Búcsúzóul örökké - 5. fejezet

Sziasztok! :)

Megjöttem a következő fejezettel, amiben lesz egy kis buli, egy kis csipkelődés, és még közelebb kerülés. Egy kicsit romantikusabbra vettem a figurát, de nem elrettentően, sokkal inkább az én stílusomban. Jó olvasást kívánok Nektek, remélem, tetszeni fog a fejezet! :)

(Megint két idősík van benne, ezt a különböző számok jelölik is.)

Szép hétvégét,

Nilla

II.

– Az egész olyan, mintha valami lányregénybe csöppentem volna.

A konyhában ülünk, kakaót iszogatva, lámpafénynél, mert odakint besötétedett. A macska mama ölében hentereg, hangosan dorombolva.

– Egy darabig mindenképpen. – Kortyol egyet. – De nem egész végig hercegnős.

– Köszönöm, hogy megírtad.

Nem mondom, bár gondolom, hogy a története által több és több leszek. Megszorítom a kezét, mire hálásan pillant rám.

– Késő van már, lefekszem. Holnap eljössz velem a... – Nem tudja kimondani, de tudom, hogy a temetőre gondol. Megremeg az ajka.

– Persze, hogy elmegyek. Jó éjszakát!

Ad egy puszit, a vállamra teszi egy rövid pillanatig a kezét, majd elmegy.

Tudom, hogy ma este úgy fekszem majd le, hogy az általa kislánykoromban tanított imát mormolom, az Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem-et.

5.

Őszi szünet – a diákok mennyországa. Felhőtlen napok sorozata követi ilyenkor egymást, sokáig alvás, pihenés, hajnalig netezés, tévézés, esetleg egy buli. Nos, én is valami ilyesmire készültem. Attila összecsődítette a bandát hozzánk egy kis kertipartira, ahogy ő fogalmazott. Szerencséjére, nem esett az eső, bár ahogy mesélte, arra az esetre is volt egy B terve. Elhívta Robit is, természetesen, így ez volt az első, sulihoz semmilyen módon sem köthető találkozónk. Ki voltam borulva! Olyan gyomorgörccsel ébredtem, pedig még órák voltak hátra az estéig, hogy azt egy érettségizni készülő diák is megirigyelte volna.

Anya bekiabált a csukott ajtómon keresztül, ezzel megzavarva csendes lamentálásomat, hogy segítsek neki kihordani az asztalokat és székeket, mert Attila éppen nagyon elfoglalt.

A tükör előtt állva, olyan gondolatok öltöttek testet a fejemben, amelyeknek nem lett volna szabad ott lenniük. Egyáltalán. Ahogy elnéztem a virágmintás felsőmet, cipzáros pulcsimat és koptatott farmeremet, azon morfondíroztam, hogy Robinak vajon tetszeni fog-e. Ezt az őrültséget! Szégyelltem is érte magamat. Mert mégis, ki az az elvetemült, aki tetszeni akar a barátjának? A barátjának senki sem akar tetszeni. A barát nem nézi, hogy mi van rajtad, mert az egyáltalán nem fontos. Viszont egy olyan fiú, az már teljesen más tészta. Ott igenis figyeljen oda az ember a külsejére, de egy tiszta kapcsolatban, mint a barátság, ami mentes minden festéktől, külcsíntől és anyagtól? Badarság! Azt nem érdekli, hogy farmer vagy szoknya, tornacipő vagy magas sarkú van-e rajtad.

Amint kiértem a konyhába, anya a teraszra vezényelt, ahol össze kellett rendezgetnem az asztalokat, majd telepakolni tányérokkal és poharakkal. Hamar kiderült, hogy Attila szuperfontos elfoglaltsága a hangfalak kicipelése és összeszerelése, amit heves sörkortyolgatás kísért. Hiába ingatta anya a fejét, tudta, hogy bátyámat úgysem tudná eltántorítani a terveitől, egyébként meg, ő is tökéletesen emlékezett rá, milyen volt tizenhétnek lenni.

Nemsokára befutott Hunor és Kristóf, én meg hülyére röhögtem magamat, ahogy engedélyt kértek anyától a sörözésre. Én szigorúan citromos kólázásra voltam ítélve, de nem is kértem volna mást. Ez titok, de egyszer-kétszer ittam már alkoholt, viszont legkevésbé sem tetszett. Nem is értem, miért isszák vagy vedelik mások, hogy jól érezzék magukat tőle. Feloldja a feszültségeket, ez oké, de olyan bűn rossz íze van, hogy nem éri meg, legalábbis szerintem.

Csakhamar megérkezett „Robertó” is: szürke inget, fekete nadrágot, edzőcipőt viselt. Egyáltalán nem olyannak ismertem meg, mint aki inget hord, az ingesek merőben eltértek a pólósoktól. Ezeket a kategóriákat Krisztivel állítottuk fel, és bőszen soroltunk bele emberkéket. (Egyetlen sulis barátnőm sajnos nem lehet itt, mert családi kirándulásra mentek a szünetben a nagyihoz. Pedig élvezte volna, biztosan tudom.)

Összerándult a gyomrom, ahogy Robi közeledett a pázsiton. Ő az a fajta srác volt, aki ha megjelent valahol, minden tekintet rászegeződött, mert egyszerűen vonzotta magára az ember figyelmét. Mellette nem lehetett úgy elmenni, hogy az ember ne kapja fel a fejét, az egyszerűen lehetetlen. Bár ezt bőszen tagadta, általában ő volt a társaság közepe, figyeltek rá és megfogadták a tanácsait, adtak a véleményére. Mondjuk, adott is rá okot. Robi valójában egy olyan ember, legalábbis én azt az oldalát ismertem, ami irigylésre méltó. Néha igaz, hogy arrogáns és olyan hirtelen borul be a hangulata, hogy még egy nyári zápor sem érkezett olyan gyorsan, de mégis, ki tökéletes? Ami pedig engem a legjobban megdöbbentett: a maszkja, amit minden egyes nap viselt. Belebújt egy olyan ember bőrébe, aki nem is ő. Fogalmam sincs, mit titkolt, és miért. Talán félt, hogy megsebzik? De én a lelkébe láttam, abba a zugba, amit nem tárt fel mindenki előtt, és esküszöm, hogy csodálatos volt. Csak nem engedte, hogy meglássák, hogy rájöjjenek.

– Sziasztok! – pacsizott le Robi a fiúkkal, engem meg a szokásos két puszival üdvözölt. – Már féltem, hogy nélkülem buliztok.

– Jaja, már csak Ádám hiányzik. Kérsz egy sört?

A bátyám meg sem várta a választ, már nyúlt is a rekeszbe, talán elhamarkodottsága miatt koppant akkorát.

– Nem, kösz, most nem kell.

Attila elhűlve nézett Robira, de inkább lenyelte a megjegyzését. Ekkor toppant közénk anya, rögtön könnyű, kellemes beszélgetésbe elegyedve Robival a suliról, továbbtanulásról, családról. (Mármint, az övéről, nem a mienkről.)

Kiürült a poharam, és mivel a számomra fenntartott citromos kólát csak bent, a hűtőben lehetett találni, otthagytam anyáékat. Szórakozott lépésekkel, szinte táncolva tettem meg az utat a konyháig, és amikor a poharamba töltöttem, még akkor sem hagytam abba a csípőrázást a behallatszódó zene ütemére. Nem tagadhattam, hogy Robi jövetelével ugrásszerűen megnőtt a kedvem. Nem tudom, hogy csináltam, de a fájdalom, ami olykor egészen megkeserítette a napjaimat, most messziről elkerült. Jól ráijesztettem, hogy ha nem nyugszik meg, akkor egyszerűen kihányom onnan bentről, haha.

Anya csoszogott be utánam, és amerre járt, felkapcsolgatta a villanyokat, hisz már jócskán besötétedett.

– Á, te itt vagy? – lépett mellém. – Nem láttad, hova tettem a chipseket?

– Mintha a kamrában láttam volna, a legalsó polc alatt. De nem biztos – intettem a helyiség felé, miközben visszatettem a hűtőbe a kólát.

– Köszi, megnézem.

Laci nem töltötte itthon a hétvégét, hazautazott Erdélybe, a szüleihez. Tizennyolc éves korában jött ki tanulni, és azóta itt élt. Azt mondta, hogy imádja az otthonát, de nem bírna tovább ott élni. Évente egyszer az egész család felpakol, és meglátogatjuk a szüleit, de évközben általában csak ő megy, egyedül. Anya nem szomorkodott sokáig, hamar talált elfoglaltságot magának: beszerzett egy hétszáz oldalas könyvet, és egész nap főzött meg sütött, hogy a fiúknak legyen mit enniük. Segítettem neki, de én csak a kukta voltam, a meló nagy része az övé volt.

Ekkor meghallottam a zacskózörgést, ami elárulta, hogy megtalálta, amit keresett. Ejtettem néhány jégkockát a poharamba, majd startoltam volna kifelé, amikor anya köhécselése megállított. Gyorsan tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, mert ismertem már ezt a hangot. Félig felvont szemöldökkel, kíváncsian néztem rá.

– Mi az?

– Aranyos fiú ez a Robi.

Hoppá! Attilának eljárt a szája. Ezt gyorsan tisztáznom kellett, mielőtt anya kombinálni kezdene.

– Csak a barátom – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Tudom – felelte sejtelmesen, majd eltűnt a fürdőben.

Nem akartam elrontani a hangulatot, ezért nem támadtam le Attilát, de magamban már fogalmazgattam a mondanivalómat. Kiléptem az ajtón, és felkapcsoltam a teraszon is a villanyt, mert olyan sötét volt, hogy az orromig nem láttam. Elindultam hátrafelé, de amikor meghallottam a nevemet, megálltam.

– Blanka! – Robi hangja a hintaágy felől jött. Olyan sötét volt arrafelé, hogy akármennyire meresztgettem a szememet, nem láttam rendesen, csupán a körvonalait tudtam kivenni. – Reméltem, hogy beszélhetünk.

Bátortalanul leültem mellé. Éreztem a parfümjének illatát, amit hosszan és ismerősen szívtam be. Néhány napja nem láttam csak. Durván hatvanöt órája beszéltem vele utoljára, és mégis, mellette ülve döbbentem rá, hogy mennyire hiányoltam.

– Na, mi a helyzet? – Próbáltam lazán kérdezni, mintha ez mindennapos lenne, és reméltem, nem hallja ki a hangomból az izgatottságot.

– Semmi különös. Örülök, hogy végre van közös programunk a haverokkal.

Hát persze, a haverokkal. Még véletlenül sem velem. Egy másik helyzetben ezt szúrásnak véltem volna, egyenes a szívembe! De akkor, annyira feltöltődtem energiával és jókedvvel, hogy csak egy kis karcolásként éltem meg.

– Lehet egy kérdésem? – vágtam rögtön a közepébe.

– Az lehet, csak nem biztos, hogy válaszolok is rá – nevetett derűsen, halkan, csak nekem. Az ilyen viccelődését már fel sem vettem, hisz mindig ilyen volt.

– Attila mondott neked... valamit?

– Igen, a bátyád elég sok valamit szokott nekem mondani.

Oltári szerencse, hogy sötét volt, így nem láthatta a vörösre váltó arcomat. Micsoda szemét dolog a végsőkig húzni a másik agyát, hogy szó szerint ki kelljen mondania azt, amire gondolt! Nagy nehezen kinyögtem, hogy: bővebben? De gondolhattam volna, hogy nem úgy fog válaszolni, ahogy reméltem.

– Általában elmeséli, hogy mennyire utálja már a sulit, le akar lépni, és nehezményezi, hogy nem talál egy normális csajt se, továbbá szeretne edzőterembe járni, de túl lusta hozzá. Ilyen valamire vagy kíváncsi? – nézett rám közelről, és bár sötét volt, láttam, hogy mosolyog. Amúgy is biztosra vettem volna, hogy ezek után úgy vigyorog, mint a vadalma. Nem is ő lenne!

– Nem – szólaltam meg teljesen zavarban. – Izé... Rólunk.

– Miért nem azzal kezdted, hogy erre vagy kíváncsi? Természetesen mondott.

Újabb szünet. Ki akart engem csinálni, az teljesen biztos. Ha így folytatjuk, felőrlődnek az idegeim mellette.

– És mit?

– Neked is mondott?

Az ő hangja persze nyugodt volt, hangneme csevegő, mintha csak egy kézimeccsről tárgyalnánk.

– Igen. De én kérdeztem előbb.

– Nem szeretem ezt az érvet, de rendben, legyen, neked beadom a derekam. Röviden és tömören értésemre adta, hogy te még nagyon kicsi vagy, és ha szeretném az arcomat ezen állapotában megtartani, maradjak veled szemben a jó ízlés határain belül.

– Ezt mondta? – döbbentem le.

– Igen, virágnyelven.

– Néha úgy érzem, ez a gyerek agyilag nem teljesen ép – ingattam lassan a fejem, azon gondolkozva, hogy vajon mi baja lehet a bátyámnak. Lassan listát kell írnom arról, hogy miket akarok vele megtárgyalni, mert ha ilyen ütemben gyarapodnak a tételek, reggelre a felét elfelejtem.

– Én mindig ezt érzem – biztosított Robi.

– Mit feleltél neki? – kérdeztem hirtelen, mintha valami kómából ébrednék.

– Mármint mire?

– Arra a virágnyelvű szövegre.

– Valami hasonlót. Természetesen nyomdafestéket tűrő stílusban.

Igen, mert te csak akkor káromkodsz és kelsz ki magadból, ha kegyetlenül ideges vagy – gondoltam. Valahonnan mélyről sejtettem, hogy nem fogja elmondani, mi volt a valódi válasza, de már éppen azon voltam, hogy rákérdezek, amikor Hunor keresztülhúzta a számításainkat.

– Robi! – kiáltotta a sötétbe. – Gyere már ide egy kicsit!

– Légy szíves – dünnyögtem, mire Robi felnevetett. Együtt mentünk a fiúkhoz, akik azon veszekedtek, hogy melyikük legyen a DJ. Nagyon hamar eldöntöttem a kérdést: én leszek. Először feljajdultak, majd kegyesen úgy döntöttek, adnak egy esélyt. Azt azonban határozottan kijelentették, hogyha High School Musicalt indítok el, a pokolra jutok. Pedig ez nem is olyan rossz ötlet, szépen énekelhetnénk kórusban, hogy „We’re all in this together...”

Robi hamar mellém telepedett a gép elé, és szemmel láthatólag őt egy cseppet sem zavarta, hogy túlságosan közel került hozzám. Engem viszont annál inkább, mert őrült gondolataim támadtak tőle. Éreztem a bőréből áradó melegséget, és mivel a rokonaimon kívül egyetlen fiú sem került hozzám még ennyire közel – utólag, az ágyamban fekve ezzel magyaráztam –, még a szőr is felállt a karomon.

Zenéről beszélgettünk, százszám tudtam meg róla az új dolgokat, például, hogy nagyon bírja Bon Jovit, az It’s my life-ot képes ötször lenyomni egymás után a Guitar Herón. Azt a rockbandát viszont, amit én favorizálok, nem szereti, tehát ebből egy jó kis vita alakult ki köztünk.

Később, amikor fázós szél fújt be a teraszra, a vállamra kanyarította a fekete dzsekijét. Olyan filmszakadásos pillanat volt, amikor hirtelen nem számít semmi más, csak az, hogy ott vagy, hogy ő ott van.

Attila egész este furán bámult minket. Nem érdekelt. Ezeket a köröket már lefutottuk, és láthatta, hogy semmi kifogásolható nem akadt a viselkedésünkben. Szakasztott azok voltunk, mint aminek kinéztünk: egy fiú és egy lány, akik titkos szövetséget kötöttek, mindenki mást kizárva a világukból.

Valami pörgősebb szám után kutattam a gépen, teljesen belemerülve a zenelistákba, amikor oldalra pillantottam és megláttam, hogy Robi sugárzóan, belefeledkezett hosszan figyel, keresi a tekintetemet, sőt szinte követeli, hogy viszonozzam ezt a nézést. Mintha a lelkébe láttam volna, s ő az enyémbe, és nem volt több titok vagy kérdés, nem volt több csipkelődés, nem volt több kétértelmű megjegyzés, és nem volt több félelem sem, csak az érzés. Meg az az örökre szóló pillantás, amelyet onnantól fogva őriztem, mert csak a magaménak akartam.