Búcsúzóul örökké (2. rész) - 12. fejezet

2014. december 28.
Sziasztok! :)
Ha hétvége, akkor új fejezet! Olvastátok a karácsonyi meglepetés-részt? :) Ha még nem tettétek meg, akkor feltétlen, ne hagyjátok ki!
Most kicsit mesélnék. Ez a fejezet, ami lezárja a második részt. Az utolsó fog következni, ami majd a gimnázium után mutatja be Blanka életét. Akkor már egy fiatal nő lesz, nem egy gimis csajszi. Remélem, kíváncsiak vagytok rá!
Köszönöm a támogatásotokat, remélem, jól teltek az ünnepek!
Jó olvasást kívánok a második rész utolsó fejezetéhez,
Nilla


A nyár közepét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kitalálni, mi lehetne a legmegfelelőbb ajándék Olivér születésnapjára. Rendezhettem volna neki egy bulit, de őt ismerve egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy annak örülne a leginkább. Gondoltam, hogy veszek neki egy könyvet, de nem tartozott az olvasós típusba sem. Aztán filmeket nézegettem, bújtam a netet órák hosszat, hogy valami olyasmit találjak, ami érdekelhetné és valószínűleg még nem látta, de nem találtam semmit. Végül, amikor már nagyon elkeseredtem, Attila előállt a mentőötlettel, ami – bár nehezemre esett bevallani –, tökéletes volt.
Egy forró, harminchárom fok körüli délelőttön, miután sikerült a bátyámat kirángatnom a hajnalig tartó netezés után az ágyból, magunkhoz vettünk két üveg, előre behűtött ásványvizet, és nyakunkba vettük a várost, hogy megkeressük azt „rocker boltot”, amiről korábban mesélt. Nem volt könnyű dolgunk, ugyanis elköltöztek, és ahhoz, hogy eljussunk az új címükre, át kellett verekednünk magunkat fél Győrön. Amikor a Széchenyi-térre értünk, Attila nemes egyszerűséggel a kezembe nyomta a zsebében lapuló cuccait, és megmártózott a szökőkútban. Ez nem számított újdonságnak, a három és tíz év közöttiek körében. Agyilag valahol ő is ott ragadhatott le, ha meg kellene tippelnem, talán ötöt mondanék. De ahogy elnéztem, amint pacsált és tapsikolt, lehet, hogy inkább négyre fokozom vissza.
– Ez király volt – közölte egyszerűen, amikor visszaért hozzám, én meg csak meresztettem rá a szemem. Á, csak a szokásos!
Fél óra múlva, mire Attila sikeresen megszáradt, megtaláltuk a boltot. Amire, mint utólag kiderült, sokkal inkább illett az áruház megnevezés. Ugyanis a hely nem egy kis ruhabolt volt, néhány fekete feliratos pólóval, mint amire számítottam, hanem maga a mennyország. Különféle részlegek voltak felsőknek, nadrágoknak, pulcsiknak, kezeslábasoknak (!), bakancsoknak, kitűzőknek, öveknek, bábuknak, sőt még gitárhúrt is lehetett kapni. Szerintem pult alól még basszgitárost is tudtak volna szerezni, ha azt kérek.
Szétváltunk Attilával, én pedig a felsők felé indultam, miközben elhaladtam néhány pár Metallica bakancs mellett, ami elég bizarr látványt nyújtott. Egy olyan embernek, aki rajong a rockzenéért, a hely egy bűnbarlangnak számított. Akármerre néztem, Jimmy Hendrix, Chester Bennington, Gene Simmons, Axl Rose, Bon Scott és sokan mások pillantottak (vagy ordítottak) vissza rám.
Leakasztottam a fogasról egy megfelelő méretű Sex Pistols pólót, mert a bandáról tudtam, hogy Oli nagyon szereti, és amikor megismertem, egy ilyen pólót viselt. Viszont ez nem nézett ki olyan jól, mint az övéi, nem tetszett annyira. Tekergettem a nyakam, hogy mindegyik felsőt láthassam, őrült módjára szaladgáltam a sorok között, a kosaramban egyre több pólóval, de dönteni nem tudtam. Végül arra jutottam, hogy megkérdezem az érintettet magát, így már tárcsáztam is a jól ismert számot. Olivér három csörgés után vette fel.
– Szia! – szóltam bele izgatottan. – Elsorolok néhány bandát, válassz közülük!
– Őőőő, oké, bár fogalmam sincs arról, mire megy ki a játék.
– Nem baj az, elég, ha én tudom. – Leraktam a kosaram a földre, a vállammal a fülemhez szorítottam a mobilt, és sorolni kezdem. – Iron Maiden, Papa Roach, Foo Fighters, Ramones, Sex Pistols...
– Ez olyan, mintha én azt kérném tőled, hogy válassz, melyik dalt szereted jobban: a Kék és narancssárgát, vagy a Ha még egyszer láthatnám-ot.
– Ez gonosz, erre lehetetlenség válaszolni. De ezeket is felteszem a zenelistámra, köszi, hogy szóltál.
– Zenelistát állítasz össze? Nélkülem?
– Nem nélküled, mert kérdeztelek, csak válaszolni nem tudsz.
– Jól van, Sex Pistols, de a többi se maradjon ki! – nevetett, aztán megszakítottuk a vonalat. Az én barátom.
Visszatettem a „nem választott” ruhadarabokat a helyükre, majd odasétáltam a kitűzős standhoz, ahol milliónyi fajta fogadott. Meg egy következő dilemma is. Biztos voltam benne, hogy egy-egy Ramones és RHCP feliratút hazaviszek (meg egy republicosat is), azonban kettő között megint vacilláltam. Újból tárcsáztam, ezúttal viszont csak kétszer csöngött ki.
– Hadd találjam ki! – szólt bele elsőnek Olivér. – Nirvana vagy Guano Apes?
– Köszi! – vigyorogva ingattam a fejemet, ugyanis a kérdésében már benne volt a válasz, így beleraktam a kosaramba egy Kurt Cobain arcával díszített jelvényt is.
Attila éppen egy halálfejes bakancsot nézegetett, amikor megtaláltam. Megérdeklődtem, hogy stílust kíván-e váltani, mire azt felelte, hogy nem, pusztán kíváncsi volt, hogy egy ilyen acélbetétessel milyen erőset lehetne rúgni. Hát, szerintem ez csak akkor lényegi kérdés, ha nem a jó oldalán állsz.
Olivér szülinapja péntekre esett, ezért miután túlestünk a családi banzájon, ami annyiból állt, hogy Tamara kedvéért egy mekiben ebédeltünk, majd Olivér egy órán keresztül kergette lelkesen a játszóházban (vajon kinek volt születésnapja?), csak a miénk volt a hétvége. Miután hazaértünk, és felmentünk a szobájába, átnyújtottam neki az ajándékát, amit lusta dög létemre nem csomagoltam be. Széttépi, akkor meg minek? De így is örült neki, sőt rögtön felpróbálta a pólót, aminek tökéletesen eltaláltam a méretét. A kitűzőket felrakta a sima, fekete övtáskájára, és közben olyan boldog mosollyal nézett rám, hogy kedvem lett volna kirabolni neki az egész boltot. Aki úgy tudott mosolyogni, és nem utolsó sorban szeretni, ahogyan ő, az tökéletesen megérdemelte volna.
Bekapcsolta a zenelejátszóját, majd néhány másodperc múlva hangosan megszólalt egy „Olivér zenéje” típusú dal, amit nem ismertem. De nem is volt baj, mert időközben minden más értelmét vesztette, ugyanis óvatosan belecsókolt a nyakamba, amitől végigfutott a gerincem mentén a hideg. Vajon lesz majd pillanat, amikor, ha ezt csinálja, nem vesztem el teljesen az eszem? Remélem, nem.

Másnap délelőtt lustán összebújtunk az ágyon, és semmi más nem érdekelt minket azon kívül, hogy nyár van és szeretjük egymást. Napokat voltunk képesek így eltölteni, semmittevéssel, filmezéssel és gyakran forró, arcpirító pillanatokkal. Nem történt semmi különös, de ez volt a mi világunk.
Sötétedés után, amikor az egész napos megterhelő semmit nem csinálásban (illetve, nem teljesen semmit) elfáradtunk, és majdnem elaludtunk egy számomra ismeretlen sorozat számomra ismeretlen részén, Ági hisztérikus hangja hasított bele a csendbe, amint Olivér nevét kiáltja. Ő azonnal felugrott, én meg utána, és lélekszakadva loholtunk lefelé, ahol Ági tétován toporgott az ajtóban, a szája szélét harapdálva.
– Valami van odakint – szólt nagyon komolyan.
– Oké, megnézem. Hol láttad?
– A macska tányérjánál. Abból eszik – suttogta Ági, kifelé mutogatva.
– Mi?
– Csak menj!
Olivér kilépett az ajtón, mi pedig hunyorogva néztünk utána a sötétségben, de hiába, ugyanis semmit sem láttunk. Alig egy perccel azelőtt még halálra rémültem Ági hisztérikus hangjától, de amint ismertette a problémát, valahogy nem gondoltam olyan komolynak. Közelebb hajoltam hozzá, és suttogó hangon ezt mondtam:
– Remélem, nem egy veszélyes vérkecske az.
– Blanka! – Hallani lehetett a hangján, hogy majdnem elnevette magát.
Fél perc múlva Olivér visszatért, szemmel láthatólag semmi baja nem esett, de próbált nagyon rémülten nézni, amiről én már az első pillanatban kiszúrtam, hogy színjáték.
– Anyu – kezdte nagyon komolyan. – Egy óriási macskaevő oposszum van odakint. De ne ijedj meg, máris hívom a szellemirtókat.
– Olivér! Ez nem vicces.
Szerintem meg nagyon is az volt, majdnem felnyerítettem, az utolsó pillanatban fogtam vissza magam. Mégsem akartam illetlennek tűnni, és belenevetni egy ilyen komoly családi dráma közepébe.
– Egy sündisznó falatozik éppen halas macskakonzervet Valdez táljából. – A cicát Tamara kapta, körülbelül fél évvel ezelőtt, a szembe szomszédunk jóvoltából, ezért rám ruházta a jogot, hogy elnevezhetem. (Valdez... Akkor jó ötletnek gondoltam.)
– Egy süni? – kérdezett vissza Ági. – Ó. Nagyobbnak tűnt.
Elég volt összenéznünk Olival, és máris röhögtünk, aztán bekapcsolódott Ági is, így pedig egy újabb, kellemes családi élménnyel gyarapodott az emléktárunk.
Olivér kivett egy kétliteres jegesteát a hűtőből, majd felmarkolt két zacskó chipset, és visszatértünk a kis birodalmába. Mielőtt visszabújhattunk volna a kényelmes vackunkba, szélesre tártam az ablakot, és mélyen beszívtam a beáramló, friss oxigént. Szúnyogháló fedte az ablakot, így egész éjjelre nyitva hagyhattuk, és nem jött be egyetlen zümmögő, idegesítő vérszipoly sem. Odakint feltámadt a szél, és feltűnően sötét volt az ég a vastag esőfelhők miatt. Nyári vihar. Egyesek imádják, mások utálják.
Oli kinyújtotta a kezét, a derekam köré kulcsolta, majd egy jól irányzott és erős mozdulattal lerántott maga mellé. Nevettem, ő mosolygott, aztán csókot váltottunk, majd a tévé felé fordult. Amíg kényelmesen elhelyezkedtünk, két jelenettel visszaugrott, merthogy „lemaradtunk a jó részről”. Nem tudom, hogy ő ezt hogyan értelmezte, de biztosan nem úgy, mint én, ugyanis nekem még egy rész sem volt jó, de ezt az információt megtartottam magamnak.
És egyszer csak, a „most jön a jó rész, most jön a jó rész!!!” felkiáltásai közben megcsörrent a mobilja az asztalon, a laptopja mellett. Arra kértem, hogy ne vegye fel, mert nem akartam megbontani azt a kényelmes egységet, amit alkottunk.
– Rendben, úgyis mindjárt elhallgat. Láttad, milyen jó rész volt?
Igaza lett, legalábbis, ami a telefonját illeti, ugyanis elhallgatott, de aztán nyomban újra megszólalt, egyáltalán nem kecsegtetve a lehetőséggel, hogy a hívást kezdeményező fél feladja.
– Várj egy percet – Oli kicsusszant az ágyból, aztán elkerekedett szemmel fordult vissza felém. – Meg ne merj mozdulni!
Elnevettem magam.
– Még ezt sem! Én a legapróbb részletekig emlékszem arra, hogy hogy feküdtem, de te meg ne moccanj.
Sűrű pislogással jeleztem, hogy megértettem, mire ő nevetett fel. (Persze, azért annyira változtattam a helyzetemen, hogy utána tudjak fordulni.)
De nem kellett volna.
Olivér mereven bámulta a kijelzőt, úgy tűnt, még levegőt sem vett, a telefon meg csak csörgött a kezében. Megszólítottam, de mintha meg sem hallotta volna. Gyorsan benyomta a zöld gombot, és a füléhez emelte a mobilt. Hisztérikus ordítás hallatszott a vonal másik végéről, az illető hadart, és a szavak összefolytak, nem értettem semmit, de tudtam, hogy baj van.
– Tíz perc – mondta és kinyomta. Gyorsan mozdult, felvett egy pulcsit, áthúzta az övtáskája pántját a vállán, felkapta a fotel mellé dobott tornacipőjét, én pedig szótlanul figyeltem, lesokkoltan, és egyáltalán, meg sem tudtam szólalni. Addig a pillanatig azt hittem, hogy tudom kezelni a stresszhelyzeteket. Addig a pillanatig.
– Nagyon figyelj – térdelt le elém, megszorítva a kezemet. A fülemben dobolt a vér, a torkomat mintha vasbilincs szorongatta volna, és csak arra tudtam gondolni, hogy hatalmas baj van, és Olivér el fog menni. – Ne tedd ki a lábad a lakásból, ne keress, de ígérem, hogy visszajövök. Ha bármi történne, a te számodat fogom megadni, úgyhogy nagyon kérlek, figyelj a telefonodra.
Megpróbáltam ellenkezni, maradásra bírni, vagy valamit kihúzni belőle, de Olivér már fel is állt előlem, és elhallgattatott. Azt mondta, később mindent elmagyaráz, de az arckifejezésemet látva hozzátette: – kérlek.
Aztán felállt, és mikor az ajtóhoz ért, láttam, hogy egy pillanatra hezitált, mintha megremegett volna válla, de a következőben már nem volt ott. Kiraktam az asztalra a mobilomat, leültem Olivér görgőszékére, és meredten néztem a kijelzőt, miközben igyekeztem nem gondolni semmire. Olyan csend volt a szobában, hogy még a saját szívdobogásom is üvöltőnek tűnt.
Telt az idő.
Nem történt semmi.
A gyomromban lévő görcs újra és újra rántott egyet az egész testemen, mintha egy polcra ültetett Janka baba lennék. Csakhogy engem nem egy hatéves kislány cincált, hanem a színtiszta, kártékony, bénító félelem. A pánik, mint valami alattomos féreg, rágta át magát a csontjaimon. Olivér valahol odakint volt. Isten tudja, mit művelt. És kikkel. És mi lesz a vége.
Teljes pánikban, remegő lábbal, kézzel, gyomorral álltam fel az asztaltól, állig felhúztam a pulcsimat, a telefonomat elsüllyesztettem a zsebemben, és lesz, ami lesz alapon, én is kiléptem az ajtón. Az itthon maradt Dallos család tagjai már régen aludtak: mit sem sejtettek arról, hogy mi történt. A fejem majd’ szétrobbant, a félelem lebénított, egyszerre rázott a hideg és lett melegem. Leblokkoltam, a kapuban egyszerűen megálltam, és percekig csak reszkettem. Túl sötét és túl hideg volt ahhoz képest, mint amire számítottam. Hamarosan elér ide is a vihar, a nem túl messzi távolban már villámlott.
Valahogy mozgásra bírtam a lábamat, nem maradhattam ott, mert az egyet jelentett volna a lelki csőddel. Ezerféle gondolat cikázott át a fejemen, mind rémisztő volt és fenyegető, közben pedig ott üvöltött bennem a tény, hogy baj van. A távolban megint villámlott egyet, a szél meg az arcomba fújta a hajamat. Sötét volt. Egyedül voltam. Féltem. Baj van – hasított belém minden lépésem után a gondolat.
Éppen kiértem az utca végére, amikor megláttam Olit a főútról közeledni. Sántított. Megálltam, földbe gyökerezett a lábam, természetesen ő is észrevett.
– Blanka! – kiáltotta mérgesen. Bár messze volt, így is beleremegtem.
– Én csak... én... én... – suttogtam, de ezt ő nem hallhatta. Mintha kirántották volna alólam a talajt, megremegett a lábam, csak az járt a fejemben, hogy itt van, visszajött, még ha irtó dühös is.
Ekkor mellém ért, káromkodva megragadta a karomat, és olyanokat mondott, ami még az ő szájából is durva, de egyáltalán nem érdekelt, kicsit sem számított.
– Én, te...
– Ő? Mi? Ti? – Még abban a pillanatban sem felejtkezett meg a humoráról. Csodálatos.
– Menjünk fel – kérte halkan, de határozottan, miután becsukta magunk mögött a bejárati ajtót. Úgy éreztem, hogy nem tart meg a lábam, menten összeesek, elájulok, rohamot kapok, nem is egyet, menten hármat, de végül sikerült uralkodnom a tébolyult gondolataimon, és elindultam a lépcső felé. Csakhogy ő nem jött utánam.
– Egy pillanat – jött a konyhából a hangja. – Menj csak fel, mindjárt jövök.
Hogyne.
– Az istenért! – csattantam, miközben visszamentem a konyhába hozzá. Ez volt a dühroham kezdete. Háttal állt nekem, amikor beértem, de olyan mérges, megriadt, tehetetlen voltam, hogy azonnal magam felé fordítottam. – Hé...
De amint megláttam az arcát, elnémultam. Csak a sütő feletti lámpa világított, a félhomályban mégis tökéletes látszott Olivér összezúzott arca. Megint pördült velem egyet a világ.
– Ne itt. Anyáék – azzal belém fojtotta a szót, és az emeletre húzott, a szobájába.
Felkapcsoltam a villanyt, de teljes fénynél még elkeserítőbben festett. Elképesztő erő kellett hozzá, hogy össze tudjam szedni magam. Először legszívesebben őrjöngve nekiugrottam volna, válaszokat követelve, másodszorra zokogva rogytam volna a földre, pánikrohammal küzdve, a stressztől a hajamat cibálva. Viszont sikerült uralkodnom magamon, és csak bámultam, minden mást későbbre halasztottam.
– Édes istenem – suttogtam megrendülve, miközben levette a pulcsiját, és ahogy forgolódott, tudtam vetni egy-egy pillantást az arcára. Közelebb léptem, erősen megragadtam a karját, de ő még erősebb volt, és eltartott magától. Nem hagytam annyiban. Észrevehetett a kétségbeesésemből valamit, mert végül magához engedett, de nem nézett a szemembe.
A szája felszakadt, horzsolás virított a homlokán és a fülénél, a szemöldökéből csepegő vér összekente a fél arcát. Emellett feldagadt az arca a szeme körül, amiből nagyon csúnya monokli lesz.
– Gyere velem – szinte parancsoltam, a fogamat csikorgatva.
A fürdőszobában levetettem vele a pólóját, hogy az ne legyen még mocskosabb. Kitisztítottam a sebeit, és amikor a szemöldökéhez értem, behunyta a szemét. Ez nekem keservesebb volt, mint neki. Leragasztottam, amit tudtam, de így is rosszul nézett ki, aztán gyorsan leszaladtam a konyhába, kivettem egy zacskó mirelitzöldséget a mélyhűtőből, és visszaérve az arcára nyomtam. „Aúú!” – válaszolta felsóhajtva.
– Miért sántítasz?
– Semmiség.
– Azért mégis – nehezen buktak ki belőlem a szavak, mintha az idegességszörny rángatta volna visszafelé őket. Megsebeztek, miközben kifelé tartottak.
– Néhányszor megrúgtak.
Meg kellett kapaszkodnom a mosdó szélében, nehogy összeessek. Utólag sem tudtam, hogy honnan merítettem elég bátorságot és lélekjelenlétet ahhoz, hogy megkérdezzem, mi történt.
– Csabi hívott, hogy nagy verekedésbe keveredtek egy kocsmában. Már ezer éve nem érdekelnek, jól tudod, hogy megszakítottam a kapcsolatot velük, és nem is mentem volna, ha nem ő hív. Régebben azt mondta, ő is befejezte, de ezek szerint... – fanyarul elmosolyodott. – Ha másról van szó, nem megyek oda.
– Folytasd.
– Sokan voltak. Amikor odaértem, azt láttam, hogy Csabit lenyomják a biliárdasztalra, és a hátán törnek ketté egy széket – torzult el az arca.
– Tessék?
Bólintott, aztán tovább beszélt.
– Kihoztuk onnan és leléptünk, de néhányan utánunk jöttek. Krisztián vállát megszúrták.
– Késelés? – Ez volt az a pont, ahol elvesztettem minden józanságomat és türelmemet, eszeveszetten ugrottam neki Olivérnek, először is azért, hogy átvizsgáljam, nem esett-e baja. Másodszor pedig, mert szerettem volna észhez téríteni, hisz olyan mocskosul féltettem, ahogy senki mást. Hogy művelhette ezt? Hogy okozhatott nekem ezzel ekkora fájdalmat? Hogyan? Ha most ő lenne összeszurkálva, vagy ami még rosszabb...!
– Blanka – állított le. – Hozzám nem tudtak nyúlni.
A dühtől és a pániktól hányingerem támadt, ha a remegés meg a szédülés nem lett volna elég. Mélyeket lélegeztem, mert annak köztudott, hogy hányingercsillapító hatása van, legalábbis a mi családunkban, de őszintén nem hittem, hogy segíteni fog. Próbáltam nyugodt hangon, érthetően megkérdezni, hogy hívtak-e mentőt.
– Nem, de orvost igen, Csabinak kellett. – Újra megfeszült az arca. – Szerencsére helyrejön. Még jó, hogy Tibi annyi embert ismer.
– Rendőrség?
Megrázta a fejét.
– Normálisak vagytok? – vettem egy mély levegőt, mielőtt rázúdítottam volna a dühkitörésemet. Elszámoltam tízig, kétszer is. – Azonnal feljelentést kell tennetek.
– Nem lehet – mondta nagyon halkan.
– Ez nem egy gengszterfilm, Olivér. Nincs olyan, hogy nem lehet!
– De van. És ez most olyan – ismételte erélyesebben, és gyanakodtam, hogy valamit nem mondott el, nem avatott be, hisz ez nem lehetett ilyen egyszerű!
A hányingerem felerősödött, tovább nem bírtam vele, a vécé fölé hajolva adtam ki mindent magamból. Még szerencse, hogy összefogtam a hajamat. Az erőlködéstől a könnyek marták a szemem és az arcom, még sosem éreztem hasonlóan magam. Kétszeri fogmosás és sokszori mosakodás után sikerült úgy éreznem, megmaradok. Bár még mindig szédültem, és továbbra is gyengének éreztem magam, már nem maradt, ami feljöhetett volna.
– Jól vagy? – kérdezte Olivér rettegve, amint visszaértem hozzá. Nem akartam, hogy végignézze a műsoromat, ezért két roham között beküldtem, mert az együtt hányás rohadtul nem romantikus.
Hosszan ránéztem, és elérkezettnek láttam az időt egy kiadós hányás után egy kiadós síráshoz. Leültem az ágya elé a földre, felhúztam a térdemet, és összegörnyedve zokogtam, mintha a könnyeim bármiféle problémát elmoshatnának. A Niagara-vízesés semmi volt hozzám képest. Túl sok volt nekem, amit az elmúlt órákban átéltem, ehhez már ki kellett tisztítanom a könnycsatornáimat. Olivér csendben ült mellettem, nem szólt egy szót sem.
Egyszer csak valahonnan mélyről feldübörgött bennem egy gondolat. Nem tudtam megakadályozni, sem azt, hogy az agyamba férkőzzön, sem a jelentését.

Baj van.

4 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon jó a történet, minden héten alig várom, hogy jöjjön a következő rész. Ezért külön örültem a karácsonyi különkiadásnak :)
    A mai részt olvasva, különösen a bevezetődben leírtak miatt egy kicsit úgy érzem becsaptál, nem érhet így véget ez a fejezet, így, azzal a mondattal, hogy "Baj van." Főleg nem azok után, ahogy Olivér viselkedett, ahogy csak nézte Blankát amikor kiborult miatta, és meg sem próbálta vígasztalni. Az első, Robi miatti csalódás után jó volt olvasni, ahogy egymásra találtak Olivérrel, hogy a fiú igazán szerette őt. Ugye azért benne nem fog csalódni?
    Ezek után méginkább várom a folytatást, jó lenne, ha egy szilveszteri különkiadás is jönne.
    Üdv: Amy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Amy!

      Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy!

      Sajnálom, ha úgy érzed, becsaptalak, én ezt hogy is mondjam, írói fondorlatnak, kis függővégnek szántam. :D Így, hogy hetente jönnek a fejezetek, kicsit nehéz kivárni, talán ezért nem is tűnt fel nekem, amikor egyben olvastam. :P

      Nem árulok el semmit a folytatásról, azt azonban megígérem, hogy a következőkből kiderül! :)

      Köszönöm a véleményedet,
      Nilla

      Törlés
  2. Hey Nilla!
    Megmondom őszintén, ez a Blanka egyre jobban idegesít. Nem értem, hogy miért hisztériázik, amikor nem őt verték meg. Én is kerültem már ilyen helyzetbe, de én csak álltam, és néztem. Annyira lesokkolt a dolog, hogy semmilyen gondolat nem volt a fejemben. Ez a Blanka meg... kicsit eltúlozta a dolgot szerintem. Ó, a különkiadás! :D Nagyon jóóó volt! Robi cikis felbukkanása :D Hatásos! Hmm, nagyon érdekel a folytatás! Oli múltja! Főleg az :P Mikorra várható körülbelül? :)
    Puszi: Anett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Anett!

      Sajnos Blankát most egy nehéz szituációban láttuk, és hajaj, még mennyi fog következni... Elképzelhető, hogy átvált majd az idegesítő kategóriába egy időre :))

      Oliról még sok minden ki fog derülni, hamarosan jönnek a részek! :)

      Köszönöm a véleményedet, ezúttal is,
      Nilla

      Törlés