Búcsúzóul örökké - 7. fejezet

Draga olvasoim!

Szornyen sajnalom a kesest - azt hiszem, lassan mar ezt fogjatok megszokni tolem, pedig sosem voltam ilyen. Szanom-banom, de valami nem jo a netemmel, most sem a sajat gepemrol irok, es ez borzasztoan kicsinal. Na, mindenesetre nem szeretnek mentegetozni, remelem, ettol a pici kesestol eltekintve is elvezni fogjatok a friss fejezetet, amelyben tovabb csavarom a szalakat, es mutatok nektek a fiatal, valamint az idos Blanka napjaibol is egy jo nagy adaggal.

Muszaj emlitest tennem az elmult heti fejezethez erkezett kommentjeitekrol, biztatasaitokrol, iszonyatosan jolestek nekem, es borzalmasan szuksegem is volt ra. Koszonok nektek mindent. :)

Jo olvasast kivanok Nektek, mint mindig,

Erika-Nilla

III.

Még reggel hat sincs, de már ébren vagyok, sőt mi több: már egy ideje falom a sorokat. Egyedül azért mászom ki az ágyból, hogy reggelit készítsek, ahogy mama is tette azt nekem régen.

Mielőtt nekilátnék, leülök a konyhaasztalhoz egy bögre tejeskávéval, és egyenesen Miguel szeme közé bámulok. Éppen „alszik”, ilyenkor nem hallgat a parancsokra, de nem is bánom. Engem zavar a robot közelsége, hát még mikor azt látom, hogy porszívózik! Miguelt a nagyapám balesete után szerezte be mami, mert nem akart egyedül maradni a macskájával, ha már én sem fogok otthon lakni. Körülbelül másfél méter magas, és úgy néz ki, mint egy kövér szennyeskosár, azzal a különbséggel, hogy neki feje is van. Sokfajtát lehetett kapni a piacon: egészen emberieket, macska- és kutyaalakúakat, meg ezt a deformálódott bádogdobozformát is. Csak pénz és bizarr ízlés kérdése.

Sokat beszélgettem mamival arról, hogy húszévesen hogyan képzelte a jövőt, de mindig azt mondta, hogy semmiképp sem úgy, ahogy alakult. Utálja a masinák működtette világot, a kapszulákat, amit millióan valódi táplálék helyett esznek, a sok új gépet... Persze, azt mondja, vannak egész hasznosak is, mint például Miguel. Felismeri a hangját, és teljesíti a kívánságait, bármi is legyen az. Füvet nyír, ablakot mos, kitereget, viszont mindig le kell ellenőriznünk a munkáját, mert nem dolgozik tökéletesen. De ennyi belefér. Megnéztem harminc-negyven évvel ezelőtti robotos filmeket, mint például az Én, a robot vagy a Vasököl, és jókat szórakoztam az akkori elképzeléseken. De az az igazság, hogy alapvetően nem sok minden változott. Rosszabb lett a világ, talán ennyi. Visszamennék az időben, de tovább, mint amikor a nagymamám volt az én koromban, egészen az ő nagymamájáig repülnék, vagy még tovább. Addig sikítanék, üvöltenék és toporzékolnék, míg meg nem értenék, hogy amit tesznek, a környezetszennyezés, a stressz, az egészségtelen életmód, egy nap tönkre fogja tenni a dédunokáik dédunokáit. Későn lehet kapálózni. De felesleges.

Nem sokkal később, még mindig Miguellel szemben, az asztalnál felverem a tojást, zöldséget szeletelek, kenyeret vágok, közben a világ problémáiról a tizenöt éves Blanka problémáira terelődnek a gondolataim, arra a miriádnyi érzelemre, amely a még mindig hófehér lapokon elevenedik meg előttem. Komolyan, ebből filmet kellene forgatni! Persze, tudom, hogy mama soha nem adná ki a keze közül az életét, mégis arra gondolok, hogy ezt mindenkihez el kellene juttatni.

Szomorú, hogy nem tudjuk kifejezni, mennyire szeretjük a másikat.

Szomorú, hogy kapcsolatok mennek tönkre oktondiságok miatt.

Szomorú, hogy két embert akkor is elválaszthat az élet, ha a legfontosabbak egymás számára.

Szomorú, hogy ilyen szomorú ez a világ.

7.

Meglepődtem, amikor Tomi, az egyik osztálytársunk, odajött szünetben az asztalunkhoz, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvünk délután lemenni velük a Rába-partra. A part főleg tavasszal és nyáron volt forgalmas, rengeteg fiatal járt oda le a haverjaival. Énekelgettek, olykor iszogattak, sőt akadt olyan is, aki piknikezett. Krisztivel igent mondtunk az ajánlatra, mert ez jó lehetőségnek kínálkozott, hogy még jobban megismerhessük a többieket. Mint osztály, szerintem nagyon jó kis közösség voltunk, de mi ketten nem igazán tartoztunk abba a körbe, akiket minden hétvégén bulikra meg találkozókra hívtak. Rendben is volt ez így, hisz egyáltalán nem hiányzott az a közeg.

A hatodik óra után indultunk, és heten voltunk, mint a gonoszok. Tomi és Kriszti között értem le az aulába, ahol Robi és Hunor ültek a szokásos asztaluknál. Tudtam, hogy szólnom kellene nekik arról, hogy elmegyek, legalább informálják majd Attilát is, és nem lesz belőle probléma. Megkértem a többieket, hogy várjanak meg, amíg gyorsan odaszaladok. Robi felállt a helyéről, ellépett az asztaltól, így Hunor nem is hallhatta, hogy miről beszéltünk.

– Hova készülsz, Blanka? – nézett a hátam mögé, és sejtettem, hogy a három fiút fixírozza, akik a társaságban voltak. 

– Le a partra. Figyelj, megmondanád Attilának, hogy egy-két óra, és indulok haza?

Rosszallóan vonta össze a szemöldökét, miközben lepillantott rám. Miközben belenéztem a szemébe, arra gondoltam, hogy ha arra kérne, hogy maradjak, szó nélkül megtenném. De nem kért meg rá, csak mustrált és hallgatott.

– Blanka! – kiáltott utánam Tomi. Robi elszakította az enyémtől a pillantását, és nagyon csúnyán nézett a hátam mögé.

– Nem lesz gáz, csak beszélgetünk kicsit. – Azzal elléptem tőle, várva még néhány pillanatig, hátha szól valamit. De Robi néma maradt, én meg hátat fordítottam. Nem tudom, hogy utánam nézett-e, mert nem fordultam meg. Igyekeztem kizárni a fejemből, teljes mértékben, hisz nem volt ott keresnivalója, bármennyire is szerettem volna, hogy legyen.

Amikor leértünk a partra, elfoglaltunk két padot a Zenepavilon előtt, felültünk a támláikra, aztán Tomi cigit húzott elő a zsebéből, és felénk nyújtotta a dobozt. Természetesen egyikünk sem fogadta el, Krisztivel mindketten elleneztük a dohányzást. Tomi arrébb is ment, hogy ne zavarjon minket a füst, és Márkkal a tegnapi Fradi meccsről kezdtek tárgyalni. Ők mindig ezt csinálták: szenvedélyesen imádták a focit, de két konkurens csapatnak drukkoltak, ezért nem egyszer előfordult már, hogy az ő vitáikról szóltak a szüneteink. Egyébként vicces volt őket hallgatni, úgy tudták osztani egymást, hogy mi közben egy csomó új kifejezést tanultunk tőlük.

Szabina Bálinttal csókolózott a mellettünk lévő padon, ezért Emese hamar hozzánk csapódott, és míg a fiúk a meccsről vitáztak, mi kibeszéltük a sulit. Meglepődtem, sőt mi több, egyenesen ledöbbentem, hogy Emese csatlakozott hozzánk, mert azalatt a néhány hónap alatt, amióta ismertük egymást, egy hellónál nem mutatott több érdeklődést felénk. Ő az a fajta lány, aki szerette magát fontosnak érezni, ezért sokat lógott végzősökkel. Nekem szimpatikus volt, és mint kiderült, értelmes is, amit régebben ki nem néztem volna belőle. (Tudom, mocsok dolog másról negatív képet kialakítani, amíg nem ismertük meg, de nem mindig sikerül úgy élni, ahogy az elő van írva.)

Krisztivel fél öt után indultunk haza, de csak azért, mert kezdett sötétedni és lehűlni az idő. A többiek még maradtak, bár Emese is hazaindult, csak ő a város másik felén lakott. Kriszti busza hamarabb jött, mint az enyém, még futottunk is a megállóig, mert azt hittük, le fogja késni.

Már majdnem otthon voltam, amikor megszólalt a mobilom – éreztem, hogy a táskám legalján rezeg. Attila hívott, nem kis meglepetésemre. Afelől érdeklődött, hogy mikor szándékozom hazamenni, és megkérdezte, kijöjjön-e elém a buszmegállóba. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ajánlatot fog tenni nekem. Vagy egyáltalán, hogy felhívjon azért, hogy merre járok. Azt hiszem azzal, hogy ugyanabba a suliba iratkoztam be, ahova ő, akaratlanul is egy teljesen új irányba tereltem a kapcsolatunkat. És ez jó volt. Nagyon jó.

Az első gimis telem olyan láthatatlanul surrant be az életembe, hogy szinte észre sem vettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy sálat és vastag kabátot kell reggelente húznom, veszett hamar sötétedik, és párás a busz ablaka. Hogy mi történt velem az őszből lassan téllé fagyó hetek alatt? Például Bibi meglátogatott. Nem is tudtam, hogy hazajött a koleszból, azt meg pláne nem, hogy egy egész szombatot velem akart tölteni. Bármennyire is tagadtam magam előtt, be kellett látnom: nem voltunk már ugyanazok az emberek. A „közös” hétvégénk körülbelül annyiból állt, hogy ő beszélt, elmesélt mindent a legapróbb részletességgel, még az ágytakarók színét is lefestette, aztán a többi koleszost mutatta be, én meg hallgattam, és látatlanban elmondtam róluk a véleményemet. Magamról nem meséltem – szándékosan. Nem akartam feltárni a lelkemben kavargó változásokat, ez túl bensőséges volt, Bibi pedig... immár túl távoli. Nem fájt, inkább tompán nyomott, hogy elidegenedtünk egymástól. Talán sosem kerültünk olyan közeli kapcsolatba, hogy egyáltalán fájjon valaha is a hiánya. Persze, elkeserített. De mindig elkeserítő, ha egy barát elmegy, még akkor is, ha nem volt a legeslegjobb. Az ember érzi, hogy valamivel kevesebb lett.

Aztán itt volt nekem Robi, és közben mégsem volt. Lassan, de biztosan beleőrültem az általa teremtett helyzetbe, de talán nincs is olyan acélidegzetű ember, aki el tudta volna viselni. Hol tett egy lépést felém, hol kettőt hátrált. Nem lehetett rajta eligazodni: egyszer kitörő lelkesedéssel fogadott, mint akinek én voltam az egyetlen, igazi támasza a sok álarcos között, máskor pedig velem is rideg volt, távolságtartó. Nem vallottam be neki, de ezzel mélységesen gyötört, egyszerűen nem bírtam ép ésszel felfogni, hogyha valaki barátja a másiknak, miért nem az minden pillanatban. Aláírom, mindenkinek vannak rossz napjai, pillanatai. De hogy állandóan, hetente többször is előforduljon, hogy ha neki nincs kedve semmihez, másokat is bántson vele? Amikor így viselkedett velem, olyan mérhetetlen megbántottságot és fájdalmat éreztem, amit szavakkal körbeírni is nehéz. Mintha az az ember támadott volna meg, akiben a legjobban megbíztam. Túlságosan akartam, hogy minden jó legyen köztünk, hogy minden több legyen, hogy tudjam, annyira fontos vagyok neki, mint ő nekem. Viszont amikor így megsértett azzal, hogy semmi érdeklődést nem mutatott irántam, dühömben a pokolba kívántam az egészet, ami köztünk kialakult.

Siváran hallgattam minden érzelmemről, kételyemről vele szemben. Csak mosolyogtam és felszínes dolgokról fecsegtem. Nem engedtem, hogy megtudja, nekem fáj, ami fáj. Lelkiekben szétszedett, hogy nem tudtam vele olyan lenni, amilyen szerettem volna – szólni sem szóltam, hisz féltem, hogy elrontom, ami még köztünk maradt. Robi túl rövid idő alatt vált túl fontossá, és ez az idegvégződéseimig megrémített.

Egyik reggel kettesben sétáltunk be a suliba, ugyanis Attila késni akart az első órájáról, hogy lemaradjon a bioszdolgozatról. A sulihoz vezető lépcsősoron baktattunk felfelé, én meg azért, hogy mondjak valamit, megosztottam Robival az egyik fóbiámat.

– Egyszer le fogok esni erről a lépcsőről – sóhajtottam, végigpillantva az ötven-hatvan fokon.

– Csak akkor történjen, amikor én is itt vagyok.

– Na, persze! Hogy lefotózd és felrakd a netre?

– Nem – felelte komolyan. – Ha itt vagyok, majd elkaplak, és nem zúgsz le.

Még a felfelé lépkedő lábam is lemerevedett egy pillanatra. Gyorsan ránéztem, ő meg vissza, de nem láttam rajta, hogy szórakozott volna. A szeme azt sugallta, hogy igazat mondott. És ha igen, akkor mégis, ez tulajdonképpen mit jelentett? Csak azt, hogy vigyázni akart rám? Hogy nem engedné, hogy valami bajom essen? Vagy mindenkinek segítene, aki lezúgni készül a lépcsőről?

– Lovagias vagy, köszönöm. – Próbáltam nyugodt hangon beszélni, miközben a vérnyomásom az egekbe szökött. – Azért remélem, nem lesz rá alkalmad.

– Ezért szeretsz ennyire, nem? – rám pillantva elmosolyodott. – Mert veszettül tökéletes vagyok.

– Igen, de csakis azért vagy az, mert én teszlek azzá.

Egy újabb széles mosoly után a téma már le is volt zárva. Részéről. Részemről nem, és elég sokáig nem, hisz még napokkal később is ezen járt az agyam. Szerettem volna kitörni ebből a mímelt nyugalomból, és felkavarni az állóvizet, bármivel! Ha próbáltam kényesebb témákra terelni a szót, mintha megérezte volna, és szokásához híven hárított, én pedig az újabb szúrás után mélyen hallgattam. Képtelen lettem volna szólni, annyira elteltem kétséggel, hogy az befogta a számat. Miért nekem kellett volna tovább írnom a történetet? Miért mindig rajtam volt a sor, hogy döntsek, melyik irányba kanyarodom? Mert az is döntés volt, hogy hallgattam. Hogy állandóan csak hallgattam, amikor legszívesebben beszéltem volna. A legrosszabb az egészben pedig, hogy tudtam, ezek a pillanatok soha az életben nem fognak visszatérni. Lehet, hogy három év múlva már nem is fogunk beszélni, hogy némán sétálunk el egymás mellett az utcán, hogy elfelejti a nevemet. És én bánni fogom, hogy nem meséltem el, ami bennem lezajlott. Bánni fogom, mert ki tudja, hogy egy mondat, egy szó, mit változtatott volna meg. Még az is előfordulhat, hogy mindent. Elképzelhető, hogy ő csak arra várt, arra a biztató jelre, amit a műmosolyom nem adott meg neki. Lehetőség mindig adva van arra, hogy beszéljünk. Akkor és ott. Máskor nem lesz mágikus pillanat, az az alkalom nem fog visszajönni, mert minden alkalom egyszeri. Megismételhetetlen. Egy másik helyzetben, egy másik időben, egy másik pillanatnak lesz majd ott a helye. Ki tudja, mi lesz az. De biztosan nem az elmulasztott.

A következő héten nyugodtabb voltam, bár Robi hangulatingadozásaiból ismét bőven kijutott. Mindegy, hogy a buszon ültünk ketten, vagy az aulába néhányan, láttam rajta, hogy átesett azon a ponton, amelyen túl nehézkes elviselni a társaságát. Mindent megadtam volna azért, ha rájövök, hogy mi lehet ezeknek az oka, ha egy röpke pillanatra a fejébe láthatnék. Soha azelőtt ilyesmit nem tapasztaltam, senkivel. Ezek a sötét foltok intenzíven feltűntek, látszólag csak úgy, a semmiből, és olyankor hosszú órákra én is teljesen magam alá kerültem. Rossz módszert választottam, jóval később én is rájöttem. Valahogy mindig addig kombináltam, amíg odáig nem jutottam, hogy Robi rosszkedvének csakis én lehetek az oka, és ez engem is a lelki mocsárba süllyesztett. Az igazság az, hogy függtem tőle. Lassan beleitta magát minden gondolatomba, és ahhoz irányítottam a napomat, a kedvemet, hogy milyen volt az övé. Nevetséges, nem? Megismertem egy srácot, fontossá vált nekem, és utána... Utána majdnem minden más értelmét vesztette. Egy félresikerült megjegyzésével képes volt egész napos rosszkedvre ítélni, de egy mosolyával újra elérte, hogy szeressem az életet. Ezekről a dolgokról senki sem tudott, mert nem beszéltem róla. Persze, Krisztivel kitárgyaltuk, mindig elmeséltem, hogy mi történt reggel vagy előző délután, de azt nem tudta még ő sem, hogy milyen kínok rángatták zsinóron a szívemet. Apróságok voltak, amik fájdalmat okoztak, de nem voltam annyira okos, annyira felnőtt, hogy felismerjem ezt a problémát, és túltegyem magam rajta. Facsart, szorított és gyötört a kétely, minden egyes nap. Végül csak abban voltam biztos, hogy Robi sokkal fontosabb annál, hogy sokkal jobban szeretem, mintsem azt bármikor is gondoltam volna.

Egyik nap suli után beültünk Krisztivel a Baross Gábor utcai Bécsi Kávézóba egy forrócsokira. Az év különböző szakaszaiban mindig másért jártunk oda, de mindig imádtuk. Ha meleg volt, rengeteg fagyit rendeltünk, gyümölccsel és tejszínhabbal, ha hideg, akkor pedig isteni kakaót vagy forrócsokoládét, szintén tejszínhabbal. Maga volt a mennyország, a cukorbomba egy fáradt nap után.

Amikor a mellettünk ülő, idősödő házaspár felkapta a fejét a beszélgetésünkre, és kicsit értetlenül nézett ránk, majdnem megpukkadtunk a nevetéstől. Ugyanis kitaláltuk, hogy álnéven fogunk hívni mindenkit a suliból azért, hogy bármikor és bárhol nyugodtan beszélhessünk róluk. Kriszti épp azt ecsetelte, amikor felfigyeltek ránk, hogy látta Mikrobit és Tarajt, amint Tollseprűvel és Retarddal sétálnak a folyosón, Citrom, Dvd, Merev, Hajas, Csávóka és a többiek előtt elhaladva, a másik oldalon meg ott volt Zacefron. Mi őrülten röhögtünk, az öregek meg nem értették, de ez cseppet sem zavart, mert sosem érdekelt különösebben, hogy mit gondoltak rólunk. Olyan poénokat gyártottunk, amiket csak mi érthettünk, és három napig nevettünk rajtuk, de ez az egész így volt rendben.

Mire hazaértem, már hét óra is elmúlt, talán ezért lepett meg annyira, hogy nemcsak Attilát és a szüleimet találtam otthon. Majdnem padlót fogtam, amikor megláttam, hogy Robi ül a bátyám szobájában, amely majdnem szemközt volt az enyémmel. Először be sem akartam menni, messzire űztem magamtól a gondolatot, de ahogy telt az idő, azon morfondíroztam, hogy olyan perceket mulasztok el, amelyeket vele is tölthetném. Túl nagy feneket kerítettem már egy kis látogatásnak is, ez jellemző volt rám.

Lazán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, átsétáltam a fiúkhoz, majd megálltam a nyitott ajtóban. Vidáman köszöntem, de ők ezt nem viszonozták ugyanúgy.

– Helló. – Robi csak futólag pillantott rám, ez volt az első furcsa jel. Már ekkor sejtettem, hogy el kellene rohannom, égnek meredő hajjal, hogy megint sötét a kedve, és az enyémet, ami Krisztinek köszönhetően fényes volt, el fogja rontani.

– Mi járatban? – huppantam le mellé az ágyra. Úgy döntöttem, eljátszom a szokásosat, az be szokott jönni, aztán majd a szobámban ülve, hatszázszor kielemzem az eseményeket. És fájdítom a szívem. – Nem is tudtam, hogy átjössz.

– Nem volt tervezve, csak át kellett szaladnom a továbbtanulási könyvért. Nem maradok sokáig, nem akarok zavarni.

– Nem zavarsz.

– Tényleg, míg el nem felejtem, azt akartam kérdezni, hogy nincs meg az a matekos lapod, amire a gyakorló érettségi példákat kaptuk? Nem tudom, hol az enyém – fordult gyorsan Robi Attila felé.

– Hát, haver, én is tegnap oldottam meg, de basszus, olyan nehéz volt, hogy a felét a netről kellett valahogy kiokoskodnom – felelte a bátyám, miközben a táskájába túrt.

Besokalltam az egész helyzettől, a sok hülyeség, apróság, mind kitörni készült belőlem, és úgy döntöttem, most az egyszer nem fogok hallgatni, kinyitom a számat, még akkor is, ha később meg fogom bánni. Nem leszek alárendelt, a francba is! Ember vagyok. Ember, akinek szüksége van arra, hogy figyeljenek rá. Hogy meghallgassák. Hogy hallja azt, köszönöm.

Felálltam Attila ágyáról, és kifelé indultam, de az ajtóban megtorpantam. Visszanéztem Robira, aki épp elvett egy gumis mappát Attilától, de nem értettem, hogy miről beszélgettek, mert a vér hangosan dobolt a fülemben.

– Nos – mondtam erőteljesebben, mint ahogy általában beszélni szoktam. Egyenesen Robi szemébe bámultam. – Most, hogy éreztetted velem, mennyire sokat is jelent a társaságom, távozom. Csak akkor keress fel, kérlek, ha neked van rám szükséged, mert én ugyanis, ezek szerint, nem létezem. Köszönöm.

Olyan döbbent csend támadt, hogy azt bármelyik filmben, az „eljön az igazság pillanata” jelenetben megirigyelték volna. Részemről tényleg el is jött. Legalábbis egy kicsit. Nem ez volt a finálé, a tetőpont, a megoldás, ez csak egy újabb csavar volt a mi drámánkban. De aznap este mégis jóleső érzéssel a lelkemben aludtam el, hetek óta először történt ilyesmi.

Beszélni kell. Állandóan beszélni kell. Elmondani kell. Akkor is, ha a végszó nem az, amit vártunk. Meg kell tenni. Még ha fáj is.