Búcsúzóul örökké (2. rész) - 6. fejezet

Sziasztok!

Kicsit kiestem a ritmusból, ezért késett a fejezet, de fogadjátok szeretettel! A szalagavató-időszakban olvassatok egy kis kitalált szalagavatóról... :P

Hétvégén változatlanul jön a friss, elnézést még egyszer!

Válaszoltam minden hozzászólásotokra, köszönet értük,

Nilla

December elején megtartották az egyik győri sportcentrumban a bátyámék szalagavatóját. Több szempontból is ott kellett lennem: Attila miatt, Olivér miatt és a keringőnk miatt Olivérrel. Szerintem idegesebb voltam, mint a sajátom előtt leszek majd. Ez az évfolyam sokat jelentett nekem, sőt ez az évfolyam jelentette a mindenemet – a testvéremet, a szerelmemet és a barátaimat (vagy a régvolt barátaimat).

Miután hazaértem a fodrásztól, még egyszer átfutottam a kellékek listáját, nehogy lemaradjon valami. Harisnya (kettő is), magas sarkú, pánt nélküli melltartó, kencék és a ruha, ó, a csodálatos ruha. Hófehér volt, hát persze, a derekán széles, karamellszínű masnival, egyszerű ívű- és metszésű anyagú, semmi fodor, csicsa, giccs, hercegnő. Anyától kölcsönkaptam egy vékony, fehérarany nyakláncot is hozzá, amivel tökéletes összhangot alkottak.

Az utolsó ellenőrzés után segítettem a szüleimnek bepakolni az autóba, de Attilával annyi cuccunk volt, hogy én is alig fértem el mellettük. A sportcsarnok felé vezető úton egész végig azért imádkoztam, nehogy Olivér otthon felejtse a csokornyakkendőjét.

Nyüzsgés, izgatottság, pörgés fogadott, mire megérkeztünk. Attila, felkapva a ruháit a táncokhoz, egy puszi után lelépett tőlünk, olyan fontosnak mutatva magát, mintha ő lett volna James Bond. Gyorsan megkerestem Nikét, hogy levihessük a ruhámat az alagsori öltözőbe, visszatértem után pedig anyáékkal elfoglaltuk a helyünket a lelátón.

Az ünnepség pont olyan volt, mint amire Attila felkészített minket: unalmas szalagtűzés (persze, egy-két ember elhangzott nevénél hangosan sikítottam), sablonos beszédek, hogy micsoda nagy nap ez, és mennyire készültek rá a diákok, és elkezdődik egy új élet, és mennyire fog mindenki hiányozni, és a többi. Aztán következtek az osztálytáncok, amiből egyedül Attiláéké érdekelt, mert Olivér nem vett részt a sajátjukban. Nem csodálkoztam ezen, mert azzal az osztállyal én sem csináltam volna semmit. A bátyámék tánca amúgy egész jó volt, előadtak egy zenei evolúciót, régi dalokat vágtak össze egészen a napjaink slágereiig, és az adott stílusnak megfelelően ropták rá. Nekem tetszett, de majdnem hét perc volt, szóval a végére már egy kicsit untam. A fiúk szórakoztató szerepeket kaptak, pontosan megfelelt a személyiségüknek, a legtalálóbb Robié volt. (Ezt fájó szívvel ismertem be.) Akárhányszor megláttam őt a keringőpróbákon, elszorult a torkom, de igyekeztem egy gyors köszönésen kívül minél kevesebb figyelmet szentelni neki. A keringőkoreográfiánknak köszönhetően – legnagyobb sajnálatomra! – egyszer-kétszer el kellett lejtenünk egymás mellett. Talán a sors műve volt?

Az öltözőnkben, ahová az osztálytáncok után mentem le, alig lehetett elférni az abroncsoktól, szoknyáktól és kiegészítőktől, már a szekrényemhez is nehézkesen fértem oda. Félelmetes, mekkora ruhaköltemények léteztek. Segítettem feladni Nikére a ruháját, ő meg felhúzta az én cipzáromat, és már készen is voltunk, a többiekkel ellentétben. Nagyban ment még a harisnya- és magas sarkú (?) cserélgetés, amikor úgy döntöttem, hogy kimegyek a folyosóra, szívni egy kis parfümmentes levegőt. Két ajtóval arrébb ott volt a fiúk öltözője, és nem kis meglepetésemre, Olivér az ajtaja előtt unatkozott.

– Hé, Oli! – A hangomra felkapta a fejét, és eléggé meglepődött a látványon, ami a szeme elé tárult. Nem mondom, ő is veszett jól nézett ki a sötét frakkban, de azért én nem tátottam el a számat. (Nem felejtette otthon a csokornyakkendőjét, ez az!)

– Hű. Fantasztikus vagy.

Óvatosan megcsókolt, nehogy kárt tegyen a sminkemben.

– Te is jól festesz – vallottam be, amikor ajka elengedte az enyémet. – Nem izgulsz?

– Csöppet sem. De te igen, látom rajtad.

– Rettenetesen! Nem akarom eltolni.

– Nem fogod, higgy nekem. – Nyomott egy újabb puszit az ajkamra. – Mehetünk, hölgyem? – kérdezte, miközben illedelmesen meghajolt előttem. – A sznob társaság odafent már csak a császári párt várja.

Jókedvűen felnevettem, és belekarolva tipegtem mellette a néhány centis sarkamon. A folyosón visszhangzott a cipőm kopogása, és olyan szokatlan volt nekem ez a hang a tornacsukám súrlódása után, hogy ha tehettem, mindig léptem néhányat pluszba, hogy hallhassam.

Olivér családja közel telepedett le a mienkhez a lelátón, ezt már előre megbeszéltük. Anya kifejezetten kedvelte Oli családját, és őt magát is elfogadta. Ezen nem csodálkoztam, hisz ő sosem tartozott azok táborába, akik külsőre ítéltek. Láthatta, hogy Olivér úgy bánt velem, mint a hercegnőjével, és egy anya ennél jobbat el sem képzelhetett a lányának.

Amikor Tamara kiszúrt minket, vadul integetni kezdett Ági ölében, de az anyukája nem engedte lejönni hozzánk. A kislány majdnem sírva fakadt, ezért Olivér gyorsan felszaladt hozzá megvigasztalni. Imádták egymást, őrületesen jó testvérpáros voltak. Oli akárhányszor lelépett otthonról, Tamara elsírta magát, mert nem akarta elengedni. Amikor pedig hazaért, mindig a nyakába ugrott, és össze-vissza puszilgatta.

Ezt a rövid, ötperces időtartamot, amíg Olivér távolt volt tőlem, használta ki Robi arra, hogy megkörnyékezzen. Majdnem felsikoltottam ijedtemben, amikor előlépett a színpadot a folyosóktól lezáró függöny mögül. Elmosolyodott, és bókolt, hogy mennyire csinos vagyok. Megköszöntem. Húsz másodpercre sem volt szüksége ahhoz, hogy zavarba hozzon. De ez nem olyan érzés volt, mint régebben. Ezt már az váltotta ki, hogy egyáltalán nem akartam mellette lenni.

– Fura, hogy magas sarkú van rajtad, és így felérsz a vállamig.

Lehet, hogy ő ezt jópofa beszélgetésnek szánta, de nem akként sült el. Olivér eközben az ölébe húzta Tamarát, és együtt integettek felénk. Oli messze volt, így nem láthattam a szemét, amelyben mindig tudtam olvasni, de biztos voltam benne, hogy nem igazán tetszett neki a helyzet.

– Sziasztok! – vonta magára egy vékonyka, hátunk mögül érkező hang a figyelmünket. Az apró lány a hatalmas fényképezővel közénk lépett. – Készíthetek rólatok egy képet? Én vagyok a szalagavató fotósa.

– Ó, hát, mi csak... – kezdtem volna magyarázkodni, mert egyáltalán nem akartam közös fotót a mumusommal, de Robi megelőzött.

– Természetesen, leköteleznél vele – mosolygott rá a lányra, amitől az szégyenlősen elpirult. Utáltam a hatást, amit gyanútlan alanyokból váltott ki. Aki nem ismerte úgy, mint én, ilyen pillanatokban hajlamos volt azt hinni, hogy egy angyallal találkozott. De én tudtam, hogy ő maga az álruhába bújt ördög.

Robi mellém lépett, átkarolta a vállamat, és olyan közel hajolt hozzám, ahogy még soha azelőtt. Az ajka a hajamba simult, amitől nem tudom, milyen arcot vághattam, de a lány készített még egy-két képet, szóval valószínűleg kiült rá a döbbenettel vegyült rettenet. Miután elment, újra kettesben maradtunk, de szerencsére nem sokáig. Olivér közeledő alakja tűnt fel a nézőtér felől, ezért Robi elbúcsúzott, és magamra hagyott – hála az égnek!

– Megkérdezném, hogy mi volt ez, de nem akarom elrontani az esténket – mondta Robi után pillantva.

– Ne is tedd, kérlek. Eddig olyan szép! – A mellkasához bújtam, mert éreznem kellett őt. Amikor kósza pillanatokban újra megkörnyékezett az a zsigeri elkeseredés, a mélyről jövő búbánat, amiből az ő segítségével sikerült kilábalnom, mindig görcsösen kapaszkodnom kellett belé. Olyankor megnyugodtam, és az iránta táplált szerelmem elijesztette a fájdalom jeges csápjait, amelyek sóváran nyújtózkodtak a szívem után. Ő lett a mindenem, miután lelkiekben nem maradt semmim.

Bejelentették, hogy kezdődnek a keringők, így nekünk el kellett foglalnunk a helyünket a sorban, Ádámék után. Lekapcsolták a villanyokat, csak az UV lámpák világítottak. Szerencsére nem volt akkora a tornacsarnok, hogy a le- és felkapcsolgatást ne lehessen egyszerűen megoldani, ezért döntött úgy az évfolyam, hogy először sötétben keringőzik, csak utána fénynél. A fehér ruháink gyönyörűen foszforeszkáltak, ahogy felvonultunk a tánctérre, Olivér pedig megszorította a kezemet, és arra kért, hogy egyszerűen csak élvezzem, ami történik. Mire mindegyik pár kiért, felcsendült a zene, egy Bryan Adams-dal. Ebben a keringőben semmi sem volt szokványos, pont azért tetszett annyira. A koreográfia gyönyörű, a zene csillagos ötös, az alapötlet kiváló, ennél többet nem is kívánhattam volna.

Három perc negyvenhat másodpercet keringőztünk csupán (picit csaltunk a zenével), de mégis ez volt életem egyik legemlékezetesebb három perc negyvenhat másodperce. A fényképezőgépek vakujai a tánc alatt végig villogtak, ezzel megvilágítva minket, örök felvételt készítve pillanatnyi mennyországunkról.

A keringő végén megálltunk Olival a sötétben, arra várva, hogy újra felkapcsolódjon a lámpa, és jólesően összebújtunk. Egyszerűen nem volt több, amit akarhattam volna. Felhangzott a dübörgő, eszeveszett taps, de aztán megint megszólalt Bryan Adams, és a közönség elhallgatott. Újrakezdtük az egészet, pontosan úgy, ahogyan az előbb, de most nemcsak a fehér ruhák ragyogtak, hanem a boldog arcok is. Végig Olivér szemébe néztem, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, amiért vele lehetek. Mert ő csodálatos volt, és mellette én is az lettem.

A keringő volt az utolsó műsorszám, a szülők, rokonok, barátok ellepték utána a parkettet, és mindenki a saját hozzátartozójával táncolhatott, szabad volt a vásár. Először Attila kért fel, mindkettőnknek ez volt az első „civil lassúzása” a hivatalos után, de azt mondta, ő ezt direkt így tervezte. Elég volt egyetlen pillantást vetnem anyára, láttam, hogy könnyes lett a szeme, ahogy minket figyelt, a kisfiát és a kislányát, amint keringőztek a szalagavató bálon, áttáncolva a békés gyermekkorból egy másik életszakaszba, egy komolyabba. Illedelmesen meghajoltunk a bátyámmal egymás előtt, köszönetképpen, és ő felkérte anyát, engem pedig Laci, aztán sorban az összes férfitagja a családnak. (Utánuk pedig Ádámék jöttek, habár ők csak velem járták, Attilával nem, de ezt senki sem bánta.) Még Olivér apukájával, Andrással is táncoltam, amíg Oli Tamarával lépegetett ide-oda. Folyamatosan kattogtak a fényképezőgépek, egész életemben nem készült rólam összesen annyi fotó, mint akkor este.

Robi volt az utolsó, aki felkért. Csendben lépett oda hozzám, szinte senki sem vette észre, finoman hozzáért a könyökömhöz, hogy figyeljek fel rá, én pedig lányos zavaromban nem tudtam nemet mondani. Meg amúgy is, az egy kicsit ciki lett volna. Hiába tagadtam, része volt az életemnek. A múltamnak. Talán én is az övének. Voltak közös emlékeink, milliónyi, legtöbbjük fájdalmas, de mindegyik kitörölhetetlen.

Mindenki arra eszmélt fel, hogy eltűntem Olivér mellől, és Robival lassúztam, azzal a Robival, akivel korábban valami összefűzött, mostanra viszont szertefoszlott, mint a belélegzett majd elfelejtett parfüm illata. És a vakuk csak villantak... Mereven bámult a szemembe, de nem szólt semmit, miközben éreztem a kezét a hátamon, én pedig mereven bámultam vissza az ő szemébe, és szintén nem szóltam semmit, mert nem volt mit mondanom. Már nem voltam rá dühös, azon a korszakon túljutottam, elfogadtam, hogy így történt és kész, válaszokat sem akartam. Jó volt rá úgy gondolni, mint egy talányos alakjára az életemnek, akit sosem fogok tudni kiismerni. Elfogadtam. Továbbálltam. Fájt. De elmúlt. Vajon ő is érezte-e ezt a mélyről jövő, dübörgő érzést, amit a múlt zavarossága, megfejthetetlensége hagyott maga után?

Szomorú, hogy múltak el az emberből a mások iránt táplált érzelmek. Mármint, ha meghalt a kutyánk, attól még gondoltunk rá néha, nem? És vajon egy régi szerelmesnek olykor eszébe jut-e egykori kedvese? Megmaradnak-e bennünk hajdan volt barátságaink? Vagy csak nyomokat őrzünk magunkban, és egy eldugott fiók hátuljában? De mi történik azzal, aki hátramarad? Létezik egyáltalán ilyen? Vagy örökké felejtünk?

Ott álltam azzal a fiúval szemben, tele kételyekkel, és csak abban voltam biztos, hogy arról győzködtem magam, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, és már nem fájt.