Búcsúzóul örökké - 10. fejezet

Nem emlékezhetem életem mindegyik karácsonyára, de azok közül, amelyek még élénken éltek a fejemben, biztosan kijelenthetem, hogy az idei volt a legszörnyűbb. De akkor, kezdjük az elején...

Bevezetés: a dédi és a nagyi jöttek segíteni, mivel minden évben nálunk vacsorázott a szűk családi kör szenteste.

A cselekmény kezdete: az útra fagyott hótól csúszós az út.

A bonyodalom kibontakozása: a dédi eltörte a lábát, amikor kiszállt az autóból, és megbotlott. Tetőpont: elmaradt a vacsora, anya, Laci és a nagyi a kórházba mentek a dédihez, mi pedig otthon maradtunk Attilával.

Megoldás: bámultuk a tévét és a karácsonyfát, ami csak azért volt kész állapotban, mert mi ketten díszítettük fel.

Attila lekapott egy kókuszos szaloncukrot, és az ábrázatomat látva úgy döntött, levesz egyet nekem is. Csámcsogva, miközben zörgött a kék papírral, megkérdezte, hogy mi legyen. Hát ez az, amit én is szerettem volna tudni. Javasoltam, hogy együnk valamit, de a lehetőségeink elég korlátozottak voltak, tekintve, hogy csak a sütik meg a köretek voltak készen. Bár általában szerettem kísérletezgetni az ízekkel, most mégis inkább kihagytam volna a linzeres kukoricasaláta megkóstolását.

Attila a telefonja után nyúlt, és gondolkodó arccal feltette a kérdést, ami a lelke legmélyéből törhetett fel: szerinted, szállítanak ki ilyenkor pizzát? Nem csalódtam benne. Megráztam a fejem, mire továbbfűzte a gondolatmenetet, és alighanem előállt az idei év egyik legészbontóbb ötletével: fejezzük be mi a vacsorát!

– Rendben – bólintottam, teljes komolyságot erőltetve magamra. – És melyiket szeretnéd inkább? A halászlét, vagy a baconos sült húsokat? Esetleg a kaszinótojást?

A várt hatás nem maradt el, mert a bátyám úgy nézett rám, mintha hindiül beszéltem volna a másodfokú egyenletről, nem pedig a szokásos, ünnepi vacsoránkról. A konyhába slattyogtam, mivel az én hasam is korgott, és a mélyhűtő ajtaját kitárva újra hálát rebegtem az ég felé édesanyánk előrelátásáért: mirelit pulyka- és csirkemell ugyanis volt raktáron. Ha nagyon későn ért haza, és nem maradt ideje, kedve rendes vacsorát készíteni, ilyet sütött ki, mert hamar elkészült, és nem mellesleg, szerettük is. Meg sem kérdeztem Attilát, úgy vettem ki a csirkemellet, majd nekiláttam a kisütéséhez. Eközben megmelegítettem a petrezselymes krumplit is, két tálcára pakoltam a tányérokat, és amikor megsült a husi, csak rá kellett őket csúsztatnom.

– Hűha! – rikkantott Attila, amikor lepakoltam elé a dohányzóasztalra a tálcáját. Az ősök nem tartózkodtak otthon, és elvégre, karácsony volt, szóval nyugodtan ehettünk a nappaliban. – Egy zseni vagy.

– Ehhez nem kell őstehetség, hidd el. Ha nagyon akarod, akkor még... Vagy talán mégse.

– Kedvességed könnyeket csal a szemembe – sóhajtott színpadiasan. – Ketchupöt nem hoztál? És majonézt?

– Fejezd be – meredtem rá segélykérően. – Hacsak nem szeretnél egyedül enni.

– Jól van na, csak vicceltem!

Vacsorázás közben a Grincset néztük. Ez a film is azok közé tartozott, amit a tévé akkor is leadott, ha éppen nem volt karácsony. Vagy tél. Nekem anno még egy grincs-bábum is volt, hajszálpontos mása az eredeti figurának, és régen azt játszottuk vele, hogy ha megharap, akkor meghalunk, és mi is karácsonylopó lényekként támadunk fel. A mienk végül is megmaradt, csak átalakult – nyugtáztam magamban.

Minek is titkoljam, hogy hiányzott a családom? A hangzavar, ami ilyenkor nálunk uralkodott, a káosz, ami ellen senki sem tett, mert élvezte, az állandó mosoly az arcokon, a levegőben vibráló izgalom, ami a karácsony sajátja, ez mind-mind elmaradt. Csendes volt a lakás. A fél családom a kórházban töltötte a szentestét, a másik fele meg távol tőlünk, a saját otthonában. Az üresség már kongatta a fejemet, és ahogy ránéztem a bátyámra, ezt láttam rajta is, bármennyire igyekezett titkolni. 

Egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte, hogy nem sétálunk-e egyet. Meglepetten néztem rá, mert nem nagyon értettem, hogy mit akart tulajdonképpen.

– Most azt teszünk, amit akarunk. És ezeket a filmeket már hatszázszor láttuk.

– De karácsony van! – ellenkeztem, holott nekem is tetszett az ötlet. Ha később anyáék megkérdezik, hogy mi volt ez a hülyeség, hogy leléptünk otthonról, legalább mondhatom, hogy én próbáltam megakadályozni.

– És mikor töltöttük kettesben utoljára?

– Soha.

– És mikor ettünk mirelitet?

– Tegnapelőtt.

– Mármint karácsonykor.

– Soha.

– Van még kérdésed?

Nem volt. Felugrottam a helyemről, kivittem a tálcákat konyhába, és aztán startoltam felöltözni. Harisnya, vastag nadrág, két zokni, két pulcsi, kesztyű, kabát, sál, sapka. Úgy nézhettem ki, mint egy jókora Michelin-baba, de a cél szentesítette az eszközt. Meg amúgy is, ki fogja látni? Egy ilyen estén nem sokan császkáltak az utcán.

Jól éreztük odakint magunkat. Sőt mi több, azt hittem, hogy Attilával nem is szórakozhat ilyen jól ember. Az utóbbi időben új és új arcaival ismerkedtem meg, de ez a kedves bátyó maradt a kedvencem. Igaz, hogy ráfagyott a nadrág a lábamra, és a kezemet sem éreztem már, mire hazaértünk, ugyanis a kesztyűm rekordidő alatt átázott, mégsem bántam semmit. Mondjuk, az igaz, hogy egészen felháborodtam, amikor a nyakamat érte egy hógolyó, és a dara befurakodott a sálam alá. Attila szerint rítustánc-szerű volt a mozgásom, mintha a tábortüzet ugráltam volna körbe a Titicaca-tónál.

Anyáék hajnali kettő felé jöttek haza, én még nem aludtam, amikor ők lepihentek. A hosszas plafonbámulás után lekaptam egyet az éjjeliszekrényen sorakozó könyveim közül, és mogyorós chipset ropogtatva nekiveselkedtem az olvasásnak. Csak Attila néhol halk, néhol kirobbanóan hangos horkolása, szörtyögése törte meg a figyelmemet, és bosszú gyanánt elképesztően zajos chipseszacskó-zörgetést terveztem, de anyáék miatt letettem róla.

A sok élmény ellenére aznap sokáig tartott, míg álomba merültem.

Voltaképpen karácsony másnapján tartottuk meg az elsőt. Oké, alapvető különbségek azért akadtak, mint például: négyesben töltöttük, és az ételek széles skálája sem volt most olyan széles, de ez nem jelentett gondot. A tegnapi nap után még sült krumplin is vígan eléltünk volna, csak ne legyünk egyedül.

Az ajándékozást is megejtettük délelőtt, ahol majdnem ugyanazt kapta mindenki, mint addig. Én néhány új ruhadarabbal, egy parfümmel és egy fülhallgatóval lettem gazdagabb, amire hatalmas szükségem volt, tekintve, hogy a régit eléggé elnyűttem. Attila CD-ket és szintén ruhákat kapott, anya elektromos fogkefét – még most sem tudom, ez mitől volt olyan jó ötlet –, meg egy karláncot, Laci pedig pókerkészletet. Roppant kreatívak voltunk az idei ajándékvásárlásnál, de még így is segítettünk egymásnak ötleteket adni. Attila anyának, én pedig Lacinak. Éljen a családi összetartás.

Mondjam azt, hogy már vártam, hogy Robi valamilyen úton-módon felbukkanjon, jelentkezzen, életjelet adjon magáról? Hogy valójában várva-vártam a pillanatot, miközben rettegve féltem attól, hogy nem történik meg? De legnagyobb döbbenetemre és örömömre bekövetkezett. Egy szeles, mégis napos, nulla fok körüli délutánon, két ünnep között. Nem volt valami hosszú beszélgetés, mégis nyugtatóan hatott a lelkemre, olyannyira, hogy utána órákig képtelen voltam másra koncentrálni. Bájcsevej volt a javából, amit olyankor folytattunk, ha valaki volt a közelünkben, nem az az igazi, köztünk megszokott, lélektiszta társalgás. Mégis módfelett boldoggá tett, mert éreztette, hogy kettőnk közül nemcsak én voltam az, aki gondolt a másikra.

Viszont ezzel még korántsem ért véget a furcsaságok sorozata – mintha az ünnepek bizonyos embereket varázsporral bolondítottak volna el. Hiába kerestem Bibit folyamatosan, hogy legalább kellemes ünnepeket kívánjak neki, és megkérdezzem, hogy van, se a telefonját nem vette fel, se az üzeneteimre nem válaszolt. Mivel nem laktunk egymástól messze, ezért úgy döntöttem, átmegyek hozzá. Szívesen kérdőre vontam volna, hogy mi ez az új trend, de igyekeztem uralkodni magamon. Oké, hogy nem voltunk örökké-legjobb-barátok, de ennyit megérdemeltem volna.

Az anyukája engedett be, aki most is kedves volt, kérdezgetett a szüleimről, sütivel kínált, majd magamra hagyott, mert hívta a kötelesség, azaz Bibi kisöccse, aki bömbölt a kiságyban, én pedig felballagtam régvolt barátnőm szobájába. Az ágya szélén ült, a haját fésülgette, a szemét dörzsölte.

– Blanka – nyöszörögte rekedtes hangon. – De jó, hogy látlak!

Leültem mellé az ágyra, és megkérdeztem, mitől van ennyire szétesve. Azt felelte, hogy valamikor reggel jött haza, mert bulizni volt a környékbéli haverjaival, és kicsit többet ivott a kelleténél. Az a Bibi, akit én ismertem, ilyen dolgokra vetemedett volna? Soha! Nem, ez a lány már nem régen nem ugyanaz.

A haja tömény füstszagot árasztott, a szeme körül szétkenődött a fekete festék. Az elmúlt hónapokban lefogyott, szinte kirajzolódtak a csontjai a pizsama alatt. Arra a kérdésre, hogy mi történt vele, nem tudott felelni. Egy rövid, de annál kínosabb csend után, széles mosolyt villantott, és azt válaszolta, hogy mégis mi történt volna? Élvezi az életet, próbál megtapasztalni és átélni mindent, és ez módfelett tetszik is neki. Számítottam erre, hisz régóta éreztem, hogy a kapcsolatunk már közel sem olyan, mint volt. De ennyire élesen látva, mellbe vágott a felismerés. Anélkül, hogy kimondta volna, egyértelművé vált előttem: nem tartozom többé a világába.

– Hol egy cigi? Jaj, leszólsz anyunak, hogy főzzön egy kávét? Nem bírom ezt elviselni.

Mintha egy idegen hangját hallottam volna, mintha egy idegen lányt néztem volna. Hosszú műkörmei között forgatott egy cigarettát, és annyira groteszk volt az egész helyzet, hogy el kellett fordítanom a fejemet.

– Megígértem anyának, hogy sietek haza, nem haragszol, ugye? – álltam fel mellőle, a bűntudat legkisebb jele nélkül. Nem tartoztam ide, nem tartoztam hozzá, nekünk talán már mondanivalónk sem maradt egymásnak. Szerettem, aki volt, ezt kár volna tagadni. Viszont nem kedveltem, aki lett.

– Anyukádnak? – nézett rám hitetlenkedve.

Igen, mivel leginkább neki tartozom számadással. Így kéne tenned neked is.

– Vásárolni megyünk – vágtam rá gondolkodás nélkül. Nem akartam kiselőadást tartani arról, hogy akárhány éves leszek is, az anyukám mindig az anyukám marad, és amit neki ígérek, azt be is tartom. Azért, mert így helyes. Mert ennyivel tartozom neki. Szomorú, hogy ezt Bibi elfelejtette. Szomorú, hogy milyen ember lett belőle.

– Az mindjárt más.

– Akkor... légy jó! – búcsúztam a régi köszönésünkkel. Bibi két puszit nyomott az arcomra, majd még egyszer emlékeztetett, hogy ne felejtsek el szólni az édesanyjának a kávé miatt.

Miközben hazafelé sétáltam a mind egyre fújóbb és jegesebb szélben, azon morfondíroztam, hogy vajon én vagyok ennyire fura, vagy tényleg abnormális dolog az, ami Bibivel történt? Hisz tényleg a korunkbeli fiatalok életét élte: bulizott és minden egyéb, ami ehhez a dologhoz kapcsolható. De akkor én voltam a földönkívüli, amiért engem ezek a dolgok nem dobtak fel? Hogy elkerültem azokat, akik csak mások kedvéért tettek meg dolgokat? És azokat szintén, akik nem merték felvállalni a valódi személyiségüket, ezért akartak olyanok lenni, mint a többiek? Azokat meg pláne, akik azt gondolták, hogy baromi menő dolog az IHB-buli, azaz az iszunk-hányunk-belefekszünk?

Anya mindig is mondta, hogy érettebben gondolkozom a koromnál. Valójában mit is jelent érettnek lenni? Azt, hogy nem úgy viselkedem, mint mások? Hogy még véletlenül sem akarok olyan lenni? Hogy a saját elveim szerint élek, és ami azok ellen való, azt egyszerűen ignorálom? Mert akkor mindenképpen jó érzés!