Búcsúzóul örökké - 8. fejezet

Sziasztok! :)

Íme, meghoztam a nyolcadik fejezetet. A nyolcadikat, te jó ég. Már itt tartunk... Nem semmi ebbe belegondolni. Hamarosan véget fog érni az első rész... Izgi lesz. :)

Tartsatok velem továbbra is!

Jó olvasást kívánok Nektek,

Erika-Nilla

ó, és még valami... Sok boldog névnapot kívánok a Belláknak és Erikáknak! ;)

Úgy tűnt, hogy az őszinteségi taktikám bejött, ugyanis Robi megemberelte magát, és tett egy lépést annak érdekében, hogy megpróbáljuk a dolgokat a normális vágányra visszaterelni. Szerda délután, ahogy kiértem a buszmegállóba, azt hittem, inkább hazaszaladok, amikor megláttam az egyik reklámtábla mellett szobrozni. Sajnos, igen hamar észrevett, így nem tudtam elmenekülni. Hozzám lépett, és rögtön azzal indított, hogy legalább húsz perce vár rám, milyen jó, hogy végre megjöttem. Nem úgy mondta, mintha azt akarná éreztetni, hogy „hol voltál eddig, rád vártam”, hanem „jaj, de jó, hogy végre itt vagy”. Noha eltelt néhány nap a kitörésem óta, még mindig haragudtam rá. Az volt vele az egyik legnagyobb problémám, és hiába téptem a számat sokszor róla, valahogy mindig sikerült elterelnie a témát. Ő, miután csalódott egy lányban (mindig van egy lány), aki után futott, akiért mindent megtett volna, úgy döntött, hogy az összes többi kapálózzon majd őérte. Mintha ezzel a hozzáállással elérhette volna, hogy ne fájjon neki semmi. Óriási önkontrollal rendelkezett, tökélyre fejlesztette az évek során, és bármennyire is szeretett volna például elhívni egy lányt, nem tette meg. Kivárta, amíg az teszi meg helyette, de ha ez mégsem történt meg, inkább túltette rajta magát, mintsem harcoljon érte. Szóval ha valaki megsértődött rá, és többé nem kereste, a kapcsolatuknak, bármilyen is volt az, lőttek. Mert ő nem kapott utána, helyette elölről kezdte valaki mással. Fogalmam sincs, hogy ki volt az a lány, és pontosan mi történt köztük. De szívesen lecsapnám, mindannak ellenére, hogy békés lelkületű voltam.

De ő ott volt. Rám várt. Pedig tudta, hogyan váltunk el... Összeszorult a gyomrom, ahogy tudatosult bennem, hogy ez mit is jelenthetett.

– Haragszol rám – szusszantotta Robi. – De ne tedd, kérlek.

– Miért is tenném? Abszolút nincs okom rá, tényleg.

Úgy forgatta a szemét, hogy legszívesebben arcon csaptam volna. Azt hiszi, hogy ez vicces? Poénos belegázolni egy másik ember lelkivilágába? Nevetséges szenvedni látni és hagyni? És különben is, mi ez a szánalmas bocsánatkérés?

– Elnézést – mondta ki gyorsan.

Hah! Nem válaszoltam, a nadrágom varrását tanulmányoztam. Hosszú pillanatok következtek. Magammal viaskodtam, mert tudtam, hogy ezt értékelnem kellene. Méghozzá elég nagyra. De annyira sértett voltam, hogy nem tudtam túltenni magam rajta. Ennyivel még nem!

– Elnézést kértem – közölte újra, mint aki azt hiszi, hogy egy gyogyóssal beszélget. Erre felkaptam a fejemet, és mielőtt elgondolkoztam volna, kimondtam a szavakat, amelyek elsőként jutottak eszembe.

– És az nem azt jelenti, hogy el is van nézve!

– Nem szeretem, amikor ilyen gyerekes vagy – vált komollyá a hangja. Addig vigyorgott, viccelődött, mintha a helyzet tényleg annyira komikus lenne, aztán egyik pillanatról a másikra megint átfordult benne valami.

– Én meg azt nem szeretem, amikor fantomnak nézel.

– Pedig azt hittem, néha szeretnél láthatatlan lenni.

– Néha, és nem a te szemedben.

Micsoda beszélgetés! Ott állt egymással szemben két olyan ember, akinek annyi mondandójuk volt a másik számára, hogy ahhoz huszonnégy óra (alvás nélkül) is kevés volna, és akkor himihumi, jelentéktelen dolgokról társalogtak! Sokan is voltak körülöttünk, így nem akartam kifakadni, plusz egész végig gátolt a félelem, hogy elveszíthetem.

– Majd szólj, ha kidühöngted magad.

– Még a közelében sem voltam a dühöngésnek.

Értelmes beszélgetés, második felvonás. Legszívesebben a torkának ugrottam volna, kiabálva és ténylegesen dühöngve, de továbbra is fegyelmeztem magam. A kabátom ujját szorongattam, próbáltam legyőzni a feltörni készülő dührohamot, és csak arra tudtam gondolni, hogy a röplabdámat akarom a falhoz püfölni, erőből, hogy elmúljon a torkomat markolászó feszültség. A földet bámultam, nem néztem rá, ő pedig egyszer csak megszólalt:

– Beszélgessünk valamiről.

– Nem szeretnék semmiről sem beszélgetni – csikorgattam a fogam.

– Szóval nagyon meg vagy rám sértődve.

– Ez nem megsértődés. – Ekkor felnéztem, egyenesen a szemébe, és megláttam benne csillogni valami egészen különleges, átható gyengédséget, netán megbánást. Egy századmásodpercre elgyengített, de csak addig. – Egyszerűen baromira rosszulesik, hogy nem törődsz velem. Ha pedig elmondom a problémáimat, akkor rögtön azzal jössz, hogy hiszti az egész. Holott egyáltalán nem az.

– Én megértelek téged, csak... – Elhúzta a száját, egyetlen pillanatra megfeszült az arca, de nem szólt többet, amíg meg nem érkezett a buszunk. Én sem erőltettem a társalgást, megvolt a magam baja.

Némán szálltunk fel, pont úgy, mintha idegenek lettünk volna, annyi különbséggel, hogy közelebb álltunk egymáshoz, mint a többi utashoz. A bepárásodott ablak mellett ácsorogtunk, mivel telve volt a busz, ráadásul a dugó miatt lépésben haladtunk. Fáradt voltam és meglehetősen dühös, ami gyilkos kombináció. A mellettünk elhaladó autókat szemléltem, noha csak a színűket láttam, de végül is teljesen mindegy volt, mivel foglaltam el magam, csak Robira ne kelljen néznem.

Óvatosan, a könyökével meglökte a vállamat. Lassan pillantottam fel rá, hogy megint mivel szeretné kihúzni a gyufát, de csak félénken mosolyogva az ablakra mutatott.

„Ugye, nem tudsz rám haragudni?”

A gördülékeny, szép, kerek és könnyen olvasható betűivel ez a mondat állt az üvegen. De igen, továbbra is haragudtam rá, már hogyne tettem volna, amikor ilyen mélyen belekarmolt a lelkembe? Valahogy mégis úgy éreztem, hogy túl kell lendülni olykor a dolgokon, ha élvezni akarjuk az életet. Nem fogom elfelejteni, hogy megbántott. Nem is akartam, meg nem is lehetett. Abban a pillanatban viszont annyira azt akartam, hogy minden rendben legyen köztünk, annyira féltem attól, hogy egyedül maradok, és annyira hozzá akartam bújni, hogy végül óvatosan megráztam a fejem. Nem mosolyogtam rá. Ő sem rám. Nem ragyogott a szeme, de az enyém sem. Ellenben a tekintete elárulta, amit nem tudott elrejteni előlem. Volt benne valami, valami végleges és visszafordíthatatlan. Valami csodálatos. Újra az üveg felé fordult, és kicsiben új szót firkált fel:

„Köszönöm”.

Még ott voltak bennem azok a tüskék, de én is köszöntem neki. Köszöntem neki azt, hogy volt nekem, még akkor is, ha sokszor fájdalmat okozott. De ott volt, és ezzel egyszerűen jobbá tette az életemet.

Szállingózó hóesésben sétáltam haza. Nagy, kristályos pelyhek szálltak rá a fekete szövetkabátomra, mindegyik más és más volt, nagyobb és kisebb, de az összes csillogó. A hó már vékony réteget képezett a talajon, és ha nem fog elolvadni, holnapra csúszós jégréteggé fagy.

Ahogy hazaértem, meglepő látvány tárult a szemem elé, ugyanis a bátyám söpörte le a vékony hótakarót a járdáról és a lépcsőről. Egy pillanatig belemerültem a bámulásába: egek, micsoda érzés volt látni, hogy tett valamit!

– Te csak ne vigyorogj így rám – jegyezte meg, a söprűjére támaszkodva.

– Aztán miért? Netán átváltoztatsz valamivé, bibircsókos?

– Szűnj meg – mondta röhögve. – Nekem még dolgom van. 

– Repülni tanulni? Állítólag csak fel kell ülni rá.

– Na, húzzál gyorsan befelé – mutogatott az ajtó felé. – Vagy tényleg hóembert varázsolok belőled. Vagy, ami még jobb: mézeskalácsot, úgyis közeledik a karácsony.

– Megfulladnál tőlem.

Gyorsan eliszkoltam mellette, mielőtt elkaphatott volna. Már nyitottam az ajtót, amikor utánam szólt, és nevetve megjegyezte, hogy túl sokat képzelek magamról, ugyanis ő aztán nem enne meg engem. Anya a konyhában sütött, és jókedvűen üdvözölt, amikor beléptem. Kanga-süti készült, Attilával ez volt a kedvencünk. Amikor kisebbek voltunk, minden családi ünnepen ott szerepelt az édességek listáján. Anyu a válla fölött hátrapillantott rám, miközben egy tálba dobálta az elkészült csokis kekszeket.

– Mi készül itt? – léptem mellé.

– Szerinted? Aminek kinéz: bombát gyártok – mondta teljesen komoly arccal.

– Hát, az tény, hogy ezzel hatástalanítani tudsz minket. – Kikaptam egyet a tányérból, de olyan forró volt, hogy dobálnom kellett a kezeim között.

– Attila kérte a megterhelő munkáért. – Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi lehetett az a megterhelő munka, ezért megkérdeztem, mire anya kimutatott az ablakon. Attila és a söprű egy élethelyzetben – még a ramaty kedvem ellenére is alig bírtam visszafogni a nevetésemet.

– Tudod, hogy csodaszámba megy, ha csinál valamit – forgatta a szemét színpadiasan.

Többek között azt is tudtam, hogy anya akkor is sütne neki, ha nem tenne érte semmit, mert Attila mindig az ő picikéje marad. (Persze, csak az egyik. A másik én leszek.)

Másnap reggelre elolvadt a gyönyörű, kristályos hó, tócsák keletkeztek az út mentén, és undorító, mocskos, szürke latyak lett belőle. A kedvem is hasonlított a képződményhez az utak és járdák szélén, fáztam, sötét volt és túl korán. Még jóformán a tél sem kezdődött el, de már sopánkodtam a tavasz után.

Ahogy haladt a busz, úgy fröcskölte ki a mocskot a járdákra, és a járdákon sétáló vagy álldogáló emberekre. A tizenharmadik felmutatott középsőujjnál kénytelen voltam abbahagyni a számolást, mert az a megálló következett, ahol le kellett szállnom. A kényelmesen terpeszkedő emberek alig akartak utat nyitni nekem, majdnem fent maradtam, és hirtelen kedvem támadt, hogy a tizennegyedik képüzenetet is felmutassam. Attila valahová a busz hátuljába keveredett Nikével, egy évfolyamtársával a suliból, és már egy pillantása elég volt a lány felé ahhoz, hogy abból leszűrjem, odáig volt érte. Amikor a buszmegállóban egymás mellé kerültünk, feltűnően kedves volt hozzám, mintha akkor tudta volna meg, hogy testvérek voltunk.

A bátyám olyannyira szerelmes volt, hogy még a nagyszünetben sem találtam meg. Ott ültünk a szokásos helyünkön az aulában, a büfé előtt, ő pedig nem volt sehol. Már arra gondoltam, hogy megejtek egy jó testvéries poént, de a fiúk beelőztek. Hunor hozta fel a témát, Robi meg kapva kapott az alkalmon, és nem egészen másfél perc múlva már dőltem a röhögéstől. A szünet végén a hasamat fogva sétáltam fel magyarra, és a lépcsőn haladva végig éreztem Robi pillantását a hátamban. Tegnap mintha történt volna köztünk valami, bár azóta szinte egy szót sem szóltunk egymáshoz. Lehet, hogy képzelődtem, de mintha ott terjengett volna a levegőben, hogy a szokásos kettő hátrálás helyett két lépést tettünk előre. A többiek mit sem sejtettek, ezt az élményt, örömöt, titkot, nevezzük akárhogy, meghagytuk magunknak.

Az utolsó előtti szünetben meglehetősen furcsa dolog történt. Krisztivel a folyosónkon sétálgattunk, a tablókat nézegetve, olykor megbotránkozva némelyiken, amikor egy ismeretlen hang megszólított.

– Voltak akkoriban frizurák, mi? – vigyorgott rám egy „látásból-ismerem-lány”.

Egy pillanatra néztem csak rá, aztán gyorsan Krisztire, miközben próbáltam eltátogni a kérdést, hogy: ez meg mit akar? Barátnőm alig láthatóan megvonta a vállát, mire visszafordultam a lány felé, és biztosítottam az egyetértésemről. Gondoltam, hogy itt a vége a beszélgetésünknek, amikor egy újabb kérdést tett fel, ezúttal bizalmaskodóbb hangon. Azt akarta tudni, hogy én vagyok-e Attila húga.

– Igen, bár szívesen letagadnám néha – viccelődtem.

Megörültem, hogy nem az én személyes varázsom vonzotta hozzám, hanem a bátyámé. Ennél többet nem is kellett volna mondania, kitaláltam, hogy miért környékezett meg. Hát persze, hogy valamelyik srác érdekelte a bandából, és úgy gondolta, a neki kellő információt csakis tőlem szerezheti meg. Gyorsan körbepillantott, de úgy, mintha hamar le akarná zavarni ezt a beszélgetést, mert gáz velünk diskurálni. Nos, ebben az esetben... Valami olyasmit készültem mondani, ami felhasználható ellenem, de ő megelőzött. Megkérdezte, hogy ismerem-e Attila barátait is. Úgy ejtette ki a barát szót, mintha minimum azt mondta volna: a sátán köztünk jár. Kurtán bólintottam, mert szerettem volna minél gyorsabban lezárni ezt a témát. Csak nyögje ki, hogy ki érdekli, én meg majd válaszolok valamit. Már egymással szemben álltunk, Kriszti pedig mellettem, karba font kézzel, kíváncsian várva, hogy mi lesz ennek az egésznek a kimenetele.

– Mindenkit ismersz?

Ez ám a kérdés! Méghozzá a negyvenmilliós.

– Nem, nem mindenkit. Attilának elég sok haverja van, akit még életemben nem is láttam – mutattam rá a tényre.

Ez olyan volt, mintha azt kérdezte volna tőlem: nem tudnád megmondani, hány szál haja van a bátyádnak? Vagy: nem tudod, hány egyest kapott a tavalyi évben?

Felcsillant a szeme, amikor hozzátettem, hogy az osztálytársait nagyjából ismerem, a fiúkat pedig, akikkel lóg, elég közelről. Az ismeretlen lány köntörfalazás nélkül, nyíltan rátért, hogy járok-e valamelyik sráccal. Az állam leesett a döbbenettől, és nagyot csattant a padlón, persze csak képletesen. Azon morfondíroztam, hogy felháborodásomban mit is feleljek neki. Miközben a válaszomra várt, csavargatni kezdte a mutatóujja körül a vékonyszálú, szőkésbarna haját, mintha én lennék a szőke herceg, akit el kell csábítani.

– Ne haragudj, de szerintem semmi közöd hozzá.

Erre eltűnt az arcáról a mosoly, meglepődött, majd végül könyörgő hangon hozzátette, hogy jaj, ne legyek ilyen, ő annyira szeretné tudni, sőt neki tudnia kell, mert ezen múlik az élete, és ne legyek gonosz, adjak neki egy esélyt, „légyszi, légyszi, légyszi”. Szívesen elküldtem volna oda, ahová merészen kigondoltam, de végül mégis megesett rajta a szívem, és szárazon közöltem, hogy nem. Erre megint visszatért a boldog énje, megköszönte az információt és eltűnt az egyik teremben. Nem lett volna kötelességem megmondani, főleg azok után nem, hogy gyakorlatilag letámadott, de betudtam annak, hogy a szerelem elvette az eszét. Kicsit tolakodó volt, az tény, de miért hazudtam volna? Tanácstalanul néztem Krisztire, aki félig felvont szemöldökkel pillantott vissza rám.

– Úgy nézem, alapíthatsz egy rajongói klubbot – jegyezte meg viccesen. – Kíváncsi vagyok, ki dobogtatta meg az ő, vagy valamelyik barátnője szívét, de van egy tippem.

– Csak azt ne mondd, hogy... – De nem volt időm befejezni a mondatot, mert megjelent a termünk előtt az angoltanár a kis magnójával, és a helyünkre tessékelt minket.

Még aznap délután, kicsengetés után megtudtam, hogy a lány Barbi, és szíve választottja nem más, mint Kristóf. A megkönnyebbülés úgy árasztott el, mint Attila szokta zuhanyzásnál a fürdőszobát.