Búcsúzóul örökké (2. rész) - 1. fejezet

Sziasztok! :)

Íme, Nilla jelentkezik a következő fejezettel, ami már a könyv "második részéhez" tartozik, azaz Blanka második gimis évéhez.

Sok minden fog itt történni, higgyetek nekem... :P

Jövőhéten érkezik a friss fejezet, addig is jó olvasást, és ha van kedvetek, kövessetek a Facebookon is: ITT ELÉRTEK.

Szép estét!

Sosem tartoztam azon emberek közé, akik hangosan viselték fájdalmukat. Mindig is a némán elviselők táborát erősítettem, mert gyűlöltem a szánakozó pillantásokat, a hamis megértést, a kíváncsiságot, hogy még mélyebbre áshassanak a nyomorúságomban. Ennél csak az volt rosszabb, amikor valaki mindezt felismerte. És létezett ilyen személy.

Kriszti összeráncolt szemöldökkel nézett rám, rosszat sejtve. Ezzel, mondjuk, nem volt egyedül. Én is éreztem a vesztemet, hiába próbáltam újra és újra kiirtani a veszett gondolatot a fejemből, a görcsöt a gyomromból, minduntalan visszatért.

Gyorsan végigszántottam a hajamon a kezemmel, hogy legalább álljon valahogy, ugyanis reggel megint majdnem elkéstünk, így nem maradt rá időm. Csak úgy, mint egy évvel ezelőtt, ismét Attila ébresztett. De a tavalyitól eltérően, azon a reggelen még annyira sem volt kedvem suliba indulni, mint háromszázhatvan-akárhány nappal azelőtt. Merthogy ott várt rám az én személyes tragédiám, megoldatlan rejtélyem, régvolt legjobb barátom. Vagy az volt egyáltalán valaha is? Az idegességszörnyem olyan aktívan verte belülről a hasfalamat, hogy össze kellett görnyednem. Ez a helyzet egyáltalán nem volt rendben. A nyár alatt sikerült elkerülnöm Robit, egyetlenegyszer láttam csak, akkor is messziről, mert nem akartam közelebb menni. Azt hittem, hogy valamelyest enyhült a rám gyakorolt hatása, hogy már nem fogok megremegni, ha meglátom. Tény, hogy sokat javultam az utóbbi hónapokban, hisz már nem fakadtam könnyekre, ha szóba került vagy láttam egy fényképet róla. Sokkal jobban bírtam a strapát, megedződtem, de továbbra is ott lüktetett a mellkasomban az érzés, hogy nem tudom elfelejteni, hogy kötődöm ahhoz, ami régen kialakult köztünk.

– Úgy nézel ki, mint egy piros gyapjúpulcsi, amit kétszer megettek, kihánytak majd kicentriztek.

Hosszan néztem Krisztire. Ő volt az én támaszom, amikor összeomlott a világ. Egy kiló naranccsal, egy tábla csokival és egy vígjátékkal akkor is mosolyt tudott csalni az arcomra, ha senki és semmi másnak nem sikerült. Elkeseredetten töltöttem az elmúlt nyarat, nem tagadom. De sokkal rosszabb lett volna, ha ő nem áll mellettem. Robi megtanította nekem, hogy milyen érzés az, amikor az ember kénye-kedve szerint használ valakit, a barátság zászlaja alatt. Kriszti viszont megmutatta, hogy mit érdemes barátságnak nevezni. Amikor szükségem volt rá, felhívtam, és ő jött. Nyolcvankettedszerre is meghallgatta, amikor ugyanazt a dolgot sírtam el neki, soha nem fojtotta belém a szót. Ha pedig ő érezte rosszul magát, ha őt kínozta az egyedüllét, én mentem. Sosem unatkoztunk.

– Össze kéne szedned magad – tette még hozzá halkan. Rábólintottam, mert igaza volt, de felelni képtelen voltam rá. Tudtam, hogy rosszul festettem, hisz én is néztem tükörbe. Nem tűntem annak a lánynak, akire jó volt ránézni.

Nagyot nyeltem, amikor megláttam az aulába lépni Robit egy idegen lány oldalán. Összenevettek, majd Robi körbenézett, és a pillantása elidőzött rajtam. Integetett. Arra sem lett volna méltó, hogy ezt a kis gesztust viszonozzam, viszont továbbra is tudtam, hogyan kell viselkedni, ezért lassan felemeltem a kezem, és ráérősen intettem egyet. Úgy éreztem magamat, mint a mikróban felejtett popcornos zacskó, ami egyre csak duzzadt, végül pedig, mikor a szemek már jól megégtek, szétpattant.

– Lehet, hogy nem akarod tudni, de a csaj feje felett folyamatosan minket bámul.

– Igazad van. Nem akarom tudni.

Felkanyarítottam az új, fekete bőrtáskámat a vállamra, és sürgetően néztem Krisztire, hogy induljunk már. Robiék szerencsére arrébb álltak, így egyszerűen a lépcső felé vehettük az irányt, még véletlenül sem kellett szemtől szembe kerülnünk egymással. Biztosan én komplikáltam túl, de nem akartam a szemébe nézni, ötméteres körzetébe kerülni, egyszerűen még a gondolattól is kirázott a hideg. Ez a fiú olyan mélyen bántott meg engem, hogy ahhoz már fúrógép kellett.

Dalma toporzékolt a termünk előtt, és amikor meglátott minket a folyosó végéről közeledni, hangosan rikácsolni kezdett. Amúgy is zúgott a fejem, ő sem könnyített rajta. Azt ecsetelte, hogy kilakoltattak minket a tavalyi termünkből, merthogy kellett a hely a nagy létszámú elsős osztálynak. Lepateroltak az első emeletre, a filozófiatanár kuckója mellé, a kékajtós terembe, ahol tavaly még negyedikesek koptatták a padokat. Kriszti megkérdezte, hogy tudom-e, hogy mit jelent ez. Tudni tudtam. Csak elfogadni nem akartam. Úgy terveztem, hogy másodikos évem első hónapjait azzal az elfoglaltsággal egészítem ki, hogy újra megtanulok Robi mellett élni. Mert az, amiben jelenleg toporogtam, nem volt egy tartható állapot. Ki kellett fejlesztenem egy taktikát, hogy hogyan viseljem el a közelségét nap mint nap. Szerettem volna gyűlölni azért, amit tett. De az az igazság, hogy megbocsátottam volna neki, ha összeszedi minden bátorságát, és elém áll az igazsággal. Csakhogy ő ezt nem tette meg.

Krisztivel olyan gyorsan menekültünk be az új termünkbe, ahogyan csak tudtunk. Mivel ez a terem jóval kisebb volt a másiknál (az osztálylétszám is héttel kevesebb lett), ezért alig maradtak szabad helyek, mire beértünk. Végül a második padot foglaltuk el magunknak az ablakfelőli sorban, egy fokkal még ez is jobb volt az elsőnél. Az osztálytársaink kedves ismerősökként üdvözölték egymást, minket, aztán kezdődtek a szokásos sztorizgatások, de mi kimaradtunk belőlük. Egyrészt, mert sosem voltunk az osztály központi magjához tartozóak, másrészt pedig nekünk nem volt olyan király nyarunk, amiről hosszasan lehetett volna mesélni. Eltelt, és kész. Kriszti a szokásos kockás füzetébe firkált nonfiguratív alakokat, én meg fél füllel zenét hallgattam, miközben próbáltam ébren maradni. Nos, nem ez volt az a tökéletes évkezdés, amiről álmodtunk volna.

A második szünetben a DÖK diákelnöke, egy harmadikos lány jött be hozzánk, és kért egy kis csendet, hogy beszámolhasson az idei LégyOtt! részleteiről, amit a suli minden évben megrendez a végzősök számára. Ez egy olyan esemény, ami leginkább a szalagavató utáni bulihoz hasonlítható, tehát főleg petőfisek jelennek meg. De mivel a szalagavató általában télen kerül megrendezésre, ezt a bulit még szeptemberben szokták megtartani, mert akkor még jó az idő. A lány, akinek talán Enikő vagy Edina lehetett a neve, felírta a pontos időt és helyszínt a táblára, majd megkért minket, hogyha tudunk, akkor menjünk el, mert ez tényleg minden évben fergeteges. Tavaly még túl fiatal voltam ahhoz, hogy anyáék elengedjenek, de az idei már Attila bulija... Félre kellett söpörnöm minden önző indokomat, ha a testvéremről volt szó. Nem tehettem meg vele, hogy nem megyek el a bulijára.

Kérdő tekintettel fordultam Kriszti felé, de ő megrázta a fejét, majd azt a magyarázatot adta, hogy annyi neandervölgyivel, mint amennyi ebbe a suliba jár, ő nem megy szívesen szórakozni. A lelkem mélyén igazat adtam neki, sőt én sem gondoltam volna másként, ha nem a bátyámról lett volna szó. Győzködtem még egy kicsit, mire azzal érvelt, hogy a szülei valószínűleg úgysem engednék el, és kedve sincs jönni. Láttam rajta, hogy tényleg nem akarta, ezért nem forszíroztam tovább. Maximum, ha annyira rossz lesz, egy óra után én is lelépek Harry Pottert olvasni. Sovány vigasz, de legalább létező.

A suli egyébként teljesen megőrült az idei buli hírétől. Biztosan állíthatom, hogy tavaly ennyire nem volt nagy a felhajtás, bár az is lehet, hogy csak én nem vettem észre. Ha a büfében álltam sorba, ha a lánymosdóban, ha kávét vettem az automatából, az előttem vagy mögöttem állók fele tuti biztos, hogy a LégyOtt!-ról beszélt. Izgatottan várták és őrült jóslatokba bocsátkoztak, hogy ki és mennyire fog majd megőrülni, mert, idézem „az idei végzős évfolyam iszonyat király”. Nekem nem ez jutott róluk először eszembe, de alig hiszem, hogy ez felróható lenne nekem.

Szerda délután, amikor kevés óránk volt, Niké eljött velem az Árkádba körülnézni. Kellett valami új göncöt vásárolnom, mert az általános iskolai pizsipartik szerelése aligha lett volna megfelelő viselet, másom azonban nem volt. (Tényleg nem, nemcsak panaszkodtam.) Niké nyáron elég sok időt töltött nálunk, így sikerült összebarátkoznunk, és mióta rávette a bátyámat a közös nyaralásunk érdekében, hogy keressen melót a szünetre, azt gondoltam róla, hogy csodatévő. Őszintén megkedveltem, és habár eleinte csodálkoztam, hogyan tűri Attila viselt dolgait, később rájöttem, hogy ő is pont annyira őrült.

Mielőtt belevetettük volna magunkat a ruhanézegetésbe, beültünk az egyik kávézóba, és miközben a frappénkat kortyolgattuk, Niké megkérdezte, hogy mit is szeretnék. Biztosított afelől, hogy a személyében a legjobb segítőre akadtam, ugyanis ő elég időt töltött itt ahhoz, hogy tudja, mit hol érdemes keresni. Elkeseredetten felsóhajtottam, és azt válaszoltam neki, hogy mágusként tekintenék rá, ha meg tudná adni a választ erre a kérdésre. Hangosan felnevetett, gurgulázóan, a körülöttünk ülők tekintetét mágnesként vonzotta vele magára. Azt mondta, csípi a családi humorunkat, nem is tudja, hogyan telnének el a napjai a Vaskúti testvérpár nélkül.

– Tombol bennem a vásárlási láz, menjünk, túrjunk fel mindent, és aztán... – vágta le a félig kiürült poharát az asztalra, miközben ádázul csillogó szemmel nézett rám.

– Sütsz palacsintát?

– Ha felveszed azt, amit rád adok, akár még azt is. Pudingosat – kuncogott.

A következő néhány órát úgy tudnám leginkább jellemezni, hogy: boltba be, boltból ki, felsőt le, felsőt fel, forró nadrágot, nem, inkább szoknyát fel, aztán mégis le... A flitterek, pasztellszínek, számomra ismeretlen anyagok és márkák között eltöltött délután alatt megtudtam, hogy a világos színek álltak jól, sötét kiegészítővel. A lelkem mélyén pedig, ahová azt a lányt temettem, aki őszintén tudott örülni egy bögre teának vagy egy csinos karperecnek, tudtam, hogy imádom ezt az egész felhajtást. Nagyon kellett már, hogy kicsit kirobbanjak a szürke hétköznapokból, hogy olyan energiákat szabadíthassak fel magamban, amelyekre a legégetőbb szükségem volt.

Nehéz volt eldönteni, hogy melyik ruhát vigyem haza magammal. Két teljesen különböző típusú között vacilláltam, de akadt közös jellemzőjük is. Mégpedig az, hogy egyik sem emlékeztetett arra a lányra, akit a hátam mögött akartam hagyni. Miért ne lehetnék új ember? Miért ne változtathatnék a hozzáállásomon, a gondolkodásomon egyetlen csajos délután alatt? Hol van az megírva, hogy a választások előtt sokat kell vacillálni? És egyáltalán, a túl sok gondolkodás nem hátráltatja a változást? Vagy aminek meg kell történnie, az megtörténik, függetlenül attól, hogy az ember mennyit foglalkozik vele?

Kérdések. Megválaszolatlan, még több talányt előidéző kérdések. Néhány szó egymás mellé pakolva, egy kérdőjellel lezárva, ennyinek tűnt csupán. Viszont sokszor olyan dolgok sejlettek mögöttük, amelyekre egy egész élet alatt nem kapunk válaszokat. De a lényeg annyi, hogy vajon megéri-e kockáztatni? Ér-e egy válasz annyit, mint amekkora áldozatot képesek vagyunk meghozni érte

Szemléltetem, ugyanis éppen van rá egy tökéletes példám. Isten a tanúm rá, hogy vártam Robira. Hogy sokáig vártam, hogy feltétel nélkül vártam, reménykedve. Tegyük fel, hogy tíz évig még várni is fogok, oly sokáig, minden egyes nap, és addig nem adom a szívemet senki másnak. De amint letelik a tíz esztendő, napra pontosan, Robi felbukkan, és ezüsttálcán kínálja fel nekem az övét. Mit teszek? Az elmúlt tíz télre, nyárra, tavaszra és őszre hivatkozva elutasíthatom, de el is fogadhatom. Azonban megérte-e erre addig várni? Mit mulasztottam el közben? És tudnám-e azt az embert még a lelkem legmélyéről szeretni, aki tíz évet várt arra, hogy megadja nekem azt, amire már az első pillanatban, és sok keserves év milliónyi pillanatában szükségem lett volna?

Kérdések, amelyek közt akad olyan is, amelyre egyszerűen nem létezik megfelelő válasz.