Búcsúzóul örökké (2. rész) - 3. fejezet

Sziasztok!

Megjöttem a frissel. :) Annyit mondok róla: mozgalmas lesz. ;)

Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentet Pilgrimnek, a szavai óriási löketet adtak nekem, nagy szükségem volt rá. Ha olvasod ezt, a legjobbkor találtál meg, és köszönöm! :)

Mindenki véleményét szívesen veszem, legyen az negatív vagy pozitív.

Ha kíváncsiak vagytok rám, akkor keressetek meg más platformokon is, például itt, a Facebookon, éppen játék van nálam. :)

Jó olvasást, szép vasárnapot!

Azt hittem, hogy teljesen véletlenül kerültem le a végzősök buliját követő hétfő reggel a kávéautomatához, de amint összekapcsoltam a pontokat, egy nagyon is szándékos terv rajzolódott ki előttem.

Minden úgy kezdődött azon a reggelen, hogy Kriszti megkért, hozzak neki egy krémcsokit, és meglepetésemben majdnem visszafordultam, amikor Robit láttam lent szobrozni az automata előtt. Én hamarabb szúrtam ki őt, mint ő engem, ezért gondoltam úgy, hogy még felvehetem a nyúlcipőt. Zsebre vágott kézzel álldogált, gyakran nézegetve körbe, pontosan úgy, mintha keresne valakit. Aztán meglátott, és szelíden elmosolyodott. Ezek szerint tényleg keresett valakit – engem. Megtettem az utolsó métereket is, visszanyelve legalább tizenhat gombócot a torkomból. Ha ez így megy, el fogom hányi magam mindenki előtt.

Amíg bedobtam az aprót, és vártam, hogy teletöltődjön finom, cukros, meleg itallal Kriszti műanyagpohara, váltottunk néhány szót. Nagyon lazának akart tűnni, mikor megkérdezte, hogy „mi a helyzet?”, mire én szintén hasonló stílusban rávágtam, hogy „minden tré ezen a reggelen”. Elkerekedett a szeme, majd elnevette magát, és elővette a bűnbánó arcot a „figyelj, Blanka” kezdetű szöveggel, de én nem akartam végighallgatni. Kivettem a poharat az automatából, majd elnézést kértem, hogy nincs több időm beszélgetni vele, mert szeretném átnézni még a jegyzeteimet óra előtt. Megértően bólintott, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kellemetlenül érte volna a visszautasítás.

Megfordultam, és nyílegyenesen a lépcső felé vettem az irányt, amikor valaki ismét megállított. Kedvem lett volna elküldeni az egész világot oda, ahová gondoltam, de a jólneveltségem mégis diadalmaskodott az utolsó pillanatban. Peti volt, meg egy ismeretlen srác, akit a pénteki LégyOtt!-on is láttam. Hamar kiderült, hogy Olivérnek hívták, most iratkozott át a Petőfibe, és Peti szeretett volna bemutatni minket egymásnak. Csak azt nem tudtam, miért. Az utóbbi időben vele sem beszélgettem, a haverjaival meg pláne, így nem volt világos, hogy ennek a gesztusnak mi volt az értelme. Mindegy, hallgattam a kételyeimről, és mosolyogva kezet ráztunk Olivérrel.

– Már akkor szerettem volna bemutatkozni – szólalt meg ekkor újdonsült ismerősöm mély, rekedt hangján. – Csak nem akartalak megzavarni.

Peti magunkra hagyott minket, Olivér pedig elég bátran nézett végig rajtam, a szeme pajkosan csillogott hozzá, és veszettül mosolygott. Ó, igen, a szeme... Ez volt az, amit először kiszúrtam: hatalmas, sötétbarna szeme volt, amellyel azt gondoltam, a lelkemig lát. Az igaz, hogy barnaszemű emberből élt a legtöbb a világon (mi is azok voltunk a bátyámmal), ami sokakat átlagossá tett, viszont a barna szemnél, a sötétbarna, ragyogó szemnél, amelybe ha az ember belenézett, beleszédült, nem létezett szebb. Nos, ennek a fiúnak pont ilyen volt.

Egyetlen pillanatig mérlegeltem, mielőtt cselekedtem volna. Egy pillanat hihetetlenül rövid idő, mégis annyi mindent gondoltam át alatta, hogy azt egy matekdogánál megirigyeltem volna. Előttem volt a rosszfiú, szakadt farmerban, bakancsban és fekete Sex Pistols pólóban, amely alól a bal karján kikandikált egy tetoválás, mögöttem viszont a szőke hajú, kékszemű srác, aki kívülről a jófiúnak tűnt, viszont úgy bántott engem, ahogy arra az igazi szívterroristák is büszkék lehettek volna. Elmosolyodtam, és közelebb léptem Olivérhez, megkérve, hogy húzza fel a pólója ujját, hadd nézhessem meg a tetoválását.

– Ez egy kínai sárkány – magyarázta, miközben az arcomat figyelte. Az ábra finom vonásokkal és árnyékokkal egészen a válláig tekergett. – Többek között császári jelkép is.

– Ezért varrattad magadra? – néztem fel a szemébe magabiztosan. Tudtam, hogy a látszat sokszor csal, nem kell elhinnem róla, hogy veszélyes, csak mert máshogy néz ki, mint a többiek. Ez nem jelentett semmit azon kívül, hogy ő így fejezte ki magát, a stílusát. Az, aki igazi félelemre adott okot, álruhába bújt, és a hátam mögött sunnyogott. – Mert annak érzed magad?

Eddig csak a jófiúk mosolyához voltam szokva, és Olivéré egyáltalán nem olyan volt. A jófiúk mosolyától az ember lánya dalra szeretne fakadni, és örök szerelemről énekelni, de Olivérét látva őrültségeket akar tenni, kirobbanni. A vonzó mosoly veszélyes fegyver.

– Nem – ingatta a fejét, aztán visszahúzta a karjára a pólóját. – Több dolgot is szimbolizál.

A jelzőcsengő vetett véget a kellemes beszélgetésünknek, és ezt kifejezetten bántam. Nem sokkal korábban még rohanni akartam, de az az igazság, hogy Robi elől. Arra még véletlenül sem számítottam, hogy útközben egy olyan fiúba botlom, akinek élvezni fogom a társaságát

Megbeszéltük, pontosabban Olivér azt ígérte, hogy megkeres majd valamelyik szünetben, csak úgy, hogy dumcsizzunk. Miért is ne? Az alatt a három perc alatt, amit körülbelül egymás társaságában töltöttünk, feltöltődtem energiával. Olivérből sugárzott a jókedv, az élet, nem tudtam úgy ránézni, hogy ne támadjon mosolyoghatnékom. Karizmatikus személyiség? Á, dehogy! Miután elköszöntünk egymástól, még egyszer az automata felé pillantottam, de már nem állt előtte senki.

„Veled meg mi történt?” – firkálta fel a füzete szélére Kriszti, amikor belépett a matektanár a terembe, és csendre utasított minket. Nem sokkal előtte futottam be én is, sietve, és közben a pohárral egyensúlyozva, nehogy leöntsem magam. Visszaírtam neki, hogy semmi, később megbeszéljük, de láttam rajta, hogy alig bírja kivárni, mikor lesz már az a később. Mondanom sem kell, gyötrelmesen telt el a matek.

– Azt hittem, csak krémcsokiért mentél – tolt le rögtön barátnőm, amint tiszta volt a teremben a levegő. – De a Széchenyi automatájáig?

Ő viccelődött, de én összevont szemöldökkel, komolyan néztem rá. Választ akartam kapni, hogy miért is küldött le engem, amikor tudta, hogy mennyire nem akartam Robival találkozni. Többet nem engedem a közelembe, ha kell, távoltartási végzést íratok Attilával. Bár, nem tudom, hogy a bátyám mennyire értékelné az ötlet, de mindegy is. A lényegen nem változtatott: többet semmit sem akartam Robitól. Hiába támadt fel az idegességszörny, amikor megláttam, próbáltam nem foglalkozni vele. Lehet, hogy gyerekes taktikát választottam azzal, hogy még beszélni sem voltam hajlandó a történtekről, de minden lehetőséget el akartam kerülni, hogy újra bánthasson. Még egyszer nem kerülhetek olyan mélyre, mint akkor, télen. Még egyszer nem lehetek annyira kiszolgáltatott, még egyszer nem engedhetem összekarmolni a lelkemet.

Kriszti esküdözött, hogy nem volt szándékos az akció, de valamiért nem hittem neki. Olyan furán nézett. Meg különben is, nem hazudott valami ügyesen.

Olivér a harmadik szünetben tényleg megjelent a termünk ajtajában, amitől persze olyan csend támadt, hogy vágni lehetett volna. Felálltam a helyemről, ami csak mélyítette a megrendülést, és odasétáltam hozzá. Hallottam, hogy az osztálytársaim sutyorogni kezdenek, majd újraindult az élet, a beszélgetés, mi pedig kimentünk a folyosóra.

– A császár személyesen? – érdeklődtem kuncogva.

Robi és Ádám a termük ajtaja előtt szobroztak, aztán erősen meglepődtek, amikor megláttak minket. Meg Attila is. Elkerekedett a szeme, még el is hallgatott, pedig az nála ritka pillanat, de nem zavarta meg a diskurzusunkat. Szerencséjére.

Olivérrel a folyosónk végén lévő fizikaterem elé sétáltunk, amely két lapos lépcsőfokkal magasabb volt a folyosó szintjénél. Leültünk, aztán összeszedve a bátorságomat, felé fordultam. Eddig a vagány csajt játszottam, és tetszett a szerep. Voltam már a félénk lány a szomszédból, a lelki szemetes, valamint a bokszszák is, amit kényükre püfölhettek mások. De most kősziklának éreztem magam. Vagány kősziklának.

– Én még azt sem tudom, melyik osztályba jársz, ez így nem valami fair.

– Jól van – bólintott Olivér. – A bátyád évfolyamtársa vagyok. És a szöszié is, nyilván. Most iratkoztam át ide, mert az előző sulimban nem láttak már szívesen.

– Honnan tudsz te...? – akadt el a szavam egy pillanat alatt. Talán mégsem voltam kőszikla.

– Attiláról vagy a szőkéről?

– Még a testvérem nevét is tudod, nem semmi – bólintottam, újra összeszedve a lelkierőmet. – Jó kémeid lehetnek.

– Peti elég sok mindent elmesélt, igen – mosolyodott el, megvonva a vállát. – Attiláról tőle hallottam, a kis barátod meg... eddig kétszer találkoztunk, és mindkétszer együtt voltatok. Nem véletlenül.

– Háromszor – javítottam ki. – Ez a harmadik.

– Óh, igen, és most is itt van.

A termük felé pillantottam, ahol ott álltak mind az öten, beszélgetve, olykor felénk pillantva. És rólunk beszélgettek. Nem lehettem biztos benne, de erősen sejtettem. Ezek a fiúk sokkal pletykásabbak voltak nálam is, szóval tuti, hogy Olivér volt a téma köztük. Ha hazaértem, majd jól megkapom Attilától a dolgot, de kőszikla lévén, cseppet sem izgatott.

Teljes testemmel Olivér felé fordultam, miután elszakítottam a pillantásomat a fiúktól, és engedve a kíváncsiságomnak, feltettem egy újabb kérdést. Egy másik fiúval szemben ezt soha nem tettem meg, talán ez volt a baj. De az a másik fiú sem volt soha ennyire őszinte velem, mint ő itt, öt perc leforgása alatt.

– Hogy szúrtál te ki pont engem?

– Tetszett a ruhád pénteken – nevetett fel mély, torokhangján.

Zavarba jöttem, méghozzá baromira, és az arcomat elöntötte a pír. Próbáltam elfordulni tőle, és a kezembe rejteni, de észrevette. Kábé, annyira volt láthatatlan, mintha egy nagy bőgőmajom közeledett volna a lépcsősor felől. Viszont amivel még inkább meglepett: nem tette szóvá. Könnyen tetézhette volna még a zavaromat, de nem tette meg. És ez annyira jó volt! Pozitívan érintett az őszintesége, bár egyelőre nem találtam ki, mit is kezdhetnék vele. Ültünk néhány percig egymás mellett, és sejtettem, hogy közeledünk a szünet végéhez.

– Nem is ismersz engem – mondtam hirtelen, mire felkapta a fejét.

– Ezen próbálok változtatni. – Beletúrt a majdnem fekete, rövid, oldalt felnyírt, felül hanyagul összekócolt hajába, ami elég sikkes mozdulatra sikerült. Majd feltett néhány olyan kérdést, amelyekre egyáltalán nem számítottam abban a helyzetben: – például, mi a kedvenc filmed? Vagy ki a kedvenc színészed? Hol élnél a legszívesebben, ha elutazhatnál bárhová? Mi az az öt dolog, amit a szobádból magaddal vinnél? Mi lett volna a neved, ha fiúnak születsz? – sorolta.

– Tényleg ilyenek érdekelnek? – mosolyogtam vissza rá. Ilyet még soha, egyetlen fiú sem kérdezett tőlem. Sőt azt, hogy mi lett volna a nevem, ha fiúnak születek, még egy lány sem.

– Valahol el kell kezdeni. De bedobhatlak a mély vízbe is, ha szeretnéd.

Felhívás keringőre. Egyértelmű. Még szélesebbre húztam a mosolyt az arcomon. Lehetetlen lenne választ adni azokra a kérdésekre, hogy vajon Olivér meddig lesz részese a napjaimnak, illetve milyen szinten lesz az, de egyvalami így, néhány óra ismeretség távlatából is tuti biztosan kijelenthető: nem fogok unatkozni mellette.

– A Vissza a jövőbe trilógia és a Bakancslista, Sir Anthony Hopkins és Jack Nicholson. Spanyolországban élnék; és a kispárnám, a hajkefém, a kedvenc könyvem, egy családi fotó és egy tábla csoki. A nevem pedig... Dénes lett volna.

Az élet maga volt a tökéletes példa arra, hogy néha azok az emberek voltak ránk a legjobb hatással, akikről a legrosszabbat feltételeztük.

Másnap én kérdeztem Olivért a fizikaterem előtt ülve, ő pedig őszintén válaszolt. Érdekes volt ez a kérdezz-felelek játék köztünk, csak hajlamos voltam túlzásokba esni. Például, amikor egy perc alatt tizenhárom kérdés bukott ki belőlem, az egy kicsit lesokkolta. Az ilyen helyzetek elkerülése végett találta ki azt, hogy állítsunk fel egy felső kérdéshatárt, amit nem szabad átlépni. Ez tíz kérdés per napot jelentett, és én már tizenhatnál jártam, amikor azt is hozzátette, hogy aki túllépi, kap egy, a másik által kiszabott feladatot, amit azon nyomban végre kell hajtania. Fogtam a fejemet, hogy úristen, mibe keveredtem?, de eszem ágába se jutott meghátrálni, élveztem ezt a különös játékot. Őszinte volt, spontán és vicces, valami egészen elképesztő, hihetetlen módon hozta vissza a jókedvemet a színtelen hétköznapokba.

Az első büntetésem az volt, hogy le kellett nyomnom egy fekvőtámaszt a folyosón. Pardon, a tömött folyosón. Éreztem, hogy a körülöttünk lézengők figyeltek, különösen a bátyámék, de magasról tettem rá, és nevetve végrehajtottam a feladatot, majd a kezemet leporolva Olivér felé fordultam.

Egyébként megérte, hogy túlléptem a keretemet, mert így jó néhány olyan információval gazdagodtam, amit még csak nem is sejtettem volna. Volt egy húga, hároméves, Tamarának hívták, és ő imádta. Szeretett focizni és focit nézni, kedvenc csapata a Barcelona, továbbá gitározott. Vagy azt, hogy volt egy rövid időszak az életében, amikor elszökött otthonról, és két hétig nem ment haza, akkor tetováltatta magára a sárkányt is. Kendőzetlenül beszélt erről, hogy nagyon összeveszett a szüleivel, a haverjainál lakott, nem járt be a suliba, de aztán egyik reggel felébredt, és megkérdezte magától, hogy mit művel. Hazament, és elölről kezdett mindent. Felépítette újra, amit lerombolt. Csodáltam őt ezért, egyszerűen csodáltam. Tudta, hogy elrontotta, és soha egy pillanatig nem szégyellte, hogy hibázott. Tisztában volt a tettei súlyával, vállalta érte a következményeket. Mindezt tizennyolc évesen.

Olivér bátor volt, talán ezért is gyakorolt rám akkora hatást. Egyszerűen bemutatott a világnak. Nem hazudott, nem játszotta meg magát, ő nem ragasztott művigyort a képére. Azt mondta, hogy: hé, ez vagyok én, és akinek nem tetszik, keresse meg az „exit” feliratot. Akkor mosolygott, amikor oka volt rá, de azt is kimutatta, ha egy-egy nap még az élettől is elment a kedve. Nem terrorizált érzelmileg, nem befolyásolt, és nem akart megváltoztatni, de ezt elvárta tőlem is. Ha kérdeztem valamit, válaszolt. Ha eszébe jutott valami, elmondta.

Ami pedig mindennél fontosabbnak bizonyult az információtengerben: törődött velem. Minden reggel ott várt az aulában egy asztalnál, nekem adta a csokija felét, segített a matekban, mert ahhoz nagyon értett, és megmutatta, hogy milyen zenét hallgat, holott arra különösen háklis volt. Egy héten keresztül minden egyes szünetet együtt töltöttünk, a kicsöngetéstől a becsöngetésig, a terem előtt várva a másikat. Idiótaságokat műveltünk a folyosón, például, amikor egyszer ő lépte át a kérdéshatárt, az volt a büntetése, hogy kiabálva kellett indiánszökkenésekkel végighaladnia az elsőn. Folytak a könnyeim a röhögéstől, de ő teljesen komoly arccal vitte véghez az akciót. Csodálkozik bárki is, hogy megkedveltem? Nagyon rövid idő alatt adott olyasmit, amire nagyon nagy szükségem volt. Régebben megfogadtam, hogy még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát, és nem engedek közel magamhoz senkit, de ő ezt is elfeledtette velem. Hirtelen ott álltam egy új élet küszöbén, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az én középső ujjam is a magasba emelkedik, kifejezve a véleményemet a világról.

Olivér egyszer azt mondta nekem, hogy mindenki életében eljön az a pillanat, amikor még tetvesül fiatal ahhoz, hogy fontos döntéseket hozzon, de kénytelen megtenni. Aztán valami megváltozik benne, mert utána jön a többi kegyetlenül nehéz döntés, egymás után, de már nem olyan, mint először volt. Valamivel könnyebb, és ő ezt azzal magyarázta, hogy azért, mert abban az első döntésben mindenki felnő, csak eltér az a pillanat, amikor erre rádöbben.

Én akkor jöttem rá, amikor egy reggelen a büfénél állva megláttam Robit, amint egyedül sétált a tornaterem felé. Nem történt semmi, ő talán észre sem vett engem, de én akkor már tudtam, hogy elengedtem őt. És tényleg tetvesül nehéz volt.

Nevezzük csak A.-nak, mert annyira idegesít, és undorodom tőle, hogy még a teljes nevét sem vagyok hajlandó használni. Ember- és állatszerető létemre mondtam azt, hogy olyan személyeknek, mint A., létezniük sem lenne szabad.

Volt egy osztálytársam, aki már az első hetekben elérte azt a viselkedésével, hogy megutáljam. És nemcsak én, sokan mások is. Ez a fiú beképzelt volt, bunkó, ocsmányul beszélt a tanárokkal, pofátlan és szemtelen, plusz állandó megjegyzésekkel idegesített minket. Szerencsére sokat hiányzott, ki tudja, milyen sötét ügyekbe keveredett bele, ezért jó párszor élvezhettük a hiányát.

Mindig arra neveltek, hogy ne ítélkezzek, ne írjak le senkit, és nem is tettem ilyesmit, amíg meg nem ismertem őt. Már a puszta látványa elérte nálam azt, hogy felidegesítsem magam. Mindezt tetézte, hogy direkt szórakozott velünk: Krisztivel és velem. Állandóan záporoztatta a sértő megjegyzéseit, majd azt gondolva magáról, hogy diadalt aratott, kajánul röhögött. Volt, hogy az óra közepén. Esküszöm, hogy próbáltam megkedvelni, az elején. Alapjáraton intelligens volt és sokszor humoros, viszont többnyire elviselhetetlen.

Egyszer azonban túlment minden határon. A nagyszünet előtt megbeszéltük Krisztivel, hogy lemegyünk az udvarra, és röplabdázunk egy kicsit, de kicsengetés után nekem még át kellett szaladnom Attilához, mert lemerült a telefonja, így kölcsönkérte az enyémet. Siettem lefelé a lépcsőn, hogy ne várakoztassam meg Krisztit, így alig hallottam, amit A. és a bandája mondott neki, amikor elhaladtak mellette. Először fel sem kaptam a fejem, mert már megszoktam, hogy levegőnek nézem, de amikor néhány másodperccel később felfogtam a Krisztire tett megjegyzés értelmét, hirtelen a gengszterbanda után fordultam. Felindulásból, hangosan és jól érthetően A. után kiabáltam, amire megfagyott a levegő az aulában.

– Hogy mit mondtál?

Megállt és megfordult, miközben leereszkedően, gúnyosan mosolygott rám. Nem érdekelt, hogy fiú, és mennyivel magasabb/erősebb, meg hogy többen voltak, úgy éreztem, képes lennék letépni a fejét is. Zsebre dugta a kezét, és az arckifejezéséből már láttam, hogy mondani készült valamit, ezért óvatosan kihúztam magam. Kriszti mögém lépett, nem szólt egy szót sem, de éreztem rajta, hogy rettentően ideges. Én is az voltam.

– Na, tessék, itt a másik is. Képtelen lennél egyszer úgy elmenni mellettem, hogy befogd a szádat?

Ennyi? Pusztán ennyire telt attól az embertől, aki hónapok alatt számtalanszor keserítette meg az osztályunk, a tanári kar, és az egész suli életét? Rajtam volt a sor, hogy magabiztosan elmosolyodjam. Csakhogy mielőtt bármit szólhattam volna, Olivér és Attila toltak félre A. elől. Észre sem vettem, mikor jelentek meg a színen, pláne együtt! Elnéztem mellettük, és megláttam Petiéket és Hunorékat a lépcső alján: mindenki minket figyelt.

– Hogy beszélsz te egy lánnyal? – kérdezte Attila idegesen, hangosan, amitől összerezzentem. Nem hiányzott a balhé, ezért óvatosan a karja után nyúltam, miközben azt suttogtam, hogy nincsen baj, hagyja inkább az egészet. Mert az az igazság, hogy A. nem ért annyit, hogy bármelyikünk bajba kerüljön miatta.

– Ja, hogy ez egy lány? – röhögött fel A. idegesítően. Engem nem sértett meg vele, mert tisztában voltam az agyi képességeivel, de a fiúk rögtön ugrottak rá. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy Olivér, ne!, ő már ott is állt A. előtt, közvetlen közelről nézve a szemébe. Azt gondoltam, hogy meg fogja ütni, de nem tette meg.

Infóbácsi kanyarodott ki a terme folyosójáról, és mielőtt a fiúk közé állhatott volna, Olivér jól hallhatóan, maró gúnnyal és megvetéssel a hangjában ennyit szólt A.-nak:

– Patkány.

Mindenki hallotta, és mindenki egyetértett vele. Oli hátrébb lépett, egyenesen Attila és a fiúk mellé (akik időközben mellénk álltak), mielőtt Infóbácsi az igazgatóiba tessékelte volna.

Úgy, csapatostul mentünk ki az udvarra, majd miután elfoglaltunk egy padot, Attila leguggolt elém, és megkérdezte, minden rendben van-e. Úgy is volt, mert időközben lassan kezdtem megnyugodni, és egy biztató bólintás után Kriszti felé fordultam. Nem szólt semmit, csak nézett rám. Később azt mondta halkan, hogy köszöni. Pedig nem kellett volna.

Miután leállítottam a fiúkat a „hogyan kapjuk el A.-t suli után” kezdetű terveik szövögetéséről, félrevonultam Olivérrel, mert neki külön meg akartam köszönni. Természetesen Attilának is, de őt majd egy büféből hozott csokival engesztelem ki.

– Elmondom majd a többieknek is, de a te figyelmed külön szeretném felhívni rá: erről többet nem szeretnék hallani. Sőt, folytatása se legyen. Megoldható? – néztem fel rá, mikor megálltunk.

– Nehéz lesz megállni, de ha ezt szeretnéd... Viszont én is mondok valamit. Ha még egyszer bármi hasonló fog történni, nem fogom megállni szavakkal. Gyűlölöm az ilyeneket. Mennyit képzelnek magukról? Tehetne egy szívességet, és elhúzhatna a...

– Jó, oké, oké! – szóltam közbe gyorsan, mielőtt Olivér teljesen kifakadt volna. Nem volt egy kimondottan nyugis típus.

– Úristen, hogy féltettelek! – vallotta be aztán, miközben a jobb keze az arcomra simult. Hirtelen elfelejtettem mindent, csak a felém közeledő arca maradt, meg a gondolat, hogy pillanatokon belül a száját az enyémen tudhatom... Én is közelebb hajoltam, de akkor egy hang állított meg minket: Attila kiáltotta a nevemet a pad mellől. Gyorsan odakaptam a tekintetem, mindenki ott állt, és minket figyelt. Szuper.

– Asszem, nincs kész a matekházim – nevetett fel halkan Oli, és elengedte az arcomat. – Később találkozunk, és addig vigyázz magadra! – Egy finom, alig érezhető puszit nyomott a homlokomra, majd bement a hozzánk közelebb lévő ajtón. Visszaindultam a többiekhez, akik továbbra is egy csapatba verődve vártak (és fixíroztak!) engem. Még szuperebb.

Az incidens után egy hétig A. nem jött suliba, majd örömhírként terjedt el a tény, hogy fegyelmi eljárást indítottak ellene, és „elbocsátották az intézményből”. A valódi okát nem tudtuk meg, mindenki másra tippelt, de a legvalószínűbb, hogy annyi volt már a rovásán, hogy az igazgatóság jobbnak látta megtenni ezt a lépést. Valamilyen szinten sajnáltam, sőt inkább szántam A.-t, mert biztos volt valami oka annak, hogy olyan ember lett belőle, amilyen. Mindazok ellenére, amit velem és másokkal szemben elkövetett, én szívből kívántam neki, hogy szép élete legyen. Csak valahol tőlem távol.