Búcsúzóul örökké - 11. fejezet

2014. szeptember 20.
Sziasztok!
Most csak annyit mondanék: jó olvasást mindenkinek!
E.


Január harmadikán mentünk először suliba az évben. Attila látta rajtam, hogy mennyire örülök ennek, nem tudtam titkolni. Már egy órával előbb fent voltam, megreggeliztem, összepakoltam, még az ágyamat is bevetettem, amit amúgy sosem szoktam. Ennyit kérdezett, amikor a tejeskávéjából sürgető szavaim hatására felpillantott: „mi van, csimbók? Nem bírsz magaddal?”
Ami azt illeti, nem, valóban nem bírtam magammal. Amikor Attila nem arra a buszra szállt fel, amivel járni szoktunk, rögtön rájöttem, hogy Nikének kedveskedik, hisz ő járt azzal a másikkal. Néha tett kivételeket, hogy velünk jöhessen, de olyankor nem keveset kellett sétálnia, így most a bátyám játszotta a lovagot.
Félrevert a szívem, amikor megláttam a buszon Robit. Hátul ült, az utolsó sorok egyikében, kapucniját és sálját az arcába húzta, szemét lehunyta. A könyökömmel nyitottam utat magamnak hozzá, és mielőtt bárkinek is eszébe juthatott volna, lehuppantam mellé.
– Jó reggelt! – köszöntött halkan. A hangja, az annyira szeretett és ismert, kedves, derűs hangja, elindított bennem valamit. Kissé előrehajoltam, hogy láthassam az arcát, de ő nem nyitotta ki a szemét, mégis tudta, hogy én voltam. Elvigyorodtam.
– Neked is, Csipkerózsika – feleltem jókedvűen.
– De ha én az vagyok, akkor te...
– Hadd találjam ki! Daliás szőkeherceg?
– Hétfejű sárkány. – Kinyitotta a szemét, felém fordult, valósággal ragyogott rám. Úgy ittam a látványát, mint a szomjazó a Coca-Cola reklámot. Hiányzott, eddig a percig nem is voltam a tudatában, hogy mennyire.
Alig bírtam magamban tartani azt a sok kérdést, ami percről percre előtörni készült belőlem. Azért rimánkodtam magamban, hogy végre terelje már a szünetre a beszélgetést, mert én nem akartam lerohanni. Csak semmi kapkodás, csigavér. Aztán végre megkérdezte, hogy milyen volt a vakációm, ő használta ezt a szót. Legszívesebben elcsicseregtem volna neki az egészet az első perctől egészen mostanáig, de újra elővettem a jeges visszafogottságot.
– Hm, egész jól, bár röviden. Attilával még haverok is lettünk, képzeld el.
Kissé hitetlenkedve, de továbbra is mosolyogva nézett rám, és közölte a tényt, ha esetleg nem jöttem volna rá az évek során magamtól: testvérek vagytok.
– Valóban, de eddig nem voltunk valami jók. És a tied?
Előadta, hogy sok minden történt vele (képzelem), Zolival voltak itt-ott, Ádámmal is találkozott, az ünnepek a szokásos módon teltek, egyedül a suli hangolta le. Elég sok mindenkivel találkoztál, kivéve velem – gondoltam csak, nem említettem. Így is eléggé elkeserítően hatott rám, nem akartam még kimondani is. Persze, nem voltam féltékeny, vagy ilyesmi. Csak elkeseredett, szörnyen elkeseredett.
Hamar rátértünk a szilveszter témára is – komolyan, vannak olyan emberek, akik találkoznak január harmadikán, és nem kérdezik meg egymástól, hogy milyen volt az előző év utolsó napja? Amikor elmondtam, hogy Krisztinél töltöttem, és oltári csajos bulit csaptunk, kissé értetlenül nézett rám, majd azt felelte, hogy őt nem ismeri, de reméli, jól szórakoztunk.
Hazudsz! – jelent meg a szó a fejemben azonnal. Az volt az egészben a legborzasztóbb, hogy szemrebbenés nélkül tette. Biztosra vettem, hogy nem mondhatott igazat, hisz említette Attilának! Plusz anno együtt ültünk be az órájukra. Nem lehet, hogy nem ismeri.
– Pedig emlékezned kéne rá, tekintve, hogy egyszer becsaltál minket az angolórádra – néztem rá összevont szemöldökkel.
Hanyagul megvonta a vállát, és annyit válaszolt, hogy biztos. Mint aki már erre nem emlékszik, mert egyáltalán nem volt fontos, és különben is, legalább ezer éve történt. De nekem sokat számított, sokszor kapaszkodtam azokba a pillanatokba, amikor másba nem tudtam. Ő meg... Mintha elárult volna engem. Túlzásba vitte a lazaságot, nem foglalkozott azzal, hogy az én szívem szakadt meg közben. Jóllehet, nem is tudta, hisz nem mutattam. Akkor sem. Csak úgy bámultam rá, mint ahogy egy hibbant szokott a másikra. (Azaz szerintük totál normálisan, de ez most mindegy.)
Elfordultam tőle, megszakítottam a szemkontaktust. Semmire nem vezetett volna, hogyha kiakadok, mint valami kakukkos óra. Tudtam az igazságot, egyszerűen csak nem értettem. Pontosabban, ezt sem értettem. Vele kapcsolatban semmit.
Hamarosan leszálltunk. Úgy éreztem, semmit sem vett észre a hangulatváltozásomból, ezt pedig jó jelnek tekintettem. Ezek szerint nemcsak én voltam az, aki képes elrejteni dolgokat a másik elől. Vagy titkolózni. Nem hiába, a nagymestertől tanulhattam!
– Megfagyok, pedig rendesen felöltöztem. Mintha nem is Magyarországon, hanem Felső-Szibériában élnénk. Mióta van itt ilyen hideg? – szörnyülködött.
– Nem tudom – ennyit válaszoltam csupán, holott kedvem lett volna rendesen kiosztani. Ne rinyáljon itt nekem a hideg miatt! Legyen tökös!
Sejtettem, bár bevallani nem akartam magamnak, hogy nem a hideg miatti nyafogása kapcsán voltam ilyen mérges, hanem a nem sokkal azelőtt történtek miatt. Akkor is, mint mindig, kinyitotta előttem az ajtót. Legalább valami nem változott meg egy új év kezdetével. Elmorogtam egy köszönömöt, majd egy később beszélünket, és sebesen az alagsor felé vettem az irányt, ahol az első órám volt, ő meg felment a termükhöz. Nehogy már a mirelitcsirke akarjon megenni engem!
Végigtrappoltam a folyosón, és még arra sem kaptam fel a fejemet, hogy az egyik beeső ajtó előtt, amelyik mindig be volt zárva, és az a felirat díszelgett rajta: fotólabor, egy ismerős, turbékoló párocska szeretgette egymást nagyon hevesen; azaz úgy csókolóztak, mintha minimum két év elvonásban lett volna részük. Simán elslisszoltam volna mellettük, mindennemű feltűnés nélkül, ha időközben nem ismerem fel őket.
– Jesszusisten! – kiáltottam fel. – Te jó szagú...
– Blanka? – Attila nyomban előugrott a lyukból, Niké kezét szorongatva. – Neked nem fent kellene lenned?
– Bárcsak fent lennék! De itt van órám.
Niké kuncogott, de Attila képe olyan vörös lett, mint a legmerészebb bugyim színe.
– Hát, akkor, mire vársz? Indulás! – Kissé ingerültebben szólt rám, mint szeretett volna, ez látszott az arcán, de nem vettem fel. Határozottság! Az a fő.
– Már megyek is, jesszusom.
A folyosón távolodva hallottam, hogy Niké továbbra is kuncogott, de a hirtelen felcsendülő cuppogás újfent elborzasztott. Ez nem az a helyzet, amelyben az ember szívesen viszontlátja a testvérét, nekem elhiheti mindenki. Eszembe sem jutott ott maradni! Úgy iszkoltam fel a földszintre, mint valami ürge, akit kiöntöttek a helyéről.
Leültem a büfé előtti egyik üres padra, de nem arra, amelyik a törzshelyünkké avanzsált, azt megtartottam a külön kis társaságunknak. Az ajtóra ragasztottam a tekintetemet, várva Krisztit, hogy elmeséljem neki a traumámat. Ezenközben megittam egy krémcsokit is az automatából, és mindenkire úgy néztem, hogy jó volt azt hinni, a legsötétebb titkaikat is látom.
– Érdekes, hogy nem veszel észre, ha más irányból közelítek – kuncogott az ismerős hang mögöttem.
Hirtelen hátrafordultam: Kriszti vigyorgott mögöttem. A haja most kócosabb és rövidebb volt, mint amikor utoljára láttam, azaz két napja. Megkérdeztem, hogy hol találta meg a suli titkos bejáratát, merthogy nem a főbejáraton jött be, az biztos.
– Pedig ott jöttem ma is, csak nem most. Már vagy egy fél órája bent ülök a teremben, de színedet sem láttam. Kinéztem a folyosóra, de csak a szőke búsképű lovagot láttam ólálkodni, senki mást.
Meglepetésemben felkiáltottam, hogy „micsodaaaa?”, mire néhányan felénk fordultak, de a legkevésbé sem érdekeltek. Egyedül csak az foglalkoztatott, amit Kriszti mondott.
– Ott szobrozott a folyosónkon, bámészkodott mindenfelé, csak rám nem nézett. Gondoltam, hogy téged keres, ezért is lepett meg annyira, hogy nem vagy vele – mondta barátnőm, miközben leült velem szembe.
– Reggel volt egy kis afférunk, lehet, hogy azért. Ki tudja, talán válaszokat kapok! Vagy az is lehet, hogy olyat tesz, mint még soha életében: őszintén bocsánatot kér valamiért.
– Azt ugye tudod, hogy két egész napja sincsen, hogy elváltunk, és mindent megtárgyaltunk az utolsó részletekig, de veled máris történt valami?
– Nem érdekel. Roppant mérges vagyok. És Attilát is úgy láttam, ahogy soha nem akartam.
– Mi? Hát ebből nem értek semmit.
– Elnyelte.
– Micsoda?
– Egy kacéran vigyorgó, szájfénnyel bekent ajkacska. Majdnem egészben bekapta, hát nagyon durva volt.
Kriszti körbenézett, mint aki azt figyeli, ki hallhat minket. Vagyis inkább engem, amint össze-vissza szövegeltem.
– Vörös kód. Te teljesen megkattantál – közölte egyszerűen.
– Ugye? Hát ezt mondom én is.
Hosszan fújta ki a levegőt, miközben biztos azon gondolkozott, hogy melyik módszert válassza arra, hogy kiszedje belőle az igazságot. Végül aztán, előállt egy olyan megoldással, amire én még csak nem is gondoltam. Megkérdezte, hogy ne lógjuk-e el az első órát, hogy mindent nyugiban elmesélhessek neki. Huh, igen. Ő az igazi barát, aki képes vállalni a lógással járó kockázatokat is, csak azért, hogy meghallgassa a lelki barrakudáimat.
– Nem kell – megráztam a fejem. – Infó az első, majd elbújunk az egyik sarokban. Úgyis dögunalom az óra.
– Az, de a tanár jó arc.
Elvigyorodtunk, és szinte hajszálpontosan egyszerre ejtettük ki a szót: Infóbácsi. Híres-neves informatikatanárunk egy harmincas évei elején járó, laza és poénkodós figura, aki sportnadrágot és tornacipőt visel, szóval egyáltalán nem olyan, mint a petőfis tanárok nagy része.
Becsöngettek. Kriszti egyre növekvő vehemenciával faggatott a történtekről, én meg már rendes lelkiismeret-furdalást éreztem a téboly mellett, hogy folyton csak beszélek, ő meg lelkesen hallgat, és ez nem fordítva történik.
– Mit szólnátok egy üde kis dolgozathoz az év első napján? – nyitott be a kétszárnyú, sárga ajtón Infóbácsi.
Sorra hallatszódtak fel a „jaj”, „ne”, „basszus”, „miért?”, „miből?” segélykiáltások, de ő faarccal állt az asztala mellett, és minket fürkészett. Amikor úgy érezte, elérte a kellő hatást, hozzátette: – na, ne szórakozzatok már! Az év első napján, első óráján dolgozat? Nem vagyok én olyan szőrösszívű. Majd a következő osztállyal.
Megkönnyebbült, nyugodt sóhajok szakadtak fel a torkokból, aztán a számítógépek ütemes zúgása, dorombolása hallatszott, végül az ujjak kopogása a klaviatúrán. Az első óra mindig így telt el, szabadon szörfölhettünk a neten, játszhattunk a gépen, vagy a padra hajtva fejünket aludhattunk tovább. Hát ezért szerette mindenki Infóbácsit.
Teljesen váratlanul ért, amikor a gépem képernyőjén felugrott egy beszélgetőablak, és Kriszti rövid üzenete virított benne: na, mesélsz? Úgy válaszoltam neki, hogy rá sem pillantottam, így is éreztem magamon, hogy vizslatott. Bepötyögtem néhány sort, majd a szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik és gépelni kezd. (Egymás mellett ültünk egyébként, de ez semmit sem számít.)
– Érdekes, hogy nem ismert meg – hümmögött halkan. – Holott reggel elég egyértelműnek tűnt, hogy felém pillantgatott, mivel csak én voltam a folyosón...
– Nyilvánvaló, hogy hazudik. A kérdés csak az: miért?
– Ha mi azt tudnánk, Blanka, hogy az emberek mikor, kinek és miért hazudnak, már kígyóznának a fejvadászok és a megvesztegetők sorai felénk. De én még senkit sem látok.
Én sem láttam. (Infóbácsin kívül.) Tehát ez csak egyetlen dolgot jelenthetett: fogalmunk sem volt a válaszról.
Bevallom derekasan, előfordult, hogy én magam sem mondtam igazat. Füllentettem, elhallgattam dolgokat, esetleg nem mondtam meg a teljes igazságot. De ki nem művelte ezt olykor? Volt, hogy azért tettem, hogy másokat mentsek. Volt, hogy azért, hogy saját magamat; noha ez a tudatosság nem mindig vált be. Gondolok itt arra, hogyha csapdába kell esnem – akár egy gaz szívcsábító által –, akkor is csapdába fogok esni, ha közben védekezem. Azaz hazudok. Mert a hazugság valójában önvédelem. Akadtak felsőbb erők, amelyek előtt fejet kellett hajtanom, mint például a szerelem vagy a barátság, és hiába próbáltam a saját konyhamágiámmal, például a hazugságokkal távol tartani magamat tőlük, nem ment. Mert volt, ami előre elrendeltetett, aminek meg kellett történnie, hiába sikítottunk fel, hogy nem akarjuk. És persze, volt olyan is, amikor minden egyes idegszálunkkal, porcikánkkal és hajszálunkkal szerettünk volna valamit, de az nem következett be. Sosem.
Ha a szerelem íródott az életem könyvének következő lapjára, hát legyen. Jöjjön, vállalom! Ha az, hogy barátokat kell szereznem és elengednem, állok elébe! Majd nyitva lesz a szemem. De azt nem tudtam elviselni, hogy egyesek hazugsággal, vagy amiatt lökjenek el maguktól, és mert ők féltek szeretni, gyűlölni, lélegezni vagy mosolyogni, én szenvedjek miattuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése