Búcsúzóul örökké - 3. fejezet

Sziasztok! :)

Köszönöm a kattintgatásotokat, a jelenléteteket! Ez még mindig sokat jelent nekem. :) Ezért, hálám jeléül, fogadjátok sok-sok szeretettel ezt az extrahosszú fejezetet, ami, remélem, extrajó is lesz :P

És hát, igen... Ez elég sok "emléket" ébreszt bennem is. Az egész történetnek van egy elég személyes felhangja, ami, talán az én részemről, most érződik a legerősebben. Remélem, tetszeni fog nektek, vagy legalább kicsit is érzitek majd azt a tompa lüktetést szívtájékon...

Jó olvasást kívánok nektek, és szépséges hetet, nyarat!

Erika-Nilla

Az első hónap. Kezdetben eget rengető statisztikát akartam írni az első hónapról. Le is jegyeztem olyan dolgokat egy vonalas füzetbe, mint: hétfőn két forrócsokit ittam, kedden három kört futottam az öt helyett, mert amikor a tanárnő nem figyelt, elcsaltam. Szerdán kaptam egy hármast meg egy kettest, bár az utóbbi így is majdnem nekem lett a legmagasabb százalékú dolgozat. Csütörtökön három oldalt írtam tele, mert a magyartanár úgy diktált, mintha az életünk múlna rajta. Pénteken körtét reggeliztem, és vittem egy barackos joghurtot is magammal. Aztán, ahogy a nap végén visszaolvastam, rájöttem, hogy ez egy ökörség. Mégis kit érdekel? Ezek a dolgok egyáltalán nem fontosak. Az egyetlen, ami számított, az, hogy miket éltem át. Ugyanis élményből akadt bőven, kedvesek és kellemetlenek is.

Például olyan arcok köszöntek rám a folyosón, akikről fogalmam sem volt, hogy kicsodák. Mivel megtanítottak viselkedni, visszaköszöntem, aztán ez így ment minden egyes nap azután, néha még meg is kérdezték, hogy hogy vagyok.

Egy másik héten meg sorba álltunk a fénymásoló előtt, mert úgy tűnt, hogy az egész Petőfi abban a szünetben akarta sokszorosítani a puskáját. Én jegyzeteket szerettem volna másolni, mert hiányoztam az egyik földrajzról, és a tanárnő felelést ígért. Gondoltam, lyukasórában gyorsan megtanulom, de akkora sor állt, hogy elkeseredtem. El is panaszoltam a bánatomat Krisztinek, de arra nem számítottam, hogy a mögöttünk álló lány hallja, sőt még kommentálni is fogja. Gúnyosan elvigyorodott, majd ezt mondta: szólj a srácaidnak, azok majd elintézik helyetted. Eközben meg úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legaljasabb embere, aki szörnyűségeket követett el az emberiség ellen. A kezdeti sokkból feleszmélve visszaszóltam neki, de csakis elegáns stílusban. Azt válaszoltam, hogy traktáljon olyat a véleményével, akit érdekel is, azután hátat fordítottam. Többet nem szólt hozzánk, mi viszont tovább tárgyaltunk Krisztivel, és később, a lyukasóra első felében jó alaposan kitárgyaltuk. Nem éreztem magamat másnak, jobbnak, menőbbnek azért, mert a srácokkal lógtam. Tény, hogy általuk rengeteg új embert megismertem, és sokkal többekkel beszélgettem, mint magamtól tettem volna, de sosem éreztettem ezt senkivel. Nem voltam ellenséges. Sőt, akit csak tudtam, bemutattam a kiszemeltjének, ugyanis az osztálytársaim megvesztek Attiláék csapatáért. Ők voltak A srácok, A menők, ha ők csináltak valamit, az irányadó volt.

De ami a sok-sok élmény közül leginkább megmaradt bennem, azok a Robival közös emlékeim voltak. Annyi dolog történt, hogy meg sem tudtam őket jegyezni. Nem arról volt szó, persze, hogy minden percünket közösen töltöttük, és minden szünetben együtt cirkáltunk a folyosón, dehogy. De például, amikor kint ültünk a termünk előtti padon, és Robiék arra jöttek, akár tizedszerre találkoztunk, akár először aznap, ő minden egyes alkalommal, kedvesen mosolyogva köszönt nekem. Vagy ha összefutottunk a lépcsőn, megálltunk egy pillanatra, hiába társasággal voltunk, váltottunk néhány szót, aztán mentünk a dolgunkra. A kedvencem pedig, amikor lent focizott Attilával, Hunorral meg a többiekkel a pályán, mi pedig Krisztivel fent álltunk az első emeleti ablakban, őket nézve. Szerettük nézni, ahogy játszottak. Robi a pálya felénk eső oldalán állt, kezét a tarkóján összekulcsolva nyújtózkodott, majd egyszer csak megfordult, amikor a játék a másik térfélen zajlott. Megfordult, felnézett az ablakra, a mi ablakunkra, mintha ösztönösen tudná, hogy hol kell keresnie. Felnézett, elmosolyodott és integetett. Rögtön, az első pillanatban kiszúrt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Krisztivel döbbenten néztünk össze, de nem kommentáltuk az eseményeket, mert nem is tudtunk mit mondani. Amikor a csengő előtt elindultak befelé a pályáról, még egyszer felnézett, olyan sok méterről egyenesen a szemembe, én meg éreztem valamit összerándulni a gyomrom táján.

Talán a vesztemet.

Attila október közepén lebetegedett. Szerencsére semmi komoly, amit egy kis tea, lázcsillapító és ágyban fekvés (esetében ágyban fekvés közben videojátékozás) meg ne gyógyított volna. Ám derék háziorvosunk kiírta egy egész hétre, ennek fényében járhattam egyedül suliba.

Reggelente Bibivel váltottam néhány üzenetet, ígéretéhez híven tájékoztatott mindenről. Röviden és tömören: utálta az új helyet, hiányzott neki a régi, de a társait igencsak megkedvelte. Végig sejtettem, hogy ez lesz a vége, csak ő komplikálta túl az egészet. Nekem nem volt túl sok mesélnivalóm azon kívül, hogy a jegyeim rettenetesek, ezért csak úgy fogalmaztam, hogy könnyfakasztóak. Szerencsére nem firtatta.

Ahogy beléptem az osztálytermünkbe, a többiek rögtön azzal a kérdéssel fogadtak, hogy tanultál kémiára? Semmi jó reggelt, vagy helló (urambocsá!), szia, egyszerűen csak így, a közepébe. Hamar kiderült, hogy csak egy olyan padtársat kerestek, aki segítene szorult helyzetükön, azaz még véletlenül sem a hétvégi elfoglaltságom iránt érdeklődtek. Egyáltalán nem voltam meglepve.

– Ez hatalmas karó lesz – szusszantotta Kriszti, fel sem nézve a könyvéből, amikor leültem mellé. Nem volt kedvem semmihez, féltékenykedtem Attilára, hogy otthon maradhatott, fáradt voltam és hétfő volt. Elegendő indok, hogy rosszul érezzem magam?

– Nem vitatom.

– Most mit tegyünk?

– Tehetünk bármit is?

– Jó veled beszélgetni – nyugtázta.

– Tudom, veled is.

Krisztiről hamar kiderült, hogy jó néhány dologban hasonlítottunk egymásra. És nemcsak arra gondoltam, hogy ő is utálta az automatás vaníliás tejet, mint én (és a kémiát is), hanem sokkal többről. Volt, hogy ok nélkül összemosolyogtunk az unalmas tanórák csendjében, és szakadatlanul vinnyogtunk az elfojtott röhögéstől. Igazából, ez elég gyakran előfordult. A nevetés volt a gyógyszerünk az unalom ellen. Sokat leveleztünk, kibeszéltük az osztálytársainkat (rossz szokás, tudom, de gimiben előfordul), és ha ez még nem lenne elég, a zenei ízlésünk is megegyezett. A barátságok a sulipadban köttetnek.

A kémiaóra előtti szünetben az automatánál álltunk sorba, valami őrült nagy baromságon kacarászva (az egyik tanárt képzeltük el eléggé szokatlan helyzetben), ahogy azt szoktuk, amikor Robiék feltűntek a folyosón. Ő már messziről kiszúrt, integetett, én meg vissza, és amikor mellénk ért a sleppjével, hirtelen megállt. Minden szem ránk szegeződött a Backstreet Boysból, azt sem tudtam, melyiküket nézzem. Végül megszólalt a középen álló Nick Carter, ezzel magára vonva a figyelmemet. Arról érdeklődött, hogy hogy vagyok, mert „már három napja nem beszéltünk”, és mindeközben úgy vigyorgott, ahogy csak a szőke, kékszemű jófiúk tudtak.

Felvázoltam a helyzetet, bár igyekeztem leegyszerűsíteni azt a részt, hogy tulajdonképpen mennyire be voltam rezelve. Ez csak egy dolgozat, egy kis valami, és mégis, akkora félelmet képes előidézni, hogy az rettenetes frusztrációt okoz a nem készülő nebulónak.

– Bíró kinyír, az biztos – bólogatott. – Milyen jó, hogy nekem már nem kell az órájára járnom, bele is őrülnék.

– És ezt még így kedvesen az orrom alá is dörgölöd, köszönöm – mosolyodtam el. – A puskázás nála pedig halott ötlet. Nincs más hátra, mint bemenni, és szembenézni a legrosszabbal. Erős vagyok, menni fog, nem adom fel.

– Ki mondta, hogy be kell menned? – Robi sokat tudó, kissé féloldalas mosollyal nézett rám, tényleg tiszta I Want It That Way klip volt az egész. Már vártam, hogy mikor denszelnek egyet a folyosón.

Nem sokkal később világossá vált, hogy mire gondolt: jött egy új angoltanár a suliba, Robiéknak második órájuk lesz vele, azaz még a megismerkedés, haverkodás szakaszában vannak, szóval semmi komoly, még látásból sem ismeri az osztály tagjait. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy ez egy rossz ötlet, és nem kellene belemennem. Mert megfordult, de amint tett egy kört, azon nyomban ki is üldöztem onnan. A génjeimnek és a koromnak köszönhetően kapható voltam minden marhaságra, ráadásul az, hogy nem kapok akkora egyest kémiából, ami kilóg még a naplóból is, véglegesen elcsábított.

Robi beültetett minket Krisztivel a leghátsó padba, Kristóffal pedig elénk telepedtek. Egész végig olyan hangosan dobogott a szívem a mellkasomban, hogy azt hittem, bármelyik pillanatban meghallhatják. Továbbá elég bizalmatlan voltam a bátyám osztálytársaival szemben – mekkora mázli, hogy otthon „betegeskedett”! –, nem vettem biztosra, hogy nem fognak beköpni. Legnagyobb meglepetésünkre és szerencsénkre azonban, ügyet sem vetettek ránk, mert el voltak foglalva a keresztrejtvénnyel, a körömlakkozással, a könyvolvasással. A harmadikosok is pont olyanok, mint az elsősök, csak a koruk nem egyezik meg. Egy laza órán pontosan ugyanannyira nem foglalkoztak semmivel, mint mi.

Robi hátrafordult (pont előttem ült, a benti helyen, az ablak és a radiátor mellett), és elém rakott egy lapot meg egy tollat. Nála is volt egy filc, így nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mivel foglaljuk el magunkat a „kémiaóránkon”. Kriszti a padra dőlve aludt, halkan szólt a zene a fülében, még a kapucniját is a fejére húzta. Neki sem volt sokkal jobb napja az enyémnél.

Rajzoltam egy betűt, Robi pedig mellé egy másikat. Én is közelebb húzódtam hozzá, ő is teljesen hátrafordult, mindketten a lap fölé hajoltunk, és néha éreztem, hogy amint kifújja a levegőt, az meglebbenti a hajszálaimat. Közel voltunk. Túl közel. Ha feljebb emeltem volna a fejemet, összeért volna az orrunk.

Amikor nem volt kedve, vagy nem volt kedvem újat rajzolni, akkor az átalakítható betűket vettük célba – a rövid i-ből hosszú lett, az a-ból á, és így tovább. Leírtam az utolsó eszembe jutó betűt, az m-et. Kicsit hátrébb húzódva felnéztem rá, ő pedig vissza rám, azzal a vesébe látó pillantásával, zsiványan elmosolyodott, és leírt valami számomra ismeretlen betűt.

– Ez meg mi? – kérdeztem a lapra mutatva.

– Egy francia betű.

– Ez nem ér!

– Miért nem? Az is betű.

– De nem ebben a nyelvben – pontosítottam.

– Na, és? – vonta fel a szemöldökét. – Az nem volt kikötve.

Jól van, ha így játszunk – gondoltam magamban, és felírtam egy umlautos a-t.

– Ez meg mi? – kérdezte ugyanúgy, ahogy én az előbb.

– Egy német betű.

– Aha.

Két hónapja tanultam németet is, kész szerencse. Újabb számomra ismeretlen betűt írt fel, amire feleltem a sárfesz esszel. Itt ki is merült az összes tudásom, azonban ez őt egyáltalán nem zavarta. Cselhez folyamodtam, és kanyarítottam egy krixkraxot az e betűmre, ahogy ő tette az előbb. Rázkódott a válla a nevetéstől, miközben félig felvont szemöldökkel érdeklődött arról, hogy az a firka mit is jelent. Szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy ilyen francia betű igenis létezik, de egy diadalittas mosoly kíséretében kijelentette, hogy márpedig nem, és ő nyert, miközben alig észrevehetően közelebb hajolt hozzám. Hátra akartam hőkölni, az lett volna a legésszerűbb cselekedet, de mielőtt megtehettem volna, már húzódott is vissza, biztonságos távolságba.

Összevont szemöldökkel néztem rá, mert időközben rájöttem, hogy ő nem is tanult franciát.

Elterültem az ágyamon, fejemre húzva a párnámat. Próbáltam kizárni mindent, mintha ezzel elkerülhettem vagy megoldhattam volna bármit is. Anyáék az ajtóm előtt dühöngtek: megjött az értesítő az igazolatlan kémiaóráról. Bíró, a tanár, nem íratta meg velünk a dolgozatot utólag, viszont természetesen beírt a naplóba. Végül is, mire számítottam?

– Blanka! – szólt anya újra, miközben próbált hűvös hangot megütni, de persze hallottam, hogy dühös. – Nem akarsz elmondani valamit?

Nem, nem akartam semmit sem mondani. A csendben hallgatózó Attila véleményétől féltem inkább, mint anyáétól. Sosem szerettem titkolózni, de egy ilyen helyzetben muszáj volt, és akárhányszor ránéztem a testvéremre, gombóc nőtt a torkomban. Tudtam, hogy ki fog akadni. Csak idő kérdése volt, hogy mikor robban a bomba. Túl nagy volt a bukás lehetősége – az osztálytársai, egy véletlen elszólás, vagy az értesítő. De legalább nem kell tovább titkolóznom, valami jó is vegyült a rosszba.

Megadóan sóhajtottam, feltápászkodtam, kinyitottam az ajtót és farkasszemet néztem velük.

– A konyhába, az asztalhoz – mondta anya sürgetően.

Lassan kullogtam utánuk, próbáltam késleltetni az igazság pillanatát. Reménykedtem, hogy a nappaliban megnyílik alattam a föld, és gyorsan elnyel, mielőtt beérhetnék a konyhába, de semmi ilyesmi nem történt. Persze, ez csak a filmekben szokott bejönni! Senki nem is csengetett, a telefon sem szólalt meg, abszolút semmi nem történt. Beléptem utánuk a konyhába, és amilyen gyorsan csak tudtam, leültem a helyemre, a faggató osztag meg körém gyűlt.

Anya nem sokat teketóriázott, rögtön rákérdezett, hogy miért lógtam. Egy életem, egy halálom, előállok a teljes igazsággal. Megmondtam, hogy nem tanultam és nem akartam egyest kapni, ezért inkább felhúztam a nyúlcipőt. Attila elfojtotta a feltörni készülő vigyorgását anya háta mögött, majd óvatosan megjegyezte, hogy igazam volt, az igazolatlan tényleg jobb. Azt hittem, hogy megmenekültem a veszélytől, Attila még sincs annyira kiakadva, de a következő pillanatban lenyelte a mosolyát, szigorú ábrázatot öltött magára, a sötétbarna szeme valósággal hipnotizált. Megkérdezte, hogy mit csináltam addig. Egy életem, egy halálom, de inkább mégsem adtam elő a teljes igazságot. Rántottam volna magammal mindenkit? És mi lesz a betyárbecsülettel?

– Kóricáltam a suliban. De leginkább elbújtam a lányvécében – feleltem aztán, lesütve a szememet, hogy minél hitelesebb legyek.

Attila felröhögött. A komolyság, amit magára erőltetett, eddig tartott. Megdicsért, hogy ez milyen okos ötlet volt, mert így tuti, hogy egy tanár sem találhatott rám, és nem vontak kérdőre. Anya élesen szólt rá, hogy ne biztasson, és különben is, inkább menjen a szobájába, ha ennyit tud hozzátenni a vallatásomhoz. Komolyan, édesanyám vajon mire készülhetett? És következett A SZÖVEG. Kislányom, miért nem tanulsz, meg akarsz bukni? Van elég időd, nem kell semmivel sem foglalkoznod, csak erre kell koncentrálnod. A kémia nem nehéz, te okos kislány vagy, ha odafigyelsz rá, akkor menni fog, vagy ha nem, akkor keresünk egy tanárt. Nem fogom hagyni, hogy elkallódj, mert nagyon értelmes vagy, és tanulni kell, ezt jó lenne, ha hamar felfognád. A szülői értekezleten is azt mondták, hogy aki minden egyes nap tanul, annak sokkal könnyebb dolga van az érettséginél, mert csak át kell ismételnie, és nem elölről kezdenie. Mostantól többet kell foglalkoznod a tanulással, napi két óra, és kikérdezem. Nem, nincs apelláta, örülj, hogy nem kapsz szobafogságot.

Attila megint nevetett, amikor anya befejezte a beszédét. Szépen megírt előadás volt, mondhatom.

– Neked meg nem a kisérettségidre kéne magolnod? – fordult a bátyám felé. – Mert úgy tudom, a tavalyinál jobban szeretnél muzsikálni.

– Legalább nem lógok. – Pillantott rám. – Mostanában.

Szélesen vigyorgott, majd felállt az asztaltól, kivett egy üveg kólát a hűtőből, és eltűnt a szobájához vezető folyosón. Hosszú percekig bámultam a bátyám után, arra gondolva, hogy helyesen tettem, hogy nem mondtam meg neki, valójában hol voltam, kikkel és mit műveltem. Akkor itt most elszabadult volna a pokol, este hétig ordítoznánk egymással.

– Na, akkor beszéljünk komolyan – hajolt közelebb az asztal felett hozzám édesanyám, ezzel magára vonva újra a figyelmemet. – Szerelmes vagy?

Komolyan nem akartam hinni a fülemnek. A szülők hajlamosak a dolgokat túlreagálni. Ha nem eszel rendesen, ha leromlanak a jegyeid, ha több programot szervezel, ha később jársz haza, akkor az az első gondolatuk, hogy a kislányunk szerelmes, ajaj! Pedig ez nem minden esetben van így. A gyerek csak próbálja élni az életet, amibe belecsöppent a gimi kezdetével. Azért, aláírom, hogy sokszor a fiúknak is köze van a dologhoz. Vagyis, általában a fiúknak mindenhez közük van, de az én agyamat biztosan nem fogja átmosni egy herceg sem!

– Én is voltam gimis. Tudom, milyen ez.

– Anya! – mondtam határozottan. – Azért, mert kicsit ellustultam és szétszórtabb vagyok, nem kell rögtön arra gondolni, hogy fiú van a dologban.

Elmosolyodott. Melegen és sokat mondóan nézett rám, már nem is látszott rajta a düh. Megkért, hogy majd meséljek el mindent, ha arról lesz szó, de nem utasított, hanem barátnősen, izgatottan kért. Mintha ő is átélné újra, milyen volt ennyi idősnek lenni.

Szerettem vele beszélgetni, mert laza volt, megértette a dolgokat, akármiről is tárgyaltunk, sosem feddet meg a döntéseimért, kellő bizalmat szavazott nekem, ezt én pedig tiszta szívemből viszonoztam. Utat mutatott nekem, de nem irányított. Egyenlő félként kezelt, kikérte a véleményemet, de ez visszafelé is működött. Szerintem egy anya nem is lehetne ennél csodálatosabb. Természetesen veszekedtünk olykor, de később, mikor lenyugodtunk, meg tudtuk beszélni. Elkísértem a kondi terembe, a műkörmöshöz, együtt jártunk fodrászhoz, harmonikus volt a kapcsolatunk. A régi osztálytársaim közül sokan irigyeltek ezért, panaszkodtak a saját családjukra, én pedig bólogatva hallgattam, hálát adva a sorsnak, hogy nem kellett megtapasztalnom efféléket. Anya csak a sulira volt „allergiás”, de arra nagyon.

– Mehetek?

– Persze. – Ő is felállt az asztaltól, és nyomott egy puszit a homlokomra.

A szobámba érve rögvest kinyitottam a kémiakönyvet (szörnyű bűntudat fogott el édesanyám zöld szemébe nézve), de azon nyomban meg is bántam. Valami érthetetlen magos, protonos szöveg fogadott tárt karokkal, miközben én legszívesebben fejvesztve rohantam volna előle.

Elfintorodtam – éljen a kémia!

Másnap, az aulában ülve a fiúk között, a szokásos asztalunknál, arra gondoltam, hogy lassan olyan ez az egész, mintha a Beverly Hills 90210-ben lennénk, nem pedig egy átlagos, győri suliban. Mindenki tudott mindenről (na, jó, azért nem teljesen), mindenki tök máshogy gondolta a dolgokat, mint tegnap, mindenki beszélt mindenkivel (na, jó, azért nem egészen), csak a többieknek nem említette ezt. Szörnyű volt.

Attila most tudta meg a lógásról az igazságot, hogy nem a klotyóban tereferéltem, hanem az ő osztályában ültem, az ő helyén, az ő haverjaival – micsoda szentségtörés! Rettegtem a pillanattól, és hálát adtam a sors kiszámíthatatlanságának, hogy nem egyedül kellett átélnem. Tegnap sokat morfondíroztam rajta, hogy hogyan is lehetne eltussolni az ügyet, de nem jutott eszembe semmi. Ezek szerint jó is, mert valószínűleg még nagyobb bajba kevertem volna magunkat. Mindig határozott voltam a bátyámmal szemben, még akkor is, ha tudtam, hogy neki van igaza, de akkor magamba szálltam a szavai hallatán. Mármint azután, hogy túltettem magam azon, hogy pont ő, aki számtalan sulis tréfában volt benne, pont ő prédikált nekünk arról, hogy mekkora bajba kerülhettünk volna, és semmi nem hiányzik az én hófehér lapomra. Igaza volt, de basszus! Utáltam, hogy meg akarta mondani, mit tegyek és mit ne. Nem volt szép lógni, aláírom, de meg is kaptam érte a büntetésemet. Attila túlzásba vitte, úgy szónokolt ott közöttünk, mintha ő maga lenne a szenátor, akinek az utasításait kötelező követnünk.

Robi nagyokat bólogatva hallgatta, majd amikor a bátyám kidühöngte magát, azzal a fölényes, magabiztos mosolyával ezt mondta neki:

– De nem buktunk le. Figyu, értem én, hogy félted, de pont tőlünk nem kellene. Veled nőttünk fel, és ahol te voltál, ott volt ő is, nem emlékszel? Fogd fel, hogy felnőtt. Egyébként meg, te ennél nagyobb balhékban is benne voltál, úgy emlékszem.

– Nem akartam túlreagálni, csak megrémített, hogy megrontod – vigyorgott Attila. Na, ezt a stílust már sokkal jobban szerettem. Viszont a mondanivalója... Kivert tőle a víz! Nem engedhettem, hogy ezt bárki is észrevegye rajtam, ezért Robi előtt én válaszoltam neki.

– Megrontani?! Azzal már elkéstél – pillantottam Robira játékosan, Attila meg ledermedt. Látva az ábrázatát úgy nevettem, ahogyan már nagyon régóta nem.

Felhőtlen jókedvünknek a jelzőcsengő visító hangja vetett véget, szedelőzködni kezdtünk. Attila Ádámmal előre ment, mi meg Robival kullogtunk hátul, néhány elsős lány közénk keveredett a büféből. Nem bántam, hogy eltávolodtunk tőlük, mert így legalább közelebb kerülhettünk egymáshoz.

– Cinkostársak? – kérdezte vigyorogva, miközben fellépett az első lépcsőfokra.

– Cinkostársak – bólogattam hevesen. – Volt egy pillanat, amikor őszinte lelkiismeret-furdalásom támadt. És egy olyan is, amikor azt hittem, Attila menten lenyakaz minket. De aztán gyorsan elmúlt.

– Nem bántana minket, nyugi – felelte lazán. – Megbántad, hogy bűnbe csábítottalak?

Egy kimerevített pillanatra megálltunk a lépcsőn, egymással szemben. Ő vagy két fejjel magasabb volt nálam, szerencse, hogy egy fokkal feljebb álltam meg. Már válaszra nyitottam a számat, amikor a mögöttünk állók felmordultak, hogy ne a lépcső közepén álljunk meg lámúrozni, miközben ők sietnének az órájukra.

– Tán koordinációs problémáid vannak, hogy nem tudsz kikerülni? – vágta még közbe Robi, mire a hőzöngők szúrós pillantással, halkan motyogva fordultak vissza, mielőtt eltűntek a fordulóban.

Az ember azt gondolná, hogy amikor valaki hirtelen felindulásból beszól egy másik személynek, felmegy benne a pumpa, ideges lesz. Netán elveszti a fejét, és a helyzet könnyen eldurvulhat. De Robinál ez teljesen másképp működött: sújtó eleganciával, teljesen nyugodtan, egyetlen mondattal el tudta venni az ember kedvét a szájkaratétól. Ebben az egyszerű megnyilvánulásban felsejlett személyiségének egy fontos darabja, kezdett kikristályosodni az a fura érzés, amit már hetek óta éreztem a környezetében.

– Nem. – Leheletfinom mosoly futott át az arcomon. – Nagyon jól szórakoztam.

– Róbert! – kiabált ekkor utánunk Attila, kilógva a korláton, a fejünk felett. – Lennél szíves elindulni?

– Hogyne, Tarzan. Csak a mellkasodat ne kezd püfölni!

Újra összemosolyogtunk, ám ezt a bátyám már nem láthatta. Megmaradt nekünk, a mi kis közös, cinkos világunknak.

Fél perccel a tanár előtt sikerült beslisszolnom a terembe, ami hatalmas mázli, ugyanis a késők röpdolgozatot írtak nála. Angolom volt, nem túl megterhelő, mert csak ismételtünk. Elfoglaltam a kényelmes helyemet a hátsó padok sorai között, elővettem a füzetem, és... Azon kaptam magam, hogy betűket firkálgatok. Csak meredtem a papírra, a saját macskakaparásommal felvésett betűk értelmetlen sorára – és magamban szörnyülködtem.

Az a fiú, akit évek óta ismertem, akit számtalanszor láttam nálunk focizni vagy tévét bámulni, hirtelen, egy csapásra, fontossá vált számomra. Már nemcsak a bátyám haverja volt, hanem az én barátom is. Ahogy hétről hétre együtt jártunk haza, tagadhatatlanná vált előttem, hogy nyersen és feltétel nélkül megbízom benne, és tudva tudtam, hogy ő is így érez. Egyszer sem kellett rákérdeznem vagy ügyeskedve kifaggatnom erről, csak tudtam, egyszerűen kihallottam a hangjából, a szavaiból. Esetünkben nem arról volt szó, bárki bármit gondolt, hogy egy kis gólyának megtetszett egy jóképű, tizenegyedikes lovag, hanem annál sokkal többről. Amikor együtt voltunk, örültem, hogy látom, és őrült-felszabadult-szellemes fecsegés közepette elmondhatom neki azt is, ami legbelsőbb oldalról nyomta a lelkemet.

Az egyetlen személy, akit a barátomnak mondhattam, Bibi volt, aki többtíz kilométerrel arrébb élt egy kollégiumban. Hogy mit éreztem? Hiányzott, természetesen. Ettől függetlenül nem rendített meg. Átéltem már nehezebbet is. Amikor apám elhagyott minket, még kislány voltam, pont hétéves múltam. Az volt a megrendítő távozások number one-ja. A mai napig nem találtam okot arra, miért döntött így, anyát sem kérdeztem, ő meg nem árulta el magától. Azóta rátalált Lacira, akit Attilával mindketten szerettünk és tiszteltünk, hiszen hosszú évek óta nevelt minket törődéssel, lelkiismeretesen, ahogy egy igazi apa teszi azt.

Tehát most itt volt nekem Robi. A barát. Egyedüli. Különleges. Még akkor is, ha ez egyelőre egy titkos-titkolt barátságszilánk. Hittem, hogy nem véletlenül „akadtunk egymás horgára” ebben a mély vizű cápatengerben, amit életnek neveznek.