Búcsúzóul örökké - 9. fejezet

Sziasztok! :)

Ismét jelentkezem, ezúttal is váltott szemszögekkel - a fiatal és idős Blanka mindennapjaiból. Egy icipicit talán közelebb lehetünk egy válaszhoz, de biztosat csak később kaphattok még erről. Na, elég ebből a titokzatoskodásból, ami, pardon, aki biztosan van a fejezetben: Attila! Méghozzá jó nagy adaggal, élvezzétek ;)

Jó olvasást kívánok Nektek,

E.

IV.

Mami olyan szorosan kapaszkodik a kezembe, hogy azt hiszem, bármelyik pillanatban képes lenne elesni. De én nem remeghetek meg, itt és most nem mutathatom, hogy legszívesebben átölelném, és zokognék a vállán.

Végigpillantok a sima, borostyánnal futtatott síron, a murvával keretezett vékony sávon, az egyszerű fejfán, rajta az oly sokat hallott és olyannyira ismert névvel, aztán mamára nézek... Kedvem támadna elfutni innen messzire, mert ez a hely itt annyira fáj neki, és ezáltal annyira fáj nekem, hogy majdnem elviselhetetlen. Megszorítom a kezét, amelyen már kivastagodtak a kék erek az elvékonyult bőr alatt, majd lehelek rá egy puszit, hogy érezze, itt vagyok, még akkor is, ha ingatag lábakon állok.

– Én... – kezdi tétován, majd elhallgat. – Én...

– Menjünk haza?

Megrázza a fejét. Mereven bámul maga elé, nézi a nevet, ami egykoron mindennél többet jelentett neki, de ma már csak álmaiban hallhatja viszont.

– Nem bánom, hogy így történt – szólal meg vékony, remegő hangon. – Nem bánom.

Letesz egy szál virágot a kis vázába, meggyújt egy mécsest, és nézi, amíg el nem ég. Ezután újra meggyújt egy másikat, majd rám pillant, és halkan suttogja, hogy mehetünk. Egymásba kapaszkodunk, pont, mint régen, csupán annyi különbséggel, hogy akkor ő tanított engem járni, most pedig én támogatom őt.

9.

Bár nem vártam, mégis gyorsan eljött a téliszünet előtti utolsó nap, talán túl hamar is. Osztályok szerint le kellett vonulnunk a tornaterembe, a székeinkkel együtt, természetesen kisebb-nagyobb forgalmi dugókat okozva ezzel a folyosókon, hogy meghallgassuk az énekkar karácsonyi koncertjét. Amit a történethez tudni kell: lehet, hogy általánosban tök buli volt énekkarosnak lenni, de ez a gimiben arról szólt, hogy aki nem akart megbukni énekből, annak járnia kellett. Merthogy a Petőfi egy olyan gimnázium volt a városban – és szerintem ebben egyedüli is – ahol olyan komolyan vették az énekoktatást, mintha minimum kötelező érettségi tantárgy volna. Ha az átlagot nézzük, ebből buktak meg a legtöbben. Nem semmi.

Ott nyomorogtunk a tornaterem bejárata előtt, nyakunkon egy végzős osztállyal, akik merészen hangoztatták a véleményüket és a tapasztalataikat ezekről a hangversenyekről. Megrökönyödve álltam egy percig, hogy most mi lesz velünk, végünk, hamis énekhangok általi kegyetlen halált fogunk halni másfél óra alatt, de aztán bemehettünk végre a terembe, és egészen másfelé kalandoztak a gondolataim.

Először is Ádám saját életet élő hajkoronáját szúrtam ki, mellette pedig Nikét és Attilát, akik épp valami messziről nagyon titkosnak tűnő susmust folytattak egymással. A mögöttük lévő sorban ott ült Robi és Kristóf, így volt teljes a létszám, mivel Hunor síelni ment a családjával. Úgy ügyeskedtem a helyekkel, hogy pont ráláthassak a sleppre: háromsornyi távolság volt köztünk. Kriszti ült az egyik oldalamon, Tomi meg a másikon, aki egész végig az Angry Birdsszel játszott a telefonján. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor a tanárnő megkocogtatta a mikrofont, majd elmondta hatalmas beszédét: „Élvezzétek a zenét, mert az az egyik csoda a világon.”

Az első tíz percben még azt hittem, nem lesz semmi gond, könnyen átvészelem. Aztán hamar rájöttem, hogy nem fog menni.

Az énekkar számomra teljesen ismeretlen karácsonyi dalokat énekelt, nulla átéléssel, unottan, olykor hamisan, máskor lengyelül (!). Pedig én komolyan figyelni akartam, legalább adni egy esélyt, de be kellett látnom, jobban járok, ha valami pótcselekvés után nézek. Hamar meg is találtam, pontosan három sorral előrébb. Kristóf és Robi arcukat a kezükbe temetve röhögtek valamin, a soruk mellett álló, vörös hajú szigorú magyartanárnő meg szúrós pillantásokkal bámulta őket, de ez a fiúkat szemmel láthatólag nem zavarta.

Mivel biztos voltam benne, hogy idén utoljára látom Robit, aggódtam. A jövő év számunkra semmi biztosat nem tartogatott, ez volt a kétségbeejtő valóság. A kapcsolatunk olyan lábakon állt, mint amilyen a sajátom volt, amikor először vettem fel görkorit hétévesen: hol jó volt, hol rossz, de kellett nekem.

Az eszemmel tudtam, hogy hülyeség pánikolni, amikor vége lett a koncertnek, de a szívemnek, annak a makacs, engedetlen kölyöknek nem lehetett parancsolni. Ott álltam a terem közepén, kezemben a székemmel, és vártam, hogy az igazgatóhelyettes, egy terminátorszerű, szőke, válltöméses nő engedélyt adjon, hogy az osztályom kifelé indulhasson. Mögöttem ott volt Robi és a brancs, és akárhányszor rám tévedt a pillantása, éreztem. Jó volt azt képzelni, hogy úgy ragad rám a tekintete, mint légy a ragasztós papírra. Ezt akartam hinni. Más megoldás nem létezett.

A bejárati ajtó mellett vártam Attilát, miközben a kifelé hömpölygő tömegből hangos „Boldog karácsonyt!” felkiáltások hallatszódtak, és nagyjából azt sem tudtam, kinek felelek rá hasonlóképp. Szomorúan konstatáltam, hogy a bátyám egyedül igyekezett felém. A kockás sálját igazgatta, még kezet fogott néhány haverjával, majd felém lépve ennyit jegyzett meg halkan: „sajnálattal közlöm, hogy ma csak az én társaságomat élvezheted”. Biztosítottam afelől, hogy ez tényleg igazán sajnálatos, mire mind a ketten vigyorogni kezdtünk.

– Azért remélem, nem fogsz unalmadban kimúlni – fűzte még hozzá.

– Sokra tartod magad.

Attila hangosan felnevetett, néhány mellettünk sétáló diák vetett is felénk egy gyors pillantást. Fázósan fontam össze a mellkasom előtt a kezemet, hátha attól bármi is jobb lesz, de a didergésem nem hagyott alább még a buszmegállóban sem. Már erősen mínusz volt, rettenetesen hideg. Azon morfondíroztam, hogy be kellene szereznem egy melegítős kabátot, ami úgy funkcionál, mint egy radiátor.

Nem szoktam hozzá, hogy Attila lyukat beszéljen a hasamba, de mégis zavaró volt a közénk beállt csend. Testvérem révetegen meredt a felüljáró irányába, mintha nem is ezen a planétán járna, és főleg nem velem. Megkérdeztem, hogy mit tervez szilveszterre, hogy kiszakítsam ebből a lagymatag állapotból, ami egyáltalán nem illet hozzá.

– Úgy gondoltuk, hogy az Iparosban fogunk zülleni a többiekkel.

– Biztos sokan lesznek.

Összevont szemöldökkel nézett rám.

– Te ezt meg miből gondolod? Olyan gyakran jársz tizenöt évesen kocsmába?
– Szórakoztató- és vendéglátó helyiség, oké? Amúgy meg, nemsokára tizenhat.

Sokszor éreztem magamat kellemetlenül amiatt, hogy évvesztes voltam, főleg olyankor, amikor az osztálytársaim gyerekes marhaságait hallgattam. Biztos velem volt a baj, hogy engem egyáltalán nem hoztak lázba azok a dolgok, mint őket, és nem tudtam hisztériázni azon, hogy kihagytam egy hétvégi bulit. Sokszor éreztem őket gyerekesnek, még magamhoz képest is, pedig én is tudtam alakítani.

Attila egy „ne szórakozz már!” megjegyzéssel oldalba bökött, visszakanyarodva az előző témához, a kocsmázáshoz. Csak szerettem volna egy kicsit húzni az agyát, szórakoztató volt látni, hogyan borul ki a bili, ha azt gondolja, olyan dolgokat művelek, amelyek egyáltalán nem nekem valóak. A nevemet mondogatta, egyre hisztérikusabban – nem vicc –, és gondoltam, ráteszek még egy lapáttal.

– Tényleg annyi leszek – néztem rá ártatlanul, mangafigura méretűre meresztve a szemem, visszanyelve a nevetésemet.

– Nem azzal kapcsolatban.

– Oké, oké, legyen – adtam meg magam. – Az osztálytársaim tengetik ott unalmasabb estéiket, délutánjaikat. És mivel van fülem, ha akarnám, sem tudnám nem meghallani a hiperérdekes történeteiket. Elmeséljem, kíváncsi vagy?

– Valahogy el tudom képzelni.

– Nem biztos. De most komolyan! – lendültem bele a mesélésbe. – Mondd, hogy érdekelnek a vodkanarancstól megrészegült tinik történetei, akik azt sem tudják, ki szívta ki a nyakukat.

– De te jó géneket örököltél! – hördült fel.

– Azaz nem hasonlítok rád. Szerencsére.

– Azaz hasonlítasz rám – javított ki.

– Pont azért örököltem jó géneket, mert NEM hasonlítok rád. Különben én is részegen fetrengenék a szobám közepén, a szőnyegbe takarózva egy buli után, és...

– Ne folytasd! Azok nem szép emlékek. Akkoriban még nem bírtam az alkoholt. És te mit tervezel? Otthon maradsz éjfélkor pezsgőzni anyuval? – utalt a családi tradícióinkra. Anyáék évek óta, rendszeresen otthon töltötték a szilveszter éjjelt, hiába hívták őket meg a barátaik magukhoz, egyszerűen nem akartak elmenni. Úgy vannak vele, hogy a szilveszter csak egy ugyanolyan nap, mint a többi: egyetlenegyszer van egy évben. Ameddig Attila nem érte el azt a kort, hogy a haverjaival lógjon és leigya magát, otthon ültünk mindannyian, videojátékoztunk meg degeszre ettük magunkat. Idén viszont én is más program után néztem, méghozzá Krisztivel, csajos esténk lesz. Sok dvd, sok chips, sok duma a semmiről, ennél jobbat még képzelni is nehéz lett volna.

– Nem tudom, ki az, de jó szórakozást. És nehogy be merj rúgni! – kacsintott. Ez a kijelentése legalább annyira volt hiteles, mintha azt mondta volna, hogy a szürkehátú gorilla pont jó lesz játszótársnak.

– Dehogynem tudod – forgattam a szemem. Ez volt a baj a fiúkkal: hiába láttak valakit hatszázszor, ha nem beszéltek vele fociról, csajokról vagy buliról, akkor az a személy nem igazán ragadt meg az emlékezetükben. – Az a rövid, barna hajú lány, aki akkor van mindig velem, amikor épp nem veletek lógok.

Valamilyen okból kifolyólag, amire nem tudtam még rájönni, Kriszti sosem akart a kis társaságunkkal lenni. Ő csak azt szerette, ha ketten voltunk. Milliószor felajánlottam neki, hogy bemutatom mindenkinek, nincs mitől félnie, jó fejek lesznek, vagy rosszul járnak, ő akkor sem szerette volna. Természetesen megértettem, elfogadtam és tiszteletben tartottam a döntését.

– Ja, vágom, Robi is említette a múltkor.

A féltett, gyengén dédelgetett név hallatára mintha megfagyott volna a levegő, és nem a mínusz két fokra gondoltam. Attila olyan gyorsan kapta el rólam a tekintetét, mint ahogy a karó landol a naplóban egy becsúszott felelésnél. Persze, nem nálam. Inkább nála.

– Mit említett? – kérdeztem meg fojtott hangon, bár próbáltam lazának tűnni. Az volt a baj, hogy akármikor meghallottam ezt a nevet, mindig sikerült lerombolnia az adott helyzetet, és nekem tizenöt másodpercem volt arra, hogy újra felépítsem. Hát, nem mondhatnám, hogy túl gyakran sikerült helyreállítani.

– Hogy mindig együtt grasszáltok. Asszem – nézett nagyon gyanúsan másfelé. Én majdnem tökélyre fejlesztettem a hallgatás és nem-igazmondás technikáját, de úgy tűnt, Attilának volt még mit tanulnia.

Csak nem azért mondta ezt Robi a bátyámnak, mert kifogásolta, hogy nem vagyok eleget egyedül? Pontosabban, hogy nem vagyok eleget vele? És, ha mégis így lenne, miért nem merte felvállalni? Robi nem nyuszi, ezt már számtalanszor bebizonyította. Akkor egyetlen megoldás maradt csak. Az, hogy valójában ennek az ártatlan megjegyzésnek semmi köze ahhoz, amit én gondoltam. Amit reméltem. Kombinátor, Vaskúti Blanka a neved.

Megkönnyebbült, de fáradt sóhajjal szálltunk fel a buszra, és hazáig egyetlen szót sem váltottunk egymással. Attila újra azzal a furcsa tekintettel bámult maga elé, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne Robi kósza megjegyzésére gondoljak. Elég nehezemre esett, mondhatom.

Senkit nem találtunk otthon, mikor hazaértünk. Ez nem ment csodaszámba, hisz a szüleink dolgoztak, sokszor előfordult, hogy ketten maradtunk. Ilyenkor általában csendesen teltek a délutánok, Attila is a saját szobájába zárkózott, meg én is. Amikor anyáék hazaértek, újra megtelt élettel a lakás, hangzavar támadt, beszélgetni és főzőcskézni kezdtünk.

Attila ledobálta a cuccait, aztán nyílegyenesen a konyhába trappolt, és meg sem próbálta leplezni a csalódottságát, hangosan sajnálkozott, hogy „nincs itthon semmi kaja”. Már vártam, hogy mikor ront nekem a kérésnek álcázott nyílt paranccsal, hogy készítsek neki valamit, de még engem is meglepett, amikor hangos csörömpöléssel látott neki a késői ebéd elkészítéséhez. Egyedül!

A boltívnek támaszkodva figyeltem, ahogy elővett egy serpenyőt, majd egy tálban tojást vert fel. Mosolyogva megkérdeztem, mit művel, mire rögtön rávágta, hogy hát nem látom, főz! Óh, bocsánat, nem tudtam azonosítani a mozdulatsort, amit életemben először láttam tőle. Továbbmentem a faggatózásban, arra is kíváncsi voltam, hogy mit. Hamar érkezett a válasz: bundáskenyeret. Nem bírtam tovább, melléálltam, és kuncogva megjegyeztem, hogy úgy tudom, azt sütni kell. Erre valamit dörmögött az orra alatt, de nem értettem. Kompromisszumot kötöttünk, hogy ő „főz” nekem is, ha cserébe készítek hozzá citromos teát. Ez a citromos tea volt a mániája, a falra tudtam mászni tőle. Nekem a barackos volt a kedvencem, így jó néhányszor kerültünk már összetűzésbe emiatt. Amíg kisebbek voltunk, anya valósággal megfeszült kettőnk akarata alatt, ugyanis vérre menő küzdelmeket folytattunk azért, hogy az általunk preferált teát kaphassuk meg. Attila az erejével próbálkozott, én meg a hisztivel, és az általában bejött. Viszont most ő készített ebédet nekem, ezért beadtam a derekam, és citromosat főztem. Elképesztően jó érzés volt a bátyám mellett lenni, még sosem láttam ilyennek azelőtt. Az a rész tetszett a legjobban, amikor a teafőzés után nem egészen két perccel, fakanállal a kezében (?) elénekelte a Like a virgint, az affektálása még nevetőkönnyeket is kicsalt belőlem.

Viszont megrettentem, amikor előhalászta a szekrényből a ketchupöt meg a majonézt, és csakhamar ezután, jól nyakon is öntötte a tányérján pihenő kenyereket. Szörnyülködve kérdeztem rá, hogy mit alkot, mire csak lazán azt felelte, hogy így állati finom, higgyek neki, és próbáljam ki. Nem kételkedtem benne, de még a látványát sem bírtam a konyhaművészetének.

– Na, de most komolyan. Megkóstolod? – nyújtotta felém a tányérját, mire megcsapott a ketchup édes illata, és szinte azonnal elment az étvágyam.

– Nem, kösz. Azt hiszem, én inkább a szobámban folytatom.

– Most miért? – beleharapott a „szendvicsébe”, mire elkenődött a majonéz az arcán. Nem is ő lett volna. Amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a poharam és a műanyag tányérom, majd vissza se nézve a gyönyörűen étkező bátyámra, a szobámba surrantam.

Bekapcsoltam a zenelejátszót, mire halkan felcsendült az Always, Bon Jovi egyik legismertebb slágere. Leültem az íróasztalomhoz, belekortyoltam a meleg, citromos (...) teába, aztán kibámultam az ablakon, és csak néztem a kopár, szél tépázta fákat, a hátsóudvarunkat, a szomszéd kutyáját, meg az egyre párásabb ablakon hirtelen kirajzolódó arcot. Világ kék szem, halovány mosoly. Csak a képzeletem játéka volt, de a hajszálaim tövéig elfehéredtem tőle. Ott volt a fejemben. Állandóan. Kiűzhetetlenül.

Aztán néhány másodpercre visszatartottam a lélegzetemet, mert a lejátszó a következő számra ugrott.

It’s my life.