Búcsúzóul örökké - 1. fejezet

Sziasztok!

Késtem két hetet a fejezettel, ennek oka, hogy nem volt megfelelő netkapcsolatom, és nem tudtam feltölteni a fejezetet. Sajnálom, szánom-bánom, de ezután már minden rendben lesz.

Köszönöm a figyelmet, az oldallátogatásokat, szuper érzés. :)

A fejezetről annyit, hogy kettő az egyben: szóval van a római számmal meg az arab számmal jelölt. Ez két síkot jelent, de majd meg fogjátok látni. Kellemes, nagyon jó olvasást kívánok Nektek, és szépséges nyarat! :)

Jövő héten hozom a következő fejezetet nektek:

Erika - Nilla

I.

Még tizenhat éves sem volt. És a sorsa szűkmarkúan mérte ki neki a tündérmeséket.

Állítólag modern korban élünk, és mégis olyan drámák szemtanúi és szereplői vagyunk, amelyek a régmúlti barbársággal egyenlőek, csak mi szívekben okozunk fájdalmat. Lelkeket roncsolunk. Olykor szándékosan, máskor akaratlanul. De a legrosszabb, amikor rejtve marad előttünk minden: öröm, bánat, sérelem, vágy. Nem fürdőzhetünk a másik szerelmében, mert az fél. Kaktusz-effektus. Talán sosem tudjuk meg, hogy szeretett. Tényleg az ember a legkegyetlenebb lény a világon. Szabad-e ilyet tenni egy másik személlyel? Megfosztani a szerelemtől, önzőségből? Szabad-e titkolózni? Bevallani? És szabad-e szeretni?

Húszéves fejjel is ugyanúgy kiráz a hideg, amikor a mamám történetét hallom, mint kislányként. Gyanítom, ezt sosem fogom elfelejteni. Hogy is lehetne, amikor ezeken nőttem fel? Sokszor előfordult, rengetegszer, amikor csak ültem vele szemben a konyhai kis asztalnál, teát kortyolgatva, meg sem szólalva. Olyan csodálatosan tudott mesélni, ahogyan senki más. Talán azért, mert tudtam, nemcsak elképzeli a dolgokat, ezeket tényleg átélte, és lenyűgözően adja tovább nekem, hogy aztán az ő csodája bennem élhessen. Mert fájdalmas ugyan, de attól még csodás.

Itt ül velem szemben a karosszékében, őszülő hajjal, de még mindig csillogó szemmel, és mesél, mesél, mert hallani akarom újra és újra a történetét. Hiába ellenkezem, főz egy teát is – még mindig gondoskodni akar rólam, holott már felnőttem. Igazából semmit sem kellene csinálnia, csak bedobni a teakapszulát a multifunkcionális főzőbe, és várni, míg elkészül, de ő a régi, jól bevált megfőzős módszer híve. Régóta, hosszú évek óta együtt teázunk, kislányként minden reggel arra ébredtem fel, hogy a kancsó ott állt a konyhaasztalon, csordultig töltve meleg itallal. Tudta, hogy mit szeretek, mi kell nekem. Ő mindig is tudta.

Révetegen felsóhajt, szája szegletében bujkáló mosollyal, és most is, mint mindig, megkérdezi, mit szeretnék hallani. Régebben erre azt feleltem, hogy meséljen Attiláról, a vicces pillanataikról, és hiába tudtam előre a poénokat, mindig gurgulázva nevettem rajtuk. De most, évek múltán, nemcsak a mosolynak van helye itt. Hanem a könnyeknek is.

– Mindent – válaszolom aztán, elgondolkodva.

Mama elmosolyodik, a nevetőráncai is előbukkannak, de hisz ettől olyan gyönyörű! Mesélni kezd, és szívesen teszi, habár egy-egy résznél látom az arcán, hogy megrándul, mert fáj neki az emlékezés.

– Na, várj csak – mondja aztán hirtelen, és úgy ugrik fel a székéből, mintha nem is hatvanhat, hanem harminchat lenne. Vagy tizenhat. – Mindjárt jövök.

Amíg egyedül vagyok, a kezembe veszem a meleggel átjárt bögrét, és belekortyolok az ismerős ízű hársfateába, amit csak ő tud ilyen finomra főzni. Elkalandozik a tekintetem a kis nappaliban – pontosan olyan, mint amikor utoljára láttam. Roskadásig megpakolt könyvespolcok, Miguel, régi, felnagyított családi fotók a falon, sok porfogó kacat, amit gyerekkoromban készítettem: tenyérlenyomat sógyurmából, gyöngyfa, befőttes üvegek üvegfestékkel kidíszítve. Mióta az eszemet tudom, szinte minden ugyanott van, és ez ismerős, kellemes érzéssel tölt el. Itthon vagyok. A ház illata bekúszik az orromba, és ha becsuknám a szemem, gond nélkül meg tudnám mondani mindennek a helyét.

Sokat köszönhetek maminak. Sőt mi több, mindent neki köszönhetek. Azt, aki lettem, és hogy egyáltalán lehettem valaki. Ebben a pillanatban újra feltűnik az ajtóban, kezében egy piros selyembe csomagolt dobozzal. Kíváncsian pillantok fel rá, fogalmam sincs, mi lehet az.

– Hoztam neked valamit – mondja szomorkás mosollyal. – Már korábban is odaadtam volna, de... Így talán többet tud mondani.

– Mi ez? – kérdezem, mire átnyújtja a dobozt. Bontogatni kezdem, finoman, nehogy kárt tegyek benne.

– A lényeg lényege: az életem lapokra vetve. – Hirtelen elhallgat, mire ránézek. Ez az a történet, amit annyira szeretek hallani, ez az ő élete. – Ezeken az oldalakon áll minden, olyan részletek is, amelyet még nem hallhattál, amelyekre tán már nem is emlékszem.

– Miért nem szóltál erről?

Erre nem válaszol, mert talán nem is lehet mit mondani. Lenézek a lábamon pihentetett csomagra, és megpillantom a fekete, keményfedeles könyvet, majd óvatosan kinyitom. Tökéletesen fehér lapok fogadnak, melyekre kék tintával írtak. Régi már, de nem sárgult meg. Egy dátum fogad a sarokban apró, majdnem csúnya kézírással: 2008.

– Mikor írtad ezt meg?                                                                             

– Jegyzeteim, naplóim mindig is voltak. Főbb dolgokat, mondatokat hamar feljegyeztem, de csak később, évekkel utána kezdtem el folyamatosan írni róla. Könnyebb volt így, és legalább egy jó elfoglaltságot is találtam magamnak. De nem írtam le mindent, rengeteg dolog kimaradt. Inkább csak a fontosabbakat, epizódszerűen. – Egy rövid időre elhallgat. – Valamiért így egyszerűbb volt, csak érezni, hisz nem kellenek mindenhez szavak.

Hálásan pillantok fel rá, ő pedig csak melegen mosolyog, és egy biccentéssel bátorít az olvasásra. Ránézek az első oldalon álló idézetre, és elszorul a szívem, mert nagyvonalakban már tudom, hogy mi fog következni:

„A szeretet örök, csak az élet múlik el.”[1]

Nem nézek fel rá, mert tudom, ha megtenném, azon nyomban elerednének a könnyeim. Inkább lapozok még egyet, és engedem, hogy beszippantson az élete, az ő története.

1.

Már félig ébren voltam, esküszöm!

Átfordultam a másik oldalamra abban az örvénylő, erőteljes, álom és ébrenlét közti állapotban, amelyben már tudatában voltam annak, hogy mindjárt fel kell kelnem, de még láttam magam előtt az álmom utolsó képeit. Röviden és tömören: megölöm azt, aki kirángat ebből! Feljebb kellett másznom az ágyon, mert éreztem, hogy az apró nyálfolt nedvesíti az arcomat. A fejemre húztam a párnámat, mindig ezt csináltam, ha vissza akartam aludni, mert segített elnyelni a zajokat. Semmi másra nem vágytam, csak még néhány óra szundira. Egyáltalán nem érdekelt a suli, meg az első nap, hisz ki foglalkozott ilyenekkel a nyári szünet utolsó éjszakáján? Hajnalig olvastam és cseteltem a volt osztálytársaimmal – na, ez már program!

– Blanka! – dörömbölt Attila az ajtómon szüntelenül. – Ha nem kelsz fel azonnal, itt hagylak!

Ilyen „kedves” fogadtatásra mégis, kinek lett volna kedve felkelni? Mit sem törődve a bátyám fenyegetőzésével húztam magam alá a lábamat, hogy kényelmesebb pozícióba helyezkedjem. Ha nem lett volna ennyire kótyagos a fejem az ébredéstől, valószínűleg visszabömbölöm neki, hogy hagyjál csak, a legkevésbé sem érdekel. De még ehhez is túl nyomott voltam.

Le mertem volna fogadni, mert ismertem már annyira a bátyámat, hogy nem megunta a strázsálást a zárt ajtó előtt, hanem új taktika után nézett. Fél perccel később ez be is bizonyosodott, amikor a telefonom úgy zúgott fel a kis mahagóni éjjeliszekrényen, hogy attól még Csipkerózsika is csók nélkül felébredt volna. Persze, amikor ilyenekről volt szó, Attila előszeretettel használta a fejét, viszont ha például papíron kellett szorozni vagy osztani, hozzám fordult segítségért.

A szememet dörzsölgetve másztam ki az ágyból, miközben akaratlanul is eszembe jutottak azok a szavak, amivel a szeretteim (anya, Laci, Attila, de még Bíborka is, akit röviden csak Bibinek becéztem) bombáztak az utolsó nyári napokban. Egy kamaszlány élete sohasem könnyű – ez volt a bevezető. Nem állt szándékomban, de akkor nevettem rajta a legnagyobbat, amikor ezek a szavak a nevelőapám, Laci szájából hangzottak el. Biztos, hogy anyu kérte meg rá, hogy férfiasan mondja meg nekem a tutit a gimiről meg a nagybetűsről, de talán nem így kellett volna kezdenie. Esküszöm, hogy próbáltam rá figyelni, de folyamatos röhögőgörcsöt kaptam.

A puffomon már ott várt rám a jól ismert hófehér, élére vasalt ing, az új suli rémes nyakkendője és a fekete nadrág. Utáltam az ünneplőt, viszolyogtam tőle, kényelmetlen is volt, és ráadásul úgy festettem benne, mint egy jókora darab kötözöttsonka. A nagypapám sokszor heccelt az előnytelen alakommal, tubicámnak hívott, amitől a szőr is felállt a hátamon. A szobámban nem volt tükör – hála! – így az ébredés utáni percekben megmenekültem a kora reggeli arcom megrázó látványától. Reméltem, hogy mire végzek a reggelivel, legalább kisimul.

Attila már a pultot támasztotta, mire kitámolyogtam a konyhába, és hangosan rágta a rágóját, ami egy rettenetesen idegesítő szokása, miközben fennhangon ecsetelte anyának, hogy mennyire nem örül, hogy ugyanabba az iskolába iratkoztam be, ahol ő volt tizenegyedikes. Ó, hogy egyem a kis pórul járt lelkét! Egyébként nem volt szándékos, azért választottam pont a Petőfit, mert a városban azt az iskolát találtam a legszimpatikusabbnak, ráadásul nem is volt túl messze.

– Sietnél egy kicsit? Már ötvenöt van, és legkésőbb negyedkor el kell indulnunk, hogy elérjük a buszt – fordult felém hevesen magyarázva, de mintha egy lemute-olt adást néztem volna; nem jutottak el hozzám a szavai.

– Bla-bla-blablabla. Hablablabla. – Még a fejemet is úgy mozgattam, ahogyan ő szokta beszéd közben. Imitáltam volna az idegesítő rágózási szokását is, de ilyen korán az még nekem is túl undorító volt.

– Akkor itthon maradsz, lesza... – Anyára pillantott. – Nem érdekel, egyedül mész be az első napodon – vigyorgott rám önelégülten, mert tudta, hogy ez ellen nem tudok visszavágni. Nem féltem a sulitól, mert csak nem fognak megenni, sokkal inkább az egyedül buszozástól. Valószínűleg ciki, de eddig még soha nem mentem egyedül a gimiig, és egyelőre nem is terveztem kipróbálni. Letettem a vízzel töltött poharat a kezemből, és úgy siettem vissza szobámba, ahogyan csak tudtam, hogy azt a rémes, ünnepélyesnek egyáltalán nem mondható szerelést magamra húzzam. A frufrumat elcsatoltam, a hajamat csak összekontyoltam, feltettem egy kis parfümöt, és hét tízre már lent álltam Attila előtt, szolgálatkészen, táskámmal a vállamon.

A buszmegállóban Bibi várt ránk, és amint meglátott – tudomást sem véve a bátyámról –, sírva-nevetve a nyakamba vetette magát. Elképzelésem sem volt arról, hogy most a nevetéstől könnyezik, vagy a könnyein nevet. Sosem voltunk olyan igazi „örökké barátnők”, de mégis közel álltunk egymáshoz. Ő velem volt, én vele voltam, egymásra támaszkodtunk a nehéz helyzetekben, és ennyi.

Amint elengedett, rögtön elsírta a bánatát, hogy nem akar felnőni, nem akar korán kelni, nem akar koleszba költözni és idegenekkel együtt élni. Totál hisztérikus volt. Ha Attila nem kopott volna le, hogy egy másik haverjával diskuráljon, tuti biztos tett volna valami megjegyzést. Bibi tovább sorolta a „nem akarok” listája tételeit, és éreztem, hogy lassan, de biztosan minden tekintet ránk szegeződik.

– Nem dől össze a világ – próbáltam nyugtatni. – Majd hívjuk egymást, írunk üzeneteket is. Az, hogy új iskolába fogunk járni, nem azt jelenti, hogy el kell feledkeznünk a másikról. És hétvégenként találkozhatunk is.

Aztán elkezdődött a „mi lesz, ha utálnak” rész. Bibi úgy várta tőlem a megoldást a gondjára, a tanácsot, mintha én lettem volna Mónika, aki mindig elő tudott állni valami hihetetlenül okos megoldással, és a műsorában szereplők élete rögtön új fordulatot vett tőle. Hé, ha esetleg nem vette volna észre, én is pontosan egy ugyanolyan tizenöt éves voltam, mint ő! Na, jó, nem pont ugyanolyan, de hozzá hasonló. Csak én nem foglalkoztam ilyenekkel, mert lesz, ami lesz. Abba a típusba tartoztam, aki nem aggódott előre a dolgok miatt, inkább rögtönöztem. Úgysem tudtam pontosan elgondolni, soha, hogy mi fog történni, akkor meg minek fárasszam vele magam? Majd ott és akkor eldől.

– Jaj, Bibi! Ne legyél már ilyen gyerekes, az a halálom. Most mégis, mit hiszel? Elrabolnak majd az idegenek, vagy leöntik trutyival a hajadat, és az leég tőle? Ugyan már.

Viccesnek szántam, de ő nem nevetett. Úgy viselkedett, mint egy hisztérika. Tudnék mesélni, hogy bizonyos napokon még magam számára is mennyire elviselhetetlen voltam, de azért sosem estem túlzásba. Ha rám jött a hiszti, fogtam a röplabdámat, kimentem az udvarra és addig püföltem kiabálva, amíg az összes vélt sérelmem el nem párolgott. Jó módszer. Már éppen javasoltam volna neki, hogy most menjen haza (őt az apukája vitte fel Pestre a sulijához, és csak délre kellett odaérniük), és keressen egy labdát, amikor Attila lépett mellénk.

– Jön a buszunk, próbálj meg nem elfelejteni felszállni rá.

Bólintottam, majd újra Bibi felé fordultam. Ledaráltam a szöveget, hogy hívjon fel este, adjon helyzetjelentést, és írjon sms-t, amikor már nagyon nem bírja. Nem tehettem sokat, de mégis próbálkoztam. Bibi mondta már néhányszor, hogy azért szeret velem lenni, mert annyira lazán kezelem a dolgokat, hogy az őt is megnyugtatja. Megöleltem még egyszer, aztán amikor megjött a busz, felszálltunk rá. Én elől, Attila mögöttem. Leültünk az első helyre, és az ablakból még visszanéztem Bibire. Mosolygott, de a szeme szomorú volt. Vajon az enyém milyen? Engem nem foglalkoztatott ennyire a dolog, bár tény, hogy ahogy közeledtünk az elkerülhetetlen, első nap kezdete felé, feléledt az „idegességszörny” a hasamban, ahogy anyuval neveztük. Elkezdődött, tagadhatatlanul elkezdődött az új élet. Erről szövegeltek nekem annyian annyifélét, de amíg nem ültem ott, azon a buszon, hajnali fél nyolckor, semmit sem értettem belőle. Amint elkanyarodtunk az egyik kereszteződésben, és eltűnt a megálló a szemem elől, Attila felé fordultam.

– Látsz rajtam valami furcsát?

Egy gyors pillantást vetett rám.

– Nem.

– Biztos?

– Ja. Olyan vagy, mint mindig.

Hát, ezzel sokat segítettél!

– És a szemem? – erősködtem tovább.

– Mi van a szemeddel? Barna. Mégis mit vártál, hogy hirtelen zöld lesz?

Arra gondoltam, hogy a közeljövőben inkább nem kérdezek tőle semmit.

Öt alkalommal öltözött a város ünneplőbe: évnyitón, évzárón, érettségin, ballagáson és pótvizsgán. Mondhatom, gyönyörűen festettek a szűk ingek, a bokalengős öltönynadrágok, az előnytelen kosztümök, az idétlen nyakkendők, mint például amilyen a mienk is volt. Mondjuk, a bátyám nem hordta, és ahogy észrevettem, sokan tettek így a felsőbb évfolyamokból. Én még csak kis gólya voltam, eszembe sem jutott kitűnni a tömegből.

A Petőfi gimi kívülről (meg belülről is) pont olyan volt, mint bármelyik másik iskola: kétemeletes épület sok ablakkal, udvarral, ahol öltönyös, fehér inges kisdobosok szaladgáltak mindenfelé. Az idegességszörny feltámadt, ahogy beléptünk a kapun, és a rengeteg új arcra néztem. Jó néhányan ráköszöntek Attilára, amíg elértünk az ajtóig, és mindenki tök normális volt vele. Meglepett a felismerés, hogy a bátyám bizony népszerűnek számított.

Beléptünk a vastag üvegajtón, én pedig gyorsan körbekémleltem az aulában, amelynek a sarkaiból folyosók nyíltak. Egy vezetett az ebédlő felé, egy a számítógépes termekhez, egy a hátsó részhez, ahol a kevésbé használatos osztálytermek álltak, többnyire üresen, egy sarok pedig a lépcsőforduló volt maga. Felfelé az emeletek voltak, lefelé pedig az alagsorban a tornaterem. Semmi nem változott a beiratkozás óta, a kávéautomata is pontosan ugyanott állt, és a lépcsők sem vándoroltak el a helyükről. Attila széttárva a karját körbemutatott:

– Ez itt az aula, az ott a büfé. Lépcső. Szobor. Valamilyen növény.

Ezt mind körbevezetésnek szánta, már indult is volna a dolgára, ha nem állítom meg.

– Ennyi?

– Majd felfedezel mindent magadtól, ahogy én is tettem anno. – Láthatta rajtam, hogy kicsit meg voltam illetődve az új helyzettől, az idegen környezettől, a sok ismeretlen embertől, ezért már-már kedves hangon hozzátette: – szeretnéd, ha felkísérnélek a termedhez? Legalább megmutatom, hol van.

Megkönnyebbülten bólintottam, aztán a lépcsők felé vettük az irányt. A bátyám jó fej volt a maga módján, erre gondoltam, miközben felsétáltunk a másodikra, csak ezt a módot kevesen szerették, és olykor irdatlan nehéz volt elviselni. Reggel, alig egy órája, még nem volt semmi bajom. Valahogy nem izgatott az új suli, az új környezet. De ez valójában megtévesztés volt, egy elterelő taktika, hogy addig se gyulladjak be. Hirtelen nagyon reálisnak és átérezhetőnek találtam Bibi viselkedését.

Megálltunk egy piros ajtó előtt, amire ki volt ragasztva a névsor, köztük az én nevemmel. 9/c. Hűha. A folyosón sürgő-forgó diákok, embertömeg, idegen tekintetek és sűrű, Attilának szóló köszöngetések vártak. Egyetlen testvérem megkérdezte, hogy minden rendben lesz-e, és közben őszinte aggódást láttam a szemében. Lehet, hogy otthon mi voltunk az a testvérpár, akik úgy szívatták egymást, ahogy csak tudták, de komoly helyzetekben számíthattunk a másikra. Még azt is felajánlotta a pillanat hevében, hogy bekísér! Na, mondjuk, ennél kevés cikisebb dolgot tudtam volna elképzelni. Mielőtt elment volna, még elmagyarázta, hogy merre találom az ő termét, baj esetén nyugodtan keressem fel, bár szerintem nem ugyanazok voltak a fogalmaink a bajról. Nekem ez a mostani helyzet határozottan abba a kategóriába tartozott, Attilának meg csak egy átlagos, szeptemberi hétfő.

Elérkezett a legkeményebb meccs ideje, az első pillantás, a kezdet. Nem maradt más választásom, be kellett nyitnom. Úgy terveztem, hogy köszönök, majd leülök az első helyre, amit meglátok, eztán majd jó alaposan szemügyre veszem a társaságot, megnézem, ki szimpatikus és ki kevésbé. Korrekt elképzeléseim voltak, megnyugtatták a lelkemet.

Nagy levegő, és...

Ahogyan a filmekben az ilyen pillanatokban lenni szokott, a teremben megfagyott a levegő, teljes volt a csend, minden tekintet rám talált. Hurrá!

– Sziasztok. – A hangom egyáltalán nem tükrözte a lelkiállapotomat, meglepően magabiztosan csendült. Elvágtattam a terem hátsó felébe, és leültem az egyik üres padba. Nem voltam teljesen hátul, inkább középtájt, pont jó helyen. Úgy ítéltem, kellőképpen el tudok majd bújni a tanárok elől, ha semmi kedvem nem lesz az órájukhoz (és tudom, nem szép dolog), de a puskázáshoz is pont megfelelőek a viszonyok.

Kipakoltam a füzetem, a tolltartóm meg a termoszom a táskámból, és elkezdtem megfigyelni az eddig összegyűlt társaságot, amikor az asztalom mellé lépett egy rövid, barna hajú lány, aki eléggé félénken nézett rám. És akkor még finoman fejeztem ki magam. A francba, pedig a láncfűrészt direkt otthon hagytam!

– Bocsi, szabad? – kérdezte csendesen. Csak bólintottam és megpróbáltam kedvesen mosolyogni, jó fejnek tűnni, nehogy még azt az egyetlen embert is elriasszam magam mellől, aki a közelembe merészkedett. – Köszi! – engedett meg magának egy halvány mosolyt.

Mivel ő nyitott felém elsőnek, ezért kézenfekvő volt, hogy őt figyelem meg először. Vizet, keményborítású füzetet és tollat vett elő, aztán lopva ő is körbepillantott. Rengeteg új arc, fiúk és lányok, szőkék és barnák, néhányan már ismerték is egymást. Én persze senkit, hát miért is lett volna ez másképp? Ahogy észrevettem, padtársam is éppen annyira feszengett ebben az új helyzetben – és az ünneplőjében –, mint én. De még nem mertem hozzászólni. Nyúl Blanka.

Beviharzott a terembe egy középkorú nő, akinek vörös haja és hosszú végtagjai voltak, a csuklóján pedig hangosan csörögtek a bizsuk. Elsőre rémisztő látványt nyújtott a kockás szoknyájával és a rondaszínű blúzával, másodszorra meg... Hát akkor is. Később kiderült, osztályfőnökünk földrajz- és fizikaszakos tanárnő, akit roppant andalító hanggal áldott meg az anyatermészet. Hallgatod, hallgatod, hallgat, hallg, hall, h... Aztán jön zzz.

Padtársam ekkor halkan megszólalt, szinte még én is alig hallottam:

– Élvezni fogom az óráit, azt hiszem.

Elmosolyodtam.

Az első napunk három ofő órából állt. Az elsőn bemutatkozott maga az osztályfőnök, Takáts Judit, majd névsorolvasást tartott, és megkért minket, hogy a szünetben készítsünk névtáblákat, amelyeket minden órára vigyünk magunkkal, és pakoljunk ki a padunk szélére. Felolvasta a házirendet, ami alatt néhány osztálytársam nyilvánosan is eret akart vágni magán unalmában, majd kiosztotta az ellenőrzőket, egy nyomtatott órarendet és irodalomra a féléves olvasmánylistát.

– Ilyen unalmas kötelezők? – ocsúdtam fel a könyvlistát tanulmányozva. A körülöttünk ülők mind vetettek rám egy pillantást, egyesek cinkosan mosolyogtak, mások megbotránkoztak, hogy meg mertem szólalni. Az órán! Az alávaló, máglyára vele!

– Én is éppen ilyesmire gondoltam – felelte a mellettem ülő lány, vigyorogva. Rápillantottam a füzetén lévő névre: Krisztina. Legalább már volt egy ember (a bátyámon kívül), akit névről ismertem. Ez az információ még jól jöhet, amikor a kegyetlen kínvallatások közepette meg kell neveznem az informátoromat. Hahaha. Elememben voltam, pedig a helyzet, aminek a közepén csücsültem, eléggé lehervasztott.

Később kiderült, hogy oltári nagyot tévedtem, mert Attilán és Krisztin kívül sokkal több olyan személy járt ebbe a suliba, akiket elég jól ismertem.

---

[1] Susan Salina