Búcsúzóul örökké - 2. fejezet

2014. július 15.
Sziasztok! :)
Ebben a fejezetben bepillantást nyerhettek egy gimis lány hétköznapjaiba - gólyabál, első hetek, ilyesmik. :D Köszönöm az érdeklődéseteket a történet iránt, remélem, nem fogtok csalódni! :)
Szép hetet kívánok,
Erika - Nilla


Hogy kik voltak azok, akikről beszéltem?
Mint utólag rádöbbentem (nem is értem, miért nem gondoltam rá előbb, lehet, hogy az idegességszörny megette az agyam?), Attila legjobb haverjai is a Petőfibe jártak. Kristóf, Ádám, Hunor és Robi – a srácok, akik számtalanszor aludtak már nálunk, ezzel felforgatva az egész házat; a srácok, akikkel Attila „felnőtt”; a srácok, akikkel kint kosaraztunk a suli udvarán; a srácok, akik virágot loptak nekem. Az utóbbi időben eltávolodtam tőlük, mert egyszerűen nem voltam kíváncsi a barom humorukra, vagy a sértegető megjegyzéseikre. Persze, a fiúk ezeket nem úgy szánták, ahogy a lányok általában értették. Akkor mégis, az ismeretlenek tengerében úgy üdvözöltem őket, mintha a megváltóim lennének.
– Na, és hogy tetszett az első heted? – kérdezte Ádám pénteken, miközben az aulában ültünk. Kisöpörte göndör tincseit az arcából, így végre láthattam a szemét, ami általában takarásban volt a fején lévő lombkorona miatt. Az arckifejezésemmel ezt jeleztem: rettenetesen. Nem láttam szükségét a szavaknak. Hogyan is festhetném le másként azoknak a nagyszerű pillanatoknak a sorát, amikor az első két napban, minden órán, mindegyik tanár egyesével kiállított minket a táblához, hogy mutatkozzunk be mindenki előtt, meséljünk magunkról, meg hasonlók. Ha valaki már érezte megalázva magát! „Blanka vagyok, tizenöt éves, a Vörösmartyból jöttem és szeretek olvasni. A testvérem is idejár, most tizenegyedikes.” ... Az osztálytársaim unottan hallgattak végig, mert egyébként sem voltam túl érdekes, pláne nem tizenkettedszerre, a tanároknak meg felcsillant a szemük, amikor megtudták, hogy a bátyám is petőfis. Aztán, amikor megmondtam, hogy hogy hívják, eltorzult az arcuk. Ennyit erről. És ez csak az első két nap volt! Arról nem is beszélek, hogy a tesitanár úgy megszívatott minket az első órán, hogy másnap tíz percig tartott, mire feljutottam a másodikra.
– Mi nem tetszett ennyire? – Ádám egy savanyú-cukros gumibékát forgatott az ujjai között, még ránézni is undi volt, nemhogy megenni! De ő bekapta.
– Takáts az ofője, csodálkozol? – szólt közbe Attila, aki szemmel láthatólag alig figyelt, mert Robival vitatkozott valami meccsről.
Amint meghallották a bűvös „Takáts” szót, a fiúk hangosan, egymást túlkiabálva fejezték ki a sajnálatukat irántam, és összevissza próbálták elmesélni, hogy kit, hányszor és hogyan próbált megbuktatni, de nem tudott kifogni rajtuk. A végén már zúgott tőlük a fejem. Szerencsére, hamar lezárták a témát, mert találtak érdekesebbet, pikkpakk rátértek az OSG-re, és éreztem, hogy le kell lépnem, mert ez már nem az én asztalom. Amikor felálltam mellőlük, Attila hirtelen rám nézett és megkérdezte, hány órám van.
– Ah! – nyögtem fel. – Sok! Hét, érted? Pénteken! Már mindenki régen otthon lesz, mire kijövök a kapun.
– Akkor nem várlak meg – bólintott.
– Nem is kell! – vágtam rá zsigerből, vigyorogva, holott szívesen mentem volna vele haza. De ezt ő meg ne tudja!
Elköszöntem, ők biccentettek, és egy másik, nálam idősebb, vörös hajú lány már el is foglalta a helyemet köztük. Ez elég gyors volt.
Úgy lüktetett a fejem, mire fél háromkor elengedtek minket az utolsó óránkról, hogy azt hittem, menten szétrobban, és elgurulnak a darabjai a padlón. Kegyetlenül kikészültem már az első héten, pedig szinte nem is csináltam semmit. A nyári lustulás után a koránkelés, a folyamatos figyelés, az új közeg, mind kiszívták belőlem az erőt. A szeptember mindig ilyen, ezt megtanultam az évek során. Azért, természetesen, nemcsak rossz dolgok történtek velem. Az osztályban elkezdődött a megismerkedés időszaka, szünetekben felültünk az asztalok tetejére, és filmekről, zenékről meg tanárokról beszélgettünk. Egyszer, az egyik ilyen szünetben Attila, Kristóf és Robi megálltak az ajtónkban, bekiabáltak nekem (!), hogy menjek ki hozzájuk, persze kedvesen, mire minden szem minket kezdett vizslatni és természetellenes csend támadt. Nos, igen. Valami ilyesmit jelentett, ha az embernek befolyásoltsága volt „a nagyok között”, mert utána mindenki kedvesebb lett hozzám.
Nagyjából minden nevet sikerült megjegyeznem és egészen összebarátkoztam Krisztivel meg Zsófival. Hármas padok álltak a termünkben, és abból is jó pár darab, mivel mi is elég sokan voltunk, így ők lettek a padtársaim. Krisztivel különösen jól kijöttünk, állandóan nevetgéltünk, mivel mindkettőnknek veszélyesen hülye gondolatai támadtak, például matekórán. Szerencsére el tudtunk bújni az előttünk ülők háta mögött, és végigröhögtük az órát, amit végig kellett volna figyelnünk.
Kihalt volt az egész suli, szerintem már a portás is hazament, mire leértem az aulába. Óh, elsős osztály, gyerünk, szívassuk meg őket egy ilyen órarenddel, hadd szokják! Amikor ennyire kedvtelen és erőtlen voltam, megfordult néhány összeesküvés-elmélet a fejemben, de arra sem volt erőm, hogy leállítsam magam. Azt terveztem, hogy mindenkit eltakarítok az utamból, aki egy kicsit is akadályozza a hazajutásomat, mert igencsak vérengzős hangulatban leledzettem. Körbe sem néztem, homlokegyenest rohantam az ígéretes ajtó felé, amikor az aula csendjébe egy hang hasított, a nevemet kiáltva. Úgy fordultam hátra, mint akit rajtakaptak valamin, és hirtelen még az öldöklésről is elfelejtkeztem. Robi ült az egyik asztalnál, cuccait sietve a táskájába dobálva, miközben felém pillantgatott.
– Negyed órája végeztem, és gondoltam, megvárlak – mosolyodott el, amikor mellém ért.
– Nem is gondoltam volna, hogy emberi lények is tartózkodnak ilyenkor még itt. – Kiléptünk az ajtón, az éles napfénytől hunyorognom kellett. Szörnyen meleg volt még, épp csak elkezdődött az indiánnyár. – Lelki szememmel mindenütt csak vérszegény, csonttá aszott diákokat látok a tanulás rabláncára verve... Na, jó, oké, befejeztem. Bocsi, fáradt vagyok.
– Ó! Te is láttad őket? Azt hittem, a röntgenlátásom miatt van, de akkor... Bocsi, én is fáradt vagyok.
Elmosolyodtam, és az felért egy csodával abban a helyzetben. Megnyugtatott a tény, hogy nemcsak én voltam így ki szeptemberben, az önfeledt nyár után.
– Örüljünk a hétvégének! Tényleg, mit tervezel?
– Buli lesz Ádámnál, lelépnek otthonról a szülei – mondta megvonva a vállát.
– Tényleg, erről tárgyaltatok is az egyik szünetben.
Bólintott, majd kedves hangon visszakérdezett, hogy nekem mi lesz a programom. Nagyjából elmeséltem, hogy szeretnék tizenkét órát (minimum), egyhuzamban aludni. De lehet, hogy inkább tizennégyet, mert olyan kifacsartnak éreztem magam, mintha három napja egy centrifugában pörögtem volna.
– Tudom, miről beszélsz. – Beértünk a buszmegállóba, és mivel rengeteg ember indult innen, egymáshoz közel állva kellett tovább társalognunk. Egy icipicit azért feszélyezett, de igyekeztem nem foglalkozni vele. – Júliusban, amikor elkezdtem dolgozni, azaz újraindult a robot, a koránkelés, majd’ megvesztem.
– Dolgoztál a nyáron? – néztem fel csodálkozva a kék szemébe. Én is szívesen mentem volna, de anyáék tizenöt évesen nem engedtek el. Akárhányszor elhaladtam a kedvenc cukrászdám mellett, mindig arra gondoltam, hogy mennyire szívesen lennék én a fagyis lány. Egész nap adogatnám a gombócokat, unalmamban meg elfogyasztanék egyet-kettőt. Mennyország!
– Valamiből ki kellett fizetnem a másfél hetes Balcsit – mondta Robi mosolyogva, de nem kérkedve, hogy „nézd csak meg, milyen vagány csávó vagyok én”, hanem jó fej módon, úgy, hogy „amit magamnak akarok, azt magamnak is érem el”.
– Igaz. – Szívesen kifaggattam volna erről az utazásról, de nem akartam túl tolakodónak tűnni, ezért hallgattam. Régebben, abban a viráglopós korszakban, gond nélkül megtettem volna, csakhogy az már rég elmúlt. – És mit csináltál?
Elmondta, hogy egy kertészetben dolgozott a bátyjával, ő szerezte neki a nyári melót. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az egyhetven magas, szőke hajú, tengerkék szemű, mások által Adonisznak titulált, széles vállú kézilabdázó srác guggol az ültetvény közepén, és répát dugványoz.
Inkább csendben maradtam.
„Adonisz” folyamatosan beszélt mellettem – ez az egy dolog tartott ébren, miközben bágyadtan bámultam ki a busz ablakán. Nem akartam bunkó lenni, de tényleg majdnem leestem a lábamról. Meg amúgy is, általában kihasználok minden alkalmat arra, hogy hallathassam a hangomat, mert egész egyszerűen szeretek beszélni, beszélgetni. Viszont néha hallgatni is legalább annyira jó, és ezt tettem én akkor. Robi hangja kellemesen szólt, könnyed hangnemben is beszélt hozzám, velem, egyszerűen jó volt hallani.
Egy buszmegállóval hamarabb szálltam le, mint Robonisz, így kedvesen elköszöntünk egymástól, és megállapítottuk, hogy többször is járhatnánk együtt haza. Tény, hogy nem szólaltam meg túl sokszor, viszont figyeltem rá, és amikor hozzátettem valamit (általában valami vicceset) a témához, kiegészítve az ő előadását, legyen szó bármiről, röhögtünk. Az idő múlásával csakhamar rájöttünk, hogy erről már beszélnünk sem kell, mert evidenssé vált, hogy a pénteki hazautunk közös.

Minden petőfis gólya életében egyszer csak elérkezik az a pillanat, amikor... Amikor részt kell vennie a gólyabálon. Ezt a hírt én olyan rettegéssel fogadtam, hogy három napig sírhatnékom támadt miatta, ugyanis a fiúk rám hozták a frászt azzal, hogy a Petőfiben arról szól a gólyabál, hogy szanaszét szívassák a népet, az idősebbek meg jókat röhögjenek. Meséltek hajmeresztő sztorikat is, és akkor eldöntöttem, hogy kész, tuti, hogy nem megyek el, de az ofő azt mondta, hogy ez kötelező, sulis program. Még ilyet! Egész nap rettegve vártam a délután egy órát, amikor elkezdődött a „bál”. Krisztinek meséltem a félelmeimről, de ő még nyuszibb volt nálam is, szóval inkább hallgattam, mielőtt mindketten elsírtuk volna magunkat. Nem is az, hogy beégetnek minket, hanem az, hogy mindenki előtt! Na, ez verte ki a biztosítékot.
Amikor leértünk a suli tornatermébe, már nagyon sokan voltak. A terem egyik szélében, a bordásfalak előtt padok sorakoztak, ott foglaltak helyet a nézők. Attiláék már ott ültek, az egész brancs, meg néhány ismeretlen lány. A legszélén ült Ádám, őt szúrtam ki először a göndör hajkoronájáról, amelyet most levágatott, csak a füléig értek a tincsek. Aztán Kristóf, aki a telefonját nyomkodta, egy nevetséges sárga, pom-pomos sapkával a fején, ami szinte teljesen eltakarta a világosbarna haját. Robi volt a következő a sorban, a szőke-kékszemű, akiért a fél suli szíve dobogott. Egy lány húzódott közel hozzá, egy vörös hajú, csüngött minden szaván, de Robi nem nagyon figyelt rá. A lány mellett az én szeretett bátyám ült, a legnagyobb állat a társaságban. Hasonlítottunk egymásra, megegyezett a szem- és hajszínünk, illetve a szemünk egyforma volt, kerek, hatalmas, sötétbarna. Attilának ráadásul hosszú szempillái is voltak, amivel sikerült elbűvölnie a lányokat, sokszor hallottam már vissza, hogy ooh, de szívesen cserélnének vele! Hunor foglalt helyet a sor végén, hosszú, váll alá érő haját egy copfban fogta össze, és ha jól tudom, egy Bence nevű fiúval beszélgetett. Körülöttük ültek még fiúk és lányok, de szinte senkit nem ismertem.
Ádám felkapta a fejét, amikor beléptem, és elkiáltotta magát, hogy: BLANKAAAAAAA! Természetesen nem maradt olyan ember a helyiségben, aki ne figyelt volna fel rám. Elindultam feléjük, miközben égett az arcom rendesen, mert annyian néztek továbbra is. Tuti, hogy el fogok esni, tuti, hogy el fogok esni – csak ez járt a fejemben, de végül megúsztam. Mindegyikőjük szólt néhány kedves, vagy egyáltalán nem kedves szót (hajrá, majd lefilmezzük, hogy te is megnézhesd, az lesz a címe, hogy Óriási bukás). Hát, sikerült fokozniuk a kedvemet, annyi biztos. Lejjebb fokozniuk.
Az elsősök sorai között megkerestem az osztályomat, aztán a tizedikes csapat, aki megrendezte az egészet, elmondta a kis beszédét, és kezdődhetett a buli. A neveket húzták mindhárom osztályból a különböző feladatokhoz, és amikor a sapkákban matattak, érezni lehetett a levegőben vibráló rettegést. A tömeg kollektíven felsóhajtott, mikor megvoltak a „szerencsések”, még szerencse, hogy általában egyemberes próbák voltak.
Amint elkezdődtek a feladatok, és sorra húzták a neveket, rájöttem, hogy nem is olyan vészes a dolog. A srácok direkt hozták rám a frászt, mert semmi nem vált be abból, amit jósoltak. A feladatok között volt egyébként lufi borotválás, éneklés úgy, hogy közben egy másik dalt hallgat az illető, lisztfújás egy nagy tálcáról, míg meg nem találják az alján a százast (na, ez mondjuk nagyon szemét volt), versírás, egyre kisebb területen való táncolás, stand up comedy, barátságteszt, egymás fejére való lövöldözés vízipisztollyal – ez volt Kriszti feladata. Ő fogta a fegyvert, egy osztálytársunk, rajzolt célkereszttel a homlokán meg néhány méterre állt tőle, és az volt a lényeg, hogy le kellett mosni a keresztet.
A lány, aki vezette a műsort, kért néhány önkéntest a nézők soraiból, fiúkat és lányokat is egyaránt. Már akkor görcsbe rándult a gyomrom, mintha megéreztem volna a bajt. Attila elsőként jelentkezett, bár ezen meg sem lepődtem, aztán magával húzta Kristófot is, mert kevés volt a fiú. És következett a sorsolás, amikor a három segítő lány és fiú már kint álltak a terem közepén, várva a kiválasztottakra. Láttam magam előtt, hogy mi fog történni, esküszöm. Nem is kellett sokáig várnom, néhány pillanaton belül meghallottam a nevemet. Mielőtt még felállhattam volna a helyemről, Ádámék jó hangosan felröhögtek, és a nevemet kiabálva biztattak arra, hogy gyerünk, menjek csak ki, tegyem a dolgom. Olyan zavarba jöttem, hogy azt elmesélni is nehéz lenne, de igyekeztem eljátszani, hogy minden rendben van. Attiláék mellé léptem, amíg kisorsolták a többieket is. Odaviharzott hozzánk egy lány, amikor megvoltunk mindannyian, és összepárosított minket, engem Attilával rakott össze. Na, ez most vagy óriási nagy szívás, vagy mázli. De gyanítottam, hogy inkább az előbbi. Ahogy a gonosz vigyorára néztem, forogni kezdett körülöttem a világ. Mindenki minket nézett. A műsorvezető újra magához vette a szót, és felvázolta a feladatot. A feladatot, amitől legszívesebben elsüllyedtem volna, ott helyben. „Szerelmet kell vallanotok egymásnak” – fejezte be végül a mondókáját. Hitetlenkedve néztem Attilára, de ő csak röhögött, és jelezte a közönségnek (!), hogy még hangosabban kiabáljanak, éljenezzenek minket. Természetesen Robiék majdnem megőrültek a helyükön, úgy kiabálták a neveinket.
Mi voltunk az utolsók, és amikor Attila kényelmesen felült az egyik asztal tetejére, hogy onnan hallgassa végig a műsoromat, hirtelen csend támadt. Gyorsan végigpillantottam a várakozó arcokon, majd a neonsárga pólóban lévő rendezők felé fordultam, széttárva a karomat:
– De ő a bátyám!
Röhögés. Hangos röhögés hangzott fel mindenhonnan. Nem történt semmi ezen kívül, ezért gondoltam, hogy belekezdhetek az előadásomba, bár a leghalványabb fogalmam sem volt arról, mit fogok vagy kellene mondanom. Megálltam a testvérem előtt, elővettem a legártatlanabb, legszebb mosolyomat, miközben a szememmel szuggeráltam, hogy segítsen nekem. Ha ez egy film lett volna, akkor az volt az a pillanat, amikor kigyúlt a fejem fölött a kis villanykörte, jelezve, hogy megszületett az isteni ötlet. Kitaláltam, hogy mivel nyerhetjük meg ezt a kört, vagy bukhatunk óriásit, de az biztos, hogy emlékezetes lesz. Gyorsan vettem egy mély levegőt, továbbra is nagyon ártatlanul néztem, majd sétálgatni kezdtem a bátyám előtt, és... Elkezdődött a műsorom. De amikor kinyitottam a számat, nem beszélni kezdtem, hanem énekelni.
Ments meg, szerelem, vagy belehalok! Menekülni minek, ha úgysem tudok? – vontam meg óvatosan a vállam andalgás közben. – Vagy szólj, ha ezt odafent megírták, mert tegnap óta nekem... – Mutattam egyenesen Attilára. – Rajta kívül megszűnt a világ![1]
Azt hittem, hogy bebuktam az egészet, de miután sokan nevettek, nagyon nevettek, Attila vette a lapot és leugrott az asztalról, megfogta a kezemet, majd lóbálni kezdte az övével együtt. A hangom abba a kategóriába tartozott, hogy senki sem hallgatta szívesen, de folytattam tovább az éneklést, és két sor után, legnagyobb döbbenetemre, a közönség is bekapcsolódott, mindenki velem énekelt. A dal végén Attila rám kacsintott, miközben a többiek őrjöngtek, tapsoltak és kiabáltak, majd úgy ment vissza a helyére, hogy királyként ünnepeltette magát.
Az utolsó feladat volt mind közül a kedvencem. Mindegyik osztálynak elő kellett adnia egy darabot. A b-sek egy mesét húztak, az a-sok egy filmjelenetet, mi pedig egy musicalt. Ebben a részvétel szabadon választható volt, de semmi pénzért nem jelentkeztem volna, pedig hívtak. Inkább beültem a leghátsó sorba Krisztivel, és amíg várakoztunk, megvitattuk a történteket. Biztosított afelől, hogy amit kitaláltam, az nagyon frankó volt, simán kenterbe verte a többiek előadását. Ez egy kicsit megnyugtatott, bár tartottam tőle, hogy sokak emlékezetébe bevéstem magamat vele. Én leszek a lány, aki énekelt, pedig bár ne tette volna.
Sajnos, bármennyire is jól sikerült az utolsó (meg az előtte lévő, haha) előadásunk, nem nyertünk. A többiek a Hairből adták elő az asztalon táncolós jelenetet, Bogi még végig is lejtett a zsűri előtt, a b-sek összesítettben mégis jobbak voltak, és ők nyerték meg a jogot, hogy jövőre megrendezhessék ezt a fantasztikus eseményt. Mindent összevetve, az első gimis bálom azért elég jól sült el, de csak remélni mertem, hogy nem fog a szerenádom a neten kikötni.



[1] Részlet Mark: Ments meg szerelem! című dalából.

3 megjegyzés:

  1. Hey Nilla! :)
    Huhh... nem is tudom, hogy így hirtelen mit is írjak... nagyon, nagyon tetszett ez a rész! Kicsit visszarepültem az időben, mikor még én voltam gólya a gimiben, és újra átéltem a "barátszerzési procedúrát" , a beilleszkedést, bár sajnos nekem nem volt senkim a suliban... Szívesebben olvastam, mint egy akciódús könyvet :) Kár hogy 1 hetet kell várni a következőre :/
    Puszi: Anett :)

    VálaszTörlés
  2. Gólyaként anno én is szerelemvallós feladatot kaptam. :)) Túlságosan belelendültem, ilyeneket mondtam a srácnak, hogy "mindig követlek hazafelé suli után is...", és sokaknak tetszett. :'D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha :D Ez mindig egy érdekes feladat, nálunk, emlékszem, egy nagymenő végzős csávónak kellett szerelmet vallani, és már nem emlékszem melyik osztályból, de valaki óriásit alakított. "Még akkor is szeretlek, ha a kiscsaj a vonaton lealáz..." - a sztori, hogy kabinos vonatokkal jöttünk haza a gólyatáborból, ő nem tudta kinyitni az ajtót, hiába próbálta, jött egy nyolcéves forma kislány és simán kinyitotta. :D Nagyjából ennél többre nem is emlékszem belőle :D

      Törlés