Búcsúzóul örökké - 4. fejezet

Sziasztok! :)

Remélem, tetszett az előző fejezet, jó olvasást kívánok ehhez is. Jövőhéten jövök...

Erika-Nilla

Anya módszere hatásos volt a jegyeim javítására. Komolyan, fel kellene keresnie valami ezzel foglalkozó szervezetet, és elmesélni nekik, hogy hogyan kell jól gyereket nevelni. A jegyeim a múlt hónapban elég silányak voltak, aztán előadta nekem A SZÖVEGET, és magamba szálltam. Beláttam, hogy igaza volt. És hiába tartottam vonzóbbnak azt a lehetőséget, hogy teszek magasról az egészre, mégis igyekezni kezdtem. Megírtam minden házit, és nem az adott óra előtti szünetben. Megtanultam, amiket feladtak, még akkor is, ha tudtam, hogy nem felelünk. Nem lettem eminens, pusztán odafigyeltem a jegyeimre, és borzasztó jó érzés volt tudni! Nem lepett meg egy röpdolgozat vagy egy hirtelen felelés. Mindig súgtam a barátaimnak is, akik csokival kárpótoltak érte. A kémiával továbbra is hadilábon álltam, de legalább tartottam az erős hármas átlagot. Nem valami fényes, de kémiából! Hát abból tökéletes. Naponta egy bő órát szántam a tanulnivalóimra, ha azt vesszük, nem valami sok, és ebből felet az anyag olvasásával töltöttem. Nem magoltam, vagy ilyesmi. Mindent elolvastam ötször-hatszor, aztán elővettem egy fehér lapot, és leírtam rá, amire emlékeztem. Végül összehasonlítottam azzal, amiből tanultam, és ami kimaradt, azt átismételtem még egyszer-kétszer. Ha sok száraz, unalmas szöveget kellett bevágni, akkor azt felolvastam, felvettem a telefonomra, majd egész nap azt hallgattam, és ez bejött.

Krisztivel, kihasználva a még éppen kellemes időt az esős, szeles ősz előtt, délutánonként sétálni jártunk. Volt egy kutyája, Max, őt sétáltattuk, vagy csak lementünk a főtérre nézelődni. Ott mindig sokan voltak, sosem unatkoztunk. Hallgattuk, hogy néhány srác hogyan zenél, énekel és ökörködik, máskor egy csoport kisgyereket figyeltünk meg, labdázás közben. Kriszti néhányszor át is jött hozzánk, a többiek hamar megkedvelték. Anya meg is kérte, hogy hozzon el neki néhány filmet, amit ő nagyon szeret, és Krisztiéknek is megvan.

Majdnem teljesen átlagos életet éltem, átlagos programokkal, átlagos gondolatokkal és problémákkal.

Majdnem.

A pénteki, Robival közös hazaútjaink után egyetlen dologra tudtam csak gondolni (még akkor is, mikor egymás mellett ültünk a buszon): szerettem volna látni őt hétvégén is. Több akartam lenni egy pénteki közös buszútnál. Húsz percnél a napból. Önző voltam, mert szerettem volna, ha többet foglalkozik velem, és kevesebbet a többiekkel. De nem hoztam szóba, egyszer sem. Szerettem volna, de hallgattam, mert féltem a választól, ami tönkre tehetett volna mindent – nem voltam felkészülve egy nemre, biztonságosabb volt a tudatlanság. Sokkal jobb volt abba a hitbe ringatni magamat, hogy lehetne egy igen is a válasz.

– Zoli születésnapja lesz a hétvégén – mondta Robi hirtelen, amikor már legalább másfél perce nem szóltunk egymáshoz.

– Add át a bátyádnak, hogy isten éltesse – mosolyodtam el. Mi mást tehettem volna, amikor épp meghalt az utolsó reményhal is? Így már teljesen biztos, hogy semmi esély nincs a találkára. Még ha fel is merném hozni, akkor is programja van, és biztos vagyok benne, hogy nemet mondana. Akkor meg minek? Nem fájdítom vele a szívemet feleslegesen.

– Meglesz. És képzeld, anyáék rám bízták a tortát.

– Hűha!

Nehezemre esett úgy tenni, mintha ez a helyzet, amiben éppen voltunk, lenne a világ legnormálisabbja. Mintha teljesen rendben volna, hogy ültünk egymás mellett, felszínes dolgokról fecsegve, a szívem közben pedig lassan elsorvadt, mert minden egyes olyan dobbanás fájdította, amelyben azután vágyakoztam, amit nem kaphattam meg.

– Nagy bulit szerveznek, mondván: „egyszer húszéves az ember.” Nekem is ki kell vennem a részem a szervezésből.

– Nagyon helyes. Egyébként, ugye, már meg is rendelted?

Játsszuk csak meg, hogy minden oké! Ebben elég ügyes voltam, és úgy tűnik, még ez a számomra különleges fiú sem tudott gátolni benne. Vagy van, ami egyszerűen az ember DNS-ébe kódoltak? Nyilván nem a hajszínre gondolok. Lehetséges, hogy ez az én rejtett képességem? Hogy akkor is el tudom játszani, hogy minden szuper, amikor éppen összeomlik?

– Nem. Az baj? – nézett rám ártatlanul.

– Eléggé – világosítottam fel. – Csokrokat és tortákat előre szoktuk megrendelni, kiváltképp akkor, ha van valami különleges kívánságunk. Nem szokás csak úgy beállítani a cukrászdába, rávágni az asztalra és követelni, hogy most azonnal adják oda a Villám McQueent formázó tortát. De az arckifejezésedből arra következtetek, hogy te pont ezt tervezted.

Jobb voltam, mint hittem volna magamról.

– Olyan hosszú volt ez a hét, hogy teljesen kiment a fejemből. Basszus, akkor most le kell szállnom. Ugye, a ti buszmegállótokhoz közelebb van a JégsaRock cukrászda, mint hozzánk?

– Igen, csak három utcát kell sétálni.

– Remek, akkor leszállok veled, mit szólsz?

– Örülök neki. – Kihagyott egy ütemet a szívem. Még hogy örültem neki? Miféle hülye válasz ez? Az nem kifejezés, hogy örültem! Egy pillanat alatt raktam össze magam, és gondolatban újra ott tartottam, hogy megkérem, sétáljon egyet velem, vagy akármi, csak ne kelljen nélküle lennem. Viszont a valóságban csak annyit szóltam: – milyen tortát szeretnél rendelni?

– Oroszkrémet – hangzott a biztos felelet, amitől elfintorodtam. – Nem szereted?

– Csak a csokit szeretem, esetleg a túrótortát. De az oroszkrém...

Kirakatélet. Nagyon jó. Kirakat-beszélgetés. Még jobb. Minket magunkat is oda lehetne ültetni egy nagy, tisztaságtól csillogó ablakba, ahol az emberek nyugodtan megbámulhatnának, ujjal mutogathatnának, hogy nocsak, két ember, akiknek sikerült az, ami millióknak nem. Mi pedig kedvesen mosolyognánk rájuk, tovább csevegnénk a tortákról, és közben meghasadna a szívünk.

– Nekem nagy kedvencem.

– Zoli is szereti?

– Szerencsére – vigyorgott. – Különben kénytelen lennék csokit venni.

Nagy kedvencemmé vált ez az örökös csipkelődés köztünk. Olyan helyre fészkelte be magát a szívembe, ahonnan nem tudtam kiűzni. Még ilyen keserédes pillanatokban is szerettem a jellegzetes, köztünk uralkodó hangulatot. Most legszívesebben megrántottam volna a vállamat, azt felelve, hogy ez van, sajnálom. Magamnak jelentett volna magyarázatot, mentsvárat, kibúvót, akármit. Pontosan azért, mert ez volt, hogy szerettem mellette lenni, vele lenni, még akkor is, ha fájt, és ő mindebből soha nem vett észre semmit.

Leszálltunk a buszról, egy pillanatra leragadtunk a megállóban. Robi fürkésző tekintettel, hosszan nézett rám, én meg csak bámultam vissza úgy, mint aki tudja, hogy ez mit is jelent. Különlegesen pillantott rám. Ezt tudtam, mert láttam, hogy hogyan nézett másokra, és utána hogyan rám. De akkor sem, azóta sem tudtam megfejteni, mert én sosem láttam belé.

– Akkor én most... megyek is. – Adott két puszit az arcomra, ahogy találkozásnál és búcsúzásnál mindig. – Hétfőn találkozunk. Jó hétvégét!

– Nektek is – válaszoltam halkan.

Tudtam, hogy mennem kell, hogy az útjaink itt elválnak, és egyetlen, végeláthatatlan pillanat után már mozdultam is, holott legszívesebben vele maradtam volna. Automatikusan lépdeltem előre, szándékosan nem gondolva arra, hogy kit hagytam a hátam mögött, és legszívesebben mit kértem volna tőle.

Egészen hazáig csikorgattam a fogamat, magamban szidva és átkozva a sorsot, hogy ennyire elbánt velem. Meg magamat is, amiért a torkomra forrtak a szavak, amikor ki kellett volna törniük. Láttam, hogy Robi hogyan nézett rám. És tudtam, hogy valami különlegeset jelentett. De nem tettem semmit, sokadszorra sem, helyette inkább tortákról fecsegtem, mint akit tényleg nem is érdekel az egész.

Zenét hallgatva lakkoztam a körmömet, de számtalanszor újra kellett festenem, mert csúnya lett. Hamar abbahagytam a műveletet, mondván: ez nem nekem való. Még azokat is lemostam, amelyek viszonylag elfogadhatóak lettek. Nyitva hagytam a szobaajtómat, így a folyosón is terjengett már a kellemes aceton-szag, de Attila nem emiatt látogatott meg, szendvicset nyammogva.

– Ha összemorzsázod a szőnyeget, fel is takarítod.

– Hát azt lesheted. – Lehuppant mellém az ágyra. – De most kivételesen nem ezért jöttem. Nem tudsz valamit Robertóról?

A nevétől úgy rázkódtam meg, mintha kötelező lett volna. Tovább pakolásztam a lakkokat, hogy eltereljem a gyanús viselkedésemről a bátyám figyelmét.

– Miért? – kérdeztem vissza, talán kicsit túl hirtelen. Attila egy gyors, metsző pillantást vetett rám.

– Mert érdekel. Nem veszi fel a telóját.

– Jahm, hát nem véletlenül.

Rá sem mertem nézni a testvéremre. Éreztem kutató tekintetét magamon, és már vártam az első epés megjegyzését, de Attila mélyen hallgatott. A körömlakkal szórakoztam, hatszor elolvastam az összetevőket és az utasításokat kínaiul és lengyelül, hátha gyorsabban telik az idő. Attila felsóhajtott, mire oldalról rápillantottam.

– Na, idefigyelj. Most érzem azt, hogy komolyan el kellene beszélgetnünk. Egy ideje csendes megfigyelője vagyok a dolgoknak, de most... Kicsit kezd frusztrálni a helyzet – fakadt ki.

– Milyen helyzet? – adtam a hülyét.

– Az, hogy a húgom és az egyik legjobb haverom kavarnak!

– Jesszus, nem kavarunk! – vágtam közbe felháborodottan. – Csak barátok vagyunk.

– Ja, tisztán látszik.

– Mi a bajod?

– Az, hogy nem illetek egymáshoz! Sőt, hozzád egyenesen senki sem illik.

– Mióta érdekel ennyire, hogy mi van velem? Teljesen rám szálltál. – Kiborult az a bizonyos éjjeli edény. – Azelőtt magasról tojtál rá, hogy kivel, hol és mit. Most meg...!

– Miért pont ő?

– Csak barátok vagyunk, értsd már meg.

– Azt ajánlom neked is, neki is, hogy ez az akármicsoda köztetek maradjon is meg a „barátság” keretein belül, vagy nem fogtok jól járni.

– Mikor szólok én bele a te életedbe? Válaszolj!

Felfortyant a vérem, ha Robi került szóba. Pláne akkor, amikor úgy vélekedett valaki róla, rólunk, ahogy azt ő vagy a kapcsolatunk nem érdemelte meg.

– Nem szólok bele, csak óva intelek.

– Vigyázok – bólintottam kurtán. – Esetleg, akarsz még valamit?

– Válaszolsz a kérdésemre is? Hogy mi van vele?

– Zoli születésnapját tartják a hétvégén, gondolom, arra rendezkednek. De ha egy kicsit figyelmesebb lennél a barátoddal is, nemcsak velem, ilyeneket tudnál.

A fogát szívogatva elviharzott, és naná, hogy összemorzsázta az ágyat és a szőnyeget is. A feszültség levezetéséhez, amit maga után hagyott a kis jelenetével, már csokira volt szükségem. Egyszerűen túl sok volt a délután, aztán amikor magamat hibáztattam mindenért, és végül, amikor a bátyám is engem hibáztatott mindenért. Rám szállt, teljesen. Egyáltalán nem tudtam felfogni, hogy miért viselkedett így. Ennyire csíptük a szemét? Előkotortam a megkezdett, epres csokimat az éjjeliszekrényem aljából, és a falnak dőlve lassan elmajszoltam.

Sokáig gondolkoztam Attila kiborulásán, de akárhogy csűrtem-csavartam a szálakat, nem jutottam közelebb egy értelmes megoldáshoz sem. Valami baj volt velünk? Csak még én nem vettem észre? Vagy szimplán egy olyan embert választottam a lelkem másik felének, aki egyáltalán nem való arra a szerepre? És mi van, ha nem is én választottam? Ha így kellett lennie? Tengernyi kérdés, nulla válasz. Inkább előhalásztam a könyvemet a fiókból, amit még anya adott régebben, hogy olvassam el. Ő falta a regényeket, általában egy délután egyet el is olvasott, és nekem is előszeretettel ajánlgatta őket. Sokszor jól jött, hogy a könyvek terén tájékozottabb voltam a társaimnál, ezt (is) neki köszönhettem. Nem tudom, hogy honnan ásta elő ezt a romantikus, tiniknek szóló történetet, de célba talált vele. Ez kellett nekem: egy könnyed, csajos, sírós, nevetős könyv, ami kikapcsolt és elterelte a gondolataimat.

A nyolcvanhatodik oldalon jártam, amikor Attila torokköszörülésére lettem figyelmes. Az ajtóban szobrozott, karba font kézzel. Ránéztem, majd a szemem elé emeltem a könyvet, hogy még a látóteremből is eltűnjön. Megsértett, és ezt tudatni akartam vele is.

– Megbeszélhetjük ezt normálisan is? – kérdezte.

– Mármint úgy érted, hogy nem kiabálva, hülye, alaptalan dolgokat vágva a másik fejéhez? – tudakoltam a könyvem mögül.

– Úgy.

– Szóval, nem a te módszereddel.

– Nem azzal. Túlesünk már ezen a részen? Bocsánatkérésben sosem voltam jó.

Kínozni akartam még egy kicsit, de olyan jó érzéssel töltött el, hogy Attila beszélgetni szeretne velem, ráadásul komolyan, hogy le is tettem a szándékról. Összecsuktam a könyvem, és leejtettem magam mellé.

– Elfogadva – mondtam, mire bevágtatott a szobába, becsapva maga mögött az ajtómat.

– Huh! Van még egy kis békecsokid?

– Természetesen. Milyet kérsz?

Amikor már nálam sincs csoki, akkor a helyzet kritikus. Tudom, hogy vétek az emberiség meg a saját testem ellen, amikor titokban falatozgatok belőle, főleg esténként, amikor már senki sem látja. De ez egy olyan dolgot jelentett a számomra, amiről nem tudtam lemondani. Nos, meg is látszott az eredménye: nem küzdöttem őrült túlsúllyal, de a bordáim sem látszottak ki. Lehettem volna néhány kilóval kevesebb, de én jól éreztem magam a bőrömben. Általában. Amikor nem kellett a busz után futni.

– Mindegy. Akkor, mondjuk, kezdjük el az elején. – Attila mellém telepedett. – Mikor lettetek ennyire jóban?

Sóhajtottam egy nagyot. Második ember – Kriszti volt az első –, akinek mesélek erről a dologról, és ráadásul épp a bátyám. Ez milyen komoly már?

– Eleinte péntekenként jártunk együtt haza. Aztán már kétszer-háromszor is egy héten. Sokat beszélgettünk, olyan dolgokról, amiket szerintem nem oszt meg veletek. És fordítva is igaz, én is sokat meséltem neki.

– Ennyi az egész? – kérdezte csokit ropogtatva. – Beszélgettek hazafelé?

Bólintottam, mire döbbent arcot vágott. Nem is tudom, mire számított? Hogy már az esküvőt tervezgetjük, és jön a gyerek?

– Ezenkívül nem is találkoztok egymással?

Megráztam a fejem, és hirtelen hányingerem is támadt, ahogy erre gondoltam. Pont ez aggasztott engem is, pont ez kínzott állandóan. Hogy lehetséges, hogy nem egészen három perc alatt a testvérem minderre rátapintott?

– És szeretnél?

Nem feleltem rögtön, ezzel pedig egyértelművé tettem Attila számára a választ, ha eddig még nem jött volna rá magától.

– Akkor miért nem kérdezel rá?

– Nem tehetem.

– Mi ez a hülyeség? – hördült. – Ha barátok vagytok, akkor már miért ne tehetnéd?

– Nem akarom, hogy azt higgye, másért hívom el.

– Hogy őszinte legyek, nekem sem úgy tűnik, mintha csak barátok lennétek. Szerintem nincs is barátság fiú és lány között.

– Mi vagyunk rá az élő példa – fűztem közbe.

– Nem. Ha azok lennétek, akkor nem paráznál, hanem elhívnád. Vagy ő elhívna. Tényleg, ő sem hívott?

Megráztam a fejemet. Természetesen nem hívott, ezért voltam ennyire kiborulva. Barátok voltunk, vagy valami hasonlók, és néha mégis úgy éreztem, egyáltalán nem voltunk azok. Megrémített, minden apróság vele kapcsolatban megrémisztett. Mert nem tudtam rá megoldást, mert ismeretlen volt, és mert féltem, hogyha kitálalok, egyedül maradok. Annál pedig szenvedni is jobb.

– Na, ez egy pont a barátság javára. Ugyanis a haveroknak sokszor mond nemet.

– Kicsit furán működik.

– Látod, pont ezért féltelek. Jó srác, de szeszélyes, kiszámíthatatlan, és amúgy is, a húgom vagy.

Erre azt mondtam neki, hogy örökké az ő kishúga leszek, ez sosem fog változni, csak útközben felnövök. A válasza az volt, hogy ő pedig ott lesz mellettem, és mérget vehetek arra, hogy nem fogja elszalasztani az alkalmat, hogy figyelemmel kísérhesse. A bátyám itt volt nekem egész életemben, már a homokozóban is megvédett, és most, amikor egy sokkal komolyabb, szívproblémával álltam szemben, akkor is támogatott. A maga különc módján, de támogatott.

Anya nyitott be az ajtón. Egy pillanatra lemerevedett, ahogy látta, hogy az ágyban fekszünk egymás mellett, és békésen beszélgetünk. Nem veszekedünk – ahogy azt az előbb bizonyára hallotta –, hanem nyugodtan társalgunk. Szeretetteljesen elmosolyodott, és igyekezett fényképként megőrizni a pillanatot. Attila mindebből persze semmit sem vett észre, mert belefeledkezett a szerelmes könyvem fülszövegébe, és hümmögések közepette osztotta meg velem a gondolatait a történet kimeneteléről. Bírtam, amikor jósolt – már a fülszöveg alapján lefestett egy kerek történetet. Ahhoz képest, hogy az Egri csillagokon kívül semmit sem olvasott el, egész jó teljesítményt produkált.

Másnap a kis családunk kirándulást tett Pannonhalmán. Ó, anyám. Nyár óta nem jártunk már ott, és legalább három éve nem másztunk fel az Apátságba. Ami azt illeti, én bármit megtettem volna, hogy otthon maradhassak. Könyörögtem, elvállaltam az összes házimunkát, de anya akkor sem tágított a közös családi programtól.

Kényelmes melegítőt húztam magamra, összefogtam a hajam és felhívtam Krisztit, hogy elpanaszoljam neki, hogy indulunk hegyet mászni. Kinevetett. Az ő családja valódi természetjáró volt, ők tényleg hegyeket szoktak mászni, ezért roppant viccesnek találta, hogy egy kis dombtól, ő fogalmazott így, egy kis dombtól kiborultam.

Kocsival mentünk át Pannonhalmára, és minden egyes pirosnál, ahol megálltunk, azt tervezgettem, hogy kiugrom az autóból és elszaladok. Attila úgysem jönne utánam, Laciék meg végképp nem. A terv nem volt rossz, de amint odanyúltam a biztonsági övemhez, máris indultunk. Leparkoltuk a kocsit a „kis dombocska” lábánál, majd a közeli kisboltban vettünk néhány liter ásványvizet, és nekivágtunk. Anyáék andalogtak elől, egymás kezét szorongatva, nevetgélve. Úgy néztek ki együtt, mint valami kertvárosi házaspár, a pasi fogorvos, a nő meg háziasszony, és irigyelnivaló életük van, a hátul kullogó két tökéletes kölökkel, akik a valóságban egyáltalán nem voltak tökéletesek.

Az első öt percben háromszor akartam visszaszaladni, mondván, majd lent megvárlak titeket, de Attila mindig rám parancsolt, hogy szedjem a lábamat, ha nem akarok egyedül felmászni a félelmetes mókusok között. Egyáltalán nem volt vicces, de ő annak érezte magát. Újabb öt perc megterhelő mászás elteltével ismét meg kellett állnunk, hogy kifújhassam magam. A kezemre támaszkodva mélyeket szívtam a friss levegőből, egészen addig, még két fiatal kissrác el nem sprintelt mellettünk felfelé, elhivatott arccal, gyors tempóban. Aztán jött még három, és a végén is egy, a legkisebb, aki durván nyolc éves lehetett, de olyan erővel szaladt felfelé, amivel mindnyájunkra rávert volna.

– Oké, mehetünk – emelkedtem fel nagyon gyorsan. Kevesebb megalázóbb dolgot tudtam volna elképzelni annál, mint ami történt. Tovább egy pillanatig sem panaszkodtam, felszívtam magam és céltudatosan törtem előre.

Legalább két liter vizet elfogyasztottam, mire felértünk, és a hűvösödő őszi időjárás ellenére leizzadtam. Tizenhatodszorra is megnéztük ugyanazokat az épületeket, műemlékeket, amiket a következő harminc évben még legalább negyvenszer meg fogunk. Szép volt. Jó volt. De szívesen indultam volna már haza.

A bátyám gondoskodott arról, hogy a lefelé vezető út is érdekes legyen: nemes egyszerűséggel lekergetett. Visítva menekültem előle, ő meg kiabálva követett, és néha olyan közel ért, hogy elkapta a kapucnimat. Ilyenkor még inkább ordítottam, és gyorsabb tempóra kapcsoltam. Szerintem a szüleink végig úgy jöttek mögöttünk, hogy minden velük szembe jövőnek és mellettük elhaladónak azt mondták, hogy „neeeem, azok nem a mi gyerekeink.”