Búcsúzóul örökké - 6. fejezet

2014. augusztus 15.
Sziasztok! :)
Rendíthetetlenül hozom nektek a következő fejezetet.
Igazából történtek dolgok az elmúlt héten, amelyek nem könnyítették meg a dolgomat. Semmiféle értelemben. De tudjátok mire gondoltam? Arra, hogy nincs az az isten, hogy én feladjam. Sose. Úgyhogy nyugodtan érezhet bárki elégtételt attól, hogy nekem rosszat kíván vagy tesz. Én ugyanis nem érzem magam rosszul egy cseppet sem. :)
Író vagyok. Ha rossz, ha jó, de akkor is író. Lehetnék sokkal jobb és sokkal rosszabb is. De egyvalami nem szeretnék lenni: más. Nem önmagam.
Lehet, hogy két olvasóm van csak, és abból az egyik a családom tagja, a másik pedig a baráti körömé. Számomra akkor is ők a legjobban. Ugyanis nem a számuk számít - legalábbis most nem. Hanem a kitartásuk. Mellettem.
Jó olvasást kívánok ezúttal is!
Erika


Órákkal a történtek után sem jöttem rá, hogy miért hallgattam Attila egykori tanácsára és a lázasan suttogó reményre, aki könyörögve kérte, hogy tegyek kísérletet Robi elhívására.
Egymás mellett ültünk reggel a buszon, igen, akadt ilyen alkalom is, és egyikünk sem szólt semmit, nekem meg szüntelenül az járt a fejemben, hogy a kertibuli után többet szeretnék vele lenni. Még többet. Összeszedtem hát minden bátorságomat, és felhoztam a témát. De minek?!
Pont olyan volt, mint mindig, laza és aranyos – lazán és aranyosan mondott nemet. A kézilabdaedzésre hivatkozott meg a tanulnivalóira, mit tehettem volna? Bágyadtan bólintottam, hogy hát persze, semmi baj, mert végül is nekem se annyira jó, csak felhoztam. Totál idiótának éreztem magamat, de legalább megbizonyosodtam afelől, hogy tényleg csak barátként tekint rám. Az meg sem fordult a fejemben, hogy lehet, hogy tényleg ennyire elfoglalt: csak arra tudtam gondolni, hogy nem kellek neki, talán nem is kedveli a társaságomat. Abban voltam a legjobb, hogy mindig a legrosszabbra gondoljak. Meg a kombinálásban is, de ez egy másik téma. Ha valaki nekem azt mondta, hogy nem, mert elfoglalt vagyok, akkor én azt úgy értelmeztem, hogy nem, mert nem akarok veled lenni, nem vagyok rád kíváncsi és hagyjál békén. Viszont ha valaki azt mondta, hogy kedvellek és szeretek veled lenni, azt gondoltam, hogy biztosan hazudik.
Lehet, hogy Robi tényleg elfoglalt volt, nem tudom. De az is benne van a pakliban, hogy finoman így adta a tudtomra, hogy ne számítsak semmire. Mert az rendben van, hogy egyszer-kétszer szórakoztatjuk egymást suliba menet vagy jövet, de semmi több. Ezek szerint minden, amit valaha hittem, minden, amit a pillantásaiban láttam és a megjegyzései mögött éreztem, csak kitaláció volt. Kezeltetnem kellene magamat, komolyan. Lehet ennél nagyobbat tévedni? Amikor azt hiszed, kellenél valakinek, és közben kiderül, hogy még véletlenül sem.
Egész nap ezen rágódtam, ez pedig Krisztinek is szemet szúrt. Hálás voltam érte, hogy nem faggatott, magamtól sokkal egyszerűbb volt elmondani, hogy mi nyomta a lelkemet. De egyelőre még nem álltam készen, Kriszti pedig hallgatott. Ennél jobbat el sem tudtam volna képzelni.
A bátyámék előtt esett a leginkább nehezemre leplezni az elkeseredettségemet és kétségbeesésemet. Ha nem láttak, nyugodtan megzuhanhattam, de amikor valamelyikőjük mellettem volt... megszólalt a vészriasztó. Előadtam, hogy jó a kedvem, hogy mosolygok, mert csodás napunk van, én meg fiatal és őrült vagyok, és nem létezik olyan dolog, ami miatt szomorkodnék. Szerepet játszottam. Senkinek nem tűnt fel, hogy a mosolyom túl ragyogó, hogy a kedvem túl felhőtlen. Elhitték. Vagy én voltam kiváló színész, vagy ők voltak ennyire vakok. Mindegy, nem hibáztattam őket, hisz ezt akartam. Utólag jöttem rá, sokkal később, hogy valójában nem ahhoz kell erő, hogy felragasszam a műmosolyt és eljátsszam, hogy de jó nekem. Hanem ahhoz, hogy sírjak, amikor azt kell. Hogy mutassam meg a könnyeimet, mert azok legalább annyira hozzám tartoztak, mint a mosolyaim.
Hazáig Attila folyamatosan magyarázott, egyetlen pillanatra sem hagyta abba, én meg kénytelen voltam úgy tenni, mintha aktív részese lennék a diskurzusnak. Rettenetesen nehéz helyzet volt, de százszor inkább ezt választottam, mint a kérdezősködését. Egyébként ugrált egyik témáról a másikra, szó volt valami suliról, egy lányról, sütiről (?), de én mindenre csak úgy feleltem, hogy: váó, de klassz! Vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. Mindegy is. Lehet, hogy csak arra vágyott, hogy meghallgassák, még ha semmi érdemlegesről sem beszélt.
Hazaérkezve Richter skálán mérhető fejfájásra hivatkozva a szobámba menekültem. Mivel itthon kész őrültek háza fogadott minket, szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy hazudtam. A párnámra borulva sírtam, és hiába próbáltam visszanyelni a könnyeket, nem ment. Olyan mélységes mély elkeseredés pókhálózta körbe a torkomat, lelkemet, szívemet, hogy azt hittem, mentem megfulladok. Így viselkednek az emberek, ha összedőlt a világuk – nyugtáztam keserűen.
Fel nem foghattam, hogyan lehettem akkora ökör, hogy minden mosolyt, pillantást, kétértelmű megjegyzést az ellenkezőjére fordítottam, hogy vakon hittem valamiben, ami még meg sem született, s jóllehet, soha nem is fog. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Mit fog Robi gondolni ezek után rólam? Nem akartam egy újabb lenni a népes rajongótáborából.
Szükségem volt a barátságunkra, a kapcsolatunkra, nevezzük akárhogy, sőt mi több, egyenesen imádtam, ami kialakult köztünk, de ki kellett pihennem a visszautasítást. Hogy mi volt erre a legmegfelelőbb módszer? Ki sem kellett gondolnom, ugyanis a sors elintézte helyettem: napokig nem láttam Robit, holott ugyanazokkal a járatokkal utaztam, mint a bumm előtt. Attila biztos tudott róla valamit, de nem mertem előtte felhozni, mert féltem, hogy faggatózni kezd, és az most nem hiányzott a lelkemnek.
Így telt el egy hét.
Minden egyes nap azon marcangoltam magam, hogy én rontottam el az egészet, most már Robi menekül is előlem. Egészen addig ebbe a hitbe ringattam magam, amíg meg nem jelent egy szerda reggel a mi buszmegállónkban. A szokásos két puszi után kezet fogott Attilával, majd felszínes dolgokról tárgyaltak, amitől kizártnak éreztem magamat a beszélgetésből. Zavaromban és idegességemben a közlekedő autókat és buszokat figyeltem, majd elkaptam egy jellegzetes pillantást Robitól is, amikor Attila éppen nem figyelt. Nem volt több egyetlen másodpercnél, mégis mintha olvastam volna a gondolataiban. Bizsergő érzés járt át, ha arra gondoltam, hogy amit láttam, az csak a jól ismert, Robi-féle maszk, amit mutat magáról, velem szemben mégsem alkalmazza. Abban a pillantásban benne volt minden, amit hinni akartam: hogy miattam jelent itt meg, hogy velem akart beszélni, de a bátyámra nem számított, hogy igenis, fontos voltam neki. Hogy még mindig az vagyok.
Lüktetett még bennem az elmúlt hét fájdalma, de azzal, hogy Robi ott állt előttem, valamelyest enyhült a szorítás a szívem tájékán. Lehet, hogy naivitás volt mindarra gondolni, amire én gondoltam, lehet, hogy csak álmodoztam, elképzeltem, mennyire jó lenne, ha minden igaz lenne, miközben valójában az volt a helyzet, hogy túl korán ért ki a buszmegállóba, és úgy döntött, egyet lesétál. Bárcsak tudnám!
A suli elé érve Attila lelépett tőlünk, mert meglátta Hunorékat az egyik fa alatt álldogálni, és inkább hozzájuk csatlakozott. Egyáltalán nem bántam. Félve pillantottam fel Robira; tengernyi dolgot szerettem volna megtudni, mégsem tudtam megszólalni. Végül ő törte meg a csendet, amikor megkérdezte, hány órám lesz.
– B hét van, szóval hét. Neked?
– Csak hat.
– Akkor nem találkozunk délután – nyugtáztam, mintha azzal, hogy kimondom, változtathatnék is rajta.
Megrázta a fejét, majd kinyitotta előttem a suli ajtaját, és bevárt még egy mögöttünk lépdelő lányt, őt is előreengedte.
– Köszi! – sóhajtott fel az idegen szempilláit rebegtetve, én meg nem tudtam hová rejteni a nevetésemet.
– Úgy tűnik, imádnak – löktem oldalba.
– Ellenállhatatlan vagyok. – Felsétáltunk a lépcsőn, az elsőig együtt mentünk, onnan elváltak az útjaink. – Akkor később találkozunk.
Bólintottam, majd felsiettem a másodikra. Kriszti már a helyünkön ült, a kockás füzetébe firkálgatott, amikor lehuppantam mellé.
– Nem fogod elhinni, mi történt! – kezdtem az izgatottságtól remegő hangon.
– Na, mesélj. – Becsukta a füzetét, majd kortyolt egyet a forrócsokijából. – Bár ahogy elnézlek, a szemed elég sok mindent elárul.
Elmeséltem neki a reggel történetét, töviről hegyire, kielemezve minden szót és mozzanatot, ő pedig türelmesen hallgatott. A végén pedig megjegyezte, hogy örül, hogy újra a régi vagyok, habár láttam a szemén, hogy szíve szerint szólna még valamit. Nem is tudnám megmondani, hogy melyik volt az a pont, amikor ennyire közel kerültünk egymáshoz. Egyszer csak úgy lett, és nem akartam visszacsinálni. Felnyitottam a lelkemet előtte, és ő is előttem: megismerkedtünk és megbíztunk egymásban. Rengeteget beszélgettünk, általában a semmiről, de komolyan, ez mégis annyira normális volt! Miért kéne nekünk megváltó gondolatokat megosztanunk egymással, tizenévesen? Hisz annak van itt az ideje, hogy apróságokról dumáljunk, meg a semmiről, mert az olyan marhajó.
Csakhamar megtudtam, hogy bizony az ő élete sem sokkal könnyebb az enyémnél. Évek óta cipelt magával egy túl mély és túl fájó szerelmet, ami szemtelenül fiatal korunkhoz mérve elég durva. Hiába szerettem volna minél többet megtudni erről a témáról, hogy tiszta képet kaphassak és segíteni tudjak, Kriszti keveset beszélt róla. Még a nevét sem tudtam a szerencsésnek, mindig csak így hívtuk: F., és annyi vált világossá számomra, hogy „csak barátként” kezdték, de sokkal több lett belőle. Hümm. Na, igen, mit is mondanak a hasonló sorsú emberekről? Hogy bevonzzák egymást?
Nem sürgettem Krisztit, nem akaratoskodtam, mert tudtam, hogy el fog mondani mindent, amit úgy érez, hogy tudnom kell. Csak annyit tehettem, hogy mellette álltam, teljes vállszélességgel, mert ilyen barátot, mint ő, nem lehet minden gimiben találni. Kicsit rosszul is éreztem magamat, hogy ennyit beszéltem Robiról, de ő mindannyiszor mosolyogva nyugtatott, hogy ugyan, őt is nagyon érdekli a téma, mert kívülről egyáltalán nem olyan a srác, mint az én történetemben.
– Hát akkor milyen? – kérdeztem kíváncsian, kicsit félve a választól.
Kriszti hosszasan elgondolkozott, mielőtt felelt volna.
– Na, figyu. Mivel tudom, hogy anyatigrisként véded mindenkivel szemben, aki egy rossz szót is mer rá szólni, kérlek, ne gyilkolj le.
– Ígérem, nem foglak!
Együtt nevettünk.
– Szerintem Robi imádja, hogy ő a társaság közepe, kissé bunkó és nagyképű. Élvezi, hogy megközelíthetetlennek tűnik, és mondom, csak kívülről tűnik úgy, hogy szeret szórakozni az emberekkel, különösen a lányok szívével.
– Igen, vannak benne igaz részek is, ez kétségtelen. De...
– De tudom, hogy „ismerjük”. Te legalábbis, én meg általad. Ennek alapján viszont azt tudom mondani, hogy ez a gyerek egy mágus. Ekkora álarcot viselni... Nem irigylem érte.
– Kíváncsi lennék, mi játszódik le legbelül benne... Mi az, amit az égvilágon senki sem tud róla? – sóhajtottam.
– Szerintem te így is azt a részét ismered, amit más nem.
Bólintottam, elrévedtem, zártuk a témát.
Még az utolsó magyarórán is Kriszti szavai jártak a fejemben. Még többet és még többet akartam tudni Robiról, már odáig fajult ez a dolog, hogy én akartam lenni az egyetlen, aki mindent tud.
Kicsengettek. Kriszti még maradt, nem jött ki velem a megállóba, mert meg akarta várni az évfolyamra járó unokatestvérét, Nikit, terveztek valami közös programot. Így hát egyedül és fáradtan kullogtam le a földszintre, miközben csak egy bögre habos kakaóra tudtam gondolni. A nyomott állapotom egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam a lépcső aljában álldogáló Robit, amint tekintetével a lefelé özönlő tömeget pásztázta. Az utolsók között értem le, de ő még mindig ott toporgott, sejtetve, hogy énrám vár.
Két lépcsőfokkal feljebb álltam meg, körülbelül így kerültünk egy magasságba. Nagy, világos, tengerkék szeme most is ragyogott rám.
– Te meg mit keresel itt? – bombáztam azonnal a kérdéssel.
– Hát nem is örülsz nekem? – vigyorgott. – Pedig miattad maradtam itt.
Ó, istenem!
– Örülök neki, hogy itt vagy. – Kinyitotta előttem az ajtót. – Köszi! – Próbáltam én is olyan aléltan hebegni, mint reggel az a másik lány, de nem sikerült, így hatalmas nevetés lett belőle.
Barátságunkban voltak rossz pillanatok. Na, és? Melyikben nem? Ez már elegendő ok arra, hogy a jókról elfelejtkezzünk? Hogy ne gondoljunk arra, mennyire jó a másik mellett, mennyire kívánjuk a társaságát? Csak barátok voltunk, nem sok – és mégis ez volt a legtöbb, amit egymásnak adhattunk.
Túl naiv voltam, az volt a baj.

3 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Nagyon jól tetted, hogy nem adtad fel, és megosztottad velünk! :) Jól írsz, és mindig tűkön ülve várom a folytatást :) Pedig én nem vagyok családtag, se barát, csupán egy lány akit érdekel a történeted! Sajnos ez az írással jár... Valakinek tetszik, másnak pedig nem. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy rossz amit csinálsz, egyszerűen mások vagyunk, ennyi. :) Én nagyon szurkolok neked!
    Puszi: Anett

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Eddig még nem vettem rá magam, hogy írjak neked, de legbelül sejtettem, hogy eljön ez a pillanat. :)
    Szerintem tiszteletre méltó, hogy nem adtad fel, nem is szabad. Mindig lesznek olyanok a világon, akik tönkre akarnak tenni valami szépet, és jót, de ezzel nem kell foglalkozni. Akinek számít a véleménye, az úgysem bántana meg, a többiek pedig nem érdekesek. :) Folytasd a történetet, nagyon várom a következő részt! Már ketten szurkolunk neked! :)

    VálaszTörlés
  3. Eszedbe se jusson feladni, ahhoz túl jó vagy. :) Senki sem tud olyat írni, ami mindenkinek tetszik, milyen unalmas lenne akkor a világ, nem? Egy húron pendülő agyak mindenfelé. :D

    VálaszTörlés