Josh 21 - Happy BDay!

Kedves olvasoim! Fogadjatok szeretettel ezt a kis novellat, amit Josh szulinapjara alkottam. Remelem, tetszeni fog, es hagytok magatok utan labnyomot ;)

Nilla

Éppen kifordulok az egyik burbanki, forgalomtól távol eső benzinkútról, a telómat a farzsebembe süllyesztve, amikor meglátom a csajt. Vagyis először csak a pólóját, semmi más nem kelti fel a figyelmemet. Közeledik, én pedig teszek még egy-két lépést, de nem bírom levenni róla a szememet.

A mellén fehér póló feszül, ezzel a felirattal: ”A ceruza piros.” Muszáj, hogy vigyorogjak, nem bírom ki máshogy. Az én rajongóim a legjobb arcok a világon!

Néhány napja lógtam a Twitteren, és nem csináltam semmi különöset, amikor Demi, Miley meg Beyoncé oldalán óriási életbölcsességeket láttam a rajongónak címezve, csupa mélyenszántó gondolatot, és úgy döntöttem, én is posztolok valami hasonlót, a szokásos stílusomban. Körbenéztem az íróasztalomon, miről is írhatnék, amikor a bögrébe állított tollakra és ceruzákra néztem. Az első szín, amit észrevettem, a piros volt, így keletkezett ez a sokatmondó poszt, amit többen is megosztottak, kedvenceltek. Sosem gondoltam volna, hogy az én jóindulattal is furcsának nevezhető humorom valakinek tetszeni fog, azt meg pláne nem, hogy a rajongók között mém lesz belőle.

Nem rakom fel a napszemüvegemet, nem bújok el a csinos lány elől, akit közeledtében alaposan megfigyelek. Rövid, rojtos farmernadrágjában tökéletesen látszik formás lába, a haja kócos, vörösesbarna. Néznem kell.

Közelebb ér, szemmel láthatólag cseppet sem foglalkozik velem. Nemhogy nem foglalkozik velem, rám sem néz. Egyre meglepődötten bámulom, a kocsim mellett állva, amikor nagyon közel ér hozzám. És átnéz rajtam. Hozzászoktam már a képek készítéséhez, a mosolygáshoz, az autogramosztáshoz, de ehhez még nem. Hisz az én pólóm van rajta!

Lelassít az ajtó előtt, és szeretném azt hinni, hogy miattam. Rám néz, mielőtt elmenne mellettem, és egyenesen... Az arcomba ásít. Mindenféle kényelmetlenség nélkül teszi, ösztönösen, kivillannak a fehér fogai. Idiótán nézek rá, mire megszólal, ezt már nem hagyhatja szó nélkül.

– Valami problémád van? – kérdezi. Hülyének néz, látom az arcán, miközben feltolja a napszemüvegét a homlokán. Basszus, angol akcentussal beszél! Az összes amerikai megőrül, ha ilyet hall, nemcsak a csajok.

– Nem, csak... – mondom értelmetlenül, majd összeszedem magam, és eldöntöm, a végére járok a sejtésemnek. – Jó a pólód.

Hitetlenül lenéz magára, miközben még hitetlenkedőbb nevetést hallat.

– Ez? – A hangsúlyból sok mindent leszűrök. – Az egyetlen nagyjából elfogadható darab a tesóm szekrényében. Hogy képes ilyen cuccokat hordani... – méltatlankodik magában, ezt nem az én kedvemért teszi hozzá. – Különben is, ki a tököm az a Josh Hutcherson?

Megnyúlik az arcom, míg ő az idézetem alatti nevemet fürkészi. El akarok szaladni, de minden furcsaságával együtt tetszik nekem ez a lány. Ki a tökömnek hívott! Atyaég. És akkor rájövök, hogy ennek a csajnak a leghalványabb fogalma sincsen arról, ki vagyok.

Majd hirtelen felnéz, kis mosollyal az ajkán. Ismerem ezt a női arckifejezést, akar tőlem valamit.

– A te autód? – a fejével a fehér terepjáró felé bök.

– Igen – bólintok.
– Örökké hálás lennék, ha el tudnál fuvarozni a kocsimig. – Félig felvonom a szemöldököm, úgy nézek rá. – Lerobbant! – teszi hozzá idegesen. Nagyon bejön, ahogy beszél. – Nem szereti ezt a Los Angeles-i klímát...
– Semmi akadálya. Úgyis szeretek bajba jutott nőket menteni – poénkodom, de ő olyan arccal néz rám, amiből lejön, nála ez a fajta humor nem nyerő.

Ezzel elüldözöd, ezzel elüldözöd! – kiabálok magamban.

– Kösz. Csak beugrom ide, olajat kell vennem. Szerintem az lesz a baja.

Bólintok, és a kocsinak dőlve megvárom. Bemegy, hallom, hogy csilingel mögötte az ajtó. Hát ez komoly. Találkozok egy gyönyörű nővel, aki olyan pólót visel, amihez nekem közöm van, és fogalma nincs, ki vagyok. Mekkora ennek az esélye? Hogy pont ezen a helyen, ma, ez történjen meg?

Már nyílik is a lány előtt az ajtó, egy literes olajat tart a kezében. Látom a mozdulataiból, hogy nem aggódik, hogy összekeni a fehér atlétáját.

– Csak szólok előre – mondja, miközben beszáll az autóba – ha valami őrült baltás gyilkos vagy, velem nem jársz jól. Csak három éve járok muay thai edzésekre.

Simán eltöri a nyakamat, ha rámozdulok, nincs semmi kétségem. De a szavaitól muszáj újfent vigyorognom, még ha van némi rémisztő felhangjuk is. Navigál az úton, itt jobbra, ott balra, a kocsi ablakain bevág a szél. Kitartja rajta kezét, és hullámzik a tenyerével, ahogy a gyors iramú levegő elsiklik alatta. Abszurd, hogy nem is ismerem, de nem akarom, hogy a kocsijához érjünk, és többé ne lássam. Ebben a forró, levegőtlen, poros burbanki időben meg akarom őt őrizni. Tiszta majom vagyok.

Nemsokára megpillantok az út mellett egy Fiatot, és félreállok mögé. A lány kiugrik, egy szó nélkül, majd felnyitja a járgánya motorháztetejét, és nagyon hozzáértő mozdulatokkal ellenőriz valamit az olajon. Vagy mit tudom én. Nem értek a szereléshez. Kiszállok utána, és csípőre tett kézzel, nagyon okos arccal figyelem, mit ténykedik.

– Baszdmeg, baszdmeg – káromkodik magában. – Ezt nem hiszem el! – rám néz. – Most mit csináljak? – sokkal inkább magától kérdezi, nem tőlem. Behajol a vezetőülésnél, kikapja a táskáját, és visszacsapja a motorháztetőt.

Az aszfalt fölött izzik a levegő, átlátszó mintákat rajzol a levegőbe. Nagyon meleg van, forgalom alig. Felszólal bennem a hős énem, segítenem kell ezen a bajbajutott hölgyön! Na, jól van, romantikus pöcs, elég legyen.

Telefonál, de csak morog, mert a vonal végén nem válaszol a hívására senki. Figyelem, hogy mi lesz a következő lépése, kit fog még felkeresni, de csak áll az autójának támaszkodva, és a telefonjára mered. Nem tárcsáz.

– Esetleg hívjak neked segítséget?

– Nem kell, kösz – egész emberi a hangja, eltűnik belőle minden gúny, él. Csak egy csalódott, ideges lány lesz belőle. – Nem ismerek itt senkit a tesómon kívül, de ő nem elérhető. – Vesz egy nagy levegőt, és kiabálni kezd. – UTÁLOM AMERIKÁT!

– Nézd a jó oldalát. Angliában már rég szétáztál volna az út szélén.

Rám néz, és nem tudom, mi lesz a következő lépése. Kicsit tartok is tőle, hogy a muay thai gyakorlatával eltöri valamelyik csontomat, de leengedi a vállát, és nevetni kezd. Én is mosolygok.

– Felhívhatom az autómentőket, ha gondolod, én...

– Nem kell, köszönöm. Szerintem itt hagyom, és majd később visszajövök érte a tesómmal. Addig, ha pedig valaki ellopja, hát vigye. Leszarom, igazság szerint.

– Jó, és akkor most hová? – Nekem egyértelmű, hogy nem hagyom itt az út szélén, egyedül egy idegen országban, de ő neki nem az. Nem feltételez rólam együttérzést, segítségnyújtást, így igen érdekesen néz. – Nyugodtan törd el a kulcscsontom, ha olyasmit tennék.

Újra elmosolyodik, futólag.

– Jó, rendben. Most pedig, kérlek... Elfuvaroznál valami jó kis kávézóba? Ne Starbucksba, az már a könyökömön jön ki. Olyan helyre, ami nincs akárhol máshol a világban...

– Véletlenül pont ismerek egy ilyet.

– Vendégem vagy egy kávéra, ezek után, hős lovag.

Hoppá! Tényleg nemcsak én képzeltem magamról, hogy az vagyok, hanem tényleg. Megvan a napi jó cselekedetem. Visszaülünk a kocsimba, és a város felé tartok, hogy ezzel a gyönyörű, szabad szájú idegennel kávézzak, akit nagyjából húsz perce ismertem meg. És még a nevét sem tudtam.

– Megkérdezhetem, hogy hogy...

– Macey vagyok – szakít félbe, kitalálva a gondolataimat. Illene nekem is mondanom valamit, de így, hogy a pólóján ott virít a nevem, valahogy nem szívesen tenném. Végül megtalálom a megoldást.

– Ryan. – Végül is, ez szintén a nevem.

Bólint, és a kezét kidugva az ablakon, a kopár, vörös tájat fürkészi. Kész őrültség, hisz nem is ismerem! De tizenöt percre azért mégis megengedem magamnak, hogy beleszeressek, tudván, többé úgysem látom viszont.