Búcsúzóul örökké (2. rész) - 7. fejezet

Olivér meglepetést szervezett nekem a tizenhetedik születésnapom alkalmából, holott nem szerettem a nagy felhajtást, sőt még magát a napot sem értékeltem különösebben, és ő ezt nagyon jól tudta. Azzal csalt el otthonról, hogy be akar mutatni nekem valakit. Arra gondoltam, hogy egy távolabbi rokona lesz az, akit eddig még nem ismertem, egy keresztszülő vagy unkatestvér, de nem. Közel sem.

Meglepődtem, amikor egy hozzánk közeli kis kávézóba tértünk be, mert azt hittem, otthon akarja megejteni a találkozót. Amikor erre rákérdeztem, sejtelmesen mosolygott, és azt hajtogatta, hogy bízzak benne, csak bízzak benne, amiről az jutott eszembe, hogy akik ezt hajtogatják, általában azok vágnak át a legjobban. Szóval sejtettem, hogy valami turpisságra készült, és amikor leült az asztalunkhoz egy idegen lány, már határozottan tudtam, hogy valami történni fog.

– SZIA – suttogta Olivér a szót, és úgy tátogott hozzá, amit egy harcsa is megirigyelt volna. Összevontam a szemöldököm, a lány meg elfojtott egy mosolyt. – Bemutatom neked Blankát. Blanka, ő itt Fanni, egy kedves ismerősöm.

Kezet ráztam a velem szemben ülő Fannival, és hamar rájöttem, hogy ő más, mint a többi ember. Olivér a tudtomra is adta, hogy Fanni hatéves korában megbetegedett, és fokozatosan vesztette el a hangját. Mostanra teljesen megnémult, de így is teljes értékű életet él. Ránéztem a gyönyörű, fehér arcára, amelyben valósággal szikrázott a kék szeme, tökéletes kontrasztot alkotva fekete, göndör hajával. Elbűvölő volt, mint egy porcelánbaba, természetes, fantasztikus szépség. Sugárzott a lényéből a jóság, a kedvesség, a szemében látni lehetett, hogy ő aztán soha nem ártana senkinek.

– Óh, sajnálom! – néztem bele a világos szemébe, ami pont olyan volt, mint nyugodt pillanatokban az ég: tiszta, sugárzó, nyugodt. Legyintett egyet válaszul, és ez a mozdulat volt alighanem a legőszintébb dolog, amit életemben láttam. Nem fertőzte önös érdek, nem akarta sajnáltatni magát. Ezzel fejezte ki, hogy így alakult. Közben pedig elfogadást láttam a szemében. Megbékélést. „Ez vagyok én, ezt kaptam, ezt fogadtam el, és ezzel vagyok boldog” – üzente minden egyes mozdulatával, pillantásával, mosolyával. És közben egy percig sem szomorkodott. Irigyeltem ezt a lányt, mert olyan csoda birtokában volt, amelyről sokan csak álmodtak életük végéig. Tiszta volt, kedves, és eredendően jó. Éreztem a kiegyensúlyozottságot, a nyugodtságot és a békét, ami belőle áradt. Valóban igaz lenne, hogy akik valamilyen sérüléssel, fogyatékkal élik az életüket, jóval magasabb érzelmi szinten állnak, mint azok, akiket átlagos embereknek nevezünk?

– Ő az elsőszámú ajándékod – suttogta a fülemnél Olivér, mire szemrehányóan néztem rá, és már hangot készültem adni a felháborodásomnak, amikor halkan nevetve hozzáfűzte: – ne érts félre! Mindjárt megérted. – Fannira nézve bólintott egy aprót, aki ekkor felém fordult. Mélyen egymás szemébe néztünk, a pislogáson kívül senki sem mozdult. Aztán a kezét nyújtotta felém az asztal felett, én pedig megfogtam. Nem tudtam, hogy mi fog következni, de abban biztos voltam, hogy varázslatos lesz. Mert az a két ember is az volt, akik ott voltak velem.

– Fanni azért jött, hogy egy üzenetet továbbítson neked – hallottam meg újra Olivér hangját oldalról. – De ígérd meg nekem, hogy miközben őt figyeled, nem nézel rám, egyetlen pillanatra sem.

Bólintottam, immár a kéréséhez tartva magam, és folyamatosan Fannit figyeltem. Irigylésre méltóan szép volt, újra meg újra rácsodálkoztam, mennyire. Ekkor elengedte a kezem, de a tekintete egy másodpercre sem eresztette az enyémet. Egyszerre mozdult a keze és szólalt meg Olivér hangja: Fanni azt jelelte, amit Oli a bal fülembe suttogott.

– Csak azt tudom adni, ami valójában az enyém, az első szótól az utolsóig, az első pillanattól kezdve, ami nem másé, és ami sosem volt másé, íme, itt az ajándékom: az életem. Azt adom neked, amit még senkinek, egy olyan részemet, amelyet mélyen és féltve őrzök, amit senki más meg nem érdemel, egyedül te. Féktelenül és tébolyultan szeretlek, mert megmutattad, hogy máshogy is lehet, hogy más is lehetek, és semmi sem kell már, ami akkor volt. Egyedül te kellesz – végtelenül, határtalanul, örökké te.

Ott ültem mozdulatlanul, forró, kövér könnycseppekkel a szememben, és arra gondoltam, hogy ez az egész nem lehet igaz. Hogy létezhet, hogy valaki ennyire szeressen engem? A vállánál fogva magamhoz rántottam Olivért, és miközben nyugtatott, kipréseltem a könnyeimet a pólójába. Maga felé fordított, és letörölte a könnyes arcomat, aztán úgy, mint aki attól fél, hogy a barátnője bármelyik pillanatban újabb sírógörcsben törhet ki, óvatosan megcsókolt. Akkor döbbentem rá, a tizenhetedik születésnapomon, miközben egy életre szóló pillanatot kaptam tőle, hogy valójában ő az én életem csodája, a megmentőm, a legkegyesebb ajándékom a sorstól.

A második dolog, amivel megajándékozott, egy nagyméretű kartonlap volt, amelynek az egyik oldalára a „Boldog születésnapot, Blanka!” feliratot fújta festékszóróval, a másikra pedig 150-200 különböző aláírással ellátott felköszöntést gyűjtött, némelyiket idegen nyelven. Ismerősök és ismeretlenek hosszú sora egyaránt, mire a végére értem, elfelejtettem az elejét. Csodálkozó tekintettel kérdeztem meg, hogy honnan szedte ezeket össze, mire magabiztosan ezt felelte:

– Egyik részét a suliból, megterhelő akció volt, hogy ne tudj meg semmit, a másik felét meg az Árkádból. Onnan van a svéd és kínai felköszöntés is.

– Ez annyira vagány – lelkendeztem hálásan. – Te vagy a legjobb! – szorosan hozzábújtam, és aznap már sokadszorra nyugtáztam magamban, hogy egyáltalán nem bántam, hogy akkora volt a felhajtás körülöttem.

Miután hazaértünk Olivéréktől, és végigcipeltük a kartontáblámat a fél városon, otthon is leültünk ünnepelni, méghozzá csokitortával, ahogy minden évben szoktuk. Kriszti is nálunk volt, anyu hívta át, nem kis meglepetést szerezve nekem ezzel. Azt hittem, hogy barátnőm nem ér rá, mert valami családi programra hivatkozott, de ezek szerint csak elterelő hadművelet volt. Ő egyébként azok táborát erősítette, akik elfogadták és szerették Olivért. A külseje és korábbi ügyei miatt sokan elítélték Olit, megbélyegezték, lenézték, sőt néhányan még engem is megszóltak, hogy hogyan „barátkozhattam össze” pont vele. Az ilyenekre magasról tettem. Bár eleinte felhúzott, mert ha valaki, akkor én biztosan tudtam, hogy ezek a vádak alaptalanok, mert senki nem tudhatta, mi lakozott belül, és hajlandó lettem volna nekimenni egy-két tündérkének a suli folyosóján, akik megjegyzésekkel illettek. Olivér persze nem engedte, azt mondta, ha őt nem érdekli, én se idegeskedjek miatta, mert csak unatkoznak és nincsen jobb dolguk, mint a mi életünkben turkálni. Igazat adtam neki, de teljesen nem tudtam elnyomni magamban, így ha meghallottam egy-egy megjegyzést, rögtön vágtam is vissza, néhol elég durván. De hát kit érdekelt az illem, amikor a szerelmemre tettek megjegyzéseket?

Tudtam, hogy Olivér forrófejű, ezt már megtapasztaltam jó néhányszor. Hajlamos volt apróságokon nagyon hamar felhúzni magát, és olyankor robbant a bomba. Szerencsére, köztünk még nem volt olyan veszekedés, nézeteltérés, ami elérhette volna azt az állapotot, viszont szemtanúja éppen elégszer voltam. Például akkor, amikor megütött egy srácot, mert az fel akart szedni.

Egy szombat este úgy döntöttünk, hogy benézünk a Cuba Libre nevű szórakozóhelyre, ahol általában elektronikus zenének csúfolt valami szólt, de aznap szokásuktól eltérően koncertestet rendeztek egy helyi bandával, akiket Olivér ismert is. Diszkóba nem jártunk, soha, néha biliárdoztunk, de inkább otthon néztünk filmeket, hülyéskedtünk vagy sétáltunk, ezek a programok tartoztak hozzá a mindennapjainkhoz.

A Cuba Librében olyan sokan voltak, hogy csak a teraszon találtunk helyet, de azért annyira még nem volt jó idő, hogy órák hosszat kint lehessen ácsorogni. Amíg Olivér bement, hogy szerezzen valamit inni (ami elég bátor kísérletnek tűnt, mivelhogy akkora sor állt a pult előtt, ami a Petőfiig is elért volna), egy ismeretlen fiú megkörnyékezett. Részeg volt, erre már az első pillanatban rájöttem, talán innen gyűjtött elég erőt ahhoz, hogy megpróbáljon felszedni. Mintha megsejtettem volna a következményeket, próbáltam leállítani, de hiába mondtam neki, hogy nekem barátom van, azt felelte, hogy úgysem fogja megtudni. Ez ám a tartás! Az erkölcs! A tisztelet egy másik ember iránt! Ekkor már nekem is határozottan viszketni kezdett a tenyerem, de én mindig a szavak embere voltam az erőszak helyett. Sajnos vagy nem sajnos, időm már nem volt ezt bebizonyítani, mert Olivér berobbant a képbe, látszólag a semmiből, és hatalmas rutinnal terítette le a srácot. Az ökle egyszer csak csattant az idegen állán, az meg elhasalt a földön. A körülöttünk állók egy pillanat alatt elnémultak és onnantól minket bámultak. Olivér a fiú fölé hajolt, megragadta a pulcsiját, szinte kiabált vele.

– Ha még egyszer akárcsak ránézel, szétverem a fejedet. Világos?

– Mi ütött beléd, öreg? – nyüszítette a másik, roppant férfiasan, a száját tapogatva. – Én csak beszélgettem vele! Te nem vagy normális!

Oli ezt szó nélkül hagyta, aztán felém fordult, és jó alaposan végigmért, megvizsgált. Megkérdezte, hogy vagyok, de a hangján még mindig hallani lehetett, hogy rettentő mérges. Hamar megnyugtattam, hogy nekem nem esett bajom, majd kilestem a válla fölött, de a srác már eltűnt onnan. Ezek után gyorsan úgy határoztam, hogy fenébe az egész koncerttel, ideje lenne hazamennünk, és mivel nem volt olyan hideg az este, sétáltunk egy nagyot. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, én a döbbenettől nem jutottam szóhoz, ő meg ki tudja, mitől. Hevesen vert a szívem, az agyam folyamatosan visszajátszotta a jelenetet, és csak arra tudtam gondolni, hogy ó, te jó ég. Aztán, végül is, megtörtem a csendet.

– Ez, öhm... eléggé meglepő volt.

Olivér megállt egy pillanatra, és olyan bűnbánó arccal fordult felém, hogy attól teljesen elkeseredtem. Hisz ő csak engem védett! Még akkor is, ha nem a megfelelő módszerrel, de láttam a szemén, hogy tisztában volt vele, nem helyesen döntött.

– Megijesztettelek? – kérdezte nagyon halkan.

– Nem, dehogy. Csak tudod, még sosem verekedett értem senki.

– Még én sem verekedtem érted. Egyszer ütöttem meg.

– És az nem elég? – emelkedett meg a hangom.

– Bizonyos helyzetekben nem, de ez most mindegy. Azt akarom, hogy tudd, téged sosem bántanálak. Érted viszont mindenkit kinyírnék.

Meg kell hagyni, elég sajátosan vallott szerelmet, de ez sokkal jobban megdobogtatta a szívemet, mintha a hagyományos módszerrel, térden állva, szép szavakkal tette volna.

– Köszönöm, hogy megvédtél. Bár már én is készültem ártalmatlanítani.

– Mit tettél volna vele? Halálra taposod a lábujját?

Mindketten felnevettünk, és ez jó volt, ez határozottan jó volt, mert elűzte a feszültséget. Összeölelkezve sétáltunk hazafelé, az út közepén, mert minek használtuk volna a járdát, ha kocsi nem járt az úton? Olykor meg-megálltunk, és felbámultunk a csillagos égre, vagy egymást néztük, csókolóztunk, és egyszerűen jól éreztük magunkat együtt.

Elkeseredetten sóhajtottam fel, amikor megálltunk a házunk előtt, a kapunak dőlve, mert egyáltalán nem akartam elbúcsúzni Olitól, sőt mindennél jobban vele szerettem volna maradni. Hozzábújtam, majd újra megcsókoltam, ő pedig nem húzódott el, nem tolt el magától, hanem visszacsókolt, egyre több szenvedéllyel, és tudtam, mit akart. Pont úgy, mint amikor tudtam, hogy esni fog az eső; tudtam, hogy a tavaszodó esték egyre melegebbek lesznek; tudtam, hogy az Esthajnalcsillag kel fel először; így tudtam mindennél jobban azt, mert én is pontosan ugyanarra vágytam, amire ő. Halk, rekedt hangon megkérdeztem, miután elhúzódtam tőle, hogy nem lenne-e kedve nálunk aludni.

– Szerettem volna, hogy megkérdezd. – Megpuszilta a nyakamat, és miközben beszélt, fel sem emelte onnan a fejét. – De tudod, hogy várok rád.

– Én viszont nem szeretnék tovább várni rád. – Örültem, hogy nem vizslatott a sötétbarna szemével, mert úgy nem biztos, hogy ki tudtam volna mondani a szavakat. Úgy dübörgött a szívem, hogy majd’ elájultam, de meg kellett kockáztatnom.

Kinyitotta nekem a kaput, és amikor beléptem, óvatosan rácsapott a fenekemre. Felkuncogtam. Attila Nikénél aludt a hétvégén, anyáék pedig még délután elindultak meglátogatni a nagyit, csak holnap délelőtt érnek haza. Mintha minden összefogott volna azért, hogy a pillanat tökéletes lehessen. A mi pillanatunk.

Körülbelül tíz percig tartott, mire a bejárati ajtótól eljutottunk a szobámig, mert Olivér ajka nem eresztette az enyémet. A keze újra és újra végigszántott a hajamon, teljesen széttúrta, de olyan jólesett, ahogy hozzámért, hogy fel kellett tőle sóhajtanom.

Mikor felértünk, magára hagytam a szobámban, ugyanis szükségem volt néhány percre egyedül, hogy rendezhessem a gondolataimat. Addig bekucorodott a tévé elé, és bár nem akartam megváratni, nem tudtam elszakítani a pillantásomat a tükörképemről a fürdőben. Egyáltalán nem tetszettem magamnak, több plusz kiló kapaszkodott a combomra és a hasamra, mint annak szabad lett volna lennie. Végül átöltöztem, megmostam a fogam, és az őrjöngő idegességszörnnyel a hasamban visszatértem hozzá. Olyan jól mutatott az ágyamban, a szobámban, az életemben, mintha oda született volna. Elmosolyodott, amikor meglátott. Leültem mellé, de totál idiótának éreztem magam, a zavarom meg egyre csak erősödött. Nem mondhatnám, hogy féltem volna. Nem, ez valami egészen más érzés volt, sokkal kellemesebb. Talán a stressz lehetett a kiváltó oka, vagy a megingathatatlan bizalom és szerelem, amit iránta éreztem, nem tudom. Zavarban voltam, de nem azért, mert féltem, hanem mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem kergettem naiv álmokat, jól tudtam, hogy neki nem én leszek az első. De ez cseppet sem zavart, mert akkor csak én, egyedül csakis én voltam.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem gyakoroltunk. Előfordult néhányszor, hogy sokáig csókolóztunk, teljesen ellazulva a másiktól, és olyankor a kezünk felfedezőútra indult, bebarangolt, simogatott és örömet szerzett. Olivér soha nem kényszerített semmire, sőt általában én voltam az kettőnk közül, aki többet akart. Feltérképeztük egymás testét, megpróbáltuk kitapasztalni, hogy hol és mi a jó, én pedig elképzelni sem tudtam volna annál szebb érzést, amikor egy-egy örömteli pillanat után belesimulhattam az ölelésébe, a karjai közé, a világ legbiztonságosabb helyére. Annyira szerettem őt, hogy nem létezett olyan hely a testemen, amit ne adtam volna neki örömmel. Annyira, hogy nem létezett tett, ami miatt szégyellnem kellett volna magamat, és fordítva.

– Nagyon szép vagy – mondta, miközben a fülem mögé tűrte a hajamat. – És én...

Elhallgattattam, mert nem voltam kíváncsi arra a szokásos monológra, amit a romantikus könyvekben olvastam, amikor a hős készült elvenni a hősnő szüzességét. Ez is olyasmi volt, mint anno a biliárdozós jelenet: a könyvek kineveltek belőlem majdnem minden sablonos romantikázásra való hajlamot.

Beletúrtam a sötét hajába, miközben kicsit vadabbul csókoltam meg, és ez tetszett neki, ez határozottan tetszett neki, mert hátradöntött az ágyon, és fölém hajolt. Nem volt félnivalónk, vagy ami hátráltathatott volna, ugyanis két hónapja fogamzásgátlót szedtem, mert anyu ragaszkodott hozzá. Felvilágosítást nem tartott (szerencsére), de nagyon komolyan elmondta, hogy ezt a lépést mindenképpen be kell tartanunk, még akkor is, ha egyelőre időszerűtlen. Mindenre odafigyelt velem kapcsolatban, és bár ezt a legtöbb fiatal felnőtt idegesítőnek találta volna, én hálás voltam érte, mert tudtam, hogy miért tette. Neki volt két abortusza, az első éppen az én koromban, és csak a felesleges szenvedéstől akart megvédeni. Hálával tartoztam neki.

Olivér érzékien és lassan végigcsókolta a nyakamat, miközben a keze el-elkalandozott a testemen. Halk, de mégis vágytól fűtött sóhaj szakadt fel a torkomból, és nem voltam miatta zavarban, mert tudatni akartam vele, hogy az, amit tesz, fantasztikus és csodálatos, hogy az egész, ami velünk történik, fantasztikus és csodálatos.