Búcsúzóul örökké (2. rész) - 9. fejezet

Kedves Olvasók!

Íme, meghoztam a frisst, jó szórakozást hozzá :) Válaszoltam a nekem szánt kommentjeitekre is, köszönöm szépen! Mindenki, aki ír néhány sort, kikerül az oldalsávban megtalálható "Ti" menüpontba.

Üdvözlöm az újakat is! ;)

Tavaly valamilyen okból kifolyólag sikerült ellógnom a petőfis ballagást. Azt hiszem, úgy történt a dolog, hogy díszítésre még bent maradtam, aztán meglobogtattam Takáts tanárnő előtt anyu igazolását, miszerint haza kell mennem, mert a családdal egy másik ballagásra is hivatalosak vagyunk. Engem könnyen elengedtek akkor, viszont Attiláék osztálya volt a szervező fél, ezért a bátyámat nehéz volt kimenteni a helyzetből. Két hétig felváltva könyörögtünk anyunak, hogy hadd lógjuk el, mire beadta a derekát. Ugyanis nem volt rosszabb egy olyan ballagásnál, amiben egyetlen ismerős sem volt érintett, és muszájból kellett vigyorogni minden idegenre. Szóval tavaly megúsztam, idén azonban végig kellett ácsorognom az unalmas, sablonos beszédeket a tűző napon (!), merthogy valamilyen különleges ok miatt a suli nem tartott tornatermes ballagásokat. A fél családom (az a fele, amelyik messze lakik, hála az égnek), hatszor fenyegette meg a világot ájulással, napszúrással és epilepsziás rohammal, mire minden körülöttünk álló család felkapta a fejét. Égtünk, elég rendesen, ezért úgy döntöttem, hogy átlógok Tamaráékhoz, és amíg véget ér a műsor, amit addig csak hatszor hallottam, sétálok egyet Olivér húgával a salakpálya árnyékos oldalán. Nem maradtunk le semmiről, viszont mire visszaértem, anya is ájulás közeli állapotba került, a régen látott rokonoktól. Csendben, csupán a szemünket használva tárgyaltuk meg, hogy az én ballagásomat inkább szűk családi körben ünnepeljük majd.

Körülbelül Olivérék írásbeli érettségije (és a ballagása) után egy héttel meglehetősen különös dolog történt. Sétálgattunk este a városban, leugrottunk a Rába-partra, hátha találkozunk néhány ismerőssel, így élveztük a szabadságunkat. Igazából csak Olivérnek volt ez igazi szabadság, mert nekem tartott még a suli, de mi is beléptünk abba az időszakba, amikor a közelgő nyár illata mindenkit elkábított. A suli egy hangyányival lett csak könnyebb, viszont mi ezt felnagyítva érzékeltük, ugyanis közeledett a vakáció. Mindent könnyebb volt elviselni, ha valami jóra gondoltunk közben, és a majdnem három hónap suli nélkül elég ígéretesnek hangzott.

Egymás kezét fogva andalogtunk a parton, amikor elhaladtunk egy kisebb gitározós, borozós csoport mellett, és valaki utánunk kiáltott. Pontosabban csak Olivér után, de a vezetéknevét hallva mindketten megfordultunk. Egy magas, vékony, szőkés hajú fiú közeledett felénk kacskaringós léptekkel, akit még sosem láttam azelőtt. Oli óvatosan elém lépett, miközben a háta mögött megfogta a kezemet, nehogy véletlenül elszaladjak. Ez elég sokat sejtető reakció volt, rögtön kitaláltam, hogy valaki azon társaságból, akiket Olivér igyekezett elkerülni. Ahogy a srác közelebb ért hozzánk, lehetetlen lett volna nem kiszúrni, hogy mennyire szét volt esve.

– Ezer éve nem jártál köztünk! – Lökte vállon Olivért, miközben engem fixírozott. Eszembe sem jutott félni, hisz tudtam, hogy Oli mellett még az alienek sem tudnának bántani, egyszerűen csak zavart, hogy így gusztált. Mintha nem viseltem volna ruhát!

– Akadt fontosabb dolgom is. – Abból, ahogy Olivér válaszolt, könnyen rájöttem, hogy ideges lett. – De most nem nagyon érünk rá beszélgetni, bocs, haver.

– Annyira sietsz, hogy be sem mutatsz a cicádnak?

A szavai hallatán még jobban elszörnyedtem. Azért a pofátlanságnak is van egy határa, nem? Arra gondoltam, hogyha ilyen stílusban beszélget tovább, Olivér biztos, hogy le fogja ütni. De azt meg én nem szerettem volna, úgyhogy igyekeztem a nyugodtság látszatát erőltetni magamra.

– Blanka, ő itt Adrián, egy régi ismerősöm. – Oli felém fordult, de egy pillanatra sem eresztett el, még a kezemet is jobban szorította. A szeme parázslott a dühtől. – Adrián, ő pedig a barátnőm, Blanka.

– Megtisztelve érzem magam, gyönyörűm.

Haha! Az ilyen alkalmakat szokták az élet karikatúrájának nevezni. Ha egy újságban láttam volna, talán még nevetek is. De valójában rémisztő volt, mert nem tudtam, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Néhányan felénk néztek a kis társaságból, és az volt az a pillanat, amikor komolyan begyulladtam. Többen voltak, mint mi. Vagy ötször.

– Most viszont tényleg mennünk kell. Na, szevasz, öreg! – búcsúzott sietve Olivér, és maga után húzott. Igyekeztem olyan gyorsan szedni a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam, de mintha minden lépésemnél összegabalyodtak volna. Túlságosan felfokozott idegállapotban voltam ahhoz, hogy arra is oda tudjak figyelni.

– Ki volt ez a rosszarcú? – kérdeztem hebegve, amikor visszaértünk a Hősök terére. Addig meg sem mertem szólalni, nehogy valaki meghallja. Leültünk az egyik padra, ahol minden feszültségforrás megszűnni látszott, csak néhány párocska nevetgélt, borult össze, csókolózott néhány méterre mellettünk.

Olivér a halántékát masszírozta, amit addig soha nem láttam tőle. Tehát annyira ideges, amilyennek még sosem láttam.

– Egy abból a társaságból, akiket soha többé nem akarok látni.

– Erre én magam is rájöttem, de bővebben? – emelkedett meg a hangom néhány oktávval. Olyan hisztérikusan csengett, még a saját fülemnek is, hogy az ijesztő volt. Egy hosszú pillanatig Olivér nem válaszolt.

– Rettenetesen felcseszte az agyam. – Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Végre rám nézett, és olyan sötétnek tűnt a szeme, mint még soha azelőtt.

– Tény, hogy nem volt valami intelligens – állapítottam meg, és közben a hangom is sokkal emberibben csengett.

– Egy seggfej volt, mondd csak ki.

– Azt akarod, hogy ezt mondjam?

Nem szoktam káromkodni, csak bizonyos esetekben, de ez most határozottan olyan esetnek számított. Egész hazafelé vezető úton trágárságokat kiabálnék, ha attól lenyugodna.

– Egy seggfej volt. Egy szarjancsi. – Idegennek tűntek a szavak, amelyek elhagyták a számat, de abban a pillanatban ez aggasztott a legkevésbé.

– Akarod, hogy visszamenjek és leüssem?

– Mi? – kiáltottam fel. – Dehogy akarom! Még a végén nekem kéne megvédenem téged a túlerőtől. És most nem öltöztem úgy, otthonmaradt a szuperhősös szerelésem.

Erre már határozottan elmosolyodott, és én ennek határozottan örültem, mert egy verekedés hiányozott a legkevésbé.

Hazaindultunk, miközben szándékosan nem beszéltünk arról, ami történt. Igyekeztem minden gondolatomat kimondani, hogy folyamatosan magyarázzak, így próbáltam elterelni a figyelmét. Mindenféléről szövegeltem, ugráltam egyik-témáról a másikra, ő meg csak nézett rám, néha nagyon furán. A végén meg megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem. Na, ez volt az, amiben én is erősen kételkedtem, de azt feleltem, természetesen!

Mire elértünk hozzájuk, úgy tűnt, Olivér teljesen lenyugodott, amitől én is sokkal jobban éreztem magam. Náluk aludtam egész hétvégén, mert a családja leutazott a horvát határhoz rokonlátogatóba, Olivérnek meg esze ágában sem állt velük menni. Anya mondta neki, hogy addig inkább maradjon nálunk, ne egyedül unatkozzon az üres lakásban, szendvicsen élve, de ő ehelyett odacsábított engem is, sült krumplival meg tojásrántottával. Másért nem is maradtam volna.

Nem sokkal a hazaérésünk után, Olivér lassan csókolva döntött hanyatt a finom illatú ágyneműben, amiről azt mondta, csak az én kedvemért cserélte le. Szerettem a figyelmességét, a szellemességét, az egész lényét. Amikor az ajka megcsiklandozta a fülemet, nevetve tartottam el magamtól, ő viszont nem értette a helyzetet.

– Ezt ne, mert nem bírom!

Kár volt mondanom, dafke folytatta, egy kaján mosollyal az arcán szorította le a kezemet, hogy odaférhessen a nyakam különlegesen érzékeny részéhez és a fülemhez.

– Oli, ne már! – visítottam a fejemet forgatva, de nagyon jól tudtam, hogy ez a módszer sem fog hosszútávon megvédeni az édes gyötrődéstől. Egy pillanatra megállt, mosolyogva, de nagyon komolyan nézett rám, és ezt mondta:

– Kegyetlenül utállak.

Ez az ő nyelvén, az ő stílusában annyit jelentett, hogy botrányosan szeretlek, úgy, ahogy azt talán már nem is lehet kifejezni.

A közös hétvégénk megkoronázásaként szombaton Republic koncertre mentünk, Kriszti is elkísért minket. Úgy üdvözölték egymást Olivérrel, mint azok az ezeréves haverok, akik ’69 nyarán látták egymást utoljára, nem pedig néhány napja, a suliban. Kriszti rögtön azzal poénkodott, hogy lefogytam, és Olivér miért nem ad nekem enni. Erre ő nevetve válaszolt, mégpedig azt, hogy a másik három barátnőjét is etetnie kell, és ez elég nehéz meló.

Az együttes majdnem minden évben tart egy koncertet a városban, de már két éve nem volt. Amikor meghallottam, hogy idén eljönnek, abban a pillanatban tudtam, hogy ott a helyem. Vétek lenni kihagyni, egész életemben bánnám. Előre megvettük a jegyeket, de akkora volt a sor kordonok körül, hogy legalább fél órát álltunk sorba. Néhány ismerőssel is találkoztunk a szomszédos sorokból, váltottunk néhány szót, de végül mindig hárman maradtunk. Vibrált a levegőben az izgatottság, egy mögöttünk lévő kisebb, fiatalokból álló csoport egy tagja még be is kiabálta, hogy: Neked könnyű lehet... ott, a sor elején! Olivér pedig, jó szokásához híven nem hagyta szó nélkül a dolgot, énekelve hozzátette: de azért neked se rossz! Á, nem, nem röhögött mindenki.

Első dolgunk volt, miután bejutottunk, hogy keressünk egy jó helyet. Én mindenképpen közel szerettem volna lenni a színpadhoz, ezért előre nyomultunk, mint a különleges osztagosok. Néhányan szúrós pillantásokkal illettek, míg mások a könyöküket használták, de ez egyáltalán nem szegte a kedvemet. A többiekét lehet, viszont mikor megálltunk, közel a színpad bal széléhez, kellően közel, mindketten vigyorogtak. Gyanús volt ez nekem, ezért megkérdeztem, mi olyan vicces, mire Kriszti azt válaszolta, hogy úgy kommandóztam előre, hogy nem bírták ki vigyorgás nélkül. Hát, igen. Ha a Republicról volt szó, én magam voltam G.I. Jane.

– Na, és megtanultad az összes szöveget? – nézett rám Olivér nevetve, mire megböktem a karját.

– Komolyan, Blanka. Ez egy kulcsfontosságú kérdés – adta alá Kriszti a lovat.

– Ti ketten! – mutogattam felváltva rájuk. – Ez egyáltalán nem vicces. Ők egy kultikus alakja a magyar zenének, milliók nőttek fel a dalaikon, és olyan szövegeik vannak, amelyeket lehetetlen utánozni. Ők fantasztikusak, és... – soroltam tovább, mire a két jómadár folyamatosan bólogatott, de olyan stílusban, hogy „aha-aha-aha-aha”. – Na, jól van.

Tudtam, hogy csak szórakoztak, én is csak szórakoztam, de olyan jó érzés volt. Teljesen normálisnak véltem magam tőle. Olivér magára vállalta a szerepet, hogy szerezzen három üveg ásványvizet, mi pedig Krisztivel addig azt figyeltük, hogyan hangolnak a zenekar emberei. Lassan besötétedett, előkerült néhány szúnyog is, de ez sem tudott lelombozni, mivelhogy időközben megjelentek a színpadon azok az emberek, akik a zenéjükkel elvarázsoltak engem, minden egyes alkalommal. Kikapcsoltam a világot, csillogó szemmel bámultam rájuk, mint ahogy kislányként néztem a plafonig érő, világító karácsonyfánkat.

Olivér hátulról átölelt, a vállamra hajtotta a fejét, Kriszti meg lefényképezett minket. Összekulcsoltam a kezeinket, és úgy szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. Bele akartam sűríteni a pillanatba minden egyes érzelmemet, minden szerelmemet.

A többiekkel, a közönséggel együtt énekeltem a dalszövegeket, miközben egy-egy sornál kirázott a hideg. Emlékek milliói törtek felszínre, de nem bántam. Annak volt ott a helye, a lehetősége. Úgy éreztem, nem létezett semmi más, és közben minden létezett. Egy-két résznél könny szúrta a szememet, míg másoknál ugrabugrálva, teli szájjal vigyorogva énekeltem.

Élmény volt. Emlékeznivaló pillanat. Valami örök. Egy csipetnyi csoda.

„Egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz, örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz.”