választ, megoldást a problémáimra, meglehetősen nehéz dolgom akadt. Ülni a földön törökülésben, agyalni a dolgokon – ennyi pusztán az egész, és mégis tetvesül nehéz.
Később Joshsal programot szerveztünk, és bár valamennyi porcikám tiltakozott ellene, ő nagyon szerette volna, ezért hajlottam a kompromisszumra. Mióta rám hozta a frászt azzal, hogy a média a nyakunkba fog szállni, a hálószobámat sem volt kedvem elhagyni. Értem jött hatra, aztán elmentünk korai vacsorázni egy étterembe, bár alig ettem, ez pedig neki is szemet szúrt. Nekem meg az, hogy az emberek utánunk fordultak, néhányan még mutogattak is, és egy kisebb lánycsoport autogramot kért Joshtól, miközben szégyenlősen, és iszonyat aranyosan biztosították afelől, hogy imádják őt. Ez mind az alatt történt, amíg eljutottunk az étterembe, és sétáltunk két utcát, mert nem találtunk a közelben parkolóhelyet. Utána mesélte, hogy az ilyen alkalmak mindig csodálattal töltik el, mert alig bírja felfogni, hogy szeretik őt, szeretik, amit csinál, és ezt a sok kedvességet nem is tudja viszonozni. Aztán beszélt arról is, hogy néhányan totálisan megőrültek, amikor találkoztak vele, és olyan hajmeresztő kérdésekkel meg kérésekkel álltak elő, hogy azt nekem még elképzelni is nehéz lenne.
– Te komolyan nem látod magadat, ugye? – kérdeztem érdeklődően.
– Nem egészen értem, mire gondolsz.
– Sejtettem. Figyelj, Josh, te... te valami olyasmit adsz az embereknek, ami ritka manapság. Annyira őszinte és jó vagy, hogy arra mindenki felkapja a fejét, aki egyszer csak látott vagy hallott téged. Ez sugárzik a lényedből, ez vagy te magad. Ezt tagadni sem lehetne. Hát csodálkozol, hogy az emberek megőrülnek érted?
– Én nem is... – Sikerült zavarba hoznom, pedig esküszöm, hogy nem volt szándékos.
– Dehogynem. Hidd el nekem.
– Csak szeretnék adni nekik valamit, érted? Magamból, a lelkemből. Azok nélkül, akik megnézik a filmjeimet, órákig fent maradnak néhány apró információ miatt, vagy napokat várnak a mozi előtt, hogy elsőként láthassák a filmeket... Ők mind fantasztikusak, és én imádom őket, és úgy érzem, nem okozhatok csalódást azzal, hogy nem azt mutatom nekik, aki valójában vagyok.
– Szeretik azt, aki vagy. – Azt már nem tettem hozzá, pedig igaz volt, hogy lehetetlen lenne nem szeretni azt, aki ennyire... tiszta.
Láttam rajta, hogy ez a téma zavarba hozta, mélyre nyúltam vele, ezért nem is firtattam tovább. Pedig még százszor elmondtam volna neki, hogy csodálatos. Többek közt azért is, mert látta, tudta, hogy nincsen rendben velem valami, és nem faggatott. Annyit kérdezett, csendesen, visszafogottan, hogy minden rendben van-e. Azt feleltem, hogy nagyjából, ami óriási előrelépés volt ahhoz képest, hogy másoknak azt válaszoltam volna, hogy természetesen. Egyszer el fogom mondani neki, nem is olyan sokára, csak előtte emésztgetem még magamban a dolgokat.
Este, vacsi után, kosármeccsre mentünk. Ez volt az első alkalom, hogy szembesültem azzal, amiről Josh mesélt. Egymás kezét fogva haladtunk át az ellenőrzőkapukon, és így is kerestük meg a helyünket, miközben láttam, hogy fotósok örökítik meg minden egyes lépésünket. Kedvem támadt volna sikítva elrohanni, de megacéloztam magam, és úgy mosolyogtam, mintha minden tökéletes lenne. Figyeltek minket, hát persze. Néhányan itt is betaláltak, pontosabban Josht, rólam nem is igazán vettek tudomást. Miután kértek néhány autogramot a legkülönbözőbb dolgokra és helyekre, néhány közös fényképet is ellőttek, én meg egész idő alatt Josh arcát figyeltem. Minden fényképen ugyanúgy mosolygott, ugyanolyan álarcot viselt, de mégis kedves volt, csak az mondta meg, hogy nem szívből mosolyog, aki jól ismerte. Mondjuk én. Rám egyáltalán nem így szokott mosolyogni, ez távol állt attól.
– Kosárlabda – hajoltam közelebb hozzá, hogy az őrülten tomboló közönségtől hallja, hogy mit mondok. – Imádom.
Rám vigyorgott (közel sem úgy, ahogy az idegen lányok mellett az előbb), szélesen és jókedvűen.
– Valahol mindig sejtettem, hogy téged az Isten is nekem teremtett.
Nevettünk, aztán lehelt egy apró puszit az orromra, ami édes volt tőle. Szerettem ezeket a megnyilvánulásait, mert az én szememben arról árulkodtak, hogy tényleg fontos vagyok neki, és nemcsak az ajkaimat szereti, meg azt, ami néhány emelettel lejjebb van.
Átkarolta a vállamat, aztán megrezzent a telefonom a zsebemben – Rissa volt az. A fülemhez emeltem a készüléket, míg a kezemmel befogtam a másik fülemet, hogy halljak is valamit.
– Macey! Létezik, hogy téged látlak a tévében?
– Hát, ő, ami azt illeti...
– Integess nekem, integess nekem! – lelkendezett. – Ja, és csak úgy megjegyzem, hogy jól jönne a nappaliba egy olyan mutogatós ujj, tudod, amit a kezedre kell húzni...
Mindketten szerettük a kosárlabdát, meg természetesen a baseballt is, régebben még néhány relikviánk is volt, meg kártyáink, de a költözések alatt ezek elvesztek. Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, aztán Josh felé fordultam. Azt gondoltam, hogy megkérdezi, kivel beszéltem, de nem tette. Na, például az ilyen esetekre gondoltam, amikor arról beszéltem, hogy csodálatos ember. Hagy élni, nem mászik a nyakadba, miközben együtt vagytok. Ecsetelni kezdte, hogy hogy járt a múltkor egy hasonló meccsen, és amíg el nem kezdődött a játék, folyamatosan sztorizgattunk, nagyokat nevettünk, és a sok kutató szempár ellenére őrülten jó volt az egész.