És mégis figyelek rád... - XXV.

Hey-hey, ahogy a svedek mondjak! :))

Remelem, tetszett az elozo fejezet, es vartatok mar ezt. Nos, mit is fuzzek hozza... Egy ujabb fordulopont? Egy nagyon fontos esemeny bevezetese? Ez mind igaz. Es aki tud olvasni a sorok kozott, hat annak kulonosen tobbet mond majd ez a fejezet. Jo olvasast hozza! :) Koszonom, hogy vagytok, hogy olvastok, imadlak titeket!

N.

u.i.: kosaras fejezethez kosaras zene ;)

XXV.

Zene:

MACKLEMORE - Wings

                                                                   "Wanted to be him, I wanted to be that guy..."

Volt még egy lerendezetlen meccsem Xavierrel, amiről tudtam, hogy folyamatosan csak tolódik, nem pedig megoldódik. Egyetlen porcikám, hajszálam és sejtem sem kívánta ezt a beszélgetést vele, viszont kénytelen voltam megejteni. Újra az a feszült légkör jellemzett minden egyes hétköznapot, amelyen kénytelenek voltunk együttműködni, mint akkor, amikor megsértődött rám. Már meg sem próbáltam megmagyarázni neki felnőtt ember módjára, inkább igyekeztem hárítani minden megjegyzést, és nem belemenni az ócska kis játékaiba.

Megkértem, hogy szánjon rám tíz percet a műszak után, nagyjából ennyit ítéltem elegendőnek arra, hogy elmondjam a mondandómat. Viszont olyan fogadtatásra, amit kaptam tőle, egyáltalán nem számítottam. Beültünk a „Lézengőbe”, ahol éppen nem volt senki, majd rögtön a tárgyra tértem, és ecsetelni kezdtem, hogy lehet, hogy nem érti ezt meg, és biztos nagyon rosszulesik neki, de ez továbbra is az ÉN életem, amit nekem kell élnem, az én döntéseim, és nekem így jó, tehát az égvilágon senki sem kérdőjelezheti ezt meg. Ha ő ezt elfogadja, továbbra is tarthatjuk a normális kapcsolatot, ami azelőtt alakult ki köztünk, azazhogy beszélgettünk és nagy ritkán közös programokon vettünk részt, de ha nem fogadja el, akkor nagyon sajnálom, de nem fogok próbálkozni azzal, hogy bármin is változtassak, és csúnyán mondva, de letojom az egészet. Egy bólintással vette tudomásul a monológom végét, majd meglepően barátságosan, normális hangon, egyáltalán nem durcizva, előadta az ő álláspontját is. Arról szövegelt, hogy mennyire igazam van (!), ő is így látja a dolgokat, sokat agyalt, és arra jutott, hogy tényleg nem változtathat meg és befolyásolhat senkit, ha ez így jó nekem, ő elfogadja. Annyit kért csupán, hogy „maradjunk barátok”. Nem akartam felvilágosítani, hogy soha nem voltunk barátok, de mégis rábólintottam. Ezután, valami csoda folytán egymásra mosolyogtunk (igen, én is rá!), mintegy ezzel megkötve a csajozási tűzszünetet. Egyáltalán nem erre számítottam, be kell vallanom. Xavier mintha... felnőtt volna ehhez a beszélgetéshez. Vagy csak szimplán azt hiszi, hogyha taktikát változtat, azzal bármit is elérhet. Csak sajnos, nem.

Amíg Xavierrel foglalkoztam, sikerült elterelnem a gondolataimat az előttem álló estéről és délutánról. Josh megint programot szervezett – nem, egyáltalán nem bántam, sőt én buzdítottam rá –, de arra csak utólag döbbentem rá, hogy mennyire nehéz is lesz szembenézni a dologgal.

Háromtól Josh egy jótékonysági kosárlabdameccs egyik meghívott játékosa, ahová szeretné, ha elkísérném. Ez volt a kisebbik fele a dolgoknak. Mondhatni, már kezdtem hozzászokni, hogy készült egy-két nem kívánatos fotó rólam, rólunk, és ezek elárasztották a netet, meg a különböző, nem túl gáláns bulvárújságokat. Oké, ez ezzel járt, még nem is volt olyan durva. Viszont a következő program! Josht meglátogatta a családja a nyugati partról, anyu, apu, öcsi, és hivatalos vagyok hozzájuk vacsorára. Na, ez volt az, amitől tombolt bennem a feszültség, az izgatottság meg a félelem. Megesett már, persze, hogy ismertem a korábbi fiúim szüleit, de ez az alkalom minden tekintetben más volt. Mert Joshsal is minden más volt. Már napokkal az este előtt elkezdtem aggódni miatta, és minden apróságból, mint például, mit vegyek fel?, óriási ügyet csináltam. Vagy mit vigyek magammal? Végül, gondoltam, készítek egy magyar desszertet a vacsorához, amit már gyerekkoromtól kezdve imádok. Itthon egy hozzá nem értő nem is tudná elkészíteni, mert olyan alapanyag kell hozzá. A nagyi rengeteg fajta ételt, ízt és márkát kipróbált, amikor a recepteket tanulmányozta, és kereste az eredetihez leginkább hasonló alapokat. Szerencsére, Boston elég nagyváros ahhoz, hogy a legritkább termékeket is meg lehessen kapni a legnagyobb multi-áruházakban.

Josh fél háromra jött értem, a meccs négykor kezdődött, de előtte még le kellett nyomni néhány kört a sajtósokkal, meg a többi ilyesmi. Nem vittem magammal semmit, mivel megkértem, hogy ugorjunk vissza hozzám, hogy átöltözhessek, mielőtt találkozom a családjával. Előtte igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire izgatott vagyok emiatt, de közel sem sikerült olyan jól titkolnom, mint szerettem volna.

Gondoltam, hogy a meccshez illően öltözöm, és felvettem egy régi kosaras mezemet, LeBron James nevével és számával. Egy egyszerű fekete, vékony harisnyát húztam fel hozzá, meg topánkát. Az biztos, hogy nem leszek divatdiktátor ezzel a szereléssel, de legalább kényelmes volt. Josh, amikor meglátott, őrült széles mosolyra húzta az ajkát.

– Nos – köszörülte meg a torkát. – Ezt már tényleg nem lehet fokozni.

– Mire is gondolsz konkrétan?

– Erre – mondta, és a hatosra bökött a mezem elején. – A világ legjobbja.

– Nem vitatom. – Bár egy ideje nem követtem figyelemmel, hogy mi történik az NBA-ben, mégis voltak fogalmaim a dolgokról. – Leszel ma délután az én LeBron Jamesem? – kérdeztem egy féloldalas mosoly kíséretében, miközben beültünk a BMW-be.

– Amit csak szeretnél. – És megcsókolt. Megint úgy, hogy egy pillanatra elfelejtkeztem a világról. Ott, helyben, az autóban folytattam volna tovább, ha nem jut eszembe, hogy jelenésünk van.

Elindultunk, Josh pedig berakott egy Green Day CD-t a lejátszóba, és egyáltalán nem hallgatta halkan.

– Imádom őket! – harsogta túl Billie Joe Armstrong hangját. – Nem létezik náluk jobb!

Kinéztem belőle, hogy ismeri az összes albumot, dalszöveget és koncertfelvételt, legalábbis arról, aki ilyen áhítattal hallgatja és dudorássza a számokat, bármit elhiszek.

– Dehogynem! – kiabáltam át neki, mikor megálltunk egy pirosnál. Egy kicsit lejjebb halkította, már nem akart kiszakadni a dobhártyám. – P!nk. Okos, gyönyörű, belevaló és nem utolsó sorban, kiváló zenész. Ha férfi lennék, szerelmes lennék bele. Vagy lehet, hogy így is az vagyok?

Josh felnevetett, még lejjebb halkította a Green Dayt, és miközben vártunk, ezt mondta nevetve:

– Még a végén féltékeny leszek. P!nk tényleg jó zenész, és lehengerlő személyiség. Olyan, akiről nem tudod levenni a szemed, amikor egy helyiségben tartózkodsz vele.

Mohón ittam minden szavát. Első körben meglepődtem azon, hogy ismerte őt, aztán hamar rájöttem, hogy Josh elég sok emberrel volt így. Olyanok telefonszáma rejtőzött a mobiljában, akiket én csak a tévéből, rádióból ismertem, de csodáltam őket vagy rajongtam értük.

– Mindent összevetve, akkor is a Green Day a legjobb. Semmi nem helyettesítheti azt az érzést, amikor egy hosszú nap után hazaérsz, ledobod magad a kanapéra, és felteszel egy CD-t tőlük, ami teljesen kikapcsol, és még századjára is újat tud adni, aztán csak lazítasz és hallgatod. Imádom ezt.

Szembefordultam vele, egyenesen a szemébe néztem, és tántoríthatatlanul kijelentettem:

– P!nk.

Ugyanígy válaszolt: – Green Day.

Ezt játszottuk egészen a sportcsarnokig, de természetesen nem sikerült megegyeznünk. Mindketten hajtottuk a saját ízlésünket, az egekig marasztaltuk a bálványainkat, és ez így is volt rendjén. Az ellentmondások mindig vonzóak.

A csarnokban már elég sokan voltak, mire megérkeztünk. Mielőtt Josh, fogva a sporttáskáját eltűnt volna az öltözőben, a helyemre kísért, és gyorsan bemutatott néhány embernek. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy mind a meghívott játékosok hozzátartozói, barátnői, gyerekei és feleségei között kaptam helyet. Egyetlen fotós vagy firkász sem lehetett a sorainkban. Hamar megtaláltam a közös hangot velük, és Josh mielőtt lelépett volna, gyorsan nyomott egy puszit a homlokomra, és a fülembe súgta, hogy Green Day. A fejemet ingatva, vigyorogva néztem utána, miközben az járt a fejemben, hogy mennyire örülök annak, hogy találkoztam vele.

Amíg el nem kezdődött a játék, hangosan dübörgött a zene, és egy Jessie nevű nővel beszélgettem, akinek a férje szintén játszott, és minden évben óriási adományokkal támogatta a szervező egyesületet. A nő két lábbal állt a földön, kedves volt, de határozott, és látszott rajta, hogy van sütnivalója. Megkedveltem.

Aztán, amint elkezdődött a meccs, nem nagyon beszélgettünk tovább, részben, mert nem igazán tudtam rá koncentrálni. Ahogy megjelent a pályán az én saját kosárlabdakirályom, képtelen voltam másra figyelni. Ahogy mozgott, ahogy irányított, ahogy pattogtatta a labdát, ahogy összenevetett a csapattársaival, ahogy blokkolt, minden mozdulata lekötött, és minden mozdulata maga volt a varázslat nekem. Néha felnézett, egyenesen rám, és olyankor találkozott a tekintetünk. Nem bírtam ki mosolygás nélkül.

A szünetben Bruno Mars lépett fel, elénekelt két-három számot, jó szórakozást kívánt, még inkább felturbózta a hangulatot a sportcentrumban, aztán le is lépett.

A „barátnő szekció” a lelátón, azaz mi, teljesen megőrültünk az utolsó félidőre. Elkapott minket a versenyszellem, és felváltva kiabáltunk be a pályára, sikítottunk és felugrottunk, ha a csapatunk pontot szerzett. Senki sem törődött azzal, hogy ki mit gondol rólunk, ki hogyan fényképez le és mit ír majd az esetről, egyszerűen csak szurkoltunk azoknak, akik fontosak voltak nekünk. És ez oltári jó volt!

Egy szűk órával a meccs után, ahol egyébként Joshék nyertek, megjelent ő maga is, víztől csöpögő hajjal, sporttáskával a vállán, szénsavas ásványvizes palackot szorongatva. Elköszöntem azoktól, akik még ott maradtak, várva a párjukat, aztán néhány autogram és közös fotó után távoztunk a csarnokból. Be nem állt a szám egész úton, folyamatosan arról beszéltem, hogy micsoda helyzetek voltak, és ki mennyire játszott jól, meg hogy Bruno Mars mekkora hangulatot csinált.

– Igen, árad a fickóból a jókedv. Nem lehet nem vigyorogni mellette – kommentálta vidáman.

– „Sting 1992 Bruno Marsa” – idéztem kapásból az első mondatot, ami eszembe jutott, és ami a Detentionben szerepelt, Josh egy korábbi filmjében.

– Claptonnek sok mindenben igaza van – nyugtázta vigyorogva, de láttam az arcán, hogy azon gondolkozik, hogy megnéztem a filmjét, és még idézni is tudtam belőle. Na, most ez gáz vagy nem gáz?

– Clapton Davis egy... – Valami nagyon csúnyát akartam mondani, de mégis visszafogtam magam az utolsó pillanatban. Nem azért, mert bántani akartam, hanem csak azért, hogy csipkelődhessek vele.

– Egy micsoda? Sértsd csak meg nyugodtan – provokált. Ezt már soha nem fogjuk kinőni? Mitől jó érzés húzni a másik agyát? Ad egy plusz adrenalin-löketet? Vagy nem lesz tőle egyhangú az élet?

Eközben megérkeztünk hozzám, és amíg be nem értünk a lakásba, azon gondolkoztam, mégis milyen jelzőt találjak a filmbéli karakterére.

– Egy majom – jelentettem ki kategorikusan, amikor elcsomagoltam a sütit, és előszedtem a ruhámat a szekrényből. Nagy nehézségek árán sikerült kiválasztanom egy visszafogott szettet fehér felsővel és nadrággal, krémszínű boleróval. Tipikusan úgy néztem ki, mint „az a barátnő, aki a párja családjával ismerkedik meg, és szeretne jó benyomást tenni”.

Josh felnevetett a kifejezést hallva.

– De azért imádnivaló, nem?

– Nem – vágtam rá, aztán elgondolkoztam. – Általában nem az. Na, jó, néha nem az. Nem tudom. Részben.

Újra nevetett, majd hozzám lépve megcsókolt.

– Az ilyenek miatt... kedvellek annyira – mondta csendesen, miközben kifésült egy szemembe hulló tincset az arcomból.

– Én meg csak azért, mert tudsz kosarazni. Szeretnék egy olyan Hutcherson feliratú mezt, komolyan.

– Megoldható – felelte biztatóan.

Meg egy csomó más dologért is kedveltem, de ezt megint nem tartottam helyénvalónak kimondani. Josh összekulcsolta az ujjainkat, mintha azt akarná sugallni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Csak annyira éreztem magam biztonságban tőle, mintha valaki azt mondaná, hogy a barnamedve lesz a legjobb barátom, és együtt fogunk málnát lopni.

Nem lehetett tovább húzni a pillanatot, elindultunk. Lehet, hogy a múltkor nem figyeltem meg eléggé, de most sokkal rövidebbnek tűnt az út. Feszengve elmosolyodtam.