Búcsúzóul örökké (2. rész) - 10. fejezet

2014. december 21.
Kedves Olvasóim!
Meghoztam nektek a friss fejezetet. :) Így, karácsonyhoz közeledve talán kicsit fura lesz egy nyárról olvasni, de nem lehetetlen. :)
Köszönöm a jelenléteteket és hűségeteket, boldoggá tesz, hogy vagytok!
Szép hétvégét, szünetet kívánok, és jó szórakozást a friss fejezethez!
Ha van kedvetek, látogassatok meg a Facebookon is, ott egy kicsit aktívabb a közösség. LINK :)
Köszönöm!


Mivel az érettségi szünet miatt a fiúk eltűntek a suliból, minden a feje tetejére állt. Hiányzott a hangulat, amit meg tudtak teremteni, olyan volt nélkülük a „szkúllájf”, mintha a világból eltűnt volna a piros szín. Megváltozott a légkör, teljesen szokatlan, új érzés volt kilépni a folyosóra, és nem arra gondolok, hogy régebben csak úgy neveztek, „a Dallos barátnője”, vagy „a kis Vaskúti”, és mostanra már az így emlegetők sem jártak be. Nem. Egyszerűen rémisztő volt a tudat, hogy a tanárok, a gondnokok, a konyhásnénik, a titkárnők mind itt maradnak minden egyes évben, míg mi jövünk és megyünk.
Az én napjaim csak sulis részükben változtak meg, a délutánok ugyanolyanok maradtak. Hol Attilával, hol Olivérrel, hol Krisztivel töltöttem őket. A fiúknak segítettem néhány tételben, Kriszti pedig nekem segített, hogy épeszű tudjak maradni, amikor huszonnegyedszerre is el kellett nekik magyaráznom ugyanazt.
A fiúk együtt jártak kedden, csütörtökön és vasárnap kondi terembe, erősíteni és levezetni a gőzt, ahogy ők mondták. Rám is rám fért volna valami feszültség-levezetés, ugyanis Olivér néha igen érdekes dolgokat produkált. Először is, rettenetesen zavart, hogy állandóan a gépe előtt gubbasztott. Ezt a tippet kapta nyári elfoglaltságként egy fősulin tanuló ismerősétől, így próbált minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy bekerülhessen. Különböző oldalakat szerkesztett, vagy tudja a fene, mit művelt, de folyton a monitor előtt görcsölt, és a laptopja is állandó bejáró vendég lett a szobámba. Eleinte csak kisebb, egyszerűbb blogokat tervezett, és mindig hatalmas örömmel mutatta meg, hogy mit alkotott, kikérte a véleményemet és megfogadta a tanácsaimat, például azzal kapcsolatban, hogy a zöld és a kék egyáltalán nem illenek össze. A színekkel akadt egy kis problémája, valahogy nem sikerült egymáshoz passzolókat választania, ezért azt mindig rám hagyta.
Egy csütörtök délután éppen a matekházim fölött gubbasztottam, érthetetlen geometriai feladatokkal szenvedve, ő meg html-kódokról magyarázott, persze teljesen feleslegesen, amikor kiborultam. Fölugrottam az asztalomtól, de Oli annyira belemerült a munkájába, hogy fel sem pillantott, csak a szája járt. Kihúztam a konnektorból a gépe csatlakozóját, amire rögtön felkapta a fejét.
– Na, idefigyelj, Dallos. – Amikor nagyon mérgesek voltunk egymásra, a másik vezetéknevét használtuk, később pedig jót nevettünk rajta, ez is egy volt a különleges szokásaink közül. – Nem tudom, hogy miről beszélsz, és nem is érdekel, mert nem értek hozzá. Utálom, hogy mostanában csak az entert nyomogatod, pedig velem is lehetnél, és rohadtul nem értem a matekot, te pedig nem érsz rá, hogy elmagyarázd.
– Blanka, figyelj...
– Nem! Te figyelj! – kiáltottam rá. Csak ki akartam robbanni, kilövellni az összes feszültséget. – Ez az év vége egy nagy szívás, minden megváltozott, mindenki elhúzott, és utálom az egészet!
Majdnem elsírtam magam, és már vártam, hogy Olivér azt mondja, egy béna, hisztis kislány vagyok, és neki nincs erre szüksége, de félretette a gépet az öléből, felállt, majd elvette a füzetemet az asztalról, és mint egy jó tanár a jó diáknak, magyarázni kezdett.
– Az oldalfelező merőlegesek segítségével...
Később, miután megküzdöttünk a veszedelmes feladatokkal, egymás mellett feküdtünk az ágyon, és azon járt az agyam, hogyan is kérhetnék bocsánatot a viselkedésemért, mert szörnyen szégyelltem magamat. Nem kellett volna Olivérre zúdítanom a panasz- és hisztiáradatot, de egyszerűen kitört belőlem. Ő pedig azzal, hogy lazán kezelte az egészet, nem fújta fel a dolgot, lenyugtatott, és emiatt veszettül éreztem magamat.
– Hé, Vaskúti – szólalt meg gyengéden, a hajamat cirógatva. – Ha legközelebb szeretnél valamit mondani, akkor azt szavakkal jelezd, és ne áramtalanítással, mert ha nem mentettem volna, most nagy gondban lennénk.
– Annyira sajnálom! – Temettem a párnába az arcom. – Rosszul is érzem magamat, ne haragudj rám.
– Ugyan már! Tamara mellett megtanultam egy-két dolgot a lányokról.
– De Tamara négy éves.
– Az nem jelent semmit. Hisztizésben nem múlhatja felül senki.
– Aj! – Még mélyebbre fúrtam az arcomat. – Én most úgy utálom magamat.
– De hát miért, Mazsola?
– Rémes vagyok, valld be.
– Oké, rémes vagy.
Felkaptam a fejemet, erre a kijelentésre rögtön kibújtam a rejtekemből, de Olivér csak mosolygott, a szájával, a szemével, az arckifejezésével.
– Ne, inkább szívd vissza. – Egy percnyi rövid csend következett, ami alatt újra össze kellett szednem magam. – Ne haragudj rám.
– Blanka, ne már. Úgy csinálsz, mintha valami komoly dolog történt volna. Holott nem is.
Mit mondhattam volna erre? Régen álmodni is alig mertem arról, amit tőle megkaptam, és csak annyi kellett hozzá, hogy elengedjek egy kezet, hogy egy másikért nyúlhassak. Így tehát minden egyes tettemtől, amiről tudtam, hogy nem kellett volna, vagy nem úgy kellett volna, féltem, hogy Olivérben egyszer csak valami megváltozik, majd rájön, hogy nem én vagyok az a lány, és ez minden porcikámig megrémített. Nos, ezért reagáltam túl.
Csak akkor sikerült kiűznöm ezt a sok süketséget, félelmet a fejemből, amikor magára vonva megcsókolt. Ennél több bizonyíték nem kellett nekem ahhoz, hogy újra rádöbbenjek: én vagyok az a lány. Továbbra is. Csak néha kellett egy kis megerősítés.
Csokit hoztam a konyhából, mazsolásat, Oli kedvencét (hoppá, Mazsola, mi?), és amikor visszaértem vele a szobámba, Olivér elképedve kapta rám a tekintetét. A gép megint az ölében csücsült, de most nem tervezett/szerkesztett, hanem a Facebookon lógott.
– Ezt nézd meg, Blanka – mondta, miközben az övembe kapaszkodva lehúzott maga mellé.
A képernyőt a mi fotónk töltötte be, mégpedig az, amit Kriszti készített a koncerten. Olivér hátulról ölelte át a derekamat, a nyakamhoz hajtva a fejét, szélesre eresztett mosollyal, én pedig az ő kezére simítottam az enyémet, fülig ért a szám, mindkettőnk szeme csillogott, ahogy a fények belesütöttek, és lerítt rólunk, hogy boldogok vagyunk. A fotó szép emlékeket ébresztett bennem.
Értetlenül néztem rá, hogy miért vált az arca falfehérré ettől, hisz ennyire azért nem voltam csúnya, de ő válasz nélkül görgette lejjebb az oldalt, ahol néhány „nagyon aranyosak-cukik-szépek vagytok együtt” típusú hozzászólás után egy új is válaszra várt.
Robi Majoros: A Szépség és a szörnyeteg :)
körülbelül egy órája
– Ez, ő... nos... – makogtam. Úgy ledöbbentem, hogy a szavak zsibbadtan hagyták el a számat, szétszórtan és értelmetlenül.
– Szerintem kedves – mondta Olivér lazán, miután visszanyerte a lélekjelenlétét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Pedig dehogy volt az!
– Tessék?
– Úgy értem, hogy így a szívén viseli a sorsunkat. Biztos sokat jelent neki a kapcsolatunk.
– Olivér – sóhajtottam fáradtan. Valahogy egyáltalán nem volt kedvem lefutni ezeket a köröket, és bár meglepett, ahogyan kezelte a helyzetet, még nem fakasztott mosolyra. Legszívesebben bezártam volna ezt a jelenlegi szituációt, ahogy a fájlokat szokás a számítógépen, a piros négyzettel a jobb sarokban.
– Csak azon gondolkozom, hogy milyen stílusban válaszoljak. Legyek elegáns, vicces vagy barátnőjét agresszívan védelmező kretén? Szerinted melyiknek örülne a leginkább? Netán töröljem kommentár nélkül?
– Muszáj ezt? – kérdeztem szinte suttogva. Bár Robi már nem volt szerves része az életemnek, ha fogalmazhatok ilyen csúnyán, mégis nyomorultul esett, ha bármiféle összetűzésbe kerültek Olivérrel. Még akkor is, ha az egyik fél nem is tudott róla.
– Engem is meglepett, elhiheted. De az, ahogyan reagálsz, még inkább. – Úgy nézett rám, mintha még mindig játék lett volna ez az egész, mintha nem kőkemény érzelmekről lett volna szó, hanem csak egy kis szórakozásról. Viszont én átláttam ezen a falon, ismertem már annyira, engem nem tudott becsapni. Tudtam, hogy csak a haragját leplezte ezzel a viselkedéssel. – Miért rendít meg így, hm? – Halkabb, egy árnyalatnyival komorabb lett a hangja. Más meg sem hallotta volna a különbséget, de én ismertem, minden rezdülését jól ismertem.
– Hónapok óta nem hallottam felőle. Felzaklat, hogy újra belopózik az életembe, amikor már kizártam onnan.
Olivér lassan, hosszan bólintott. Robi volt az utolsó ok, amin veszekedni akartam vele.
– Ezt azért jó hallani.
– Tessék? Te azt képzelted, hogy...?
Lesütötte a szemét, némaságba süppedt, én pedig azt hittem, menten elhasalok a meglepetéstől. Nem gondolhatta, hogy van valaki más is mellette! Nem lehetett ennyire bolond! Az állánál fogva fordítottam magam felé az arcát.
– Idefigyelj, kedves. Ha esetleg még nem mondtam volna el elégszer, hogy nem volt köztünk semmi, és nem köt hozzá semmi, megteszem még egyszer. Világos voltam?
Ilyen pillanatokban tárgyilagos hangnemben kellett kifejeznem a mondandómat, mert ez vált be vele szemben. Bólintott, de láttam a szemén, hogy elkeseredett és elveszett, és ettől szörnyen éreztem magamat. Észrevettem a fájdalmat a pillantásában, egy elképzelt jelent, hogy mi lenne akkor, ha nem őt szeretném ennyire, ha átverném. Majdnem megszakadt a szívem, holott a veszély, ami megrepesztette, valójában nem is állt fent.
Olivér rám hagyta a válaszadást, ennek pedig irdatlanul örültem, mert így legalább elkerülhettem a konfliktust kettejük között. Sokáig burkolóztunk némaságba, ő a falnak vetette a hátát, én pedig a mellkasának dőltem, és csak hallgattunk, kitartóan hallgattunk, miközben az én fejemben az járt, hogy ő a legfontosabb számomra, de mégsem lehet letagadni, hogy volt egy időszak az életemben, amikor Robihoz kötődtem.
És ez az időszak fájt. Az emlékek fájtak. De elmúlt.
Este, hosszú órákkal Olivér távozása után, leültem a számítógépem elé, megnyitottam a Facebookot, megkerestem a közös képünket, alaposan megfigyeltem rajta boldog arcunkat, majd legörgettem, és bepötyögtem a válaszomat.
Blanka Vaskúti: Azért, ennyire nem nézek ki SZÖRNYen :D
néhány másodperccel ezelőtt
Humorral mindig enyhíteni lehetett a feszültséget, ezt már régen megtanultam. Nem számítottam arra, hogy választ kapok Robitól, arra meg főleg, hogy olyan hamar. De nem telt el egy perc sem, és már jött az értesítés.
Robi Majoros: ...
néhány másodperccel ezelőtt

Boldogan konstatáltam a hárompontos választ. Győztem. A szőke herceg nem fogott ki a királylányon, a punkrocker verekedés nélkül megúszta az esetet, és a Szépség és a Szörnyeteg örökké a kedvenc mesém lesz, akárki mondhat akármit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése