Búcsúzóul örökké (2. rész) - 8. fejezet

2014. december 7.
Kedves Olvasóim!
Köszönöm, hogy itt vagytok velem! Mint mindig, most is jó olvasást kívánok Nektek, és remélem, tetszeni fog a fejezet :)
Szép estét Nektek,
Nilla-Erika


Akkor kaptam a legnagyobb ajándékot a testvéremtől, amikor legkevésbé sem számítottam rá. Attila egyszer csak megjelent a szobám ajtajában, miközben a történelem-jegyzeteimet olvasgattam, felelésre készülve. Az utóbbi hetekben kevesebb időnk volt egymásra, méghozzá ugyanazon okból kifolyólag: mindketten szerelmesek voltunk. Attila minden szabad percét Nikével töltötte, én pedig Olivérrel. Megkérdezte, hogy bejöhet-e, majd, mint aki felkészült a visszautasításra is, a magasba emelt egy doboz sütit. Rögtön félretettem a jegyzeteimet, és intettem neki, hogy foglaljon helyet.
Attila sosem tartozott azok közé, akik hosszú bevezetőt szoktak tartani a lényeges mondanivalójuk előtt, ez abban az esetben sem történt másként. Rögtön a tárgyra tért, és közben megkért, hogy ne szakítsam félbe, ne sipítozzak. Mosolyogva bólintottam. Miközben kivettem egy epres sütit a dobozból, Attila felvázolta a helyzetet: Olivérről szeretne beszélgetni velem. Egy pillanatra megijedtem, ő ezt észrevette, és hirtelen jelzett, hogy maradjak csendben, mert most ő beszél. Elmesélt egy történetet, aminek szemtanúja volt minap, a suliban.
Lent ültek a fiúkkal a szokásos helyükön, néhány lány pedig a lépcső aljában szobrozott nevetgélve, Attila fel sem figyelt volna rájuk, ha nem jelenik meg Olivér a képben. Jött lefelé, egyenesen elsétált mellettük, rájuk sem nézve, amikor az egyik lány megszólította. Visszafordult, mire a lányok közelebb léptek hozzá, és az egyikük megpróbálta elcsábítani. Még a kezét is a karjára simította! Attila olyan átéléssel mesélt, mintha valami titkos megfigyelő akción vett volna részt. Lényeg a lényeg, hogy Oli lerázta magáról a lányokat, és az arcukból ítélve, nem mondhatott túl kedves dolgokat. Ekkor tűntem fel én is az aulában, az egyik folyosóról kanyarodtam be, Olivér pedig rögtön elindult felém. Amikor összetalálkoztunk, megölelt és megcsókolt – természetesen emlékeztem arra a napra. Csakhogy nekem akkor nem tűntek fel a lányok, akiket Attila végig szemmel tartott, és olyan fejet vágtak, miután Olivér átölelve a vállamat elhagyta a sulit, mint akik éppen akkor jöttek rá, hogy Jack meghalt a Titanicban. A történet csattanója annyi, hogy Attila látta, Olivér hogyan pillantott a lányokra, hogyan rázta le őket, és aztán hogyan nézett rám, mielőtt megcsókolt volna. Azt mondta, eleinte elég erősen kételkedett abban, hogy mi jó párost fogunk alkotni, hogy Oli valójában szerethet engem, de azóta a délután óta megszűntek a kételyei.
Csodálkozva néztem a bátyámra, miközben a fülemig ért a szám, úgy mosolyogtam. Mostanában igaz, hogy megbékélt Olivérrel és a kapcsolatunkkal, de az teljesen más, hogy időközben rájött, ami köztünk van, végig igaz volt.
– Jó srác, Blanka. Komolyan mondom – fejezte be végül a mondókáját, miközben beleharapott egy citromos süteménybe.
Az bizony, én már az első pillanattól kezdve tudtam. És csak köszönhettem a sorsnak, hogy két ilyen jó sráccal áldott meg, a testvérem és a szerelmem képében.

Ha nagyon mélyen akartam elmélkedni az életről, vagy csak szerettem volna lenyugodni, esetleg magamba szállni, és lerendezni egy-két belső bokszmeccset, mindig James Bluntot hallgattam. (És Republicot, bár azt minden esetben.) Egyrészt nagyon szerettem a hangját, másrészt páratlanok voltak a dalszövegei. Mindig találtam bennük olyasmit, amire a lelkemnek éppen szüksége volt.
Mivel egyedül voltam otthon, üvöltettem a hifit, és imádtam azt érezni, hogy senki sem szólhat érte. Nem is a dübörgő, harsogó zenét szerettem igazán, hanem az érzést, hogy az esetek nagy többségében ezt nem tehettem meg. Nem maga az esemény a lényeg, hanem az a ritka pillanat, amikor végre megtörténik.
Náthás lettem, sikerült összeszednem egy jó kis vírust a tavasz kezdetén, belázasodtam, így nem mehettem sehova, pedig kint olyan gyönyörű, meleg idő volt! Pont, mint ahogy a versekben is meg van írva: csicseregtek a madarak, hétágra sütött a nap, megkönnyebbülten sóhajtott fel a természet a hideg tél után. A fiúk az utolsó heteik egyikét töltötték a suliban az érettségi előtt, de egy-két tantárgy kivételével sokkal lazábbak voltak a napjaik, mint bármikor máskor. A tanárok nem is nagyon foglalkoztak már velük, bementek hozzájuk az órákra, aztán kellemesen elcsevegtek továbbtanulásról, érettségiről, ilyesmik. Volt, akivel filmet néztek, mással játszottak (!), de persze az érettségi tantárgyakkal nem álltak le. A töritanár még nem fejezte be az anyagot, a matektanár az ismétlést, magyaron pedig állandóan szívatták őket a tételdolgozatokkal, bár szerintem ez egy hasznos módszer volt.
Olivér ellógott egy-két órájáról, pusztán azért, hogy többet lehessen velem, de nem örültem neki. Ismertem az osztályfőnöküket, jó fej volt így érettségi előtt, rengeteg hiányzást igazolt, nem írta be a lógókat, így próbált enyhíteni a sok stresszes diákon. Bár nem mondhatnám, hogy Olivéren vagy Attilán különösen kiütköztek volna az izgulás tünetei, mert egyelőre magasról tettek az egész érettségi mizériára. Én nem lennék ilyen nyugodt, de a fiúk mindig mások, egy idő után feladtam, hogy megpróbáljam megérteni őket.
Délután fél kettő körül beállított Olivér, egy zacskó naranccsal a kezében. Azt mondta, hogy ha kell, akkor belém fogja pumpálni az összeset, mert meggyógyulni csak sok gyümölccsel lehet. Doktor Olivér, a professzor, haha. Ledőltünk filmezni, és mivel én dönthettem, egy Jennifer Garner-mozira esett a választásom. Kedveltem a tragikus filmeket, és ez is pontosan úgy kezdődött: Jennifer vőlegénye meghalt, éppen az esküvőjük előtt, számtalan titkot hátrahagyva. Oli mellkasára hajtottam a fejemet, onnan néztem szuszogva, mert máshogy nemigen kaptam levegőt.
Néztem a képernyőn a megtört nőt, aki próbált talpra állni élete alighanem legnagyobb pofonja után, megpróbált találni egy biztos pontot a folyamatos szédülésben, és arra gondoltam, hogy eljött az idő arra, hogy olyasmit kérdezzek Olivértől, amit eddig nem tettem meg. Halkan megszólítottam, mert azt gondoltam, időközben elaludt, de válaszként óvatosan végigsimított a hajamon, miközben azt mormogta: hmm?
– Beszélgetünk? – Ez elég érdekes bevezető volt, nyominak is éreztem magamat tőle, de jobb ötletem nem támadt.
– Mit szeretnél kérdezni? – Tovább simogatta a hajamat, ami olyan jólesett, hogy kirázott tőle a hideg.
– Tudom, hogy eddig nem mondtam még ezt, de most sok minden elgondolkodtatott... Szeretném, ha... ha mesélnél. Arról a korszakról.
„Az a korszak”, mindig csak így emlegettük. Tudtam, hogy mi történt, amikor elszökött otthonról, ismertem már a hazatérésének történetét, de nagyon sok minden titok maradt előttem. Nem azért, mert nem bízott meg bennem ahhoz eléggé, hogy elmondja. Biztos, hogy nem ez volt az oka. Bár néha megőrjített a kíváncsiság, visszafogtam magam, mert tiszteletben tartottam a döntését. A döntését, miszerint nem beszél róla, de akkor mégis kibukott belőlem a kérdés. Gyorsabban kezdett verni a szíve a mellkasában a fülem alatt, tisztán hallottam.
– Azok nem jó emlékek, Mazsola. Nem biztos, hogy azt akarnád hallani, amit mondani tudnék.
– Mindent hallani akarok, ami rólad szól. – Ez volt az igazság. Nekem nem számított, mit tett vagy mondott másoknak, feltétel nélkül szerettem és elfogadtam. Csak tudni akartam róluk, ismerni minden szegletét az életének, múltjának, még ha önző dolog is.
– Tudom. És azt is, hogy te nem fogsz tőle más szemmel nézni rám. Túl tiszta a lelked az enyémhez képest.
Hosszú csend következett. Szívesen megcáfoltam volna, hogy az ő lelke sem mocskos, én biztosan tudom, de nem szakítottam félbe a szertartásos hallgatásunkat.
– Tudod, milyen rebellis vagyok – kezdte halkan. – Régebben sok mindenbe belementem, mert jó bulinak találtam olyat tenni, ami tilos. Nem láttam értelmét annak, hogy a jó srácok jó átlagéletét éljem, érted? Kellett valami plusz. Ittunk, verekedtünk, egyre többet, egyre többször. Egyszer be is vittek miatta, de nem történt durvább dolog, szerencsére.
Egy puszit nyomott a fejem búbjára, és amikor feltápászkodtam, szorosan megöleltem. Elhittem neki, és nem ítéltem el miatta. Elfogadtam, nem firtattam tovább a dolgot, mert biztos voltam benne, hogy egyszer majd többet is mesélni fog. Ha képes lesz rá. Én pedig mellette leszek, csendes megértésben.
– Régen nem járok le közéjük, mióta sulit váltottam, nem is láttam őket. Kerestek, de hidegen hagyott. Mást akartam.
Hosszan néztem a szemébe, miközben azokra a szörnyűségekre gondoltam, amelyekről manapság hallani lehetett. Halálra késeltek egy fiút a buszmegállóban, egy másikat a diszkóban, a harmadikat megfojtották, a negyediket pedig szamuráj-kardélre hányták. Hogy létezhetett ilyen egy „civilizált” világban? Hogyan? És mi volt érte a büntetés? Ez a legszánalmasabb az egészben. Tíz év, „jobbesetben” tizenöt, és a gyilkos szabad. Mint aki már jól megbűnhődött azért, hogy elvett egy ártatlan életet. Nevetséges egy életben éltünk.
Kirázott a hideg, de ez hátborzongató volt, ahogy arra gondoltam, ő is lehetett volna egy közülük. Megláthatott valamit rajtam, mert gyorsan magához húzott, és olyan erősen szorított az ölelésébe, mintha attól félne, hogy elrepülhetek.
– Egy másik világot jelentesz számomra. Ha melletted vagyok, esküszöm, szégyellem magam, amikor azok az idők eszembe jutnak. Nem áll szándékomban visszamenni a sok selyemmajom közé, hidd el. Jó itt, veled. A legjobb.
Két választásom volt. Az első, hogy elsírom magam a sok érzelemtől, a boldogságtól, mert abban a pillanatban úgy éreztem, belülről robbant szét a szerelem, ami teljesen kitöltött. A másik pedig, hogy mondok valami vicceset, pont azért, hogy ne bőgjem el magam.
– Nocsak, milyen kedves szavak egy gorilla szájából! – de a szemem fényes könnyektől csillogott.
Olivér felnevetett, majd a hátamra fordított, hogy fölém tornyosulva megcsókolhasson.

A közös programjainkat általában otthonra szerveztük, mert a jó idő ellenére nem volt kedvünk kimozdulni. Előfordult, amikor Attilával és Nikével beültünk valahova pizzázni vagy biliárdozni, de ezek az alkalmak fordultak elő ritkábban. Otthon is jól éreztük magunkat, nem kellett ahhoz felhajtás, hogy mindent tökéletesnek gondoljunk. Nem untuk meg a filmezést, nem untuk meg az udvaron való focizást, nem untuk meg egymást.
Ez egyik este is így történt, amikor Olivér nálunk aludt. Nevetségesen néztem ki, és úgy is éreztem magamat, mert anya egyik régi hálóingét viseltem, amit még a születésem előtt hordott bent, a kórházban. A térdemig ért, fehér alapon kék pöttyös díszítéssel, a nyak- és karrészénél pedig fidres-fodros, masnis kiegészítéssel. Azért vettem fel, mert elromlott a mosógépünk, de anyáék csak a kedvenc szerelőjükkel voltak hajlandóak megnézetni, aki éppen külföldön nyaralt. Pizsama után kutatva túrtam bele a régi szekrényembe, amikor a kezembe akadt a ruhacsoda, amiről, mondjuk, fogalmam sem volt, hogyan került oda.
Benyitottam a szobámba, ahol Olivér az ágyon könyökölt, Két pasi meg egy kicsit nézett, és amikor meglátott, úgy nevetett, hogy zengett tőle az egész helyiség.
– Nagyon csinos vagy! – Felállt, és oldalról meg hátulról is megnézett, hogy a teljes összképet láthassa. – Ilyet eddig csak a nagyin láttam, de neked határozottan jobban áll.
A nagy röhögésre bekukucskált Attila is, de az ő reakciója sem tért el sokban Olivérétől. Nem sokkal később visszatért a szobájából hozott fényképezőgépével, és mi ketten Olival, dilinyósan, őrülten szerepeltünk a kamerája előtt, fintorogva és különféle pózokba vágva magunkat.
A fotózás után leültünk a szőnyegre pókerezni, csak mi ketten Olivérrel, mert Attila bezárkózott a fürdőbe, miközben a hifiből szólt a Green Day. Fogalmam sem volt arról, hogyan kell játszani ezt a játékot, de ő jó mentornak, én pedig lelkes diáknak bizonyultam. Az utóbbi napokban a szó szoros értelmében sokat tanultunk egymástól. Átjött majdnem minden délután, magával hozta az érettségi tételsorokat, és amíg én a humán tárgyak mélyébe vezettem be (különös tekintettel az irodalomra és a nyelvtanra), ő rengeteget segített nekem a matekban. El voltam veszve a geometria sűrű útvesztőjében, de Oli száztizenharmadszorra is elmagyarázta a kör külső- és belső sugarának kiszámolása közti különbséget. Nem volt könnyű dolga velem, mert matekból egy elveszett léleknek számítottam, de ő meg magyarból számított annak. Kvittek voltunk. Egyszerűen nem értette meg, hogy mi a különbség a stílusrétegek között, neki mind egyforma volt, a szimbólumokról meg egyszerűen hallani sem akart. Imádkozott, hogy a szóbelin Dosztojevszkijt vagy Radnótit húzzon, mert azokat a témákat kedvelte, így ebből kifolyólag tudta is. Attila az összes tétel megtanulását az írásbeli érettségi előtti utolsó hétre koncentrálta, mondván, ő csak sűrűsítve tud tanulni, mert máskülönben minden kifolyna a fejéből. A szóbelijével még csak nem is foglalkozott, de a gondolatával sem, mert addig még volt egy bő hónapja, és csak egy héttel előtte akarta elkezdeni.

– Tudod, Mazsola – kapta fel Olivér a fejét hirtelen, miközben kiterítette a rivert. – Veled minden szarság értelmet nyer.

9 megjegyzés:

  1. Szia! :) Nagyon szeretem a történeted, nagyon jól ki van dolgozva az összes karakter, és olyan jól esik olvasni a sorokat :)
    Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki fog meghalni (egy régebbi részben említetted a temetőt...), eddig azt hittem Robi, de most már, hogy bekerült Oli is a képbe, aki rosszfiú volt régen... hát, nem szívesen vennék egyik karaktertől sem búcsút :(
    Remélem még sokáig olvashatom a történeteidet :))
    Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Luca!

      Köszönöm szépen a dicséretedet! Nagyon jólesik, hogy szereted a történetemet :)

      Arról, hogy ki fog meghalni, annyit mondhatok, hogy majd a harmadik részben fog kiderülni, méghozzá annak is a végén. Ez még egy picit odébb van, de majd jön :P

      A fiúkat én is imádom, attól eltekintve, hogy egyikük sem tökéletes, sőt... Mindegyiküknek megvan a maga "sötét" oldala. :)

      Igen, én is remélem, hogy még sokáig fogsz olvasni! :)

      Szép estét kívánok Neked,
      Nilla

      Törlés
  2. Hey Nilla! :)
    Mazsola *.* Nagyon jóó! Tetszik ez a megszólítás :) Már régen meg akartam kérdezni, hogy Nikének mi a teljes neve? :) Én is emlékszem a temetőre... kíváncsian várom! Kitartok a végéig annyit megígérhetek :)
    Puszi: Anett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Anett!

      Mazsola! Imádom, amikor Oli így szólítja Blankát *-*

      Hogy mi Nikének a teljes neve? :D Hát ezt én sem tudom... Sajnos nincs mindegyik karakternek teljes neve, főleg azoknak nem, akik nem olyan fontosak. Egyébként miért érdekel ez? :P

      A temetőről annyit tudok mondani, amennyit Lucának is: a harmadik rész végén kiderül ;)

      Köszönöm szépen a kitartásod és az állandó véleményezésed! <3

      Puszi :)

      Törlés
    2. Csak fura volt, hogy mindenkinek rendes neve van (Robi, Gyuri, Géza stb, :D ) és köztük van Niké :D

      Törlés
    3. Ez egy magyarul anyakönyvezhető, "rendes" név :D

      Törlés
    4. Igeen? :D Soha nem hallottam még :) Akkor nem kérdeztem semmit :)

      Törlés
  3. Szia Nilla! Nem tudom írtam-e már ide, de mindenképp el akarom mondani, hogy mennyire a szívemhez nőtt ez a történet. Egy hónapja találtam rá erre a blogra és nagyon örülök, hogy léteznek még igényes és normális blogok. Imádom ezt a sztorit, folytasd csak! :) Alig várom a következő részt! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Judit!

      Örülök, hogy itt vagy, üdv közöttünk! :) Köszönöm szépen, hogy szántál időt a sztorimra, és ilyen dicsérő, kedves kommentet hagytál magad után <3 :) Sokat jelent számomra!

      Remélem, hogy a későbbiekben sem fogsz csalódni, a következő részek pedig hétvégenként jönnek ;)

      Törlés