Búcsúzóul örökké (2. rész) - 4. fejezet

2014. november 9.
Mint mindig, most is jó olvasást kívánok ;)
Nilla

Attila kiselőadása a fiúkról (komolyan, nevetnem kellett), nem késett sokat. Egyik délután arra értem haza, hogy a teraszon ült, némán nézve maga elé, aztán amikor meglátott, kihívott engem is. Leültem vele szembe és vártam, hogy elkezdje, de tudtam, mi fog következni. Nem is csalódtam.
Huszonhat percig magyarázott arról, hogy ha az ember rossz társaságba keveredik, akkor milyen nehéz onnan kikerülni. Beleszőtte azt is, hogy okos lány vagyok, ne hagyjam magamat befolyásolni. Szerintem, ha tudta volna, hogy ki és hogyan befolyásolt engem, kitért volna a hitéből. Mindegy, ez továbbra is fájó pontja volt az életemnek, eszem ágába sem jutott felvilágosítani róla. Aztán tíz percig azt ecsetelte, hogy Olivér mennyire szemtelen, arrogáns és tetoválása van! Pedig Attila régebben nem volt ilyen, esküszöm. Szerettem volna tudni, hogy pontosan ki és mivel tömte tele a fejét, bár tippjeim akadtak. Miután, úgy tűnt, hogy a végére ért a szónoklatának, előadtam az én álláspontomat is. Ez már közel sem tetszett neki annyira, mint az ő része, de nem is vártam mást. Lehet, hogy gyerekesen viselkedtem, ami általában nem jellemzett engem, de akkor kijöttem a béketűrésből. Zavart, rettenetesen zavart, hogy nem tartotta tiszteletben az akaratomat, hogy megkérdőjelezte a döntésemet. Elsírtam magam. Ott, előtte. Ilyen legalább öt éve nem történt, de nem tudtam visszafogni magam. Én csak megértésre vágytam, semmi többre. Távol állt tőlem a hisztéria, mióta Olivérrel lógtam együtt, még komolyabban láttam a dolgokat. Noha mindig is büszke voltam arra, hogy tizenhat évesen érettebb voltam a koromnál, mellette sok dolog új értelmet nyert.
Attila leült mellém, de nem szólt semmit, némán ölelte át a vállamat. Igyekeztem összeszedni magam, minél gyorsabban, de amint a testvérem vállára hajtottam a fejemet, a sírásom zokogássá fajult. Nem tudnám megmondani, mi történt. Valami elpattant, kiborult, elszabadult. Addig ültünk így, amíg meg nem nyugodtam. Sokáig tartott, és Attila pólója tiszta könny lett, de akkor sem szólt semmit. Nézett rám a barna szemével, csak nézett, és én tudtam, hogy történjék akármi, ő mellettem fog állni, nem számít, mennyire fel van háborodva. Testvér. Jóban-rosszban. Mindig. Örökké.
Előszedtem a garázsból a röplabdámat, és olyan erővel ütögettem, hogy megfájdult tőle a kezem. Ki kellett adnom a maradék feszültséget, amit a könnyeim nem semlegesítettek. Jólesett az erőkifejtés, még a tenyerembe hasító fájdalom is. Aztán, amikor bealkonyult, elmentem futni. Tettem egy nagy kört a környező utcákban, addig rohantam, amíg a lábam bírta. Nem volt célom, konkrét elképzelésem, semmim. Csupán azt a belső parancsot teljesítettem, ami arra ösztönzött, hogy kerüljek még messzebb, hogy hajtsak még keményebben, hogy fáradjak ki, amennyire csak tudok.
Mire hazaértem, már remegtem a kimerüléstől. Három értelmes mondatot nem tudtam anyuval váltani, annyira kikészültem. Letusoltam, aztán bezuhantam az ágyba, még csak nem is vacsoráztam, mert annyi erőm nem maradt, hogy egy kanalat felemeljek. Testi-lelki mélypont. Ez kellett ahhoz, hogy újra fel tudjak állni.

Egyszer volt, hol nem volt, kezdhetném akár így is, de az az igazság, hogy ami velem történt, az sokkal izgalmasabb, mint a mese a három királyfiról, vagy a kifogott aranyhalról. Még az Óperenciás tengeren túlra sem kell menni hozzá, elég a Petőfi gimi aulája. Ott történt ugyanis, hogy Olivérrel a büfénél álltunk sorba, mert mindketten Richter skálán mérhető erősségű csokiéhséget tapasztaltunk magunkon, amikor egy végzős srác, aki Petiékkel lógott általában, odalépett hozzánk beszélgetni. Vagyis inkább csak Olivérhez, hozzám igazság szerint nem is nagyon szólt, de nem bántam. Oli mögöttem állt, és amíg valami számomra ismeretlen bandáról beszélgettek a sráccal, egyszer csak éreztem, hogy a tenyere a csípőmre simul. Nem volt durva a mozdulat, vagy tolakodó, sőt pontosan oda passzoló. A keze tökéletesen beleillett a derekam ívébe, mintha direkt úgy formáztak, gyúrtak volna meg minket, hogy az annak a pillanatnak a varázslatát szolgálja. Már azt sem hallottam, hogy a fiúk miről beszélgettek, nem figyeltem arra sem, hogy mennyit haladt a sor előre, vagy hogy hány percünk maradt még a szünetből, egyszerűen nem érdekelt semmi, csak Olivér testemhez érő keze, a tudat, hogy szorosan a hátam mögött állt, az illata, amely állandóan körbeölelte, és amelyet akkor hirtelen megéreztem. Ő ott volt nekem, és ez abban a pillanatban olyan világossá vált, mint amilyen a kémiaházim sosem lesz, pedig szeretném. Egyszer csak ott álltam a büfésnénivel szemben, Olivér keze pedig lassan lecsúszott a csípőmről, és mintha kábulatból ébredtem volna, újra színes és hangos lett a világ. Elködösült aggyal, veszélyesen idióta arckifejezéssel sikerült kinyögnöm, hogy „egy Snickerst kérek, köszönöm”, és végtelenül boldog voltam, hogy Olivér a hátam mögött állt, és nem láthatott. A srác időközben lelépett, és miután mindketten beszereztük az édességadagunkat, felmentünk az elsőre, és leültünk a szokásos helyünkre, a fizikaterem előtti lépcsőre. A bátyámék is kint álltak a folyosón, de nem közvetlenül az ajtajukban szobroztak, ahogy általában szoktak, hanem néhány méterrel arrébb, közelebb hozzánk. Attila vetett felénk egy gyors pillantást, látszott rajta, hogy próbált rezzenéstelen arcot vágni, de kívülről nem úgy tűnt, mintha ez az elképzelései szerint sikerült volna.
Olivér, miután lenyelt egy falat csokit, előhúzott a táskájából egy füzetet, a matekot, majd találomra kitépett a végéből egy lapot, és hajtogatott egy repülőt.
– Neked csináltam – mondta, miközben átnyújtotta a repcsit. – Még repülni is tud.
– Nem mondod? – mosolyogtam rá szélesen. – Még jó, hogy a repülőd repül.
Felvonta a szemöldökét, és úgy nézett rám, hogy abból már tudtam, valami igazán olivéres megjegyzés következik. Ezeket szoktam általában jól megszívni, ilyenkor jönnek az őrült feladatok, meg az, hogy mindenki kettyósnak néz a folyosón.
– Szerintem te még ilyet sem tudsz.
Na, megmondtam.
– Fogadjunk, hogy az enyém is repül – néztem mélyen a szemébe, és éreztem, hogy az idegességszörny ásít egyet a hasamban. Felébredt.
– Fogadjunk.
Megráztam a kezét, aztán előkotortam a magyarfüzetemet, és az utolsó órai jegyzetemhez lapoztam, ami nagyjából ennyi volt: „Balassi valami... Bor... Katona... valami...” Címszavakban jegyzeteltem, a tanárok is ezt a módszert javasolják. Gondoltam, hogy erre magamtól is emlékezni fogok, ezért egy jól irányzott mozdulattal kitéptem az oldalt, összegyűrtem egy gombóccá, és elhajítottam. A saját készítésű repülőm körülbelül hat-hét métert repült, majd egyenesen a bátyámék lába előtt landolt. Olivér hangosan felnevetett, majd elismerően bólintott egyet.
– Végül is, csak azt garantáltad, hogy szállni fog. Ügyes.
Összemosolyogtunk, aztán akaratom ellenére a gombócom felé néztem, amiért abban a pillanatban Robi hajolt le. Egy másodpercre nézett csak felénk, aztán elfordult, de az összegyűrt magyarjegyzetemet továbbra is a kezében tartotta. Nem bontotta szét, nem dobta ki, nem csinált vele semmit, csak fogta, és zavartalanul beszélgetett tovább Hunorral. Nem akartam nekiadni, de ha már így történt... Váljék egészségére.
A következő pillanat, amikor Olivér miatt éreztem, hogy megállt az idő, és csak bennem lüktetett a világ, az volt, amikor pénteken, a keringőpróba után egy félénk mosollyal az arcán megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem a szombat délutánt vele tölteni. Sejtettem én, hogy nem véletlenül kért meg arra sem, hogy keringőzzünk együtt. Hiába csak idén iratkozott át a Petőfibe, az osztálytársai, a nőneműek, kijelentették, hogy kötelező táncolnia, ő pedig engem kérdezett meg. Azzal magyarázta, hogy lehetnék „beugrós”, amíg nem találja meg az állandó partnerét hozzá, de mindezt olyan széles mosollyal tette, hogy egyből rájöttem, csak szórakozik velem. Rögtön rábólintottam, de szigorúan kimért stílusban, mondván, a beugrós szerepét elvállalom. Végül nemcsak, hogy beugrottam, de ott is maradtam.
Addig egyetlen közös, iskolán kívüli programunk volt, egyik nap a múlt hét végén, amikor suli után lementünk a főtérre, órákig üldögéltünk az egyik padon, és ő gitározott nekem. Nekem! A szerelmes lányregényeimen kívül (van, amiről képtelen voltam lemondani), nem tartottam magamat romantikus léleknek, de mégis az a délután volt életem egyik legszívhezszólóbb, legkedvesebb, legemlékezetesebb pillanata. Csak néztem őt, amint a keze lassan játszott a húrokon, kellemes zenét előcsalva ezzel a hangszerből. Olivér muzikális alkat volt, ügyesen játszott, és elmondása szerint, „kicsit még zongorázni is tudott”. Ha csak feleannyira, mint gitározni, akkor az is zseniális lehetett. Azt játszottuk, hogy ő elkezdett egy dalt, nekem pedig ki kellett találnom, melyik az. Az egyszerűbbeket, mint például a Smells Like Teen Spirit, a Smoke on the Water vagy a Snow, könnyen felismertem, ezután következett a nehezebb szint. Olivér csak nézett rám azzal a hatalmas szemével, és várta a válaszom, ami pedig nem érkezett meg. Erre megígérte, hogy hétfőn akkora CD-adagot hoz majd nekem, hogy egy hónapig hallgathatom. Hiába ellenkeztem, hogy a punkrock nem az én műfajom, nem tágított az elképzelése mellől.
Egy nem várt pillanatban a kezembe nyomta a gitárját, hogy próbáljak meg játszani rajta. Még azt sem tudtam, hogy kell fogni! Megmutatta. Óvatosan a húrokra helyezte a kezem, miközben finoman irányította, hogy érezzem, hogy is kell csinálni. Mivel tudta, hogy őrült nagy Republic-fan vagyok, megpróbálta megtanítani nekem a 67-es út elejét. Az első próbálkozásaim egyáltalán nem hasonlítottak rá, de úgy kábé, egy óra húsz perc gyakorlás után le tudtam játszani az első tíz másodpercet. Gyatra teljesítményt nyújtottam, de ő mégis büszke volt rám. Mintha az, amit tettem, csoda volna. Vagy mintha én magam lennék az. A szeme állandóan ragyogott rám, a kedves szavai pedig csak tetézték az összhatást. Olivér sokkal jobb volt hozzám, sokkal jobb volt nekem, mint amiről álmodhattam volna. A legjobbkor lépett az életembe, és a legjobbat adta.
A gitárlecke végén lejátszotta az egész dalt, noha kicsit átalakítva, az ő képére formálva, de így is gyönyörű volt. Az énekhangom egyébként kész horror, riasztgatásra alkalmas, de akkor mégis kedvem támadt énekelgetni. Mert minden olyan csodálatosnak tűnt. Miatta.
„Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok, egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok...”

Szombaton Olivér biliárdozni hívott. Akkor, amikor megkérdezte, hogy elmennék-e vele, meg később, otthon is, majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben. A szívem... a szívem újra működőképes lett. Nem tudom, pontosan mikor történt, hogy már nem a Robi elvesztése iránt érzett fájdalom pumpálta, hanem az Olivér iránt érzett kötődés. Valamikor, valahol, valami átfordult, megváltozott, felépített egy új világot bennem. Persze, amikor megláttam Robit a suliban, még éreztem valamit, tagadni is kár volna. De nem vágyakoztam utána, nem gyötört a kín, inkább sajnáltam az elvesztegetett időt. Jó lett volna beszélgetni vele, kikérni a véleményét, viszont ezt többet nem kezdeményeztem. Ő sem. Lezártam magamban, ő is lezárta. Sajnáltam, kicsit fájt még. Lehet, hogy neki is, de nem mutatta, ahogy én sem. Így ért véget a mi közös csodánk, hogy átvegye a helyét egy újabb.
Még hajszárítás után is éreztem a sampon illatát. Kiválasztottam egy kényelmes, de csinos ruhát, és ötvenedszerre is elmondtam anyának, hogy ne aggódjon, legkésőbb tízre, na, jó, inkább kilencre hazajövök. Ő is izgatott volt, akárcsak én. Az első hivatalos randi, egek! Ez nem semmi. Nem akartam őt kizárni az életemből, ezért sok dolgot megosztottam vele, Olivérről is meséltem. Kíváncsi volt rá, ezért megígértem, hogy egyszer majd bemutatom. Később elgondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy nem biztos, hogy egy okos, megfontolt ígéret volt, de anyát szemmel láthatólag feldobta. Mintha ő lett volna az én helyemben, önfeledten csacsogott, és tizenhatodszorra is ellenőrizte a ruhámat meg a hajamat. Világos felsőt, fekete blézert, farmert és topánkát viseltem, a hajamat pedig egy hajpánttal fogtam hátra. Ennél nem is lehettem volna átlagosabb, de kettőnk közül mindig is Olivér volt az, aki magára vonzotta a tekinteteket, és ez így is volt rendjén.
A suli előtt találkoztunk, ő már ott várt rám. Ahogy megláttam, újra szembesültem azzal, hogy mekkora hatást gyakorolt a hőháztartásomra: egyszer izzasztott a puszta pillantása is, máskor kivert a víz egy-egy megjegyzésétől. Miután váltottunk néhány szót (hogy utaztál, hogy vagy és társai), félig beharapta az alsó ajkát, úgy mosolygott rám, és egy zsebkendőből készített apró, fehér rózsát tűzött a blézeremre. Teljesen meghatódtam, vagyis inkább odáig meg vissza voltam tőle. Megkérdeztem, hogy ő készítette-e, mire félénken bólintott. Megköszöntem, és próbáltam olyan hálásan nézni rá, ahogy csak tudtam. Szerettem volna kifejezni, hogy ez az apró gesztus milyen sokat jelentett nekem, meg hogy ő maga is milyen sokat jelent.
Hosszú, sötét szempillái alól úgy nézett rám, mint aki belém lát, és tökéletesen tudja, mennyire zavarba jöttem.
– Akkor, izé... Mehetünk? – böktem ki nehezen. Hát, ez sem oldotta a feszültséget, csak még idiótábbnak éreztem magamat tőle. Olivér bólintott, aztán felém nyújtotta a kezét, hogy karoljak belé. Hihetetlen, mit kapunk egy angol úriember és egy vad punk-rocksztár keresztezéséből!
Sokféle tekintetben ő volt az első az életemben: ő hívott először randira, ő gitározott először nekem, és miatta biliárdoztam először egy kocsmában. Egy hangulatos helyet választott a város központjában, ami csendes volt, visszafogott. Két helyiségből állt csupán, az egyikben a bárpulttal, asztalokkal és csocsóval, a másikban pedig két biliárdasztallal. A falait bordóra festették, sok lámpa világította meg a tereket, és halkan szólt a Daughtry, Oli dúdolni is kezdte a September refrénjét. A pultoson és rajtunk kívül csak négy fiatal srác volt bent, akik csocsóztak a másik helyiségben. Amíg Olivér rendelt két forrócsokit, őket figyeltem, hangosan szidták egymást, meg a bevitt gólokat.
Amikor visszaértünk a biliárdterembe, Oli levette a pulcsiját, és kivillant a karján lévő tetoválás – ezeket a véletlen pillanatokat mindig is szerettem.
– Felkészültél? – kérdezte szemtelen vigyorral az arcán.
– Mire is kellett volna?
– Hosszú nap áll előtted. Egy csomó mindent meg fogok tanítani neked.
– Rendben – felálltam a helyemről, aztán én is levettem a blézeremet. A virággal díszítettet! – Legyen. De arra most felhívom a figyelmedet, hogy rossz tanítvány vagyok.
– Ugyan – még szélesebb lett az arcán a mosoly. – Csak a tanáraid voltak rosszak.
Válasz nélkül hagytam a megjegyzését, majd az asztalhoz léptem és nekitámaszkodtam, így figyeltem, ahogy Oli egy erős gurítással szétbombázta a háromszögbe állított golyókat.
– A csíkos az enyém, mert az ment el elsőnek. És most megint én jövök.
– Miért?
– Mert eltettem egy golyót. Ez a játék a profizmusomnak tökéletesen kedvez: akárhányszor elrakok egyet, újból én jövök.
Úgy történt, ahogy jósolta, egy újabb csíkos golyó landolt az egyik lyukban az asztal sarkánál. Ezután visszafogottan közölte, hogy most már direkt el fogja rontani, hogy adjon nekem is egy esélyt. Úgy is történt, annak a rendje-módja szerint, de egészen átrendezte az asztalt, és még annyi állásom sem maradt, mint az előbb volt. Bénáztam, hát persze hogy bénáztam, de nem akartam, hogy segítsen, mert számtalan olyan banális esetet láttam filmekben, amikor a fiú a lány mögé állt, hogy megmutassa, hogyan is kell jól játszani ezt a játékot. Olyan elcsépeltnek találtam, hogy meg sem akartam kockáztatni.
– Segítsek?
Na, ugye, megmondtam!
– Nem kell, köszi, magamtól kell rájönnöm.
– Ahogy gondolod.
Hagyta, hogy „magamtól jöjjek rá”, és magamtól jól el is rontottam. Nemhogy nem tüntettem el egyetlen teli golyót sem, el sem találtam! Két csíkos közé gurult a fehér, azokat koccantva. Olivér a szokásos, széles mosolyával megkérdezte, hogy tudom-e, ilyenkor mi a helyzet.
– Hadd találjam ki! Te jössz?
– Megint kétszer. Vagyis jönnék, ha lenne már elrakva színed. De mivel nincs, így...
– Óh! Ha ilyen kegyes ez a játék a bénákkal, akkor nem is akarok nyerésre állni.
Az egész délután hasonló ritmusban telt el. Jó volt vele. Sőt, több mint jó volt vele. Nem gondoltam és nem is akartam arra gondolni, hogy mással is lehetnék, vagy mással kellene lennem, mert Olivér volt az, akit magam mellett szerettem volna tudni. Ilyen egyszerű ez az egész: elérte nálam azt, hogy ne totojázzak egy kételyekkel teli burokban, ne akarjak mindent megfejteni, csak fogadjam el a dolgokat. És legfőképp azt, hogy ő is velem akart lenni.
A rosszfiú ellopta a szívemet, de cserébe kölcsönadta az övét, és ezzel az új helyzettel mindketten tökéletesen elégedettek voltunk. Azt kaptuk a másiktól, amire a legégetőbb szükségünk volt: bizalmat, megértést, szerelmet. Egymás legjobb, legtitkosabb barátai lettünk, szövetségesek egy életre, emlékkészítők. Amikor egy fáradt reggelen úgy léptem be a suli ajtaján, hogy még lélegezni sem volt kedvem, akkor Olivér rám mosolygott, ezzel visszaadva a hitem.
A biliárdozás után kereken egy héttel és három nappal megkaptam életem első csókját. Nem olyan volt, mint a könyvekben, annál sokkal jobb. Igaz, hogy a pillanatot nem nevezném filmszerűnek, és a feszültség sem hágott a tetőfokára, mégis csodálatos volt. Nekem csodálatos volt.
A suli előtt álltunk Krisztivel, élveztük az október eleji napsütést, az enyhe időt, egymás társaságát. Aztán megjött az unokatesója, akire vártunk, és Kriszti lelépett vele, én meg indultam volna hazafelé, de ekkor Olivér utánam kiáltott. Az ismerős, kedves hang hallatára rögtön megfordultam, így láttam, hogy Oli siet felém, táskája pántját hanyagul átvetve a vállán.
– Szeretnék mondani valamit – mondta mosolyogva, majd átszelte az utolsó, minket elválasztó métereket is, és hozzám hajolva megcsókolt. Olyan váratlanul ért a dolog, hogy a lábam gyökeret vert a betonba, az idegességszörny meg felvisított.
Olivér ajka finoman érintett, először csak óvatosan simított végig vele az enyémen, majd szinte másodpercre pontosan nyílt el az enyémmel, hogy életem első csókja kiteljesedhessen. Átöleltem a derekát, ő pedig a nyakamat, és sokáig így álltunk, majd amikor elhúzódott tőlem, lehelt egy könnyű puszit az orromra, és úgy mosolygott rám, ahogy még életemben nem láttam fiút mosolyogni. A karját teljesen körém fonta, közelebb húzott magához, átölelt, én meg a mellkasára hajtottam a fejemet. Hevesen vert a szíve. Majdnem pont olyan hevesen, mint az enyém. Ha valaha is kétségeim támadtak afelől, hogy mennyit számítottam neki, akkor ott véglegesen megszűntek.
Ő egy új világot jelentett nekem, s én egy új világot jelentettem neki.

A legelső csókom után két héttel és négy nappal bemutattam Olivért a szüleimnek, azaz „hazavittem” életem első fiúját. A családom döbbent arckifejezésének leírására, úgy érzem, nem léteznek megfelelő szavak. Anya az első sokkhullám után, úgy tűnt, szimpatizált Olival, Laci kedélyesen elbeszélgetett vele, láttam, hogy próbált jó fejnek tűnni, de Attila szörnyen viselkedett, arrogáns volt és nagyképű. Fájt a viselkedése. Hát persze hogy fájt! Szörnyen rosszulesett látni, hogy a testvérem nem fogadta el azt, akit választottam.
Miután túlestünk a családi ebéden és néhány kötelező körön (mivel foglalkoznak a szüleid? Van-e testvéred? Merre laktok? Mit szeretnél csinálni érettségi után?) és társai, elvonultunk Olival a szobámba. Éppen, hogy becsuktam magunk mögött az ajtót, amikor nevetve felém fordult.
– Imádni való volt anyukád, ahogy próbálta palástolni a döbbenetét. Nem egy ilyen srácot képzelt el melléd.
– Persze, mert ő várja a szőke, fényes páncélú lovagot – vontam meg a vállam. Igyekeztem kerülni ezt a témát, amennyire csak lehetett. Ezt a két világot, ezt a két fiút össze sem lehetett hasonlítani egymással: olyan felesleges próbálkozás volt, mint a selymes tejcsokoládét összemérni a keserű tortabevonóval. Olivér tovább nevetett, de láttam a szemén, hogy ott belül, a lelke mélyén zavarta ez a dolog. Az pedig, hogy őt ez bántotta, nekem esett rosszul. Hisz már összetartoztunk, mint a Kinder-csoki, meg a vigyorgó kisfiú a dobozon.
– Remélem, nem tervezed hidrogéneztetni a hajad miatta.
Megrázta a fejét, aztán leült az ágyamra, engem maga mellé húzva. A vállára hajtottam a fejemet, így erősebben éreztem a hajzseléje és a spraye keveredett fűszeres, férfias illatát.
– Tetszik a szobád. Olyan... csajos. – Tekintetét végigjártatta a halványlilára festett falakon, az azt borító, New Yorkot mintázó dekormatricán, a montázsokon, a puffon, ahol a ruháim szoktak heverni, az éjjeliszekrényemen, a földet seperő függönyön, végül a könyvespolcon. – Pedig nincs is benne semmi rózsaszín.
– Ez nem igaz! Van egy rózsaszín zoknim, csak elrejtettem.
Rázkódott a válla a halk nevetéstől, úgyhogy inkább felemeltem róla a fejemet.
– És mit csinálsz, amikor itt vagy, szóval, amikor nem vagy velem?
– Ez a kétfajta időszámítás létezik? Amikor nem vagyok veled, és amikor itt vagyok, ebben a szobában?
– Na, jó, ezzel megfogtál. Akkor kérdezem így: mit szoktál ebben a szobában csinálni, amikor nem mosogatsz, nem fürdőt takarítasz, nem a barátnőiddel plázázol, vagy nem velem vagy?
– Sokkal jobb! Szeretek olvasni. Zenét hallgatni és közben körmöt lakkozni. Vagy csak szörfölgetek a neten.
– Mit olvastál utoljára?
– Most én szeretnék kérdezni. – Pillantottam rá komolyan. – Meséld el, milyen a szobád.
Elterültem mögötte az ágyon, behunytam a szemem, a kezem meg összefontam a fejem alatt. Látni akartam magam előtt, amiről beszélt, és ehhez be kellett csuknom a szemem, hogy ne figyelhessem az arcát, mert akkor csak arra tudok koncentrálni.
– Szeretném hallani.
– Rendben. – Tudtam, hogy figyel. Közelebb is hajolt hozzám, így megint megéreztem azt az illatelegyet, ami annyira jellemezte őt. – A falak fehérek, a tér kicsi. Az ágyam vetetlen, szanaszét vannak dobálva a ruháim és a tankönyveim. Az ablakon sötétítő van, és legalább egy hete nem szellőztettem.
Ehhez még be sem kellett volna csuknom a szememet, anélkül is el elég jól el tudtam képzelni. Éreztem, hogy mellém telepszik, a karunk-lábunk összeért, amitől egy-kettőre megugrott a pulzusom.
– A fiókodban pedig pornóújságokat tartasz, ugye? – kérdeztem hirtelen, magamat is meglepve. Tanultam tőle, elég sokat. Például azt, hogy mindig mondjam ki, amire gondoltam, akármennyire is nevetséges/merész/hajmeresztő.
– Nem – felelte somolyogva. Ekkor már ránéztem, kíváncsi voltam a reakciójára. – Tévében jobban szeretem.
A saját kérdésembe nem pirultam bele, de ebbe a válaszba annál inkább. Ideje volt megtanulnom, hogy Olivérrel szemben nem nyerhettem pimaszsági párbajt, mert ahhoz valójában túl nyuszi voltam.
Egymással szemben feküdtünk az ágyon, a kezünket összefontuk, és nem szóltunk semmit, csak csendben néztünk, én pedig arra gondoltam, hogy először feküdt fiú az ágyamban (ha Attilát nem számoltam). Ott voltam tizenhat évesen (nemsokára tizenhét), az élet küszöbén, és tudtam, hogy ez a fiú, aki annyira más, mint én, mint bárki, örökre aláírta az életem térképét. Ezt a tintát nem lehetett semlegesíteni. Hosszú percekig meg sem szólaltunk. Csendben feküdtünk, néha el-elmosolyodtunk, és némán belezúgtunk egymásba.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon, nagyon, nagyon imádom. Csak így tovább és köszönjük, hogy írsz. :)

    VálaszTörlés
  2. Sziia. Egyszeruen imadom ahogy irsz nem tudom letteni a telefonomat annyira jo a masik tortenetedet is olvastam nagyon tetszett van valami kulonleges abban ahogy irsz megfogod vele az embereket.:) Nagyon jo igy tovabb.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm szépen a kedves sorokat! El sem hiszed, mennyire örülök neki :)

      Remélem, a többit is így fogod szeretni! :)

      Törlés