Búcsúzóul örökké - 13. fejezet

Sziasztok! :)

Kicsit csúsztam a fejezettel, elnézést, de most végre meghoztam! Az elmúlt héten elhavaztak picit az olvasmányaim (óh, te jó ég, imádlak, Vámpírakadémia!), ezért elnézéseteket kérem.

A történetről annyit, hogy ezzel a fejezettel vége az első résznek, a következő, második rész majd Blankának a második gimis évét foglalja össze, és ugyanúgy hetente érkezik belőle fejezet. :) Egy nagyon szexi, nagyon titokzatos új szereplővel... :P

Jó olvasást nektek!

E.

– Vaskúti!

Hatalmasat csattant a napló az osztályterem néma csendjében, ahogy landolt a tanári asztalon, miután a fizikatanár kiejtette a nevemet. Olyan arccal fordultak felém az előttem ülők, mintha kimondták volna rám a tiltott kínzóátkot. Lassan emelkedtem fel a padból, miközben Kriszti halkan suttogta, hogy nem lesz semmi baj, tudni fogom. Sejtettem, hogy hamarosan én fogok felelni, hisz már majdnem mindegyik osztálytársam sorra került, egyesek dupláztak is. Tanultam, komolyan, nem lehet mondani, hogy nem, csak ami azt illeti, elég keveset.

Az enyhén kopaszodó, szakállas, pocakos tanárunk összefűzte maga előtt a kezét, és olyan átható pillantással nézett rám, hogy szinte biztosra vettem, valami ilyesmi járt a fejében: na, most jól megszívatom.

A definíciókat, törvényeket és képleteket bemagoltam, noha igaz, hogy használni nem tudtam őket. És ez volt a baj, mert vagy tíz percen keresztül a táblánál szerencsétlenkedtem, mire helyreküldött egy hármassal. Úgy örültem neki, mint majom a farkának. Fizikából hármast! Én! Ez kereken két jeggyel volt jobb, mint amire számítottam.

Ez a meteorológiai tavasz első napján történt. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy eljöjjön, annak ellenére, hogy szerettem a telet, hogy észre sem vettem, amikor megérkezett. Persze, úgy nagyjából semmiben nem különböztek a napjaink a meteorológiailag téliekhez képest – még. De már közel volt a változás, mindnyájan éreztük.

Krisztivel egyre többet lógtunk együtt suli után, örültünk a tavasznak, sokat sétálgattunk és ökörködtünk, míg Bibivel már kósza üzeneteket sem váltottunk. Nem volt meglepő. Nem illettem a világába, s ő nem illett az enyémbe. Robival pedig mi történt az elnyúló, hol napsugaras, hol esős, hol hideg szél fútta, de egyre melegedő hetek között? Talány. Valahol elvesztettem a születésnapi köszöntése és a „majd beszélünk!” ígérete sarkán.

Minden azzal kezdődött, hogy egyszer csak elkezdett olyanokkal lógni, akiket eddig én sosem láttam a suliban, de még a bátyám sem! Olyan lányok garmadája vette körül, akik vele szemben ülve tekergették a hajukat, és vágyakozó, hol-vagy-szőke-hercegem pillantással néztek rá.

Az egész az után történt, hogy elutazott a családjával egy hosszú hétvégére Ausztriába síelni, és megbeszéltük, hogy amint visszajön, mindent elmesél, összefutunk majd, esetleg beülünk valahová, és tényleg csak ketten leszünk. Hónapok óta erre a lépésre vártam tőle, meg sem fordult a fejemben, hogy nem lehet igaz. Annyira biztos voltam benne, hogy végre rátaláltunk arra a pályára, ahol mindvégig keringnünk kellett volna, hogy miután visszajött, szinte biztos voltam benne, hogy keresni fog. De nem tette meg. Vártam, holott nem történt semmi. Amikor kérdőre vontam, hogy mi a fene ütött belé, úgy nézett rám, mintha hindiül kérdeztem volna. Úgy tett, mintha soha nem történt volna köztünk semmi, mintha nem én lennék az, akinek feltárta a lelke mélyebb részeit is, s én neki, mintha az együtt eltöltött idő megsemmisült volna. Úgy fájt az árulása, ahogy még soha nem fájt semmi.

Nem ugyanaz az ember tért vissza a személyében, mint akit én elengedtem. Rá sem lehetett ismerni, még Attiláék is azt mondták, hogy teljesen megmarhult. Kevesebb időt töltött velük, és többet az új barátaival, minden a feje tetejére állt néhány nap alatt.

Egyik délután, amikor hazaindultam és azt láttam, hogy Robi a fénymásoló előtt állt két lánnyal, akik csüngtek minden szaván, mozdulatán és pillantásán, teljesen kiborultam. Felrohantam a mosdóba, bezárkóztam az egyik fülkébe, és utat engedtem a könnyeimnek. A pulcsim ujját harapdáltam, pusztán azért, hogy ne ordítsak fel fájdalmamban. Zokogtam. Elkeseredetten és eszeveszettül zokogtam, még az sem hatott, hogy tudtam, őrülten gyerekesen viselkedem, és a könnyek sohasem szolgálhatnak megoldással. Jólesett kiadni a rosszat. Annyira sírtam, hogy megfájdult a fejem és szédülni kezdtem. Törni-zúzni lett volna kedvem, de mégis leállítottam a dührohamot, valahogy sikerült. Összeszedtem magam, megmostam az arcom, és rendbe szedtem egy kis alapozóval. Túlzás, hogy újra emberien néztem ki, de legalább nem rémítettem senkit sem halálra az arcommal. Újra elindultam lefelé – a hármas még mindig ugyanott szobrozott. Megálltam mellettük, hosszú pillanatokig csak nézve Robit, aki visszabámult rám. Az egyik lány, mindkettő annyira hasonlóan festett, és én olyan idegállapotban voltam, hogy képtelen voltam különbséget tenni köztük, megkérdezte, hogy mit szeretnék. Gyorsan ránéztem, de annyira nem érdekelt, hogy még válaszra sem méltattam. Csak azt az embert figyeltem, aki a titkos világot jelentette számomra, akinek már a látványa is szívet tépő volt.

– Mi történt veled? – kérdeztem rá egyenesen.

A két lány kapkodta köztünk a pillantását, egyáltalán nem értették a helyzetet. Úgy tűnt, Robi sem. A mosoly lehervadt az arcáról, elkomorult, mint amikor hirtelen elborult a hangulata. Én ezt is tudtam róla, én ezt a nézését is ismertem, és bármiben le mertem volna fogadni, hogy ez a két egyforma csirke meg nem. De őket választotta, az új életet választotta helyettem.

– Blanka – mondta halkan, amitől összerezzentem. Azzal, hogy megszólalt, pattanásig feszülő légkört teremtett. Lenyeltem két gombócot a torkomból, de keletkezett helyette négy másik. Vettem egy nagy levegőt, és keményen a szemébe nézve ezeket a szavakat intéztem hozzá:

– Nézz bele a tükörbe, és szörnyedj el. Nem tudom, mi történt veled, mert nem engedted, hogy megtudjam, de ezek után már nem is érdekel. Az a fiú, aki engem várt délután a buszmegállóban, és reggelente a buszon, aki egyetlenszer ölelte át a vállamat egy hideg téli napon, aki tizennégy éves korában virágot lopott nekem, most kinevetne téged. – Az utolsó szavaknál megremegett a hangom az elfojtott sírástól. Mondtam volna ennél cifrábbat is, prédikáltam volna az önzőségről, de nem láttam értelmét tovább tépni a számat és kínozni magam. Mert ez történt, keserűen be kellett látnom: ami kettőnk közt volt, az csak nekem számított, és amikor elmúlt, az csak nekem fájt.

Nem akartam több ahhoz hasonló megalázó és kellemetlen helyzetbe kerülni, ezért azt tettem, amit ő, így elkerültem, nem kerestem, és ha véletlenül összetalálkoztunk valahol, úgy csináltam, mintha minden rendben volna, mosolyogva néztem a szemébe anélkül, hogy bármi jelét is adnám, hogy valami hozzáköt. Mert hozzákötött. Továbbra is. De ezzel már semmire sem mentem.

Reménykedtem. Rettegtem. Betegre martam magam azzal, hogy ez csakis az én hibám lehetett. Szüntelenül töprengtem. Mintha csak egy bonyolult és megfejthetetlen kódot kaptam volna, úgy kezeltem ezt az egész ügyet, miközben ha véletlenül megpillantottam a folyosón, az aulában, a büfénél, az udvaron, úgy tettem, mintha ez az egész nem jelentene semmit. Közben pedig, minden egyes ilyen alkalommal, ripityára tört a szívem.

Amikor valóságosan is befutott a tavasz, Krisztivel szinte mindegyik szünetünket az udvaron töltöttük. Rengetegen voltak kint, régi és új arcok egyaránt, fiúk és lányok, végzősök és gólyák. Egyik ilyen alkalommal megismerkedtünk Petivel és a haverjaival – pont a focipálya mögötti padon ültünk, amikor a fiúk kirúgták a labdát, és az a mi lábunk elé gurult. Mivel Kriszti nem sok hajlandóságot mutatott rá, hogy visszaadja, ezért én voltam oly nagylelkű és tettem meg. A barna, rövid, zselézett hajú, piros tornacipőt viselő Peti már az első pillanatban szimpatikus volt, ezért is lepődtem meg annyira, amikor a következő szünetben is lent volt egy-két másik fiúval, csakhogy most nem fociztak, hanem ott ültek, ahol mi korábban. Eszünk ágában sem állt odamenni hozzájuk, csakhogy Peti félreérthetetlenül jelzett, hogy tegyük azt.

Az első pillanattól kezdve Robi jutott róla eszembe, és ez neki nem biztos, hogy jó ómen volt. Hetek teltek el úgy, hogy a szünetekben, naponta egyszer-kétszer összefutottunk, beszélgettünk, és az egész kezdett kísértetiesen hasonlítani a „Robi-aktára”. Nem akartam még egyszer olyan helyzetbe kerülni, sőt még hasonlóba sem, ezért igyekeztem nagyon tapintatosan Peti tudtára adni, hogy amit szeretne, az velem nem fog működni. Képtelen voltam nem Robira gondolni, nem Robival összehasonlítgatni, nem Robira vetni titkos pillantásokat, ha Peti mellett ültem. Nem lett volna fair dolog elkezdeni valamit egy sráccal, ha a szívem nem az övé. Rosszulesett neki (naná, hisz ki szerette, ha visszautasították?) de elfogadta, és azt mondta, ha vele szeretnék majd táncolni a szalagavatón, akkor ő ott lesz.

Továbbra is lejártam a fiúkhoz az aulába, habár igyekeztem kiválasztani azokat a pillanatokat, amikor Robi nem volt jelen. Amikor pedig ott volt, ki sem mozdultam a termünkből, és általában ez esett meg többször. Nem akartam senkire sem nézni, nem akartam senkivel sem beszélgetni, Kriszti volt az egyedüli megnyugvásom. Attila, Ádám, Kristóf és Hunor is gyógyír voltak a lelkemnek, mert azok négyen olyan hülyék, hogy bármilyen letargiából képesek voltak kihúzni. Megszoktam már a morbid és groteszk humorukat, ezért igen jól szórakoztam a társaságukban. Az érzés azonban akkor is ott volt a levegőben, bármennyire is próbáltuk elnyomni, hogy hiányzik a körből Robi. Noha a többiek az új ismerőseire fogták a távollétét, mégis tudtam, mindenki tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Azért nem volt ott, mert én voltam ott.

Egy délután, amikor a jó idő miatt úgy döntöttem, hazasétálok a suliból, különös dolog történt. Mivel aznap reggel otthon hagytam a kulcsomat, és tudtam, hogy a teraszajtó nyitva van, onnan próbáltam bejutni a házba. Csakhogy a terasz nem volt üres. A falhoz lapulva próbáltam felismerni a másik hang tulajdonosát, akivel a bátyám beszélgetett. Halk volt, és ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, akkor...

– Ne szívass már! – közölte ekkor, jóval hangosabban. Kihagyott egy ütemet a szívem.

Robi.

– Komolyan nem állt szándékomban – védekezett Attila.

– Akkor meg miért mondasz ilyeneket?

– Gondoltam, kíváncsi vagy rá, mit mondott, miután te javasoltad, hogy beszélgessek el vele.

– Azt viszont nem javasoltam, hogy számolj is be róla – mondta ingerülten Robi.

– Mindettől függetlenül, elég normálisnak tűnt – folytatta a bátyám lazán. El tudtam képzelni, hogy jeges citromos teát szürcsölgetett, a lába meg fent pihent az egyik széken. – Csak az a piros cipő! Kicsit buzis.

Ha addig nem értettem, hogy miről, pontosabban kiről beszéltek, akkor hirtelen egyértelművé vált. Még levegőt is elfelejtettem venni, a szívverésem meg felgyorsult, hallani akartam minden egyes szót, ami elhagyta a szájukat.

– Nem illik hozzá – jelentette ki szilárdan Robi. Azt hittem, menten kettéhasít az érzés, amely előtört a mellkasomból. Düh, fájdalom, elkeseredettség vegyült benne tengernyi kérdéssel.

– Akkor ki az, aki...

Nem bírtam tovább hallgatni, ezért visszasétáltam néhány lépést, ezalatt összeszedtem magam, és hangosan trappolva újra megindultam a terasz felé. Továbbra is vadul verdeste a szívem a mellkasomat, nem tudtam lenyugodni.

– Hahó! – kiabáltam hátra, hogy biztos meghallják.

Ahogy befordultam a ház sarkánál, hogy a teraszhoz jussak, megtorpantam. Robi pont velem szemben ült, Attila nekem háttal. Azonnal felugrott, amint érzékelte a jelenlétemet, de képtelen voltam rá figyelni. Mint valami organikus, természetfeletti erő, úgy vonzotta Robi magához a pillantásomat. Fájdalom hasított az egész testembe, mindenhol éreztem, a hasamban, a karomban, de még a lábamban is.

– Már vártalak – jegyezte meg Attila gyanakvóan. – Azt hittem, randid van, hogy most értél haza.

– Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá, bátyó, de gyalog jöttem.

– Gyalog? – kérdezett vissza, mire kurtán bólintottam. Én az igazat mondtam, ők meg hadd higgyenek, amit csak akarnak.

Bár remegett mindenem, ezt igyekeztem leplezni előttük. Felléptem a teraszra, ledobtam az egyik székre a táskám, aztán elindultam befelé átöltözni, amikor Attila hangja megállított.

– Figyelj, maradj már kint egy kicsit. El kell intéznem egy telefont, és nem akarom Robit egyedül hagyni.

Hol egy hólapát (?), egy gereblye, egy ásó, egy söprű, hogy igazságot szolgáltassak a bátyám felett? Próbáltam minden dühömet belepréselni a nézésembe, de mintha lepergett volna róla, halál lazán tolt félre az ajtóból, hogy bemehessen. Leültem, de szigorúan két szék távolságra Robitól. Ott volt mellettem, annyi idő után, és nem akartam mondani neki semmit. Csak el szerettem volna sétálni, egyszerűen magára hagyni, ahogy azt ő tette meg velem.

– Hát szia.

Felnéztem rá, de ő ugyanúgy mosolygott, mint szokott, és ezzel már komolyan az agyamra ment. Vajon azt hitte, hogy két szótól, ami ráadásul az, hogy „hát szia”, majd visszaáll a béke köztünk? Egy frászt. Soha nem lesz már semmi ugyanolyan, mint a törés előtt volt.

– Szia – köszöntem vissza.

– Régen beszéltünk.

– Mert régen kerestél.

Csend. Hosszú, kifejezésteljes csend, miközben bentről Attila nevetése hallatszott. Vagy minket nézett, mint egy rossz reality show-ban, vagy tényleg telefonált.

– Ami azt illeti, te is engem.

Hogy? Már megint az a béna gondolkodás, hogy minden az én dolgom, hogy a barátságunk fenntartása csak nekem fontos, mert neki nem kell tennie érte semmit? Mert én majd úgyis mindent megbocsátok? Nem. Ez már régen nem volt így. Eltűnt a mosoly az arcáról, komolyan nézett rám a hosszú szempillái alól. Nem először fordult elő, hogy nem tudtam megállapítani, mit láttam a szemében.

– Megvolt rá az okom.

– Igen? – Hirtelen hajolt előre. – És mégis, mi volt az?

– A tied mi volt? Keményen, dacosan néztünk egymásra. Ez nem az a csata volt, amikor behódoltam neki. Elegem volt már az olyan ütközetekből: többé nem akartam gyenge, befolyásolható és meghunyászkodó lenni. Inkább így intéztem el, utánozva őt, fagyossággal, gyerekességgel, de nem hagytam magam ismét megalázni. Nem hagytam, hogy újra akkora fájdalmat okozzon, amibe belegebedek. Többet nem hagytam neki, hogy uralkodjon felettem.

Felállt, felkapta a táskáját a földről, átdobta a vállán, és eközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, majd így szólt:

– Megmondod Attilának, hogy el kellett mennem?

Szokás szerint. Ha lehetséges egyáltalán, csak még dühösebb lettem rá. Így kell ezt elintézni, igen! Rohanjunk el, mielőtt a másik kimondhatná, hogy nincsen igazunk. Bólintottam, mire elköszöntünk egymástól, majd elment. Nemsokára Attila jelent meg az ajtóban, de most rajtam volt a sor, hogy félrelökjem őt.

Napokig marcangoltak utána a kérdések. Úgy aludtam el, hogy kismilliószor kielemeztem minden szavát és mondatát, a pillantásával ébredtem, azzal a mély, kavargó, tengerkék szempárral. Éreztem a szorítást a gyomromban, a folyamatos hányingert meg émelygést, és mindezek ellenére, mégsem vettem rá magam, hogy tegyek előre egy lépést. A tapasztalataimból már tudtam, hogy úgyis felesleges lenne, mert csak falakba ütköznék, és nem akartam olyan helyen lenni, ahol nem láttak szívesen. A titoknok szerepére voltam csupán alkalmas, semmi többre, és bár bevallom, komoly ez a pozíció, általában kinyírták a benne tetszelgőket, mert túl sokat tudtak.

Robi megkapta tőlem, amit akart: egy kis lélekápolást, amikor nem volt jobb. Aztán kifacsarva eldobott és lelépett, mert jött más. Kemény szavak, tények ezek. De igazak.

Amikor a hőmérő higanyszála nap mint nap felágaskodott a húszas számig, a délutánokat a szabadban töltöttük. Akár Krisztivel, Attilával vagy az osztállyal, de sohasem unatkoztunk a falak között. Barátnőmmel sokat járkáltunk céltalanul a városban, órákig „sétáltattuk a kutyát”, vagy a parton ücsörögtünk, másokat figyelve. A bátyámmal azt játszottuk, hogy kiültünk a hátsó udvarba, ő hozta a laptopját, én vittem a könyvemet, és olyankor sokáig csak a billentyűk ütemes kopogását lehetett hallani, meg a halk, surranó lapozásomat. Attila általában nem kérdezett semmit, én meg nem meséltem magamtól, megszoktuk ezt az állapotot. Egyszer megcsípte szegénykét egy méhecske, és ő akkora feneket kerített a dolognak, ami már nevetséges volt. Három napig úgy járt-kelt a világban (és velünk is azt éreztette), hogy ő egy hadirokkant, akit sorozatos hőstettei után még fájdalmak kínoztak.

Az osztálytársaimmal programot szerveztünk az egyik szombat délutánra, mégpedig Ákosékhoz. Mióta nem lógtam a bátyámék társaságával, naponta egy-két mondatot váltottam csak velük, így közelebb kerültem az osztálytársaimhoz. Ha másért nem is, legalább ezért megérteni úgy dönteni, ahogy. Már régóta téma volt köztünk, hogy kéne csapni egy sütögetős-bográcsozós-zenélős bulit, ezért Ákos felajánlotta, hogy menjünk le Pannonhalmára, a nagymamája régi házába egy napra. Szerencsére, nem kellett sokáig győzködnöm a szüleimet, ugyanis azzal a feltétellel, hogy este Laci hazafuvaroz minket Krisztivel együtt, elengedtek. Nem akartam úgy élni, mint egy moly a szekrény hátsó felében, ízléstelen kosztümöket csócsálva, ezért nyitott voltam a közös programokra, minél több élményt akartam magamba szívni. Hogy is mondjam? Azzal, hogy sokáig vártam valakire, ignoráltam minden mást a világomból. És ideje volt újra felépíteni azt, más alapokkal.

Néhányan háromkor indultunk Pannonhalmára, a cuccokat szerencsére Ákos szülei levitték kocsival, így nem kellett cipekednünk. Míg odaértünk, a fiúk folyamatosan arról magyaráztak, hogy mekkora meló volt levágni a füvet, meg rendbe szedni az udvart. Ez volt Ákos nagyijának a feltétele, meg, hogy ne robbantsuk fel a házát.

Zsófival, Krisztivel és Bernivel rögtön magunkra vállaltuk a kukta szerepét: zöldségeket hámoztunk, vagdaltunk és készítettünk elő. Nem találtunk nevet annak, amit főztünk, ugyanis mindent beledobáltunk a bográcsba (kis kockákra vágott marhahusit, krumplit, hagymát, paprikát, paradicsomot, kukoricát meg gombát), majd szórtunk bele sót, borsot és pirospaprikát, aztán vártuk, hogy elkészüljön. Tomiék szalonnát sütögettek, a többiek meg a napernyők alatt ültek, dumálgattak, színes koktélokat szürcsölgetve. Egy szülő volt velünk, Ákos anyukája, aki szigorúan felügyelt ránk, legalábbis ami az alkoholos italokat illeti. Ő keverte a koktélokat, különböző gyümölcslevekből és szirupokból egy vastag, képekkel illusztrált könyvből kilesve. Mi, Krisztivel és Zsófival alkoholmentes mojitót kértünk, ami annyiból állt, hogy szódavíz, benne néhány mentalevéllel és citromkarikával, nyakon öntve egy kis cukorsziruppal. Finom volt, el is döntöttem, hogy „hazaviszem a receptet.” Később, amikor kezdett besötétedni, Dalma elővette a gitárját, merthogy ő volt köztünk az egyetlen, aki tudott zenélni, és Republic dalokat énekeltünk órákig.

„Nem volt még soha így, és nem lesz soha már. Nem jössz vissza ide, többé már ezután.”

Aki azt mondja nekem, hogy néhány sorban, pár szóban nem foglalható össze az élet tanulsága, az nem hallgatott még elég Republicot.

Mosolyogtam. Régóta először szívből, őszintén. Talán a zene tette, a meleg idő vagy egyszerűen a jó társaság, nem tudom. Akkor és ott olyannak láttam az életemet, amilyen mindig is lehetett volna az éjjeli sírás és a bedagadt szemek helyett. Elképzelhető, hogy ez a lehetőség mindig is adott volt nekem? Csak nem láttam azon túl, ami fájt? Egy biztos: gondolkoznom sem kellett, hogy melyik életet kívántam élni.

V.

Sosem kerültem hasonló helyzetbe, mégis rettenetesen átérzem, és rettenetesnek érzem.

Mami makacs lány volt, ehhez kétség sem fér. Még most is pontosan olyan önfejű, mint akkor lehetett. Ahogy olvasom a féltett, csodálatos és egyben gyötrelmes naplót, arra gondolok, hogy utálnom kellene Robit azért, amit tett, de mégis kedvelem. Nem véletlenül választottam éppen a pszichológiát: az emberi viselkedés mindig is foglalkoztatott, szerettem elmerülni benne, tanulmányozni. És van egy olyan érzésem, hogy Robi titkol valamit, méghozzá mesterien. Nem sok embert ismerek, aki így tudja keverni a lapokat. Különleges ember, ez egyszerűen kirí a sorok mögül, pontosan olyan különleges, ahogy mami is az. Jó párost alkottak.

– Mi az? – pillant rám érdeklődve. – Nagyon elmerültél a gondolataidban.

– Sajnálom, hogy nem ismerhettem ezt a fiatal, szőke srácot.

Megrándul az ajka.

– Még az is lehet, hogy én is beleszerettem volna – nevetek.

Nem mond semmit, helyette a tekintete válaszol, és ez bármilyen szónál többet kifejez.

Ha belelátnék ennek a két embernek a lelkébe, akikről a történet idáig szólt, mindent észrevennék, vöröslő szerelmet pillantanék, ami mentes minden rossztól, önzéstől és hátsó szándéktól, de amikor kinyitnám a szemem, nem lenne ott semmi.