És mégis figyelek rád... - XXX.

Sziasztok! :)

Utolsó előtti fejezet, hát, mit is fűzhetnék hozzá... Élvezzétek! A következő résznél majd kifejtek egy csomó mindent, lesz egy gigantikus mértékű poszt itt. :D

Jó olvasást,

N.

XXX.

Zene:

AVICII - Wake Me Up

                           "I can't tell where the journey will end,
                                                   but I know where to start..."

Lassan ott tartottam, hogy majdnem megőrültem a kíváncsiságtól, a tudatlanságtól meg az érzéstől a mellkasomban. Amint felléptem a netre, mintha valaki direkt ki akart volna cseszni velem, sorra olyan cikkek, képek és bejegyzések jöttek velem szembe, amelyek Joshról szóltak. Vagy Joshról és rólam. Emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy egyet se olvassak el belőlük. Tudtam, hogy amit összehordtak, az csak még inkább megsebezne, ahelyett, hogy enyhítene.

Xavier feltűnően normális lett az ominózus este óta. Nem bombázott szerelmi vallomásokkal, nem hívott randizni és nem bámult úgy, mintha ki akarna bújtatni a ruhámból. Talán tudomásul vette, hogy ennél több sosem lesz köztünk, vagy miután látott részegen, kiszeretett belőlem. Nem is tudom, melyik a jobb.

Egyébként, majdnem minden úgy ment, mint azelőtt. Josh telefonált, és elmondta, hogy néhány nap múlva visszatér a városba, csakis miattam, mert aztán újra el kell utaznia a stábbal. Nem mutattam, hogy bármi bajom volna, hogy kikészített az elmúlt néhány nap és a várakozás, mintha minden oké lenne. Rissával felváltva látogattuk meg egymást, egyszer én mentem át hozzá, egyszer ő jött. Aktívan keresett magának új munkahelyet, de eddig nem találta meg a tökéleteset. Mióta kijött a központból, teljesen új ember lett. Mindenből a legjobbat akarta, kereste és használta, nem érte be kevesebbel. Mondjuk, meg is tudtam érteni. Eleget nélkülözött ahhoz, hogy most úgy élje az életét, ahogy neki a legjobb. Azt gondoltam, hogy hiányozni fognak majd a központban töltött, lazulós délutánok, de nem így történt. Ezeket a programokat megszerveztük itthon is, sőt még sokkal jobb volt az egész. Ha akartunk, zenét üvöltettünk, vagy kirohantunk az utcára, mint a félőrültek, csupán heccből. Elkezdtünk játszani egy olyan játékot, aminek a címe és a leírása nagyjából az, hogy „Úgysem mered”. Ilyenkor mindig hajmeresztő dolgokat mondtunk a másiknak, például: úgysem mersz végigszaladni az utcán úgy, hogy a Waka Wakát énekeled. Ezt én javasoltam neki, ő meg rögtön felugrott az ágyról, hogy dehogynem meri. Pillanatokon belül el is kezdte végrehajtani az akciót, én meg loholtam utána, hogy láthassam. Szakadtam a röhögéstől, ahogy az emberek csodálkozva, megbotránkozva vagy szintén nevetve álltak félre a nővérem útjából, majd néztek utána. Persze, akadt olyan eset is, amikor én szívtam meg, kegyetlenül. Rissa azt mondta egy nem várt pillanatban, miközben bevásároltunk A TÖMÖTT SZUPERMARKETBEN, hogy úgysem mersz bemenni az „idegeneknek belépni tilos” ajtón, és kihozni onnan valamit. Megfordult a fejemben, hogy ezt aztán tényleg nem merem, de amint Rissa elhívatott arcára néztem, fellobbant bennem a vágy, hogy őrülten beégessem magam. A versenyszellem.

Tehát vettem egy mély levegőt, és bementem az ajtón. Egy vékony kis folyosó fogadott, jobbra-balra ajtók, felirat sehol. Hallottam, hogy az egyik mögött két férfi beszélgetett. Óvatosan behallgattam minden ajtó mögé, és benyitottam az utolsóba, ahonnan nem hallottam semmit. Egy nagy helyiségben találtam magam, ahol raklapokon és polcokon mindenféle termékek álltak becsomagolva. Eszem ágába sem jutott kibontani egyet sem, de valamit el kellett vinnem. A papírkötegekkel borított íróasztal felé vettem az irányt, és óvatosan beletúrtam a dolgokba, hogy találjak valamit. Sehol semmi, csak papírok. Számlák, tételsorok, megrendelések, ilyesmik. Finoman kihúztam a felső fiókot, ahol megláttam egy „Benjamin” feliratú névtáblát. Hohó, ez lesz az! Kivettem és feltűztem a felsőmre, de amikor megfordultam, éppen megfigyelhettem, hogy egy srác, magában halkan motyogva, gumis mappával a kezében, belép a helyiségbe. Ledermedtem hirtelen. Ha nem mozdulok, még csak nem is pislogok, talán nem is vesz észre. Még mindig az iratokba mélyedt, de amikor közelebb lépett és felnézett, elkerekedett a szeme.

– Szia. – Ez volt az, ami elsőként elhagyta a száját. Szia. Nem több, nem kevesebb. Ott állt, engem nézett, én meg őt.

– Szia – válaszoltam én is.

– Segíthetek valamiben? – Majd a névtáblámra nézett, és hozzátette: – Benjamin.

Ha nem lettem volna totálisan berezelve, még viccesnek is tartottam volna a jelenetet. Kócos, szőke haja alól kíváncsian nézett rám, várta a magyarázatomat, de egyáltalán nem tűnt dühösnek. Semmi értelmes nem jutott az eszembe, pont, amikor kellett volna. Kimondtam hát, ami elsőnek az eszembe jutott.

– Egy civilnek álcázott minőségellenőr vagyok, és...

Az ismeretlen felnevetett, én meg attól tartottam, hogy mindjárt megjönnek a többiek is, mert meghallják, és soha többé nem menekülök innen.

– Jól van, igazad van, nem vagyok az.

– Rögtön tudtam – rázta meg a fejét. – Benjamin vagyok.

Ó. Édes. Istenem. Nem bírtam tovább, és elnevettem magam, ő meg követte a példámat. Egyáltalán nem ezt akartam, de végül is, így jött össze, mit tehetnék? Nevettem, mert az jólesett. Ben felajánlotta, hogy kikísér, és hihetetlenül jó arc volt, mert azt is megtehette volna, hogy kikerget. De nem. Az ajtóban, amelynek a másik oldalán már ott várt a nővérem, jó ismerősökként váltunk el egymástól.

– Ezért még kinyírlak! – jegyeztem meg, miután jó messzire kerültünk a tett helyszínéről. – Ez brutális volt!

– Egész csinos kísérőfiúd akadt, annyira nem lehetett rossz.

A kezébe nyomtam a névtáblát, mire feltartotta a hüvelykujját, elismerése jeléül. Vagy ötször levert a víz az alatt a néhány perc alatt, amíg bent voltam, de utólag visszagondolva, tényleg vicces volt.

Miután hazaértünk hozzám, Rissa levágta magát a tévé elé, mert mindenféleképpen meg akarta nézni egy meccs ismétlését. Rám maradt minden, a kipakolás, az ebéd előkészítése, meg elkészítése is, de egyáltalán nem bántam, hogy Rissa elcsalta a dolgot. Ez rá jellemző volt. Betettem egy liter tejet a hűtőbe, és amikor felemelkedtem, a tekintetem egész véletlenül a képernyőre siklott. Kosárlabda. Eddig nem is kapcsoltam, de most olyan erővel vágott szívem a felismerés, hogy megingott a lábam alatt a talaj.

Képtelen lettem volna tovább foglalkozni a teendőimmel, ezért átbotorkáltam a nappaliba, és leroskadtam Rissa mellé. Mondanom sem kellett semmit, észrevette rajtam a változást. Aztán hirtelen beszélni kezdett, és eleinte oda sem figyeltem rá, mert zúgott a fejem és megszédültem, de amint összeszedtem magam, eljutottak hozzám a szavai.

– Ezt senki sem érdemli, Macey. Tudom, miről beszélek. Te mindig ott voltál nekem, főleg akkor, amikor még magamban sem hittem. Ezt sem helyettesíteni, sem elfelejteni nem lehet. Ezt jelenti kötődni. Fura érzés, mi? Mert mi csak egymásnak voltunk itt, majdnem egész életünkben. De neked már nemcsak én vagyok, mikor veszed észre?

Elhallgatott. Ránéztem.

– Én. Nem. Vagyok. Szerelmes.

Ezt a szót még kimondani is undorító volt. Szerelem nem létezik! Mikor értik már ezt meg végre?

– Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy vigyázz a szívedre? Pontosan ezért tettem. Mert már akkor láttam rajtad, hogy valaki olyasmit tett veled, amit előtte senki, soha. Johanna már azelőtt hatással volt rád, hogy észrevetted volna. Tudtam. Láttam. Mert mindig is láttalak, ismertelek. És te megváltoztál. Tiltakozhatsz, ordíthatsz velem, akár el is küldhetsz. De akkor is igazam lesz. Én ismerlek a világon a legjobban, Macey. Hidd el, hogy tudom, miről beszélek. Te nem láttad rajtam, de én mégis figyeltem rád.

Figyelt rám. Annyi időn keresztül figyelt engem. Én pedig figyeltem rá, minden egyes nap, és egyikünk sem mondta meg ezt a másiknak. Egyikünk sem mert lépni, nem merte megszakítani a csendes magány állapotát. Mert azt hittük, hogy a másiknak úgy jó, pedig dehogy volt az. Ennyi idő kellett ahhoz, ennyi változás kellett ahhoz, egy idegen fiú kellett ahhoz, hogy mi egymásra találjunk. Ránéztem a nővérem arcára, az érzelmeit most nem takarta előlem, elég volt belenéznem a szemébe, és megláttam benne mindazt, amit eddig titkolt előlem. Ő tudott mindenről. Tud mindenről. Ő a legbámulatosabb ember a földön.

Betettem a DVD-t a lejátszóba. Már most tudtam, hogy nem fogom tudni elviselni. Már most tudtam, hogy sebeket fog feltépni, emlékeket fog feleleveníteni, éget majd. Sötét vett körül, csak a tévéből áradt halovány fény. A felvétel elindult, halk gitárszó volt az alap, és megjelentek a képernyőn a feliratok, a rendező neve, a dátum, a film címe, és végül... Végül az ő neve is.

Frank néhány hónappal ezelőtt megígérte nekem, hogy elküldi a felvételt, amit én készítettem a filmstúdióban, Joshról. Ekkor megjelent a képernyőn, pontosan abban a szobában, ahol én is ott voltam, vele szemben. Engem nézett. Én álltam a kamera másik oldalán, és ő engem nézett akkor, most pedig, a tévé előtt ülök, a tévé előtt, ahol az ő arca látszik, és most is, mintha engem fürkészne azokkal a barátságos szemeivel. Mosolyog. Nincs itt mellettem, de mégis megéreztem az illatát. Fájón elevenedik fel előttem minden egyes emlék, mozzanat aznapról.

Meghallottam a hangját.

– Nos, akkor most csináljak hülyét magamból?

Olyan valóságosnak hatott, hogy megmerevedtem. Rám nézett, még ha nem is ezen a napon, ebben az élethelyzetben, de engem, egy korábbi énemet. A hangja, az ismerős, lágy, derűs hang hozzám beszélt.

Aztán én szólaltam meg, de ez a hang bántotta a fülemet.

– Nem kell. Játssz szerepet. Mutass valamit! Frank azt mondta, a felvételeket csak én kapom meg, szigorúan titkosan kezelik majd, és küldik ki nekem.

– Fogadni is mernél erre?

Ez az a nap. Erről a napról beszéltünk. Eljött, csak egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen lesz. Az egész testem görcsbe rándult, szörnyen éreztem magam, a hideg rázott és szédültem. Vagy tényleg van valami bajom, vagy saját magamat fogom megbetegíteni, ha így haladok. Megpróbáltam leereszteni, de nem sikerült, a görcs nem enyhült semmit sem.

– De sosem beszéltem magamban! Partnerem mindig volt.

Partner. Ez voltam én. Partner az életben, az ágyban, a vacsoránál, mindenütt, amíg el nem rohant tőlem. Persze, nem haragudtam érte. Nem tehettem. Az ő döntése volt, akármi is vezérelte, és nem kérdőjelezhettem meg. Csak rohadtul rosszulesett, mert vártam rá, vártam a magyarázatot, amit nem kaptam meg. Én nem kezdeményeztem, miért is tettem volna, én mindig is kivártam, amíg az emberek maguktól mondták el, amit el akartak. Vele is így tettem – talán ez volt a baj? Nem kellett volna hagyni? Erőszakosan a torkának kellett volna ugranom, választ és magyarázatot követelve? Nem. Türelmes voltam, megvártam, míg eljön az ideje. Csak addig piszkosul fájt a tudatlanság és a hiánya.

Miután Rissa elment, és végiggondoltam, hogy mit mondott rólunk, rólam, találtam benne némi igazságot. Persze, őrülten nehéz volt beismerni, de elegem volt a sok hazugságból. Annyit hazudtam már magamnak, hogy azt egy hivatásos meseíró is megirigyelné. Állandóan ferdítettem, köntörfalaztam és hárítottam ahelyett, hogy szembenéztem volna azzal, aki vagyok. Nem én vagyok a legjobb ember a földön, az tény. Soha nem is leszek az. Nem szeretek mindenkit, és hajlamos vagyok másokat bántani. De ha magamat nem fogadom el, akkor engem sem fog senki. Most melyik a fontosabb? Lehet választani! Hogy továbbra is hazudozzak magamnak és magam előtt, nem beismerve azt, ami ott van, végig ott volt? Vagy kerek perec kijelenteni, hogy ez vagyok, és ez van. Elfogadni kibaszott nehéz dolog, de az sokkal rosszabb tud lenni, amikor téged nem fogadnak el.