És mégis figyelek rád... - XXIV.

Sziasztok! :)

Koszonom a kedves szavaitokat, amit barhol nekem szantok, igazan jolesik ♥ Szeretnem idoben elmondani nektek, hogy mar csak het, azaz hetes fejezet varhato. Hat, igen, olyan hamar elrepult, tisztan emlekszem, mikor kezdodott... Csak a kivancsisag miatt: leirjatok nekem, hogyan talaltatok ra a tortenetre, hogyan ismerkedtetek meg vele, es mikor? Olyan kivancsi vagyok!
A tengerpart egyebkent gyonyoru, imadom Svedorszagot!!! Kicsit huvos, de gyonyoru, es az emberek is igazan kedvesek. Ah, fantasztikus...
Szep hetveget Nektek! :)
N.

XXIV.

Zene:

IYEOKA - Simply falling

              "Nothing looks the same when your eyes are open..."

A legkomolyabban mondom, hogy nem akartam megszegni azt a szabályt, amit Josh állított fel az internettel kapcsolatban. Sőt valójában nem is én szegtem meg, hanem mindenki más, aki olyan dolgokat linkelt az adatlapomra, és küldött üzenetekben, amelyeket tilos lett volna megnéznem. Első körben azzal kezdtem, hogy titkosítottam minden oldalon a profiljaimat, kitöröltem azokat, akik nem tartoztak a legközelebbi ismeretségi körömbe, így próbáltam kiszűrni, hogy bármi is kiszivárogjon rólam. Persze, azon kívül, ami már amúgy is kint volt. Csináltam egy nagyon titkos e-mail címet, minden fontosat és halaszthatatlant arról intéztem, de nem adtam meg senkinek. A jelszavaimat bitang erősre cseréltem, olyanra, amit fel kellett írnom egy post itre, és kiragasztanom a laptopomra, mert különben elfelejtettem volna. Ezeket a tanácsokat nem magamtól kaptam, hanem Max, Josh ügynöke adta őket, és miután mindent megcsináltam, sokkal nyugodtabb lettem.

De egyetlen twitter kiírást mégsem sikerült elkerülnöm, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna az életem! Gyanútlanul klikkeltem a hivatkozásra, hisz még nem igazán szoktam meg, hogy mi mindennel találhatom szemben magam. Aztán belefeledkeztem a nézelődésbe, és szembejött velem egy olyan kiírás, amitől kis híján sikítófrászt kaptam.

„Több, mint hétmilliárd ember él a Földön. Majdnem a fele nő. És Josh Hutchersonnek EGY barátnője van. Kezdődjön hát Az éhezők viadala!”

Felfoghattam volna viccesen is, de nem voltam humoros kedvemben. Azonnal nyúltam a telefon után, Josh pedig két csörgés után fel is vette.

– Josh – szóltam bele megrettenve. – Figyelj...

– Te sírsz?

– Nem. De nemsokára ott tartok... Ülök a gép előtt, és...

– Óóóó, ne. Mondd, hogy nem!

– De igen! – És akkor felolvastam neki a rövid üzenetet, ami kiverte a biztosítékot. Josh, velem ellentétben, egyáltalán nem kattant be, sőt nyugtatott, hogy ez még nem is olyan vészes ahhoz képest, amik vannak, higgyem el. Nehezemre esett, mit ne mondjak. Végül mégis sikerült valahogy rábeszélnie, hogy kapcsoljam ki a gépet, és ne foglalkozzak tovább a dologgal. Megtettem, mert a hangja valósággal kimosta az agyam, és valami olyasmit tett, amit azelőtt sohasem hittem volna: segített nem törődni a gátló tényezőkkel, az akadályozó világgal.

Végül, Three Days Grace-t hallgattam, és nekiláttam vacsit készíteni, mert azt beszéltük meg, hogy átjön este. Voltak elképzeléseim a programjainkról... Az az igazság, hogy a menstruációm miatt az elmúlt egy hetet teljes testi gyönyörök megvonásában töltöttük, ami meglátszott mindkettőnkön. Sosem hittem volna, hogy a szex is okozhat függőséget, de amióta hivatalosan is együtt voltunk, és véget ért az „addig tartózkodom tőled, amíg” korszak, rengeteget voltunk együtt. Na, jó, nem mindig és nem mindenhol, de azért nagyjából. Elég sokat. Felhívtam a nőgyógyászomat is, hogy egyeztessek vele időpontot, mert tablettát akartam íratni magamnak. Évek óta nem szedtem, mert nem láttam értelmét, de most kötelezőnek éreztem. Nem sokkal rosszabb létezett annál, mint egy nem kívánt baba, én már csak tudtam.

Többek között, azt is nagyon kedveltem Joshban, hogy meg tudott lepni. Bár eleinte ez zavart, sőt mi több, aggasztott, mostanra már egészen megbarátkoztam a gondolattal. Ez egyszerűen hozzá, hozzánk tartozott. Ezért nem is lepődtem meg annyira, amikor egy félszeg mosoly kíséretében átnyújtott egy sima, fekete zacskót. Szinte még nem is köszöntünk rendesen egymásnak, csak egy gyors csókot kaptam, aztán csillogó szemmel máris arra kért, hogy nézzem meg, mi van benne.

– Ennyire nem lehet sürgős – néztem rá megjátszva, hogy zavar a hevessége, de ő tudta, hogy csak szórakozom, olyan rossz színész voltam.

– De hidd el, az – vigyorgott sokat sejtetően.

– Még meg sem beszéltük, hogy milyen volt a napunk, meg ilyesmik. Ezt a részt nem szoktuk kihagyni – húztam tovább szerencsétlen agyát. Kíváncsi voltam, meddig bírja. Eddig hősiesen helyt állt.

– Jó volt – vágta rá, és közelebb lépett hozzám. A keze már szorosan a derekamra is fonódott, és hiába próbáltam kifordulni az öleléséből, nem engedett.

– Így nem leszünk jóban, Joshua Ryan! – kuncogtam. Hirtelen elengedett, és szembe fordított magával. Érdeklődő arckifejezés ült az arcán, a szeme csillogott, még jobban, mint az előbb.

– Már csak azt kellett volna hozzátenned, hogy Hutcherson, és elkezdek azon gondolkodni, mi rosszat is tettem. Anya hívott mindig így, ha bajban voltam.

– Mondd még egyszer, hogy Hutcherson. Annyira kívánatos a szád közben! – hajoltam közel hozzá, az ajkaim súrolták az övéit, miközben beszéltem.

– Nézd meg, hogy mi van benne, aztán azt teszek az ajkaimmal, amit csak szeretnél. – A kezei lejjebb vándoroltak a derekamról, és nem fájdalmasan, de elég határozottan belemarkoltak a fenekembe.

Elfogadtam az ajánlatot, aztán kissé eltartottam magamtól, hogy ki tudjam bontogatni a papírt. A zacskóban még egy zacskó volt – fő a biztonság. Aztán megláttam, hogy mit is rejt a csomagolás legbelseje. Fehérneműt. De nem ám olyan szűzlány-félét! Még csak nem is vadmacskásat. Olyasmit, amit a férfiak első látásra le akarnak tépni. A harisnyakötő szexi volt, aláírom, a bugyi még az én ízlésemnek is túl mini, a melltartó pedig egész csinos darab. Szóval játszadozni akart. Megpörgettem a melltartót az ujjaimon, és kérdő tekintettel néztem fel rá.

Óvatosan megvonta a vállát.

– Gondoltam, tetszeni fog.

Jól gondoltad. De mielőtt elmentem volna átöltözni, valamit meg kellett még kérdeznem tőle. Egy gondolat nem hagyott nyugodni.

– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy ott állsz a ruhaboltban, és bugyikat válogatsz. Nem fér össze.

– A netről rendeltem – informált. – Nem kockáztatok.

Bevonultam a fürdőbe, gyorsan lekapkodtam a ruháimat, aztán végigmértem magam a nagyméretű tükörben. Kicsit megigazítottam a hajamat, és fújtam egyet-kettőt az új parfümömből is. Végül magamra kaptam a köntösömet, mert még nem akartam így Josh elé állni. Volt egy tervem. Már a hálóban várt rám, mire visszaértem. Az ágyam szélén ült, a kezein támaszkodva a háta mögött, és vigyorgott, mint a vadalma.

Behúztam teljesen a sötétítőket, meggyújtottam néhány illatgyertyát, de az ajtót nem zártam be, csak félig becsuktam, hogy félhomály legyen.

– Vetkőzz – mondtam tántoríthatatlanul. Látszólag nem számított erre.

– Oké – felállt, és lassan az övcsatjához nyúlt, de csak kikapcsolta. Aztán belekapaszkodott a pólója aljába, és kínzóan lassú mozdulatokkal lehúzta magáról. Alig állt tőlem két méterre, a fény tompán esett a vállára, a nyakára, az izmos karjára, és ettől a természetes mozzanattól, cselekedettől, istentelenül megkívántam. Hamar lerúgta magáról a nadrágot is, csak a fekete alsó maradt rajta, amikor így szólt: – oké, te jössz.

Nekem könnyebb dolgom volt, csak a köntöst kellett ledobnom, és majdnem annyi ruha volt rajtam, mint rajta.

– Éreztem, hogy ezt kell választanom... – A szája birtokba vette a nyakamat, a vállamat, aztán haladt lefelé, egyenesen a pillangóim irányába. Óvatosan végigcsókolta a három lepkét, majd az apró bugyi ívét, és éreztem, hogy remegek azért, hogy hozzám érjen. De kínozott még egy darabig. Most a harisnyakötő vonalát simította végig puha, kutató ujjaival, majd a combom belső felét, és mielőtt elért volna a legérzékenyebb pontomig, továbbsiklott a keze a hasamra. Összerándultam, mert olyan leheletfinoman ért hozzám, hogy csiklandozott. Halkan felnyögtem, ahogy mindenhol végigcirógatott, a nyakamtól kezdve a térdemig, kivéve a, hmm... leglényegesebb területeket.

Aztán valami hirtelen megváltozott bennem. Általában megőrzöm, megfigyelem, eltárolom a lelkem bizonyos szegletébe az együttlétünk pillanatait, de akkor elborult az agyam. Mondom, megváltoztam. Teljesen. Nem próbáltam visszafogni magam, kezdeményeztem, és onnantól kezdve elmosódott minden. Csak bizonyos emlékképek, mozzanatok maradtak meg. A fogai harapása a vállamon. A lassú csókom az ajkán. A kezünk, amint összekulcsolódik. Hogy végigsimítok a hátán. A halk sóhaj, ami elhagyja az ajkát. Pillanatok. Összefűznek. Összeláncolnak. A másikévá tesznek. Kisajátítanak, miközben mégis magad maradsz. Emlékeznivaló pillanatok.

Okoztunk már egymásnak örömet vadul, szenvedélyesen, de akkor teljesen más volt. Mint a hullámokon lassan áthatoló fénysugár csodája. Szeretkezni, nem pedig csak kielégíteni és kielégülni. Összehangolódni, feltöltődni, a másik karjaiban azt hinni, hogy megállt a világ. Kiteljesedni, odaadni neki a lelked, hogy cserébe kölcsönkapd az övét. Ezt mindet éreztem abban a pillanatban, ahogy a meleg, selymes bőre hozzásimult az enyémhez, ahogy éreztem a szívét vadul dobogni a mellkasában, a tenyerem alatt, a fülemben hallani a jóleső, örömteli sóhajait – mintha annyiból állt volna csak a világ.

Pihegve néztünk egymásra, miközben szemben feküdtünk a másikkal, és Josh óvatosan a kezével cirógatta a hajamat, arcomat, a kezemet. Behunytam a szemem és belepusziltam a tenyerébe, amikor rásimította az arcomra. Mikor kinyitottam a szemem, halványan mosolygott. Nem fáradt volt, hanem örömittas.Sokáig így maradtunk. Nézett. Néztem. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, kicsit rekedt. De nem bántotta a fülemet, dehogy bántotta! Nem mondott sokat, mégis annál többet jelentett. „Jó veled”.

Veled is jó – gondoltam magamban, de mégsem mondtam ki. Pedig akartam, esküszöm, de amint elhatároztam, hogy kinyitom a számat, és kiejtem ezt a néhány szót, mégsem sikerült. Éreztem már, igen, hogy mennyire nagyon jó mellette, de még nem álltam azon a szinten, hogy erről beszéljek is. Szükségem volt még egy kis időre. Nem tudom, miért. Itt most én voltam az, aki eltemette az érzéseit, sőt világ életemben én voltam az. Így születtem, vagy valamikor kialakult az évek során, amikor elcseszett dolgok történtek velem, mindkettő lehetséges. De valójában nem is érdekelt a válasz: én elfogadtam ezt így, és aki engem elfogad, ezt is el fogja fogadni. Vajon ő lesz az? Ezek az állandó, a hasamban jelentkező liftezős, izgatottságra utaló jelek és érzések ezt jelentenék? Vajon választ kapnék, ha egyszerűen kijelenteném, hogy vele is mennyire, elképzelhetetlenül jó? Esküszöm, ha tudom, hogy mi ketten ilyen világot tudunk összehozni, hamarabb felkutatom. Vagy mégsem. Mindegy. Inkább csak közelebb bújtam hozzá, élvezve a pillanatot és helyzetet, az időt és a helyet, ahelyett, hogy olyan dolgokon morfondíroztam volna, amelyekre, sima földi halandóként, úgysem tudtam a választ. Azt legalább éreztem, biztosan éreztem, hogy mennyire jó a közelében lenni.