Kedves Olvasóim!
Meghoztam nektek a friss fejezetet. :) Így, karácsonyhoz közeledve talán kicsit fura lesz egy nyárról olvasni, de nem lehetetlen. :)
Köszönöm a jelenléteteket és hűségeteket, boldoggá tesz, hogy vagytok!
Szép hétvégét, szünetet kívánok, és jó szórakozást a friss fejezethez!
Ha van kedvetek, látogassatok meg a Facebookon is, ott egy kicsit aktívabb a közösség. LINK :)
Köszönöm!
Mivel az
érettségi szünet miatt a fiúk eltűntek a suliból, minden a feje tetejére állt.
Hiányzott a hangulat, amit meg tudtak teremteni, olyan volt nélkülük a
„szkúllájf”, mintha a világból eltűnt volna a piros szín. Megváltozott a
légkör, teljesen szokatlan, új érzés volt kilépni a folyosóra, és nem arra
gondolok, hogy régebben csak úgy neveztek, „a Dallos barátnője”, vagy „a kis
Vaskúti”, és mostanra már az így emlegetők sem jártak be. Nem. Egyszerűen
rémisztő volt a tudat, hogy a tanárok, a gondnokok, a konyhásnénik, a titkárnők
mind itt maradnak minden egyes évben, míg mi jövünk és megyünk.
Az én
napjaim csak sulis részükben változtak meg, a délutánok ugyanolyanok maradtak.
Hol Attilával, hol Olivérrel, hol Krisztivel töltöttem őket. A fiúknak
segítettem néhány tételben, Kriszti pedig nekem segített, hogy épeszű tudjak
maradni, amikor huszonnegyedszerre is el kellett nekik magyaráznom ugyanazt.
A fiúk
együtt jártak kedden, csütörtökön és vasárnap kondi terembe, erősíteni és
levezetni a gőzt, ahogy ők mondták. Rám is rám fért volna valami
feszültség-levezetés, ugyanis Olivér néha igen érdekes dolgokat produkált.
Először is, rettenetesen zavart, hogy állandóan a gépe előtt gubbasztott. Ezt a
tippet kapta nyári elfoglaltságként egy fősulin tanuló ismerősétől, így próbált
minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy bekerülhessen. Különböző oldalakat
szerkesztett, vagy tudja a fene, mit művelt, de folyton a monitor előtt
görcsölt, és a laptopja is állandó bejáró vendég lett a szobámba. Eleinte csak
kisebb, egyszerűbb blogokat tervezett, és mindig hatalmas örömmel mutatta meg,
hogy mit alkotott, kikérte a véleményemet és megfogadta a tanácsaimat, például
azzal kapcsolatban, hogy a zöld és a kék egyáltalán nem illenek össze. A
színekkel akadt egy kis problémája, valahogy nem sikerült egymáshoz passzolókat
választania, ezért azt mindig rám hagyta.
Egy csütörtök
délután éppen a matekházim fölött gubbasztottam, érthetetlen geometriai
feladatokkal szenvedve, ő meg html-kódokról magyarázott, persze teljesen
feleslegesen, amikor kiborultam. Fölugrottam az asztalomtól, de Oli annyira
belemerült a munkájába, hogy fel sem pillantott, csak a szája járt. Kihúztam a
konnektorból a gépe csatlakozóját, amire rögtön felkapta a fejét.
– Na,
idefigyelj, Dallos. – Amikor nagyon mérgesek voltunk egymásra, a másik
vezetéknevét használtuk, később pedig jót nevettünk rajta, ez is egy volt a
különleges szokásaink közül. – Nem tudom, hogy miről beszélsz, és nem is
érdekel, mert nem értek hozzá. Utálom, hogy mostanában csak az entert
nyomogatod, pedig velem is lehetnél, és rohadtul nem értem a matekot, te pedig
nem érsz rá, hogy elmagyarázd.
–
Blanka, figyelj...
– Nem!
Te figyelj! – kiáltottam rá. Csak ki akartam robbanni, kilövellni az összes
feszültséget. – Ez az év vége egy nagy szívás, minden megváltozott, mindenki
elhúzott, és utálom az egészet!
Majdnem
elsírtam magam, és már vártam, hogy Olivér azt mondja, egy béna, hisztis
kislány vagyok, és neki nincs erre szüksége, de félretette a gépet az öléből,
felállt, majd elvette a füzetemet az asztalról, és mint egy jó tanár a jó
diáknak, magyarázni kezdett.
– Az
oldalfelező merőlegesek segítségével...
Később,
miután megküzdöttünk a veszedelmes feladatokkal, egymás mellett feküdtünk az
ágyon, és azon járt az agyam, hogyan is kérhetnék bocsánatot a viselkedésemért,
mert szörnyen szégyelltem magamat. Nem kellett volna Olivérre zúdítanom a
panasz- és hisztiáradatot, de egyszerűen kitört belőlem. Ő pedig azzal, hogy
lazán kezelte az egészet, nem fújta fel a dolgot, lenyugtatott, és emiatt
veszettül éreztem magamat.
– Hé,
Vaskúti – szólalt meg gyengéden, a hajamat cirógatva. – Ha legközelebb
szeretnél valamit mondani, akkor azt szavakkal jelezd, és ne áramtalanítással,
mert ha nem mentettem volna, most nagy gondban lennénk.
–
Annyira sajnálom! – Temettem a párnába az arcom. – Rosszul is érzem magamat, ne
haragudj rám.
– Ugyan
már! Tamara mellett megtanultam egy-két dolgot a lányokról.
– De
Tamara négy éves.
– Az nem
jelent semmit. Hisztizésben nem múlhatja felül senki.
– Aj! –
Még mélyebbre fúrtam az arcomat. – Én most úgy utálom magamat.
– De hát
miért, Mazsola?
– Rémes
vagyok, valld be.
– Oké,
rémes vagy.
Felkaptam
a fejemet, erre a kijelentésre rögtön kibújtam a rejtekemből, de Olivér csak
mosolygott, a szájával, a szemével, az arckifejezésével.
– Ne,
inkább szívd vissza. – Egy percnyi rövid csend következett, ami alatt újra
össze kellett szednem magam. – Ne haragudj rám.
–
Blanka, ne már. Úgy csinálsz, mintha valami komoly dolog történt volna. Holott
nem is.
Mit
mondhattam volna erre? Régen álmodni is alig mertem arról, amit tőle megkaptam,
és csak annyi kellett hozzá, hogy elengedjek egy kezet, hogy egy másikért
nyúlhassak. Így tehát minden egyes tettemtől, amiről tudtam, hogy nem kellett
volna, vagy nem úgy kellett volna, féltem, hogy Olivérben egyszer csak valami
megváltozik, majd rájön, hogy nem én vagyok az a lány, és ez minden
porcikámig megrémített. Nos, ezért reagáltam túl.
Csak
akkor sikerült kiűznöm ezt a sok süketséget, félelmet a fejemből, amikor magára
vonva megcsókolt. Ennél több bizonyíték nem kellett nekem ahhoz, hogy újra
rádöbbenjek: én vagyok az a lány. Továbbra is. Csak néha kellett egy kis
megerősítés.
Csokit
hoztam a konyhából, mazsolásat, Oli kedvencét (hoppá, Mazsola, mi?), és amikor
visszaértem vele a szobámba, Olivér elképedve kapta rám a tekintetét. A gép
megint az ölében csücsült, de most nem tervezett/szerkesztett, hanem a
Facebookon lógott.
– Ezt
nézd meg, Blanka – mondta, miközben az övembe kapaszkodva lehúzott maga mellé.
A
képernyőt a mi fotónk töltötte be, mégpedig az, amit Kriszti készített a
koncerten. Olivér hátulról ölelte át a derekamat, a nyakamhoz hajtva a fejét,
szélesre eresztett mosollyal, én pedig az ő kezére simítottam az enyémet, fülig
ért a szám, mindkettőnk szeme csillogott, ahogy a fények belesütöttek, és
lerítt rólunk, hogy boldogok vagyunk. A fotó szép emlékeket ébresztett bennem.
Értetlenül
néztem rá, hogy miért vált az arca falfehérré ettől, hisz ennyire azért nem
voltam csúnya, de ő válasz nélkül görgette lejjebb az oldalt, ahol néhány „nagyon
aranyosak-cukik-szépek vagytok együtt” típusú hozzászólás után egy új is
válaszra várt.
Robi
Majoros: A Szépség és a szörnyeteg :)
körülbelül
egy órája
– Ez, ő... nos... – makogtam. Úgy
ledöbbentem, hogy a szavak zsibbadtan hagyták el a számat, szétszórtan és
értelmetlenül.
– Szerintem kedves – mondta Olivér
lazán, miután visszanyerte a lélekjelenlétét, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. Pedig dehogy volt az!
– Tessék?
– Úgy értem, hogy így a szívén viseli a
sorsunkat. Biztos sokat jelent neki a kapcsolatunk.
– Olivér – sóhajtottam fáradtan.
Valahogy egyáltalán nem volt kedvem lefutni ezeket a köröket, és bár meglepett,
ahogyan kezelte a helyzetet, még nem fakasztott mosolyra. Legszívesebben
bezártam volna ezt a jelenlegi szituációt, ahogy a fájlokat szokás a
számítógépen, a piros négyzettel a jobb sarokban.
– Csak azon gondolkozom, hogy milyen
stílusban válaszoljak. Legyek elegáns, vicces vagy barátnőjét agresszívan
védelmező kretén? Szerinted melyiknek örülne a leginkább? Netán töröljem
kommentár nélkül?
– Muszáj ezt? – kérdeztem szinte
suttogva. Bár Robi már nem volt szerves része az életemnek, ha fogalmazhatok
ilyen csúnyán, mégis nyomorultul esett, ha bármiféle összetűzésbe kerültek
Olivérrel. Még akkor is, ha az egyik fél nem is tudott róla.
– Engem is meglepett, elhiheted. De az,
ahogyan reagálsz, még inkább. – Úgy nézett rám, mintha még mindig játék lett
volna ez az egész, mintha nem kőkemény érzelmekről lett volna szó, hanem csak
egy kis szórakozásról. Viszont én átláttam ezen a falon, ismertem már annyira,
engem nem tudott becsapni. Tudtam, hogy csak a haragját leplezte ezzel a
viselkedéssel. – Miért rendít meg így, hm? – Halkabb, egy árnyalatnyival
komorabb lett a hangja. Más meg sem hallotta volna a különbséget, de én
ismertem, minden rezdülését jól ismertem.
– Hónapok óta nem hallottam felőle.
Felzaklat, hogy újra belopózik az életembe, amikor már kizártam onnan.
Olivér lassan, hosszan bólintott. Robi
volt az utolsó ok, amin veszekedni akartam vele.
–
Ezt azért jó hallani.
– Tessék? Te azt képzelted, hogy...?
Lesütötte a szemét, némaságba süppedt,
én pedig azt hittem, menten elhasalok a meglepetéstől. Nem gondolhatta, hogy
van valaki más is mellette! Nem lehetett ennyire bolond! Az állánál fogva
fordítottam magam felé az arcát.
– Idefigyelj, kedves. Ha esetleg még
nem mondtam volna el elégszer, hogy nem volt köztünk semmi, és nem köt hozzá
semmi, megteszem még egyszer. Világos voltam?
Ilyen pillanatokban tárgyilagos
hangnemben kellett kifejeznem a mondandómat, mert ez vált be vele szemben.
Bólintott, de láttam a szemén, hogy elkeseredett és elveszett, és ettől
szörnyen éreztem magamat. Észrevettem a fájdalmat a pillantásában, egy
elképzelt jelent, hogy mi lenne akkor, ha nem őt szeretném ennyire, ha
átverném. Majdnem megszakadt a szívem, holott a veszély, ami megrepesztette,
valójában nem is állt fent.
Olivér rám hagyta a válaszadást, ennek
pedig irdatlanul örültem, mert így legalább elkerülhettem a konfliktust
kettejük között. Sokáig burkolóztunk némaságba, ő a falnak vetette a hátát, én
pedig a mellkasának dőltem, és csak hallgattunk, kitartóan hallgattunk,
miközben az én fejemben az járt, hogy ő a legfontosabb számomra, de mégsem
lehet letagadni, hogy volt egy időszak az életemben, amikor Robihoz kötődtem.
És ez az időszak fájt. Az emlékek
fájtak. De elmúlt.
Este, hosszú órákkal Olivér távozása
után, leültem a számítógépem elé, megnyitottam a Facebookot, megkerestem a
közös képünket, alaposan megfigyeltem rajta boldog arcunkat, majd legörgettem, és
bepötyögtem a válaszomat.
Blanka Vaskúti: Azért, ennyire nem
nézek ki SZÖRNYen :D
néhány másodperccel ezelőtt
Humorral mindig enyhíteni lehetett a
feszültséget, ezt már régen megtanultam. Nem számítottam arra, hogy választ
kapok Robitól, arra meg főleg, hogy olyan hamar. De nem telt el egy perc sem,
és már jött az értesítés.
Robi Majoros: ...
néhány másodperccel ezelőtt
Boldogan konstatáltam a hárompontos
választ. Győztem. A szőke herceg nem fogott ki a királylányon, a punkrocker
verekedés nélkül megúszta az esetet, és a Szépség és a Szörnyeteg örökké
a kedvenc mesém lesz, akárki mondhat akármit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése