Búcsúzóul örökké (2. rész) - 2. fejezet

Egy kis buli így vasárnap estére... ;)

Jó olvasást nektek!

E.

Az első hét, mint általában mindig, hamar eltelt. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy jó hétvégét kívánok a többieknek, és már azon kattogok, hogy hogyan lehet feleléssel fenyegetni a diákokat már a második hétre? A másodikra! Olyankor még nyári napfénytől illatozott a bőrünk! A második hét még nem a tanulás ideje, de úgy tűnt, hogy az oktatóink nem hallották még ezt az elméletet. Meg kellene osztanom velük, aztán Nobel-díjat kapnék érte.

Egyébként hamar rájöttem, hogy ez a suli-ügy nem is olyan rossz, mint ahogy azt a nyár végén gondoltam. Azt hittem, hogy bele fogok halni, akárhányszor meglátom majd Robit a folyosón, lassan elsorvad a szívem, de nem ez történt. Az elfojtott harag valahogy összerakott. Rosszulesett, amikor láttam őt, főleg amikor mással, de olyankor leginkább azt éreztem, hogy kikaparnám a szemét. A sírhatnéknál, mindenesetre, ezerszer jobb.

Az első nap kegyetlen volt. A második is. De aztán, mintha hirtelen kinyílt volna a szemem, rájöttem, hogy nem sajnálkoznom kell, hanem örülnöm. Ugyanis sokkal jobban szenvednék, pontosan attól, hogy lenne nekem. Lenne, de csak kihasználna, abból meg nem kértem, soha többé.

Péntek délután, miután hazaértem a suliból, és készítettem egy-két melegszendvicset, valaki rátenyerelt a csengőre. Sejtettem, hogy ki lehetett az, ezért nem is lepődtem meg, amikor Niké három doboz és hat szatyor rettenetes súlya alatt roskadozott az ajtóban. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy lefotózom, amint így szenvedett: az arca ki sem látszott a stóc mögül.

– Azt hittem, megszakadok, mire ideértem – sóhajtott egy nagyot.

– Nem anyukád hozott?

– Mire ideértem, a kocsitól.

Anya a hangos röhögésünkre kidugta a fejét a konyhából, majd kedélyes beszélgetésbe kezdett Nikével, engem meg bepaterolt a fürdőszobába, hogy kezdjek el készülődni, mivel elég sok teendő áll még előttem. Ha ezt úgy értette, hogy órákra volt szükségem ahhoz, hogy emberi külsőt varázsoljak magamnak (ami, nem mellesleg, igaz is), akkor... Akkor meglehetősen kedves volt velem, nem?

Imádtam a sárgadinnyés tusfürdő illatát, amit két héttel ezelőtt vettem, direkt a sulikezdésre, és kétszer át is dörzsöltem vele magam. Húztam volna tovább is az időt, ha Niké nem kopog be az ajtón, hogy ideje volna kimennem. Őszintén szólva, én nem égtem bulizós lázban, szívesebben töltöttem volna az estémet a fotelomban, kakaóval és egy jó könyvvel, de erre, Niké mellett, még gondolnom sem volt szabad. Esküszöm, sunyiban akárhányszor a hajgumi és a kényelmes melegítő felé pillantottam, észrevette. Olyankor úgy nézett rám, mintha ő lenne a barnamedve, én meg az a kedves kis ember, aki az ő málnabokráról lopott gyümölcsöt.

Ahogy nézegettem a vállfára akasztott, tejeskávé színű ruhát, egyre jobban belezúgtam. Egyszerű volt, pánt nélküli, derekán masnival, térd fölé érő hosszal. Hamar magamra is kaptam a fürdőben, de amikor visszaértem a szobámba, kaotikus látvány tárult a szemem elé. Az alatt a röpke negyedóra alatt, amíg magamat nézegettem a tükörben (szigorúan csak azért, hogy leellenőrizzek minden részletet), a helyiség átalakult öltözővé, fodrászattá, sminkszalonná és kifutóvá, Nikének hála. Amikor rám nézett, amint toporogtam az ajtóban, olyan területet keresve, ahová biztosan léphetek, nyugtázta, hogy jó választás volt ez a ruha. Szerintem is.

Felkapta a hajvasalót az íróasztalomról, aztán rutinos mozdulatokkal végighúzta a tincsein. Olyan volt a sérója, mint P!nknek mostanság: rövid és szőke, elől vasalt, az arcába fésült, tépett frufruval. Bomba jól nézett ki, azaz egyáltalán nem úgy, mint én. Egy fekete, a hátán szétszaggatott, szegecselt miniruhát viselt, elképesztően magas sarkú cipővel, amiben olyan könnyedén járkált, mint én mamuszban. Ott álltam mellette, talpig jókislánynak öltözve, és... elég fura érzésem támadt.

– Most a hajad. – Nyomott le hirtelen a vállamnál fogva az íróasztalom előtt álló székbe, és bedugta a hajszárítót a vasaló helyett. – Imádom, hogy ilyen természetesen göndörödik a vége. Bár nekem lenne ilyen!

Jobb napokon egészen tűrhetően állt a hajam, szerettem is, hogy csigákba tekeredve végződött, de reggel és hajmosás után igazi küzdelem volt kifésülni. Nem is beszélve a párás időről, amikor valószínűtlenül begöndörödött! Na, azok voltak a rosszabb napok.

Niké, miután megszárította, felfűzte néhány tincsemet a hajsütőre, és szörnyen élveztem, ahogy birizgálta a hajamat. Mivel nem volt tükör előttem, nem láthattam, hogy mit művelt, de szakavatott keze úgy mozgott a fejemen, hogy eszembe sem jutott kételkedni benne.

Nem sokkal később, amikor az egész alakos tükör előtt álltam, meg kellett állapítanom, hogy jobban festettem, mint arra legmerészebb pillanatomban is számítottam volna. Az enyhe smink (szempillaspirál és egy kis pirosító, meg szájfény), a belőtt haj és a csodálatos ruha hercegnőt varázsoltak a rút kiskacsából. Anya kattintgatta a fényképezőgépet, szerinte nagyon fontos volt megörökíteni a kislánya első, igazi buliját. Még ha nem is bál, de azért... Majd megkérdezte, legnagyobb döbbenetemre, hogy az ilyen eseményre nem fiúval szokás-e menni. Oké, anya. Köszi, anya.

– Itt vagyok én, és el sem tudod képzelni, édes kicsi anyukám, hogy mennyire örülök, hogy két ilyen bomba csajt vihetek szórakozni – szólalt meg eddig az ajtóban sunnyogó Attila. – Vigyázok rájuk, ígérem. – Illedelmesen meghajolt anya előtt. – Legkésőbb holnap délre hazaérnek, szavamat adom.

Egymásra néztünk Nikével, vinnyogva az elfojtott röhögéstől, de végül pukedliztünk neki.

– Mehetünk? – tartotta ki nekünk a kezét a bátyám, hogy belekaroljunk. – Akkorát fogunk bulizni, hogy megzöldül a hajatok is.

Ez a bátor kijelentése adott még egy okot arra, hogy inkább otthon akarjak maradni, de már nem volt visszaút. Közeledtünk az elkerülhetetlen felé, nekem pedig elszorult a torkom.

Sokan voltak a Joy nevű klubban, mire megérkeztünk, főként végzősök és ismeretlenek. Attila rögtön Hunorékhoz vezetett minket, ettől pedig menekülhetnékem támadt. A brancs tagjai mind ott ültek, kivétel nélkül. Igyekeztem mindenkire nézni, csak Robira nem. Ádám rögtön felugrott a padról, beengedve maga mellé, mivel ő foglalt helyet a legszélén. A leghatározottabban nem akartam odakucorodni, mert Robi csak egy méter távolságban ült, azaz vészesen közel. Viszont hülyét sem akartam csinálni magamból, mert az elmélet szerint jóban voltunk, ezért úgy, mint aki egyáltalán nem bánja, letelepedtem a fiúk közé. Ádám, mint egy igazi gavallér, megdicsérte a hajam, mire ragyogó mosollyal pillantottam fel rá.

– Köszi. És ahogy látom, te is... megfésülködtél.

Felröhögött, aztán Attila elengedve Niké derekát, felém fordult, ezzel megszakítva a beszélgetésünket.

– Mit iszol? – kérdezte az asztalra tenyerelve előttem, hogy ne kelljen ordítania.

– Kólát.

– Most nem otthon vagyunk, mondd nyugodtan. Esküszöm, hogy befogom a pofámat anyuék előtt.

– Csak egy kólát. – És én még azt hittem, hogy mostanában tényleg megértette, amit egyszer mondtunk el neki!

– Ugyan már! Végzős vagyok, egyszer az életben. Szóval?

Az még nem olyan biztos, hogy csak egyszer, gondoltam viccesen, de ezt inkább nem osztottam meg vele. Végül megegyeztünk egy boroskólában, amelyről már akkor émelyítő elképzeléseim támadtak. Majd jól kiöntöm az egyik mosdóba, ha nem tetszik.

Kényelmetlenül éreztem magamat a rövid ruhámban, állandóan lefelé kellett rángatnom, mert túlságosan felcsúszott, és nem takart eléggé. Ezt még tetézte Robi magamon érzett pillantása – több sem kellett. Fejvesztve akartam menekülni, de ekkor tért vissza Attila, kezembe nyomva a poharat. Rám kacsintott egy „szórakozz jól!” felkiáltás kíséretében. Vajon hol tanult meg ilyen jól fenyegetőzni? De most komolyan.

A srácok között valami teljesen ártalmatlan és érdektelen témáról volt szó, amihez nem tudtam hozzászólni, amikor megláttam Petit belépni az ajtón. Rögtön fel akartam ugrani, de a szoknyám hossza azonnal megakadályozott benne, így hát vártam egy kicsit, amíg ki nem találtam egy megfelelő módszert a felállásra. És akkor történt, hogy a gonosz, szőke démon közelebb araszolt hozzám a padon, majd megkérdezte, hogy vagyok. Szívesen beszámoltam volna neki arról, amit valójában éreztem, egy megtermett pofon kíséretében, de helyette elővettem a mosolyomat, és azt válaszoltam, hogy kitűnően. Ezzel kinyírtam a beszélgetést, de ez is volt a célom. Ígéretet tettem magamnak, hogy többször nem hagyom, hogy megdelejezzen a sátáni erejével. Haha.

– Én csak... – kezdte hirtelen, mire érdeklődő tekintettel felé fordultam. De sosem tudtam meg, hogy ő mit csak, mert az egyik hódolója, egy évfolyamtársam, az asztalunk mellé lépve elkapta a kezét, és a táncparkett felé húzta. Hamar eltűntek előlem a tömegben, és ennek roppant mód örültem. Csak miután otthagyott, vettem észre, hogy úgy szorítottam a kezemben lévő poharat, hogy begörcsöltek az ujjaim.

Förtelmes volt bevallani, de unatkoztam. Vagyis eleinte nem, mert jó szórakozásnak találtam figyelni azt, hogy az ismerőseim hogyan csörögtek, brékeltek vagy csak álldogáltak a parketten, de hamar eluntam. Attila valahol Nikével ropta a tömeg közepén, néha fel-felbukkantak a szemem előtt. Ádámék egy lányról tárgyaltak, de az alatt a fél perc alatt, amíg figyeltem a beszélgetésükre, olyan dolgokat tudtam meg, amelyeket soha nem akartam. Ami pedig Robit illeti... Nos, ő is a látóteremben volt, csitrik gyűrűjébe burkolózva. Úgy pózolt köztük, mintha ő maga lett volna Brad Pitt, amitől nekem röhögőgörcsöm támadt. Így hát, jobb elfoglaltság híján, felvettem a poharamat az asztalról (amiből még azóta is alig fogyott), és felfedezőkörútra indultam. Nem teketóriáztam, egyszerűen felálltam, amikor éppen senki nem figyelt, és csak remélni mertem, hogy nem látszódott ki a fehérneműm.

Megrendülve tapasztaltam, hogy még a suli igazgatója és magyartanára és angoltanára és matektanára is felszabadultan kígyózott a különböző zenékre, ezt jelezve: a Petőfiben ez a szokás! A falhoz lapulva nézelődtem, amikor valaki megérintette a kezemet, ujjaink csak egy pillanatra értek össze, mégis riadtan kaptam el. Mikor megfordultam, Peti vigyorgott rám csillogó szemmel. Megölelt, ami egyáltalán nem tetszett, de ráhagytam. Azután felkért táncolni, amit úgy hárítottam el, hogy magasba emelve a poharamat biztosítottam arról, hogy igent fogok mondani neki, amint berúgtam. Erre kicsit meghökkent, mire ordítva elmagyaráztam, hogy csak részegen vagyok hajlandó ropni. Persze, hogy ez nem igaz, de valamivel ki kellett mentenem magam, és jobb nem jutott az eszembe.

– Később azért táncolsz velem, ugye? – kérdezte kissé csalódottan.

– Természetesen. Bevágok még két ilyet, és meg sem állok hajnalig – mosolyogtam rá.

Valami megmagyarázhatatlan, különleges okból kifolyólag fájt érte a szívem. Rendes srác volt, megérdemelte volna, hogy viszonozzam az érzéseit. De hát ez nem így működött. A szerelem vagy ott volt valahol, vagy nem. Ilyen egyszerű.

Miután Petit magával hívta az egyik haverja, a terasz felé indultam. Kellemes szél fújt, kifejezetten élveztem ezeket a koraőszi estéket – még érezni lehetett bennük a nyár utolsó lélegzetvételét. Egy párocska csókolózott a szelektív hulladékgyűjtők mellett megbújva, milyen kis romantikus.

Hallottam, hogy valaki mögém lépett, amíg a korlátnak támaszkodtam.

– Ádámnak nincs igaza – mondta Robi halkan, amit a dübörgő zene miatt alig értettem. Nem fordultam meg, ő lépett mellém. – Nem kéne többet hordanod így a hajad, mert ez nem te vagy.

A kedvenc részem! Jön a srác, azt gondolva magáról, hogy mindent jobban tud, hogy ismeri a lányt, közben pedig nem. Mert ennek a fiúnak fogalma sem volt arról, hogy ez a lány min ment keresztül miatta. Robinak nem volt joga azt mondani, hogy ilyen vagy olyan vagyok, neki semmihez sem volt joga velem kapcsolatban. Illetve, egyvalamihez mégis. Eltűnni az életemből.

– Honnan tudod, hogy milyen vagyok?

– Mert ismerlek.

Olyan heveseket vert a szívem, hogy már fájt. Lassan, de biztosan a remegés is megérkezett, és úgy voltam vele, mint a Túl a sövényen oposszuma, hogy inkább elájulok.

– Én is azt hittem, hogy ismerlek. De régen azt is gondoltam magamról, hogy hercegnő vagyok. Aztán kiderült az igazság.

Szelíden, barátságosan felnevetett. Olyan régen nem hallottam ilyesmit, hogy a hang megrepesztette a sebtében összefércelt szívemet.

– Pedig én sohasem voltam herceg.

– És ez mentség? – kérdeztem élesen.

Eredetileg szóba sem akartam állni vele, de akkor mégis dőltek belőlem a szavak. Dühösen, megbántottam, többhónapos elnyomással.

– Mire?

– Arra, ahogy viselkedtél velem. Hallottál már arról, hogy a rosszfiúk is lehetnek jók? Te azt mondod, soha nem voltál herceg. Én pedig azt, hogy lehettél volna. – Még suttogásnak is alig lehetett nevezni, ahogy kiejtettem a szavakat. De ő megértette. Hát persze hogy megértette.

Egy végeláthatatlannak tűnő pillanat leteltével, miután azt gondoltam, hogy szokásához híven már nem is fog válaszolni, megszólalt.

– A te mentséged mi volt?

Hitetlenkedve pillantottam rá, aztán a hirtelen jött döbbenet helyét átvette a harag. Szóval, én voltam mindenért a hibás? Én tehettem arról, ami történt? Én rontottam el mindent azzal, hogy sokkal jobban szerettem, mint azt megérdemelte volna?

– Tudod, ez nevetséges – fújtam ki hosszan a levegőt. – Mentséget szeretnél? Tessék, itt van egy: vártalak vissza arról a vakációról téged! Úgy vártalak, ahogy soha, senki mást életemben. De elég volt belőle, többet nem teszem meg. Várjon rád más.

Egymásra meredtünk, és egy kósza pillanatig, amíg a szemébe néztem, azt hittem, hogy az ő szíve is megszakadt a szavaimtól, ahogy az enyém az övéitől. De ha így is történt, amit erősen kétlek, semmi jelét nem adta. Elfordította a tekintetét, belebámult az előttünk elterülő sötétségbe, amelyből csak néhány távoli villanyoszlop fénye sütött ki. Fájtak neki a szavaim? Nem sajnáltam. Ő keresett meg, ő jött ki utánam, ezzel vállalva a kockázatot, hogy bármit mondhatok. Örüljön neki, hogy a pofont kihagytam a történetből, pedig igazán drámai hatást érhettem volna el vele!

Két lány lépett ki az ajtón, hangosan nevettek valamin, és nem sokkal mellettünk álltak meg, ők is a korlátnak támaszkodva. Az egyik rágyújtott egy cigire, míg a másik sms-t írt. Csak azért figyeltem meg őket annyira, mert szerettem volna elterelni a figyelmemet a kínos helyzetről. Odabent felüvöltött az I was made for loving you a Kisstől. Pompás volt, megadta az alaphangulatot a folytatáshoz.

Később sem jöttem rá miért, de végül úgy döntöttem, nem engedek több percet elmúlni anélkül, hogy ne kapnék választ legalább néhány kérdésemre. Megacéloztam magam, és kiböktem az első dolgot, amit a képzeletbeli fontos-megtudni-mielőtt-meghalsz listámról szúrtam ki. (Szerepeltek rajta még egyébként azok is, hogy az intelligens mosópor mitől intelligens, és hogy a felhőkarcolók mit karcolnának az égre.)

– Jelentett ez az egész neked valamit?

Szívesen megnéztem volna az arcát, de nem kockáztattam meg, hogy ránézzek, annál rosszabbul éreztem magam.

– Persze, hogy jelentett. Jelent is.

– Akkor mégis miért?

– Mit miért? – Mintha direkt csinálta volna, hogy mindent el kelljen ismételnem. Így is nehezen ment, nemhogy...!

– Miért nem tartottad fontosnak közölni, hogy nem tartasz igényt a társaságomra? – Megrántottam a vállam. – Nem gáz, tényleg, csak tudod, az ember szeret ilyeneket tudni, mert a bizonytalanságnál nincs sok rosszabb.

– Nem értem, hogy miről beszélsz.

– Arról, Robi, hogy miután visszajöttél, átnéztél rajtam. Nem kerestél. Nem meséltél. Elmenekültél előlem. És ez nagyon nem szép dolog, ha az ember valakit a barátjának tart. Tartott – javítottam ki magam lelkiismeretesen.

– Így érzed?

– Így történt.

A sírás határán táncoltam. Többet nem bírtam szólni. Kétségbeesetten néztem rá, magyarázatot várva, de nem történt semmi. Ő visszanézett rám, nem sokkal biztatóbban, és aztán... A pillanat elszállt. Peti és néhány idegen srác szintén kijöttek a teraszra, erre Robival mindketten úgy fordultunk meg, mint akiket valami bűnösön kaptak. Csendben vettem tudomásul, hogy a pillanat elszállt, hogy vége a beszélgetésnek, hogy a titkok továbbra is titok maradnak, és a kérdéseimet nem válaszolja meg senki. Robi volt az én életem Jack Sparrow-ja. Sosem lehetett tudni, hogy melyik oldalon is áll.

Peti szélesen vigyorogva a nevemet kiáltotta, majd hozzátette, hogy reméli, eléggé be vagyok már csiccsentve ahhoz, hogy táncoljak vele. Robi hitetlenkedve nézett rám, a tekintete választ követelt, de eszembe sem jutott megadni neki. Szegény Petit megint le kellett ráznom, mert továbbra sem voltam táncikálós hangulatomban, de szerencsére megértette. Aztán méregetni kezdte Robit, sejtve, hogy ő tehet az egészről. Ekkor döntöttem úgy, hogy jobb lenne visszamenni a többiekhez, ezért Robival otthagytuk a kis társaságot a teraszon. Mikor elhaladtam mellettük, engem néztek, sőt konkrétan bámultak, kíváncsi lettem volna, Peti mit mondhatott rólam. Vagy már képzelődtem is?

Miután megtaláltuk Attiláékat odabent, jobbnak láttam hazamenni. Elment a kedvem az egész estétől, csak egy csendes, ismerős zugra vágytam, ahol átgondolhattam az eseményeket. Nem szerettem volna, hogy Robi hazakísérjen, holott felajánlotta. Nem makacskodott, hát persze, neki egy nem is bőven elég volt. Attilát viszont sehogy sem lehetett lerázni, hazakísért, aztán visszament, és ezért egyáltalán nem hibáztattam.