És mégis figyelek rád... - XXXI.

Sziasztok!

En ezt nem akarom! En ezt nem akarom! - korulbelul ez jar most a fejemben. Annyira szerettem ezt a tortenetet, Maceyt, Josht, Rissat, sot meg Xaviert is, hogy nem akarom elengedni oket. Persze jogosan mondhatna barki, hogy akkor miert nem irok, tervezek folytatast nekik... Egyszeru a valasz: mert az o tortenetuknek az a resze, amit szerettem volna megmutatni, most veget er. Szomoru vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ez a fel ev ilyen hamar el fog repulni, eskuszom. Csak pislogok, hogy uriiiisten, ne mar, az utolsot kell felraknom??? Hianyozni fog. Nagyon!
Sosem mondtam, de ezt a tortenetet megirni egy honapig tartott nekem, es amikor elkezdtem publikalni, mar a fele megvolt. Hat csak ennyire szerettem: hogy nem tudtam tole szabadulni, irnom kellett, muszaj volt, vagy rosszul ereztem magam. Tudom, hogy ez csupan egy fanfiction, es az is marad, de nekem nem, es bizom benne, hogy talan vannak olyanok, akiknek szinten nem. Sok mindent szerettem volna megirni, elmondani ebben a tortenetben, de szandekosan nem irom le, miket. Szivbol remelem, hogy a gondolataim eljutottak hozzatok, es ha nem is valtoztattak semmit, legalabb egy pillanatra elgondolkodtatok kozben! Vagy csak sikerult kikapcsolni a vilagot, elvezni egy kicsit ezt a masikat.
Sok tortenetet irtam mar, igy biztosan kijelenthetem, mindegyik mas. Ez is, termeszetesen, de el kell mondanom, mennyire orulten halas vagyok nektek! Az oldal latogatottsaganak adatai, a visszajelzeseitek, a kedves szavak magukert beszelnek. Almomban sem hittem volna, hogy ennyire kedvelni fogjatok! Koszonom. Szomoru vagyok, de jo erzes van bennem, mert... Mert ez az egesz itt van. Mar nem tunik el, nem megy sehova, barmikor vissza tudok latogatni. Fogok is, ami azt illeti. Megszerettem ezt a bandat :D
Most kivanjak jo olvasast ehhez a fejezethez? Az utolsohoz? Mindig azt tettem, de most valahogy... Nem esik jol. Helyette lassan ugy zarom a soraimat, hogy meg egyszer megkoszonom Nektek, a barataimnak, mindenkinek, aki valahogy reszese volt ennek az egesznek. Akar egy kattintassal, akar egy kedvelessel... Ez a tortenet a gepen porosodott volna, de jotettek ti, es csoda lett belole. Legalabbis az enyem.
Remelem, elegedettek lesztek a vegjatekkal. Bucsuzoul csak annyit mondanek, hogy mailben (nilla@citromail.hu) vagy a Facebookon (link a fejlec alatt), barmikor elertek, ha kivancsiak lennetek meg ram. :)
Ja, es meg egy megjegyzes: ez egyelore a jovo zeneje, nem is mondhatok sokat, de ne felejtsetek el az oldalt ;)
Jelentkezem meg,
Erika Nilla

XXXI.

Zene:

TOM ODELL - Another Love

              "And if somebody hurts you, I wanna fight..."

Hétfőn úgy ébredtem, hogy tudtam, Josh hazajött. Éjjel érkezett meg, de nem akart zavarni, meg amúgy is, néhány óra múlva indulhattam is melóba, ezért nem jött át. Megbeszéltük, hogy este találkozunk, mert van valami dolga, ami halaszthatatlan. Taxit kellett hívnom, mert a Fiat aksija lemerült, és a kis piros csodám nem indult el. Azt hittem, kitérek a hitemből, de mire beértem a rádióba, sikerült lenyugodnom. Hát milyen ómen ez? Mit tartogat még nekem ez a nap?

Akárhányszor megcsörrent a telefon, úgy ugrottam érte, mintha kötelező lenne. De sosem az keresett, akitől vártam volna. Egyszer anya hívott, aztán az internet-szolgáltatóm, hogy tájékoztasson egy új, akciós csomagról, végül pedig valaki félretárcsázott. Olyan feszültség tombolt bennem, mint a villanydrótokban, esküszöm, talán még jobban is vezettem az áramot, mint azok. Senki nem bírt megmaradni a közelemben, mindenkire ráragasztottam ezt a hülyeséget, és a nap végére már én is éreztem, hogy ki fogom tépkedni a hajamat, ha nem történik azonnal valami.

Hát történt. Rissa, az ügyeletes őrangyal, most is, mint általában mindig, megmentette a helyzetet. Csak egy üzenetet írt, de többre nem is volt szükségem.

„Úgysem mersz most odamenni hozzá, és kitálalni neki.”

A néhány nappal ezelőtti énem tényleg nem mert volna. De ez a hétfő reggeli Macey, akinek lerobbant a kocsija, és három napja nem aludt, mert olyan szinten gyötörte a kétségbeesés, na, ez a Macey egyáltalán nem volt beszari!

Xavier mellett léptem ki a stúdióból, és rohantam volna a kocsimhoz, ha időközben rá nem jövök, hogy a kocsim valójában nincs itt. Xavier éppen a bukósisakját szedte elő, miközben folyamatosan magyarázott a kedvenc hokicsapatáról. Egyáltalán nem érdekelt, ugyanis a gondolataim másfelé kalandoztak, mint a sport. Hipnotizáltan néztem a kék-fehér Kawasakit, és próbáltam legyűrni magamban a régi Maceyt, aki most hangosan sikítozott a fejemben, hogy fel ne merjek ülni a járgányra. Végül vettem egy mély levegőt, és nagyon nyugodtan Xavier felé fordultam:

– Ha szépen megkérlek, elvinnél valahová?

Szemmel láthatólag megdöbbent, de átnyújtotta a másik bukósisakot. Remegő kézzel vettem fel, és felcsatolni sem sikerült, de Xav nevetve segített. Őrült szerencsém volt, hogy siettünk mindketten, így nem maradt ideje kérdezősködni.

Felültem mögé, és olyan szinten téptem a dzsekijét, hogy félő volt, leszakítom róla. Összeszorítottam a szememet, nem néztem semerre, csak csimpaszkodtam Xavierbe, aztán elindultunk. Nem ment gyorsan, még a sárga lámpáknál is megállt. Esküszöm, az volt a legrosszabb, amikor lassított! Olyankor frankón éreztem, hogy mindjárt eldőlünk. Rettegtem és remegtem az alatt a húsz perc alatt, amit mögötte töltöttem, még a hányinger is elfogott. Zsigerből irtóztam a motorozástól, mégis kitartottam, mert a szemem előtt lebegett egy barna szempár, ami bármilyen hülyeségre rá tudott venni.

Amint megérkeztünk az ismerős ház elé, leugrottam a motorról, és leráncigáltam a fejemről a hülye sisakot is. A hajam mindenfelé állt tőle, csak arra nem, amerre kellett volna, de ez legkevésbé sem izgatott. A lábaim egy kicsit remegtek, ahogy újra a szilárd talajon álltam, ezt Xavier is észrevette.

– Minden oké?

– Pppp-ersze. Kösssszzi, ho-oo-gy elhoz-zztál.

Alig bírta elfojtani a röhögését, de legalább elhitte, hogy minden rendben van. Mivel sietnie kellett a nem-emlékszem-hová, gyorsan megfordult és eltűnt a szemem elől. Bizonytalan léptekkel indultam meg az ajtó felé, miközben attól rettegtem, hogy Josh nem lesz itthon.

Becsöngettem, vártam vagy egy örökkévalóságig, de nem történt semmi. Becsöngettem még egyszer, ekkor már határozottan pánikoltam.

Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és Josh csodálkozó tekintettel nézett rám. Nem akartam elfelejteni, hogy miért vagyok itt, de ahogy ő pillantott rám, az majdnem elérte ezt.

– Hát te? – kérdezte meglepetten, miközben magához rántva behúzott a lakásba.

– Én vagyok a dzsinn a palackból! – Hogy a francba jutott ez most az eszembe? Mindegy.

– Lassan elkezdek hinni a varázslatban. Ugyanis pont rád gondoltam. – És csókolt volna meg, de elhúzódtam tőle.

– Beszélnünk kell. Nagyon fontos dolgokról.

Olyan jó volt újralátni, hogy a szívem ki akart szökni a helyéről. Annyira örültem neki, hogy észre sem vettem, mennyire rossz bőrben volt.

– Rendben. – A nappaliba ment, én meg utána. – Hol a kocsid? Azért nem akartam ajtót nyitni, mert nem tudtam, hogy ki az.

– Otthon, bedöglött.

– Akkor hogy kerültél ide?

Ó, a büdös francba, most komolyan, muszáj erről beszélgetnünk? Nem elég az, hogy itt vagyok? Vettem egy nagy levegőt, mielőtt válaszoltam volna.

– Xavier elhozott. A motorján.

Josh teljesen ledöbbent, láttam rajta, hogy azt mérlegeli, vajon hihet-e nekem, vagy nevessen egy jót.

– Azt sem tudom, hogy melyiken lepődjek meg jobban: hogy motoroztál, vagy hogy Xavierrel tetted.

– Nem tökmindegy? – fakadtam ki. – Itt vagyok. Miattad jöttem ide. Miattad szálltam motorra, ezt kellene megértened – fűztem hozzá suttogva.

– Igaz – mondta, és magához húzott. Bármennyire is próbáltam kikerülni az öleléséből, amint megéreztem a karjai nyújtotta testi- és lelki biztonságot, nem tudtam rávenni magam, hogy távolodjak el.

– Beszélnünk kell – mondtam nagyon halkan. – Én...

Ekkor végre elengedett, és belenézhettem a szemébe. Egymással szemben ültünk a kanapén, az arcunk közel a másikéhoz. Napok óta ezt tervezgettem, hogy hogyan vallok majd színt, hogy hogyan kínálom fel magam másodszorra, de a szavak cserbenhagytak. A torkomra forrtak, mielőtt kiereszthettem volna őket.

– Ahol a múltkor abbahagytuk... – egy újabb óriási szünet. Lenyeltem vagy három gombócot, de keletkezett helyette öt másik. Ez nem ment nekem. Erre egyszerűen képtelen voltam. És ekkor kellett rádöbbennem, hogy semmi sem változott, ugyanaz a gyáva nyúl vagyok, aki fél beszélni a sebeiről. Aztán, mintha fény gyúlt volna a kilátástalanságban. – Kérdezz a tetoválásaimról! Sosem kérdeztél róluk, hát most tedd meg!

Josh semmit sem értett az egészből, az arcára volt írva, de eleget tett a kérésemnek.

– Oké, mesélj a tetoválásaidról. Először a kedvencemről, a pillangókról.

– Kérdezd meg, hogy miért van három belőle.

Nevetséges voltam. De máshogy nem ment. Ő megkérdezte, én pedig vettem egy akkora levegőt, mintha az utolsó harapnám az életből, és belekezdtem.

– A három pillangó... három nővért jelent. Rissát, engem és... – Megrándult az ajkam, mielőtt kimondtam volna a lelkemben dédelgetett nevet. – Zenát. Jó pár évvel ezelőtt, amikor még gimibe jártam, anyám újra teherbe esett. Ezt mindannyian egy csodaként éltük meg, hisz majdnem negyven évesen újra gyereket várni, nem mindennapi dolog. Akkoriban már szétesőben volt a család, de azt gondoltuk, hogy Zena majd mindent megment. Úgy vártuk, úgy szerettük, mintha ő lenne a mi kis megváltónk. Az volt életem egyetlen korszaka, amikor jó kapcsolatban álltam az anyámmal. A kishúgom összehozott minket, állandóan ott voltam vele minden vizsgálaton, úgy kezeltem a helyzetet, mintha én lennék terhes, nem is ő. Tudom, őrültség, de... Nekem az a kislány jelentett akkoriban mindent. Hét hónapos volt, amikor... Nincsenek hiú reményeim, soha nem is voltak apám titkos életét illetően. De egyszer túlment minden határon. Amit anyámmal művelt akkor, azt én soha nem bocsátanám meg, még az Istennek sem. Anyám elvetélt akkor, hét hónapos terhesen. – Ahogy kimondtam, megkönnyebbültem. Soha, senkinek nem beszéltem erről. Eddig a napig. Josh szóhoz sem jutott, az arca elfehéredett. Most, hogy dőlni kezdtek a szavak, nem hagyhattam abba. – Aznap én annyira megutáltam apámat, az egész rohadt világot, hogy soha nem voltam képes szeretettel gondolni rá. Anyám meg... Megőrült. Beleőrült a fájdalomba. Nem is csodálom. Utálatos lett velünk Rissával, mintha minket büntetett volna azért, hogy élünk, Zena pedig nem... A mi kapcsolatunk megpecsételődött a nővéremmel. Onnantól kezdve nem volt, ami közénk állhatott volna.

Hosszú csend következett. Mintha sokkoltam volna a ténnyel, és ezen nincs is mit csodálkozni, hisz sokkoló volt. Engem nap mint nap kikészített, pedig évek óta élek vele együtt.

– És a többi? – kérdezte egyszer csak, bár a hangja távolról szólt.

– A „Semmi sem győz le” felirat a derekamon... Az Rissa miatt került oda. Emlékszel még, amikor találkoztunk abban a rehabilitációs központban, és én olyan lehetetlenül viselkedtem?

Josh bólintott.

– Akkor Rissához mentem. – Láttam az arcán, hogy leesett neki a dolog. – Ugyanis a nővérem sok hónapot kényszerült eltölteni ott. Miután elvesztettük Zenát, Rissa is magába fordult. Lelépett otthonról, rossz társaságba keveredett. Kemény drogfüggő lett. És egyszer... – Megremegtem, ahogy eszembe jutott a nap, ami könnyen lehetett volna végzetes kimenetelű. – Túladagolta magát. Majdnem meghalt. Ezután került be a központba, ahol én annyi időn keresztül, szinte minden nap meglátogattam, és próbáltam biztosítani arról, hogy mellette állok. A nővérem erős, életben maradt, sőt, majdhogynem újra a régi. Meglepődnél, hogy milyen változáson ment keresztül. Amikor túlélte... én csak arra tudtam gondolni, hogy miután megküzdöttem a gondolattal, hogy a nővérem meghalhat, annál nem érhet rosszabb. Nem győzhet le semmi.

– Nekem fogalmam sem volt erről – mondta rekedten. – Ha tudom, esküszöm, hogy...

– Hé, hé. Ne gondolj ilyenekre. Ezek a dolgok megtörténtek, mert így kellett lenniük. Mindenkinek megvan a saját traumája, tudod? A mienk, az enyém ez. Egy élet is kevés, hogy fel lehessen dolgozni, én már csak tudom. De együtt kell élni vele.

Megint hallgattunk. Én valami egészen groteszk kielégülést éreztem, hogy ezeket megosztottam vele, hogy beengedtem a lelkembe, hogy nem kell tovább titkolóznom előtte. Kegyetlenül nehéz volt azt tenni, ami ellen minden porcikám tiltakozott: az igazat mondani. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érte meg. Josh vett egy nagy levegőt, fájdalmasan szaggatottan, és ennyiből felismertem, hogy mi fog következni. Felismertem, mert én is pontosan így éreztem nem sokkal korábban.

Az ő tragédiája következik.

Nem nézett a szemembe, egyenesen maga elé meredt, miközben beszélt, és meg sem próbált uralkodni a vonásain. Minden látszott az arcán.

– Nem véletlenül reagáltam úgy, ahogy tettem, amikor Shannon felhívott. Már akkor szerettem volna neked elmesélni, de... Olyan katasztrofálisan megrémültem, hogy nem ment. Halogattam, pedig már régen tudnod kellene róla. Együtt voltunk, sokáig. Nem tagadom, tervezgettük a közös jövőt, hogy együtt öregszünk meg. Ki nem gondol ilyesmire az első, igazi szerelmével? De nem jött össze, mert egyszer csak... valahogy megszűnt a szerelem. Csak az erős kötődés maradt, a szeretet, amivé átalakult. Én ezt később ismertem fel. – Megint vett egy mély levegőt. – Végül Shannon terhes lett. Először megijedtem, de azt gondoltam, hogy oké, csináljuk! Ő élni akar, ő nem véletlenül történt meg, hát vállaljuk be. Még hittem abban, hogy ami köztünk van, az jó. De Shannon már régen tudta, hogy erre nem létezik módszer, ami megmenthetné. Ezért is döntött úgy, hogy nem... nem tartja meg a babát. Annyit veszekedtünk akkoriban, amennyit előtte egész életemben sosem. Én akartam, ő nem akarta. Úgy éreztem, hogy ezzel... elárul engem, meg a közös gyermekünket is. Hisz ez a legcsodálatosabb dolog a földön! Apának és anyának lenni. De nem tudtam semmivel sem meggyőzni, mert eldöntötte. Napokig nem tértem magamhoz a sokktól. Napokig beszélni is képtelen voltam. Ezt nem lehet megemészteni. Ez örökké kísért. Néha, még most is van, hogy gyereksírásra riadok fel az éjszaka közepén... Shannonnak pedig szüksége volt rám. Feltépte a sebeket, de... ott kellett lennem mellette. Mert ezt együtt éltük át, az ő fájdalma pontosan olyan, mint az enyém. Természetesen nem szeretem már. – Ekkor nézett rám először, mióta beszélni kezdett, és elég volt egy pillantás a szemébe, hogy tudjam, igazat mond. – Végleg megszűnt köztünk, ami volt. De egy kis élet emléke, ami kettőnkből fakadt, egy csodálatos kis ember emléke, ez végleg összeköt. És azt hiszem, nem is ez vágott teljesen földhöz... Hanem, hogy utána annyira mocskosul egyedül maradtam... Szerettem azt a nőt, a saját életemnél is jobban. Az utolsó utáni pillanatban is kapaszkodtam belé, végig reménykedtem, amikor ő már régen elengedett engem. Az egyik nap még a mennyben ébredtem, és később a pokolban vacsoráztam. Mit mondhatnék? Két embert veszítettem el, és ez teljesen kifacsart. De aztán

jött valaki, és visszaadta a hitem. Úgy érzem, hogy újra tudom kezdeni az egészet. Veled újra tudom.

Nem bírtam tovább, és belevetettem magam az ölelésébe. Szorosan a mellkasához bújtam, úgy szorítottam, hogy közben téptem a ruháit. A felszínre tört minden elfojtott érzésem, minden ki nem adott dühöm, minden megélt bánatom. Ő is ragaszkodott hozzám, olyan szorosan tartott a karjaiban, mint aki az utolsó reményébe kapaszkodik az életében. Kétségkívül, ez volt a pillanat, amikor annyi idő után, végre őszintén és feltétel nélkül megtaláltuk egymást. A szívünk egy magasságban vert a mellkasunkban, ugyanaz az elvesztés miatti fájdalom rángatta.

Még életemben nem voltam semmiben sem annyira biztos, minthogy én is újra akarom kezdeni vele, mert szerelmes vagyok belé. A szívemmel, a lelkemmel, még az utolsó hajszálammal is őt szeretem, csak őt, senki mást.

– Szörnyű vagyok – mondtam bűntudattal a hangomban, mert így is éreztem. – Szörnyű, mert kizártalak a világomból, mert megtagadtam tőled azt a szeretet, amit maximálisan megérdemelsz.

– Tényleg elég nehéz eset vagy – vallotta be, és a hangja már egy fokkal vidámabb volt, mint az előbb. – És mégis figyelek rád...

Olyan erősen kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Sose voltam egy nyálas típus, de akkor azt kívántam, bár örökké tartana a perc, bár sose kellene elválnunk, és bár ne az járna a fejemben, hogy „boldogan életek, míg meg nem haltak.” Ismeritek ezt a mesét, ugye? Régebben nem hittem benne, most meg nem tudom, mit gondoljak róla. Lehetséges, hogy létezik? Csak a herceget kell megtalálni hozzá?