Búcsúzóul örökké (2. rész) - 5. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm, hogy az elmúlt fejezetekhez írtatok véleményeket, válaszoltam is rájuk! Jólestek :)

Ezúttal egy kicsit bulisabb, viccesebb fejezetet hoztam nektek, amelyhez most is jó olvasást kívánnék!

Nilla

Úgy meredtünk Krisztivel az osztálytársainkra, amikor a DÖK-nap kezdete előtt csapatmegbeszélést tartottunk, mintha most landoltunk volna a GKRW-875623315532-SWC nevű bolygón, egy hatalmas, repülő minyon segítségével. Ugyanis mindegyikük rózsaszín (!) felsőt viselt, merthogy azt a színt sorsolták ki az osztályunknak. Volt köztük cuki babarózsaszín, pink és már majdnem lila is, csak mi ketten nem öltöztünk még át. Három napig tartott, mire találtam két ilyen színű felsőt a ruhatáramban, mivel Krisztinek hasonló sem volt. Az övén egy napraforgó mintája szerepelt, az enyémen meg Malacka. Csodálkozik bárki is, hogy késleltettük az átöltözést? Tíz percünk maradt a műsor kezdetéig, ezért a mosdóban búcsút intettünk a normális viseletünknek, és idiótát csináltunk magunkból.

A DÖK-napot minden télen megrendezte a diákönkormányzat, és az egész suli, meg szinte az összes tanár részt vett benne, óriási buli volt. Egyrészt, mert aznap nem volt tanítás, másrészt pedig, amelyik osztály megnyerte a játékot, kapott egy szabadnapot is. A csapatmegbeszélésen hamar arra jutottunk, hogy mindenképp szeretnénk az első helyen végezni, ezért pedig megteszünk minden tőlünk telhetőt. Ez mind szép és jó volt, de ha arra gondoltam, hogy ez a „megteszünk mindent” valójában azt jelentette, hogy kegyetlenül beégetjük magunkat az egész suli előtt, már nem is volt olyan szép és jó ez az ötlet.

A tornateremben, amíg el nem kezdődtek a feladatok, és mindenki elfoglalta az osztályának kijelölt helyét (a földön ültünk, szőnyegeken, a bordásfalak mentén, a középső placcot meghagyva a feladatok színhelyéül), én gyorsan átlógtam a sárgákhoz, hogy váltsak néhány szót Olivérrel. Úgy néztünk ki együtt, mint a vaníliás és epres fagyi, az a fajta, ami egy dobozban van, fele-fele arányban elosztva, és lehetetlen leállni róla. Oli egyébként még sárga pólóban is elég vagány volt, az a felirat díszelgett az ujjatlan, kopott felsőjén, hogy „nem eladó”. Ő csak és kizárólag Malackának volt kapható, gondoltam mosolyogva. Gyorsan megcsókoltuk egymást, aztán otthagytam a napocskák osztagát, hogy visszatérhessek a puncsokhoz.

Ahogy Attiláék osztálya felé néztem, őrülten igazságtalannak éreztem a sorsolást, ugyanis ők voltak a fehérek, ami egy abszolút normális szín. Kétségtelen, hogy mi jártunk a legrosszabbul. Lehuppantam Kriszti mellé, aztán néhány perc múlva csatlakozott az osztályfőnökünk is hozzánk, rózsaszín garbó volt rajta, ami... horribilis kontrasztot alkotott a rikító vörös hajával.

A feladatokra – szerencsére – jelentkezni lehetett, illetve az osztályfőnökök jelöltek ki embereket, de nem tették kötelezővé, mint a gólyabálon. A mi osztályunkat viszont annyira elkapta a versenyszellem, hogy már az első feladatnál a fél társaság teljesíteni akart. A dökösök kértek minden osztályból egy fiút és egy lányt, jól kezdődött. Engem még nem járt át annyira a hangulat, ezért szépen lapítottam Kriszti mellett, de szerencsére ez nem tűnt fel senkinek. Miután az összes jelentkező kisétált középre, kiderült a próbatétel. Csak egy kis light-os bemelegítő volt, semmi komoly. A lányoknak dekázniuk kellett, a fiúknak pedig hajat fonni. Az első megrendülés után az osztálytársaim összeszedték magukat, habár Réka nem tudott dekázni, ezért a feladat azon részéből nem járt nekünk pont, viszont Balázs kiválóan és gyorsan font hajat (?), amivel nem kicsit lepett meg mindenkit, ott a maximális pontot kaptuk meg.

Másodikként egy négyfős csapatot kellett minden osztálynak összeállítania, akik kincskeresésre indultak a suli egész területén, rejtvényeket és térképeket felhasználva. Nem volt rossz, de szívesebben maradtam a tornateremben, ezért nem jelentkeztem. Kriszti sem, ő várt a feladatára, a versírásra. Abban verhetetlen volt, ezt mindenki tudta róla.

Amíg a szervezők előkészítették a terepet a következő körhöz, kaptunk egy feladatlapot általános műveltség kategóriában. Voltak köztük töris, magyaros kérdések, valamit viccesek is, például, melyik az a csokifajta, amelyik az űrben kering? Meg, hogy ki énekelt dalt a kacsájáról a fák alatti kék tóban? Jól elszórakoztunk velük, és mire végeztünk, már a terem közepén fel is állítottak egy felfújható kis medencét. Az osztályunk lelkesedése rögtön lejjebb lohadt, de végül Ákos mégis elvállalta. A fehérek közül Hunor volt a kiválasztott, már előre röhögtem, ahogy megláttam a medencéhez lépni. A feladat az volt, hogy egy perc alatt minél több szappant kellett kihalászni a vízből, méghozzá gumikesztyűben. Az, hogy kánonban hangzottak fel a nevetések és nevetve visítások, nem kifejezés.

Pont akkor néztem Attiláék felé, amikor a következő próbára a bátyám önként és dalolva jelentkezett. Csodálkoztam is, hogy addig milyen visszahúzódó volt, de amint kiért középre, az osztálya éljenezni kezdte. Amit pedig meg kellett csinálnia, jelen esetben el kellett tűrnie, nem volt más, minthogy Niké (ő választhatta ki a segítőjét), tíz tojást végigbujtat a nadrágján. Két csapat élből kiesett, ugyanis a srácokon csőfarmer volt, a dökösök pedig nem engedtek új játékosokat választani. Attila, mielőtt elkezdődött volna a játék, mivelhogy időre ment, benyögte az éppen beállt csendben, hogy „aztán vigyázz a tojásaimra”. Mindenki röhögött, a tanárok is, Olivér is, én is, csak az ő arca maradt komoly. Nem is a bátyám lett volna. Amúgy meg Niké ügyes volt, mert nem tört el egyetlen tojást sem, viszont a tizenegyedikesek voltak a leggyorsabbak, de ettől függetlenül Attila úgy viselkedett, mintha éppen a királyi trónjáról szállt volna le, hogy váltson néhány szót az alattvalóival.

Amikor a műsorvezető azt mondta a mikrofonjába, hogy most kreatív kör következik, és kreatív egyéneket kér hozzá, Kriszti szeme felcsillant. Egy percig sem haboztunk, rögtön őt küldtük ki a porondra, aztán hamar kiderült, hogy jól tettük, mert a feladat versírás volt. Kapott egy tollat meg egy papírt, aztán a többi „kiválasztottal” együtt kiment a teremből, húsz percük volt megalkotni a költeményt. Annyira bámultam utánuk, hogy nem is hallottam a következő próbatételt, csak Olivért láttam laza léptekkel kisétálni az egyik asztalhoz. Hanyagul felült rá, miközben gyorsan rám mosolygott. A puncsos pólósok úgy fordultak felém, hogy közben egyenesen megnyitották az utat felé, mint Mózes a Vörös-tengert, tehát simán el lett döntve, hogy ki megy közülünk. Sóhajtottam egy nagyot, felálltam a helyemről, és elindultam Oli felé, aki ekkor szélesen elvigyorodott. Melléültem a padra, miközben a többi csapat is felsorakozott, ő meg megkérdezte, hogy „na, mizu, Mazsola?”. A dökösök kicsit távolabb ültettek minket egymástól, de egy sorban maradtunk, majd mindegyünk kezébe adtak egy-egy zenelejátszót vagy telefont, fülhallgatóval. Tizenöt szám volt összevágva egy mixben, tizenöt különböző dal, stílus, és sorban le kellett írni az összeset. Ez nem időre ment, mindegyik csapat annyi pontot kapott, amennyit a játékosa helyesen eltalált. Olivérre sandítottam, aki magabiztosan ült a helyén, hát persze. Ennél testhezállóbb feladatot nem is kaphatott volna.

Az első szám egy Tankcsapda volt, a „mindenki ismeri” fajtából, azzal nem volt gondom. A második egy ismeretlen popdal, a harmadik egy ismeretlen rock, a következő P!nk, aztán Green Day, utána valami halálhörgés, egy magyar punk szám, Eminem, egy komolyzene, amit Mozartra tippeltem, aztán sok-sok számomra ismeretlen valami, amiknek még a stílusát sem tudtam beazonosítani. A dökös lány a sor elejéről elkezdte szedegetni a lapokat, mi a végén ültünk, de Olivér, ahogy meglátta, mennyi üres hely maradt a listámon, fogta magát, és nemes egyszerűséggel kicserélte a lapjainkat. Kisatírozta az enyémen az osztályt, átírta az övére, majd megtette ezt a másik lappal is. Halkan tiltakoztam, remélve, hogy nem látta meg senki, miközben mellénk ért a lány, és kikapta a papírokat a kezünkből. Olivér pimaszul, magabiztosan mosolygott, és amikor a mellkasát bökdöstem, hogy nyomatékosítsam a mondandómat a csalás fogalmáról, ártatlanra váltott. Arra tudtam csak gondolni, hogy mennyire embertelenül szerelmes voltam belé.

Hamar kijavították a listáinkat, az ő osztálya hat pontot kapott, amiért elég furán néztek rá, a mienk pedig tizennégyet. Olivér egyet rontott el, de lemondott róla, miattam. Küldtem felé egy hálás, szerelmes mosolyt, amit ő egy ugyanilyen pillantással viszonzott.

Ha azt mondom, hogy Robi feladatmegoldása zseniális volt, és mindenki imádta meg éljenezte érte, akkor nem adom vissza hűen a valóságot. Történt ugyanis, hogy mindenkinek, aki abban a körben részt vett, meg kellett tennie tíz méter távolságot, de úgy, hogy a lába minél kevesebbszer érhet földet. Akadt, aki hatalmas ugrásokkal szelte át a távolságot, és olyan is, aki végigcsúszott a földön, a lábát fenntartva. A többiek ezt a két megoldást variálták, aztán utoljára jött Robi, és... Mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, lendítette a kezét, a pólója a nyakába csúszott, és teljesen lazán végigsétálta a tíz métert, a kezén. A lába egyetlenegyszer sem érte a földet, így természetesen ezt a fordulót ők nyerték, a szőke herceg meg akkora tapsot és éljenezést kapott érte, mintha megválasztották volna az Egyesült Államok elnökének. Biztos voltam benne, hogy a jelenete után még többen fognak rajongani érte, csak nem tudják még, mit vállalnak. Haha.

Kriszti arca volt az egyetlen, akire figyeltem a csapatok versírói közül, amint visszaértek a terembe, és ő gondoskodott is róla, hogy a többiek is megjegyezzék. Miután végighallgattunk hat modern verset, amiben egy véletlen rím sem akadt, következett egy normális, egy nagyon rossz, egy újabb jó, majd a mienk. Kriszti szörnyen zavarban volt, hogy fel kellett olvasnia a művét, de végül valahogy sikerült felülkerekednie a tömeg miatt érzett iszonyatán, megragadta a mikrofont, és előadta a versét, amelynek a témája nem volt más, mint a suli.

„Bejöttünk ma, mert DÖK-nap van,

itt kószál az összes PSG fan.

Kitaláltak nekünk mindenfélét,

szemünk előtt már látjuk a végét.

Első hely a miénk lesz, ezt megmondom,

Titáni küzdelem, mi vagyunk a porondon.

De addig hallgassátok versikém,

nem visz el a sulirém.

A büfében rágcsa,

nálam a papír,

nem fekszik a folyosón a fakír.

Dolgozatok sincsenek,

pedig beígértek hármat.

Tépném is a hajam,

de úgy, mint az állat.

Kémiából összefolynak a vegyületek,

amiket leírok, mindig rossz ötletek.

A fizikám se olyan stabil,

kéne hozzá egy biztosító damil.

A matek pedig a teteje mindennek,

megmondanám a magamét ennek a Keplernek.

Most, hogy elregéltem, mi lenne, ha,

örülök, hogy DÖK-nap van ma.

Mondhatom, barátaim, jól összegyűltünk,

jobb is ez, mint tanulni, úgyhogy nevetgéljünk.

Zárásképp csak annyit szeretnék, hogy:

ide a kupát, mert már hazamennék!”

Felugorva a helyünkről úgy éljeneztük Krisztit, mint az új, női Petőfit. Kérdés sem volt, hogy ezt a fordulót ki nyerte meg.

Amikor a dökösök hivatalosan is nekünk ítélték a legmagasabb pontszámot, összetartottuk egy körben állva a kezünket, és olyan csapatkiáltást hallattunk, hogy mindenki minket nézett. Ez cseppet sem számított, mert nyerni akartunk, és az összesített pontállás szerint, meg is volt rá az esélyünk, hisz a második helyen álltunk. Az egyik tizenegyedikes osztály állt előttünk, az utolsó forduló döntötte el a verseny sorsát. Az utolsó rész, amelyik mindig a legérdekesebb.

Ezúttal egy videoklipet kellett előadnia minden osztálynak, csakhogy különböző zenékre. Az egyik csapat egy örökzöld rockslágert húzott, egy másik Whitney Houstont, Olivérék Cascadát, Attiláék Backstreet Boyst (ezt komolyan alig akartam elhinni), mások Ushert, mi pedig! Nemrég berobbant a köztudatba Arash száma, amely a Boro Boro címet viselte, és perzsául volt. Közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy mindannyian részt veszünk a produkcióban, és kaptunk húsz percet, hogy alkossunk valamit. Szélsebesen a termünkbe rohantunk, és kitaláltunk egy koreográfiát, ami annyiból állt, hogy a fiúkat leültettük egy körbe, egymásnak háttal, és mi lányok, nagyon csábítóan körbetáncoltuk őket. Csak abban bízhattunk, hogy a többiek még annyira sem lesznek ügyesek, mint mi.

A klipek színvonala elég hullámzó volt, ami azt illeti. Akik a rockot húzták, ők három percig léggitároztak eszeveszettül, rázva a fejüket. A tizenegyedikesek, a whitneysek, az első helyen állók, összeborulva andalogtak, nagyon szerelmesnek mutatták magukat, és ennyi. Olivéréké volt a Cascada-dal, azaz a diszkó, ők eljátszották, hogy egy szórakozóhelyen vannak, Olivér valahol hátul volt a tömegben, így nem láthattam. Egy fiú és lány volt a főszereplője, akik amúgy is jártak, és hevesen összesimultak, majd a dal végén megcsókolták egymást. A többiek, Attiláékon kívül, nem igazán ragadtak meg az emlékezetemben. Senki sem nyújtott felejthetetlen teljesítményt, kivéve a bátyámékat. Ők még díszletet is használtak: egymás mellé toltak két padot, beállították mögé az osztálytársaikat, előre a lányokat, majd amikor a hangfalakból felüvöltött a Get Down, a brancs, az öt fiú, akiket hosszú évek óta ismertem, berohantak a terembe, a lányok a padok mögött meg felsikítottak, mintha őrült rajongóik lennének. Beálltak egy alakzatba, a szólókat mindig más énekelte el, Kristóf kezdte, a többiek meg mögötte álltak és ropták, még brékeltek is, legalábbis próbálkoztak vele. Amikor a refrénhez ért a szám, mindenki rázott, egymás mellett, a közönség felé mutogatva, ahogy az a klipben is történik. A suli fele megőrült, komolyan mondom, ütemre tapsolni kezdett, és egy-egy jó mozdulatnál valamelyik osztályból felsikított egy lány. Volt egy rész, az utolsó refrénnél, amikor a fiúk felhasználták a szalagavatós koreográfiájukat is, egyszerre tettek néhány lépést, és akkor végleg eldőlt, hogy ezt a kört ki fogja megnyerni.

A szavamat adom, hogy igyekeztem nem Robit nézni, de minduntalan magára vonzotta a tekintetemet. Jól táncolt, jól mozgott, és tökéletes ifjú Nick Cartert alakított. Amikor befejezték, hihetetlen tapsvihar zubogott végig a tornatermen, a srácok meg lelkesen hajolgattak minden irányba, mintha tényleg ők lettek volna a Backstreet Boys tagjai. Taroltak, kétségtelen, így még nehezebb volt kiállnunk utánuk. Összeszorítottam a számat, miközben valami béna, kényszeres módon próbáltam mosolyogni, és Kriszti is pontosan így tett mellettem.

A fülemben dobolt a vér, a szívem hevesen vert, a gyomrom liftezett. Azt sem tudom megmondani, hogyan sikerült túlélnem azt a minden szempontból ciki három percet, de egyszer csak vége lett, és én egész nap nem éreztem olyan jól magam, mint akkor, amikor visszaülhettünk a helyünkre. Megtapsoltak minket is, az igaz, de köze nem volt ahhoz, amit a fiúk produkáltak előttünk. Hát, ilyen az élet, valakinek utolsónak is kellett lennie.

De történt valami, ami elfelejtette velünk a Boro Boro után érzett szégyent: két pont előnnyel ugyan, de megnyertük a DÖK-napot.