Búcsúzóul örökké - 12. fejezet

Sziasztok! :)

Hétvége lévén, íme, meghoztam a következő fejezetet is. Jó olvasást kívánok hozzá :)

Ha van egy pár percetek, kérlek, írjátok meg, hogyan, illetve hogyan nem tetszik a történet. Sokat érnek nekem a szavaitok.

Szép hétvégét! :)

E.

Úgy bámultuk egymást, mintha először látnánk a másikat. Robi kutató tekintete mindenütt ott volt az arcomon: hol a szememben mélyült el a pillantása, hol a hajamat fixírozta, hol az ajkamat nézte. Lehet, hogyha nem vágytam volna régóta erre, zavart volna. De akkor ezt akartam, mindennél jobban. Mit akkor? Már elég régóta! Csak egyszerűbb volt tagadni, vagy figyelmen kívül hagyni.

Robi közelebb lépett. A mellkasán, a pulcsija nyaka alól kilógott a fülhallgatója, az volt a szememmel egy vonalban. Én is meredten néztem: szőke, fényes haját, amin jólesett volna végigszántani az ujjaimmal, szikrázóan kék szemét a hosszú, íves pillákkal, a puha arcát, amire mindig kényesen ügyelt, hogy sima legyen, rózsaszín, teltebb alsó ajkát, a széles vállát...

Sosem tudtam úgy nézni az embereket, különösen a srácokat, ahogy a könyvekben olvastam róluk. Gondolok itt a mandulavágású, mélyen- vagy távol ülő szemre, a férfias, előreugró járomcsontra, a szenvedélyt sugárzó, egyenes vonalú ajakra, az alabástrom bőrre, a szoborszépségű testre, az előreugró- vagy gödröcskés állra... Csak azt tudtam megállapítani róluk, hogy mondjuk, jóképű, sármos, helyes, aranyos, vagy már-már bűnös kategóriába estek-e az én mércém szerint. És ezek közül Robi számomra... Inkább hagyjuk.

A Petőfiben eltöltött hónapok alatt hamar rájöttem, hogy őt majdnem mindenki ismerte. Ha mégsem tudott valaki arcot párosítani a hallott névhez, csak annyit kellett mondanom: tudod, a szőke a tizenegyedikes évfolyamról. És hopp, mintha csoda történt volna, mert az alany agyát valóságos emlékképek töltötték meg Robiról. Sokan utálták is, ez nem volt titok. Érdemes lenne elmerengni arról, hogy vajon miért. Megérne egy-két órát.

Tett egy újabb tétova lépést felém. Arra gondoltam, hogyha lehetne, most hátrébb húzódnék, mert félős vagyok, holott vágytam a közelségére. De nem volt érdemes ezen agonizálni, mert már így is a busz közepén álltam, az ablaknak vetett háttal, azon a helyen, amelyet a mozgássérülteknek tartottak fenn. Annyira közel jött hozzám, hogy néhány milliméterre volt csupán a szememtől a fülhallgatója. Egy fehér csík vegyült a feketébe, közvetlen a Nokia márkajelzés alatt. Mérhetetlenül zavarban voltam, és tudtam, hogy lehajtott fejjel engem néz, továbbra is, így a jobb kezemmel a fülhallgatója után nyúltam, és mivel roppantul zavart, hogy összetekeredett a másikkal, megigazítottam. Pótcselekvés, feszültség-levezetés. Erre még lejjebb hajtotta a fejét, mire félve néztem fel rá. Az arcunk, az orrunk, a szánk csak néhány centire volt a másikétól, és én szüntelenül arra gondoltam, hogy tedd meg, gyerünk, hajolj közelebb és csókolj meg, de ő nem mozdult, viszont a szemkontaktust továbbra sem szakította meg.

Amikor már nem bírtam tovább elviselni a feszültséget, halkan, szinte sóhajtva megkérdeztem:

– Mit... mit csinálsz?

Várt néhány másodpercig a válasszal.

– Latinul tanulok.

Mi?

Mielőtt azonban még feltehettem volna egy újabb sokatmondó kérdést, óvatosan intett a copfom irányába, mire felpillantottam a fejem fölé. Tényleg ki volt ragasztva az üvegre egy papír, amely a helyes utazás feltételeit és előnyeit foglalta magában, több nyelven.

– Biztos érdekes lehet – mosolyogtam rá, amikor hátrált két lépést, de így is túlsággal közel maradt.

– Roppantul.

Levert a víz, alig tértem magamhoz. Azt sem értettem, hogyan voltam képes kinyögni egy értelmes mondatot, ráadásul mosolyogva (!), miközben ilyen közel kerültünk egymáshoz. Vajon az ő fejében is megfordult a gondolat, hogy megcsókol engem?

Kerestem a tekintetét, de az ablakon bámult kifelé. Megfordultam, hogy én is láthassam, amit ő, de ugyanaz a látvány tárult elém, mint mindig. Kocsisor, város, zebrák, buszok, Győr. Egyenesen belenéztem a tükörképe szemébe, és egészen elhűltem, amikor láttam, hogy mélyen, tán már kínzóan, továbbra is engem fürkészett. Csakhogy most cselesen, a tükörből. Nem igazán rendítette meg, hogy lelepleztem a furfangosságát, mintha jól érezte volna magát abban a transzban, amit kettőnk szemvillanása okozott. Egyedül akkor lépett ki abból az állapotból, amikor egy nő el akart furakodni mellettünk a tömött buszon, de kettőnk között persze nem fért el. Robi a kezét kinyújtva éppen, hogy a derekamhoz ért, úgy támogatott arrébb, egész pontosan beterelt maga mögé. Újra összesimultunk, és olyan képtelennek tűnt a helyzet, hogy ő a közelemben akart lenni, sőt még tett is érte, hogy nehéz volt megbirkóznom vele.

Egyébként, ez a szokása már megvolt egy ideje. Nem is tudom, melyik volt az a pont, amikor feltűnt. Sokszor utaztunk együtt, elégszer sétálgattunk együtt, és ő általában mindig úgy helyezkedett, hogyha arra került a sor, közelebb tudjon vonni magához, be tudjon húzni a háta mögé, vagy a mellkasához. Szigorúan csak azért, hogy mások elférjenek tőlünk, de én képtelen voltam kitörölni az érzést, ahogy magához vont, vagy ahogy a keze megpihent a vállamon, a derekamon.

Aztán olyasmit tett, amit már régóta nem: leszállt velem a buszról egy megállóval előbb, és került, hogy hazakísérhessen. Úgy éreztem, hogy valamit mondanom kellene, de a „milyen szép időnk van” kezdetű történet nem illett oda.

– Figyelj csak, kérdezhetek valamit?

Egy hirtelen ötlet volt az egész, hogy valami újat tudjak meg, és megértsem a kettőnk között feszülő, talányos helyzetet. Azt a felelet adta: bármit.

– És válaszolni is fogsz?

Nem tudom, mire gondolt, mire nem, de egyszer csak a jobb kezével átölelte a vállamat, és újra közelebb kerültünk egymáshoz, mint bármikor azelőtt. Éreztem az illatát, az oldalát az enyémnek simulni, a karja pedig... A karja ott volt a vállamon, átölelt, ezzel kifejezve, hogy mi összetartoztunk.

– Attól függ. – Felnéztem rá, vigyorgott.

– Tulajdonképpen miért is vagy velem? – akadozva csúsztak ki belőlem a szavak, mintha végigkaristolták volna a torkomat. – Csak azért, mert idiótán nézne ki, ha unalmas perceidben magaddal társalognál? Vagy azért, mert...?

Képtelen voltam befejezni a mondatot. Végül is, mit mondhattam volna?

a, azért, mert a barátodnak gondolsz.

b, azért, mert jó fejnek tartasz, és szeretsz velem beszélgetni.

c, azért mert tetszem neked, de nem mondod el.

d, azért, mert szerelmes vagy belém, csak titkolod.

e, vagy teljesen hülye vagyok, hogy ilyen listát készítek.

Halkan, derűsen felnevetett, és így felelt:

– Azért, mert.

Az ilyen válaszok után gondoltam azt, hogy bárcsak ne tettem volna fel a kérdést. Mert még kevesebbet tudtam, és az is zavarosabb, mint előtte.

Az utcánkba érve elhúzódtunk egymástól, mintha ismét két olyan ember lettünk volna, akiknek semmi köze egymáshoz. Nem kellett megbeszélni, hogy miért tettük, nem kellettek a szavak, hisz mindketten tudtuk. Ez csak ránk tartozott. Ez a miénk volt.

Attila éppen a postaládában kotorászott, amikor lefékeztünk mellette. Robi megkérdezte, hogy mit matat, de mielőtt Attila válaszolhatott volna, megelőztem:

– Majd én megmondom. A nemrég történtek után egyértelműen azt a diagnózist állítom fel, hogy a szerel...

– Mindjárt megmondom, milyen diagnózist fogsz te kapni, ha nem hallgatsz el – fenyegetett meg játékosan, rám meresztve a szemét. – És most irány a konyha, tündérkém, mert nincs ebéd.

Felsóhajtottam. Egyáltalán nem akartam elválni Robitól, és ettől még Attila farkaséhsége sem tántoríthatott el. Gondoltam egy bátrat, Robira néztem, és feltettem a kérdést, ami elsőnek eszembe jutott, és amire mindennél jobban egy igent akartam válaszul.

– Nincs kedved velünk enni?

– Jól fontold meg, mert lehet, hogy nem éled túl – kontározott a bátyám. Szívesen belebokszoltam volna a vállába, de túl jó volt Robi mellett ácsorogni.

– Nagyon szépen köszönöm a meghívást, de haza kell mennem. Nemsokára edzésem van – hárított Robi.

Hát persze. De akkor annyira boldog voltam az elmúlt fél óra eseményeitől, hogy a visszautasítása sem vágott úgy szíven, ahogy egy másik napon tette volna. Mosolyogva búcsút intett, és ahogy azt tőle már megszokhattam, anélkül, hogy hátrapillantott volna, elsétált.

Hány nemet kell még meghallgatnom, mire végre kaphatok egy igent? Hányszor lehet visszautasítani egy embert? – ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, de választ egyikre sem találtam.

Miután megejtettük a késői ebédet Attilával, és leültünk játékkonzolozni, alig bírtam magam visszafogni, hogy ne tereljem a beszélgetést Robira. Nagyban püföltük egymást az egyik verekedős játékban, és ha nem vesztettem el a fonalat, azaz ha éppen nem Robira gondoltam, simán én nyertem. A baj csak az volt, hogy túl sokszor kalandoztak el a gondolataim.

– Szerinted, miért nem jött be? – Egyszerűen nem bírtam tovább a feszengő, fojtogató némaságot, és még az újabb vita lehetőségét is vállaltam inkább, csak tudjam meg a választ.

– Mármint ez a duplacsavaros rúgásod? Mert király vagyok és kivédtem.

– Nem – sóhajtottam –, nem az. Hanem... Robi. Délután.

– Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy edzése van. – Attila úgy mozgott a karral a kezében, mintha éppen ő maga karatézna le, és nem a választott karaktere. – Védekezz már, ne hagyj nyerni! – kiabálta.

– Igen, de egy félórája biztos lett volna...

– Vagy nem. Ha az apja megint kitalált neki valami jó kis délutáni elfoglaltságot, akkor tuti nem. Nem értettem, hogy mire célzott, ezért visszakérdeztem. Beletelt egy kis időbe, mire Attila válaszolt, ugyanis közben olyan bonyolult ütéskombinációkat gyakorolt, amelyeket abban a pillanatban talált ki. Még a nyelvét is kidugta a nagy igyekezetben, elég cuki volt.

– Tudod, az apja állandóan őt cseszteti. Én bírom, mert jó fej, de Robival tök más, mint velünk.

– Honnan tudsz te ilyeneket?

– Ha nem emlékeznél, én is a barátja vagyok. – Végre rám nézett, amikor a képernyőn megjelent a „Játék vége” felirat. – De komolyan mondom, nem fogok veled játszani, ha nem figyelsz oda. Küzdeni akarok!

Én viszont már eleget küzdöttem teljesen feleslegesen, úgyhogy még a maradék kedvem is elment a játéktól. Felálltam mellőle, és azt mondtam, hogy küzdjön a géppel, mert leléptem tanulni. Még akkor is hallottam a „Hát de...” kezdetű indoksorozatot, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Néhány perccel később, a hőbörgése szerencsére átalakult harci szellemmé, és hangos „derékon rúglak!”, „letépem a karod!” kiáltások töltötték be a nappalit.

Órákon át görnyedtem a matekfüzetem felett, és kértem a Mindenhatót, hogy töltse meg tudással a fejemet, mert ha magamtól kell erre rájönnöm, annak katasztrofális kimenetele lesz. Letakartam, majd újra megoldottam a példákat, de mindig más eredmények jöttek ki, és akárhogyan kerestem azt a sort, amelyben a hiba lehetett, nem találtam. Az x-ek és y-ok összefolyva surrogtak a szemem előtt, mindig más és más értéket képviselve.

Mire anya hazaért, rendesen elegem lett a matematikából, ezért befejeztem aznapra. Akkora örömmel és megkönnyebbüléssel dobtam félre a tankönyveket és füzetet, mint a rendes diák, aki jól végezte dolgát, megtanult mindent.

Vacsora közben Attila lázasan ecsetelte a napját a szüleinknek, mindent elmesélt, még azt is, hogy a magyartanár rászállt az egyik osztálytársára, és milyen neki célzott megjegyzésekkel gazdagítja az órát, amin ők könnyesre röhögik magukat. Miután anyáék meghallgatták Attila élménybeszámolóját, én következtem. A „hogy telt a napod?” kérdésre egyszerűen csak azt feleltem, hogy jól, pont úgy, ahogyan a többi is.