Búcsúzóul örökké (3. rész) - 1. fejezet

Hát sziasztok!

Az előző fejezet eléggé meglepett néhányotokat - és azt gondolom, akkor bizony ez is meg fog. Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok mindenkinek a harmadik részhez! :)

Nilla

Harmadik rész

Három évvel a gimi után

„Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,

Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.

S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:

Várni tudtál rám, ahogy senki nem tudott.”

/ Konsztantyin Szimonov: Várj reám /

I.

Összeszorul a szívem, ahogy az ölembe ejtem a könyvet.

Tudom, hogy mi következik. Rengetegszer hallottam már. Rengetegszer sírtam rajta.

Elmerülök a gondolataimban, már régen nem Olivérnél járok, a saját életemen tépelődök. Azon az életen, amit kaptam. Azon az életen, ami gyötrelmes lenne, ha mama nem nevel fel. A szüleimnek kellett volna. Csakhogy ők nem vállalták ezt a feladatot. Ha mama nincs, én sem vagyok. Ötven élet kevés lenne, hogy mindezt megköszönjem neki.

Valahogy visszakavarodnak a gondolataim a történetéhez: nem érdemelte meg. Ő sosem érdemelte ezt a részét meg.

1.

Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak többet tudhatnék. Gondoltam, százszor, szuperképességekre is, mint például a gondolatolvasás, a teleportálás, ilyesmik. Minderre azért lett volna szükségem, hogy megtaláljam a forrását a bajnak. Végül arra jutottam, hogy az bennünk van. Mi voltunk a saját problémáink okozói, mert valahol útközben az egyik év kanyarulatában, az egyik életállomáson észrevettem, hogy nem voltunk boldogok. Aztán lázasan kutatni kezdtem, hogy megtudjam, miért. Akkor jöttem rá, hogy magunk miatt, mert valamerre, valamikor elrontottuk, de sosem jöttem rá, hol és hogyan. Pedig meg akartam tudni, mindennél jobban. Az is benne volt a pakliban, hogy eleve ez volt elrendelve. Hogy egy felsőbb hatalom, a sors, az élet, akármi, azt akarta ezzel példázni, hogy mindig, mindennek ez a vége. A búcsúzás. A viszlát. Hisz már eleve return jeggyel születtünk a Földre. Akkor valamilyen formában a kapcsolatoknak is ez a vége, nem? Rengetegszer alakult úgy, hogy el kellett engedni valakit. Sőt, inkább állandóan úgy alakult. A szüleinket, testvéreinket, barátainkat és a szerelmeinket. Mindenkit. Aztán minket is elengednek, és ennyi, legördül a függöny. A műsornak vége, megkaptuk a búcsúcsókot az élettől. Valójában ennyi a tanulság, amire az évek alatt rájöttem: tanulj meg elengedni, és könnyebb lesz az életed.

Gyorsan szerettünk egymásba Olivérrel, talán túl gyorsan. Egyik pillanatban még nem is ismertem, aztán feltűnt, vad punkos kinézettel, és a következőben pedig már övé volt a szívem. Mintha minden két pislantás között történt volna, még ma is felfoghatatlan, milyen hamar jutottunk el odáig, ami másoknak hosszú hetekbe, hónapokba telt. De az, ahogy elvesztettük egymást, még annál is gyorsabban, annál is rövidebb idő alatt történt meg. Lehet, hogy a megismerkedésünkkor, abban a hihetetlenül rövidnek tűnő, sietős pillanatban eldőlt a sorsunk. Belekódolták a történetünket abba a rohanó helyzetbe a Petőfi gimi aulájában, a lépcső előtt. Meg volt írva, hogy az elválásunk is olyan rohamos, váratlan, pergő lesz, mint az a pillanat, amikor beleszerettem. Csakhogy arra senki sem figyelmeztetett, hogy mennyivel jobban fog fájni.

Arra volt csak időm, amikor hazaértem, hogy elindítsam a mosógépet, és szomorúan-mérgesen pillantottam a mosatlan felé, ami tegnap estéről maradt a pulton. Majdnem összeestem a fáradtságtól, de rohannom kellett a nyelvsuliba. Olivér nem volt otthon, Tamarát vitte orvoshoz, mivel Ági nem ért rá. Szuper, én sem értem rá semmire, nekem mégsem segített. Egy rövid pillanatig arra gondoltam, hogy kivágom a laptopját az erkélyajtón, de még arra sem maradt időm, úgyhogy csak idegesen fújtattam egyet.

Felkaptam a spanyolkönyvemet- és füzetemet az asztalról, magamhoz vettem egy almát, és átrohantam a fél városon, hogy odaérjek az órám kezdetére. Egy hónapja jártam spanyolra, de még a tanulásra sem maradt időm a meló mellett, annyira lekötötte minden percemet. Hetente háromszor kellett bejárnom órára (kedd, szerda, péntek), és volt, hogy majdnem a padon görnyedve aludtam el, csupán annyi tartott ébren, hogy tudtam, otthon minden sokkal, de sokkal rosszabb lesz. Kedves egy helyzet.

Lassan két éve annak, hogy Olivérrel összeköltöztünk, de a dolog egyáltalán nem ment zökkenőmentesen. Programozó lévén, ő az ideje nagy részét otthon töltötte, a gép előtt ülve, de például arra már nem maradt kapacitása, hogy kiteregesse a ruhákat, vagy elmosogasson néhány tányért és poharat. Az sem könnyített a helyzeten, hogy én munka után délután estem haza, spanyol után pedig este. Köszönöm, igen, minden a legnagyobb rendben.

– Buenos días! – köszöntött Olivér, amikor nyolc után tíz perccel beestem az ajtón. (Pedig hányszor mondtam már el neki, hogy reggel köszönünk így! Mindhiába.) A klaviatúrát püfölte, nekem meg lüktetett a fejem, spanyol és magyar szavak viaskodtak benne egymással. Szóval, egyáltalán nem voltam vicces kedvemben.

– Helló.

– Óóóó – nézett fel rögtön a monitorról. – Rosszkedvűek vagyunk. Vagyis csak vagy, én meg mindjárt leszek, az arckifejezésedből ítélve.

– Szórakozz nyugodtan – vágtam oda, miközben kibújtam a bokacsizmámból. – Kiteregettél?

– Ú, basszus! Elfelejtettem.

Megálltam vele szemben a kis nappalinkban (az egész ház kicsi volt, de otthonos, és mi első látásra beleszerettünk. Szoba, konyha, fürdő és nappali, mindössze ennyi, de imádtuk. Meg egy hatalmas, fákkal beültetett kert – a kedvencem), és próbáltam olyan sértő pillantásokkal méregetni, amiből felfogja, hogy valami gáz van.

– Fáj valamid? – nézett rám újra egy pillanatra. – Olyan fura az arcod.

Nos, hát nekem sem kellett ennél több, rögtön elpattant az utolsó gitárhúr is, és éktelen haragra gerjedtem. Ordítottam, Olivér pedig csak ült mozdulatlanul, és figyelt.

– Az élet fáj! Nincs időm semmire, nem segítesz, ráadásul úgy érzem, az utóbbi időben nem vagy a régi. Nem akarok tőled eltávolodni, nem akarok hullámvölgyet, csak a régi időket szeretném, meg azt, hogy elmosogass olykor. És kiteregess. Ez nem nagy dolog, sokat vagy itthon, és olyan jólesne! Alig állok a lábamon, és elegem van mindenből.

Oli rezzenéstelen arccal kattintott néhányat, majd pár másodperc múlva üvöltött a Kurva élet című Alvin szám a hangfalakból. Ez kétségkívül hatott, mert a dalszöveggel együtt, amit teli torokból kiabáltam, a feszültség egy részét is kiordítottam magamból. Olivér eközben egy hang nélkül kiteregetett. Bárcsak minden ilyen egyszerűen működne!

Fél óra múlva már a szőnyegen ültünk, dobozból vacsoráztunk kínai kaját, és meg sem próbáltuk túlüvölteni az aktuális Ramones számot. Vagy a Judas Priestet. Vagy a Hammerfallt. Zeneterápia, sok zúzós, üvöltő kemény dallal, ami kiverte az oda nem illő gondolatokat a fejünkből. Legtöbbször hatott.

– Jobb már? – kérdezte kicsit később, miután lehalkította a zenét, ami éppen Junkies volt.

– Awlrdesfid vitaminra van szükségem.

– Szóval álmos vagy.

Némán bólintottam, aztán nagy nehézségek árán, de feltápászkodtam a földről, kivittem a tálcákat a konyhába, lecsaptam őket a mosogató mellé, majd beszenvedtem magam a fürdőbe. Mire visszaértem Olivérhez, már félig aludtam. Az iszapos, ólmos fáradtság beitta magát az összes sejtembe, hajszálamba és lélegzetvételembe. Nem bírtam tovább.

Eléggé meglepett, amikor Olivért visszaérve a fürdőszobából, nem a gép előtt találtam, hanem az ágyban fekve várt rám, kedves mosollyal. Lekapcsoltam a villanyt, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre: végre!

Befúrtam a fejemet a takaró alá, de még úgy is hallottam a csörömpölést, valamint Oli kiáltásait: uh, áh, gyorsabban, ne már, és megint csak uh és áh. Mi van? Az előbb még a gimi aulájában kommandóztam, nem vicc, valami elől menekültem, a dermedt csendben tigrisbukfenceztem a folyosón, hirtelen meg...

– Ó, hát ez még tőled is gyenge volt – szólt újra Olivér.

Bár egyáltalán nem akartam, de mégis feltápászkodtam, megdörzsöltem a szemem, és besunnyogtam a konyhába, hogy lássam, mit művel. A mosogató előtt áll, nyakig habosan, tányért tartva a kezében, és félig kilógott az ajtón, mert gyorsasági motorversenyt nézett a tévében.

– Khm. – A kezében tartott tányér beesett a mosogatólébe, Olivér pedig akkorát ugrott, hogy az még olyan korai állapotban is mosolyra fakasztott. – Hahó.

– Most majdnem nagyon csúnyát mondtam – sóhajtott. – Nem hittem, hogy te vagy az.

Nahát. Vajon mit hihetett?

– Pedig túl sok alternatíva nincsen.

– Jó reggelt – hajolt hozzám, hogy egy puszit nyomjon a számra.

– Elmosogatsz helyettem? De aranyos vagy!

– Gondoltam, bevágódom – mosolyodott el szélesen.

– És úgy hiszed, hogy ezzel elérsz valamit?

– Úgy bizony! – Esküszöm, jó volt látni, ahogy törölgetett, öblített, jólesett a lelkemnek. Rég láttam ennél szebb szombat reggelt.

Miután megreggeliztünk, elmentünk bevásárolni, és hazafelé útba ejtettük mindkettőnk szüleit. Általában minden hétvégének ez volt a menete: szombaton a családdal voltunk, este a haverokkal, vasárnap pedig ketten. Oli hétvégén szigorú gépelvonásban részesült, és ezt muszáj volt bevezetni, mert különben a szabadnapjainkon is kockult volna. Továbbra sem szerette, ha ezzel hecceltem, hogy kockának hívtam, de mit mondhatnék, amikor volt arra precedens, hogy a Nap hamarabb kelt fel, minthogy ő lefeküdt? Persze, persze, tudom, csak a munkája volt ez. Hogyne tudnám.

Késő délután kiderült, hogy Olivér nem véletlenül volt reggel olyan házias, ugyanis be akarta fűzni az agyam. Márk, az egyik haverja bulit szervezett, és természetesen őt is meghívta. Magamban kellemetlenül feljajdultam, mert bár benne maximálisan megbíztam, a haverjaiban nem teljesen. Az elmúlt években szereztem elég tapasztalatot, talán túl sokat is. Mit mondjak? Hogy balhésak voltak? Mert azok voltak. Előszeretettel kötöttek bele másokba csak úgy, poénból, vagy szerveztek „ki-tud-annyit-inni-hogy-a-földön-fetrengjen” versenyt. Olivér, amikor együtt voltunk, teljesen más volt, mint ők. Elmondása alapján vigyázott rám, de ha megszabadult ettől a feladattól, előszeretettel vált ő is olyanná, mint a többiek. Néhány srácot különösen rühelltem a bandából, és ez minden külsőség ellenére kölcsönös volt. Éreztem, hogy páran nem kedvelnek, hogy örülnek, ha nem látnak, és a többi. Olivér ezt nem vette észre, én meg nem mondtam, mert egyáltalán nem akartam ellenük fordítani, csak tökéletesen tudtam, milyen egy balhés fiú barátnőjének lenni.

Tízre jött érte Márk, addig azon vacillált, hogy melyik pólóját vegye fel. Néha a falra tudtam volna tőle mászni. Végül egy sima fekete mellett döntött, egy fehér nemzetközi jellel, ami nemtetszést fejezett ki. Hogy szépen mondjam. Feltette a kapucniját, elsüllyesztette a telefonját és a pénztárcáját a zsebében, majd gyorsan megcsókolt.

– Reggelig jövök – mondta. – És vigyázok magamra, nem iszom nagyon sokat, nem verekedem, és a többi. Tudom – vigyorgott –, megjegyeztem.

– Rendben – bólintottam mosolyogva. – Lehet, hogy én is lelépek.

Összevont szemöldökkel nézett rám, de a szemén láttam, hogy csak szórakozik. Én is csak szórakoztam.

– Jól van, de ha rosszat hallok, lerúgom a veséjét.

A nagy nevetés után még egyszer megpuszilt, aztán elviharzott, mert már dudáltak. Főztem magamnak egy teát, és leültem a gépem elé, mert feltett szándékom volt gyakorolni a spanyolt. Szerettem spanyolul olvasni, sőt néha még az írással is megpróbálkoztam csak úgy, spontán, és ha egy szót nem ismertem, kiszótáraztam, így bővítettem a tudásom. A spanyol mindig is érdekelt, így élmény volt a tanulás, nem pedig átok.

Végül elindítottam egy filmet – Séta a múltba – spanyol hanggal és magyar felirattal, amit harminckettedszerre néztem meg, úgyhogy lehet, hogy ezért, de valamikor a huszonhatodik percnél laposakat kezdtem pislogni, a huszonkilencediknél pedig teljes sötétségbe borult a világ.

Az, hogy dühös voltam, amikor felébredtem, nem kifejezés.

Se Olivér, se egy üzenet, se egy hívás nem várt reggel. Semmi. Mintha elnyelte volna a föld. Régebben egy ilyen reggel úgy zajlott, hogy fejvesztve próbáltam utolérni, mert azt hittem, valami baj történt, esetleg kórházba – vagy ne adja isten – hűvösre került, megsérült, akármi. De azóta évek teltek el. És maradt a forró düh. Tudtam, hogy alkoholmámorosan feküdt valahol, netán még mindig nyugodtan sörözgetett, miközben azt ígérte, hazajön. Keserű tapasztalat, ugyanis sokszor fordult ilyesmi elő. Túlontúl sokszor.

Gyűlöltem, hogy semmibe vett, hogy semmibe vette a saját ígéretét is, és ilyenkor erősebb volt a sértettségem és a „tele-van-a-hócipőm” érzésem, mint az iránta táplált, mélyen gyökerező szerelmem. Talán pont ezért fájt annyira minden alkalom. Mert én túlságosan is szerettem.

Végül délelőtt tizenegykor beállított, pontosan úgy, ahogyan arra számítottam: totál szétesve, összeszűkült szemmel, fáradt arccal, nyúzottan. Megtanultam már, hogy ilyenkor nem volt érdemes semmit sem mondani neki, mert nem bírta felfogni, meg kellett várni, míg kijózanodott, de akkor nem bírtam visszafogni magamat. Dühtől szikrázó szemmel fordultam felé, bár amikor ennyire szét volt csúszva, még ránézni sem szerettem.

– Talán itt lenne az ideje, hogy én rúgjam le a haverjaid veséjét.

– Mi?

Szemmel láthatólag még azt sem tudta, milyen bolygón tartózkodott, nemhogy azt, én miről beszéltem. Fáradtan, lemondóan legyintettem, ő meg lerúgta a cipőjét (csoda, hogy volt rá kapacitása), aztán eldőlt az ágyon. Erről ennyit.

Felragasztottam a hűtőre egy post-itet a gondolkozz el felirattal, majd becsuktam magam mögött az ajtót, felszálltam a buszra, és hazamentem anyuékhoz. Mit tehettem volna? A kiélezett helyzetekben sokkal hamarabb borultam ki, mint általában. És sokkal dühösebb is lettem.

Nem, egyáltalán nem sírtam. Morbid, de már megszoktam. Tudtam, hogy mi következik, annyira tudtam, hisz már számtalanszor átéltem. Nem akartam otthon maradni, kiszolgáltatottan, arra várva, hogy felébredjen és veszekedjünk egy maratonit, csak le akartam lépni, hogy el tudjak felejtkezni mindenről, de legfőképp erről az elkeseredett életről, mert ez egyáltalán nem az volt, amit régen megálmodtam magamnak.