Búcsúzóul örökké (3. rész) - 2. fejezet

Sziasztok! :)

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez. Különleges nap ez a mai, nem szoktam ezzel dicsekedni, de most úgy gondoltam, megosztom veletek. :) Ma huszonkét éves lettem, úgyhogy duplán örülök annak, hogy vagytok, és támogattok! :)

Szép napot kívánok mindenkinek!

Erika

Mióta nem laktunk Attilával otthon, minden olyan üresnek tűnt. A máskor zajos lakás csendje a csontomig hatolt, pedig a hónapok alatt lett volna alkalmam megszokni. Hiába szerettem önálló életet élni, tagadhatatlanul vágytam haza.

Anya sütött-főzött, Laci pedig dolgozott, az utóbbi időben elég sokat, de hála az égnek, hogy rengeteg melót kapott. Miközben felültem a konyhapultra, olyan beszélgetésbe kezdtünk anyával, mintha hetek óta nem láttuk volna egymást, holott csak tegnap beszéltünk utoljára. (Meg az előtt, és az előtt, és így tovább. Ugyanis együtt dolgoztunk, hihetetlen, de ő volt a főnököm az IKEÁ-ban. Én vettem át az ő osztályvezetői posztját, persze nem rögtön, ő meg feljebb léphetett a ranglétrán. Sajnos nem kaptam munkát a média- és kommunikáció szakos diplomámmal, ezért maradt a nagyáruház, amit egyébként kedveltem. Csak az a sok rettentően idegesítő ember... Na, mindegy.)

– Tudod, hogy nem szólok bele a kapcsolatotokba – mondta, miközben megfordította a sütőben a tepsit. Tudtam, hisz ezt mindig elmondta, amiért hálás is voltam. Meghallgatta a gondom-bajom, elmondta a véleményét, olykor rádöbbentett, hogy bizony én vagyok a hibás, de amiért a legesleginkább vele szerettem megosztani a problémákat: eszébe sem jutott másként nézni Olivérre egy-egy veszekedésünk miatt/után. Egyetértett vele, vagy nem, de hagyta, hogy mi rendezzük el a dolgokat, nem avatkozott bele, és úgy szerette Olit, mintha a harmadik gyereke volna. De komolyan. Ezt nem sokan tették volna meg, akik hallották már egy-egy kiborulásomat. A düh kényszerít csúnya, alaptalan dolgok kimondására, és én az utóbbi időben kegyetlenül fel tudtam magam húzni. Nem tudom, miért történhetett, egyszer csak elfogyott a türelmem, az ingerküszöböm leesett, felkaptam a vizet, és olyan dolgokon balhéztam, amik régen szemet sem szúrtak. Bennem is volt hiba, nyilvánvaló. De kellett hozzá egy másik fél is, aki ezt elérte. Sokszor történt meg ugyanaz, vagy hasonló, és én egyszerűen belefáradtam, hogy egy kis aprósághoz, vagy a nagyobb lélegzetvételű dolgokhoz jó képet vágjak. Mert nem akartam és nem is tudtam tovább titkolni, hogy mi zavart, dühített vagy fájt.

– Szerinted, mit kellene csinálnom? – kérdeztem, fakanalat forgatva az ujjaim között. – Mert most nagyon tanácstalan vagyok. Ha elé állok, és elmondom, hogy figyelj, öreg, ez és ez a bajom, akkor megint nem történik semmi. Rábólint, elfelejti. Ha viszont a hű-de-jó haverok haját ordítom le, azzal még nagyobb gubancot okozok. Így sem kedvelnek. Mondjuk, én sem őket, de ez mellékes.

– Mondanám, hogy szánd rá magad egy drasztikus lépésre. Költözz haza néhány napra. Neki meg mondd azt, hogy nem is mész vissza, amíg össze nem szedi magát. Ezzel jól beijesztenéd. Csak attól tartok, hogy nem tennéd meg.

Igen, anyu mindenkinél jobban ismert engem, így tudta, hogy mi az, amire nem vinne rá a lélek. Túlságosan szerettem Olivért ahhoz, hogy akár néhány napra, de elhagyjam, meg amúgy is! Olyan elveszett volt otthon egyedül, hogy féltem, kárt tenne magában.

– Nem tudom, mi ez nála – vonta meg a vállát. – Hisz már túl van ezen a „durr bele” korszakon. Érett, huszonéves fiatal.

Eszembe sem jutott megkérdőjelezni anya hozzáértését, hiszen volt egy Olivérrel egyidős fia, így ő már csak tudta, mi a dörgés. De Attila valójában sose komolyodott meg, leragadt egy szinten, és azt mondta, ő ott roppant kényelmesen érzi magát, nem is akar fejlődni. Az én bátyám. Büszke voltam rá.

Anyával hirtelen egymásra néztünk, mert fura hangok ütötték meg a fülünket, amelyek az udvarról szűrődtek be. Mintha valaki... mintha valaki énekelt volna. És az a valaki...

– Ó, te jó ég – mondtuk anyával szinte egyszerre, aztán az udvarra a rontottunk.

Az érett, huszonéves fiatal ott állt a régi szobám ablaka alatt, és irtó hangosan Lionel Richie-t énekelt.

„Hello, is it me You're looking for?” – nézett Olivér a szemembe nagyon komolyan, miközben tovább dalolgatott. Egy ponton elfelejtette a dalszöveget, ott hosszas lálálázással pótolta a hiányt. Szétröhögtem volna a fejem, ha nem vagyok megsértődve, de így csak álltam karba font kézzel, rezzenéstelen arccal, miközben magamban nagyon jól szórakoztam.

– Tudod, az a fiú, aki voltál, állon vágná az a srácot, aki lettél.

– Óh! Vérzik a szívem, hogy ezt mondod.

– Ennyi? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Nem. Csak nem tudom tovább a szöveget. De még nem adom fel! – mondta, és elkezdte énekelni azt a Bryan Adams számot, amire először keringőztünk, az ő szalagavatóján. Érdekes, hogy a férfiak mennyi mindenre emlékeznek hirtelen, és milyen figyelmesek lesznek, ha arról van szó, hogy ki kell békíteni egy nőt.

– Majd szólj, ha meguntad – mondtam unottan, és megfordultam, mire gyorsan utánam szólt.

– Blanka, ne menj be. Beszéljük meg.

– Mit is kéne megbeszélnünk?

– Azt, hogy mekkora paraszt voltam? – kérdezett vissza.

– Nem egészen.

– Hm, várj csak. Már tudom! Azt, hogy mekkora paraszt voltam, és miért tűntem el teljesen, és miért érzed úgy, hogy megváltozott a viselkedésem?

Megráztam a fejem.

– És azt már mondtam, hogy paraszt voltam?

Haragudtam rá, igen. Megbántott, igen. De szerettem. És ott énekelt nekem, ráadásul olyan dalokat, amelyeket nem is szeretett. Én viszont igen. (Tudom, Lionel Richie... de ez van.)

– Még a Szerelmünk lapjait is hajlandó vagyok megnézni veled, ha ez számít valamit.

Régebben sokat, na, jó, inkább rengeteget rágtam a fülét, hogy nézze meg velem, mert annyira jó film, és azt mindenkinek látnia kell, igen, még a pasiknak is, hogy elgondolkozzanak néhány dolgon. Erre Olivér dacból sem volt hajlandó, de aztán, amikor megzsaroltam (tudom... de megint csak ez van), végignézte, de szerintem megtanult közben nyitott szemmel aludni. Ezt csak abból gondoltam, hogy a film végén nagyon komolyan rám nézett, és megkérdezte, hogy ki az az öreg ipse... Pedig esküszöm, hogy direkt figyeltem, mikor csukja be a szemét, hogy fel tudjam ébreszteni! Cseles volt.

– Ehhez még a Szerelmünk lapjai is kevés lesz.

– Ajaj – nézett rám szomorúan. – Bármit megteszek, elénekelek, megnézek, meghallgatok, csak ne kelljen többet úgy ébrednem, hogy nem vagy mellettem.

Ez már nem vicc volt, tudtam. Hiába szerettük egymást évek óta, még így is akadtak pillanatok, amikor Olivér nem nyílt meg előttem teljesen, olyan mélyre ásta az érzéseit, hogy ott már nem is víz, hanem arany fakadt. Szeretett engem, ez teljesen biztos, csak néha megmagyarázhatatlanul viselkedett.

– Meglátjuk – bólintottam rá, ő meg elvigyorodott. Azért belebokszoltam a vállába, amikor mellém ért. Mégiscsak...

Attila is befutott ebéd után, és ha azt mondom, rettenetesen örültem neki, nem fejezem ki teljesen az igazságot. Legalább egy hónapja nem láttam már, persze telefonon meg interneten beszéltünk, de az mégsem olyan. Első körben elpanaszkodta, hogy mennyit melózik és milyen fáradt, még arra sincs ideje, hogy számítógépes játékmaratont tartson (!), nemhogy egy kis időt a pihenésre fordítson. Ő, az átkozottul elfoglalt cukrász – tetszett a kép. Aztán leültünk a nappaliba játékkonzolozni, amit rendkívül élveztem, végre egy olyan igazi testvéri program.

Anya sütött sajtos pogácsát, és a két fotelből dobáltuk vele egymást, ami pedig nem esett le, megettük. (Illetve ő azt is, ami leesett.) Olivér mögöttünk ült a kanapén, és elképzelni sem tudtam, hogy Attila hogyan láthatta, de mindenesetre jó alaposan megfigyelte. Lehet, hogy tényleg volt hátul is szeme, nemcsak rémisztgetett vele?

– Veled meg mi történt, sógor? – kérdezte röhögve. – Eléggé szarul festesz.

– Agrrrh – válaszolta értelmesen Olivér.

– Ja, már értem! – Ekkor Attila játékosa lerúgta az enyém fejét, és miután észhez térítettem egy gyors billentyűkombinációval, én is megtámadtam. – Jó buli volt, mi?

Kedvem támadt volna belecsípni a bátyám felkarjába, a belső résznél, mert ott igazán nagyon fáj, és elég durva foltot is hagy, de éppen azon voltam, hogy kiütésig pofozzam, és azt fontosabbnak ítéltem. Hogy érezhetnek ilyen mély szolidaritást egymás iránt? Hihetetlen!

– Sajnos sok mindenre nem emlékszem.

– Mitől álltál be?

Ez a rendkívüli dialógust két érett, huszonéves fiatal között! Nem semmi.

– A legszilárdabb emlékem a whiskys energiaitallal kapcsolatos.

Attila újra felröhögött, én meg kihasználtam, hogy nem figyel, és jól a hasába térdeltem. Mármint nem én, hanem Hwoarang, a kedvenc karakterem.

– Akkor azért játszik a húgom ilyen agresszívan.

– Haha! Nagyon vicces. Kérsz egy pofont? – Közbe kellett szólnom, mert amúgy nagyon úgy tűnt, nem vették észre, hogy én is jelen voltam.

– Egyébként van benne valami – Olivér is nevetett. – Olyan büntit fogok érte kapni, hogy legközelebb kétszer is meggondolom.

– A Szerelmünk lapjai nem büntetés! Azt öröm nézni!

Hwoarang ekkor elterült a földön, Devil Jin pedig a torkán (?) ugrált. Vagyis kikaptam, szegény harcosom nem bírt felállni, Attila pedig önelégülten vigyorgott.

– Még úgy is megverlek, hogy oda sem figyelek. Gyenge vagy.

– Csalók vagytok mindketten! – ugrottam fel. – Mocskos csalók! Nem játszom veletek többet, ti ketten voltatok. Elterelni a másik figyelmét, mi?

Közben majdnem én is elnevettem magam, de a fiúk így is tudták, hogy csak szórakoztam.

– Nyomunk egyet, sógor?

Magukra hagyva őket anyához mentem, aki a konyhaasztalnál ült törökülésben, könyökével támaszkodva az asztalra, és könyvet olvasott. A spanyol miatt sajnos alig jutott időm az olvasásra, általában a tömegközlekedési eszközök használata közben vettem elő a könyvemet, de így siralmasan lassan haladtam vele.

– Eroica. Ez az egyik kedvenc könyvem.

– Tudom, tudom – biccentettem. – Egyszer nekem is el kell olvasnom.

Elmosolyodott, aztán a nappali felé pillantott, hogy meglesse, mit műveltek a srácok.

– Csak videojátékoznak – legyintettem.

– Na, és hogy álltok? – kérdezte szinte suttogva, a korábbi beszélgetésünkre utalva.

– Lionel Richie meggyőzött.

Anya megsimogatta a karomat, aztán lassan bólintott, és a szemén láttam, hogy azt gondolja, jól döntöttem. Szerettem volna én is ebben hinni, mindennél jobban, mert Olivér jelentette az életem értelmét, a mindenemet, és fogalmam sem volt, mihez kezdenék nélküle. Azt a személyt, akivel együtt felnőttem, akivel megtanultam szeretni, aki mindig ott volt, amikor mások nem, képtelenség csak úgy, ukmukfukk eltűntetni az életemből. És nem is akartam.

Lehet, hogy ciki bevallani, de mielőtt megismertem volna Olivért, ha olvastam vagy filmet néztem, és a szereplők éppen szenvedélyes, meghitt vagy érzéki pillanatba kerültek, mindig elképzeltem, milyen lehet átélni őket azzal az emberrel, akit szeretek. Ezt akkor a világ minden kincséért sem vallottam volna be, mivel sosem tartoztam a túlzott csöpögést kedvelő lányok táborába, így az esőben csókolózás, meg a lányszöktetés és a rózsaszirmok nálam kimaradtak, viszont az együtt fürdés ideája megmaradt. Az évek alatt sokszor zuhanyoztunk együtt Olival, de olyanra még nem volt példa, amikor beültünk egy kádnyi forró, habos vízbe, és kényeztettük egymást, ahogy és amivel csak tudtuk. Egészen aznap délutánig, amikor a kibékülésünk után haza nem értünk. Amint beléptem a kényelmes kis otthonunkba, első dolgom volt, hogy bedugtam a kádat, és megengedtem a meleg vizet. Olivér csodálkozva nézett rám, majd a konyhába hívtam, ahol két kövér borospohárba vörös, édes italt töltöttem, és az egyiket a kezébe nyomtam. Megkérdezte, hogy mit ünneplünk. Az életet, válaszoltam. Fiatalok voltunk, egymáséi és egészségesek – kellette ennél több ok?

Miután kiittuk a poharunk tartalmát, odahajoltam Olivérhez, és forrón megcsókoltam. A távolság a fürdőig és a ruháink egy ütemben fogytak, miközben egymáshoz simultunk, ölelkeztünk és éhesen faltuk a másik ajkát. Elzártam a csapot, majd bemásztam a kádba. Olivér utánam jött, tovább kényeztetett, ahol ért, és újra éreztem kettőnk között fellobbanni azt a régi tüzet, amelynek mostanában csak a pislákoló parazsát láttam.

Nem sokkal később mögöttem ült a kádban, és a hosszú hajamat samponozta, miközben nyomott egy-egy puszit a vizes vállamra is. Kirázott a hideg, ahogy az ujjai a hajamban motoztak. Sokáig mosta, szinte már szertartásosan, mintha ezzel bármi lelki terhet, szennyet is lemoshatott volna. De nem bántam, mert élveztem, amit csinált, és ő is élvezte. Olyan óvatosan mosta ki a hajamból a sampont, mint anyu, amikor még kislány voltam. Finoman húzta hátrébb a fejemet, hogy ne folyjon a szemembe, és ne csípjen. Emlékszem arra a régi, gyerekkori márkára. Azt hirdette, hogy: nincs több könnycsepp. Jó volna, ha az élet is így működne, nem?

Miután Oli kicsavarta a vizet a copfomból, befonta. Ezt is gyöngéden tette, nem húzta a hajam, így egészen elandalodtam tőle. Amikor végzett, a bal vállam fölött átdobta a csinos kis fonatot. Nem volt a legtökéletesebb alkotás, csak nekem számított annak. A mellkasának döntöttem a hátamat, miközben a keze, amit a habok rejtettek, hirtelen átkarolt. Hogy milyen pillanat is volt pontosan? Milyen emlék? Azt hiszem, olyasfajta, amelyben bátran elhiszem, hogy a szerelem jeligéje egyenlő azzal a régi babasamponéval.

Úgy döntöttük, hogy Kriszti születésnapját egy bulival ünnepeljük meg. Csakhogy nem akármilyennel – álarcossal. Farsangi bálokban már előtte is jártam, így jól tudtam, milyen érzés cowgirlnek, óriási katicabogárnak vagy miniatűr Szabadság-szobornak öltözni, viszont álarcos, gáláns ruhás partin sosem jártam azelőtt. Még Olivér, sőt Kriszti sem, ezért lepődtünk meg annyira, amikor felvázolta az ötletét. De teljesen fellelkesültünk, mert új volt, mert jó volt, és mert szükségünk volt már egy kis kikapcsolódásra. Béreltünk egy helyet, online meghívókat küldtünk szét több tíz embernek, amire rászerkesztettük, hogy megjelenés kizárólag álarcban és elegáns öltözékben.

Miközben ajándékot kerestem neki, vásároltam egy ruhát, kifejezetten az alkalomra, amihez a nagyival egy különleges álarcot is varrattam. Olivérnek szándékosan nem mutattam meg, mert azt szerettem volna, ha meglepődik. Hát, én is úgy tettem, amikor a butik fülkéjében felpróbáltam... Rövid koktélruha volt, visszafogott, de szexi, és ami a legmeglepőbb benne: halvány rózsaszín! A mellrészét szürke strasszok díszítették, amelyek egy rózsát formáztak, és olyan szépen csillogtak a fényben, hogy első látásra beleszerettem. A neten kinéztem hozzá egy maszkmintát is, ami csak a fél arcomat takarta, de úgy illett a ruhához, mint tejszínhab az eperhez.

Találtam Krisztinek is ajándékot, mivelhogy azért mentem, bár nem volt egyszerű, kétszer végigjártam minden üzletet (még a Tescót is). Egy pendrive-ra összegyűjtöttem a sok közös évünk fényképeit, kizárólag csak a szalonképeseket, majd bevittem az ezzel foglalkozó irodába, és rendeltem egy fotókönyvet. Azt hittem, hogy ilyen egyszerű az egész, de nem, ott kellett maradnom, és nekem tetsző sorba rendezni a képeket, sőt idézeteket is írogathattam hozzájuk. Vagy másfél órát azzal töltöttem az egyik asztal mellett ülve, hol sírva, hol nevetve. (Á, nem, nem néztek rám furán.) Sok mindent átéltünk együtt, túl sokat is, de nehezebb lett volna az életem nélküle. Sokkal.

Szombat este, még a buli előtt meglógtam Olivértől. Azt mondtam neki, hogy átmegyek Krisztihez, nála készülök el, és majd együtt megyünk a kis bárba, amit kibéreltünk aznap estére. Nem hazudtam, tényleg ez is történt, de nemcsak a szervezés, és az utolsó részletek elsimítása volt az ok. Nem akartam, hogy lássa a ruhámat, a hajamat, a sminkemet. Meglepetésnek szántam a sok-sok vita és nézeteltérés után. Nem nagy dolog, de már régen rájöttem, hogy a pasikat a szemükön keresztül lehet megfogni és kiengesztelni.

Órákig sütögettem, fésültem és szárítottam a hajamat, mire kész lett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen bonyolult, Kriszti már teljesen kiborult a sok totojázástól. Ő hamar kész lett, csak összekócolta a továbbra is rövid haját, felvett egy fekete nadrágot, hozzá sötét blézert, meg egy sima, egyszerű álarcot, és indulásra késznek nyilvánította magát.

– Hú – néztem rá komolyan, miközben felhúztam a harisnyámat. Már csak az öltözködés volt hátra, a hajamat és a sminkemet lerendeztem. – Totál úgy nézel ki, mint aki betörni készül valahová.

– Jól van már – lökte meg nevetve a karom –, te pedig... Mint egy rózsaszín minyon. Na, melyik a jobb?

Végül is, igaza volt. Előhúztam a táskámból a becsomagolt fotókönyvet, majd egy félénk mosollyal ősrégi barátnőm felé nyújtottam. Kíváncsian fogadta el, bár rögtön szabadkozni kezdett, hogy nem kellett volna. Dehogynem. Letépte a papírt, aztán őszinte csodálkozással vetette bele magát az oldalakra vetült múltba, miközben egy-egy fotónál emlékeket mesélt, másoknál pedig nevetett. Annyira jól sikerült az album, hogy magamnak is készíttettettem egyet, amit biztonságban őriztem az éjjeliszekrényem fiókjában. Átbeszéltük az emlékeket, és még mielőtt lesírhattam volna a sminkemet, elindultunk.

Kilenc után pár perccel érkeztünk meg a bárba, a hivatalos kezdést tíztől hirdettük meg. Halkan már szólt a zene (szigorúan csak régebbi, hatalmas slágerek és egy kevés, táncolható R&B, közös megegyezés alapján), de a két pultoson kívül nem volt bent senki. Nem is bántuk. Az egyik lánytól kértem két vodkanarancsot, amivel koccintottunk, és azzal hivatalosan is kezdetét vette Kriszti huszonegyedik születésnapja. Miközben kortyolgattuk a sárga italunkat, előhúztam az utolsó meglepetést a táskámból, egy 21-est mintázó nyomdaformát. Elkaptam Kriszti kezét, és először az ő kézfejére pecsételtem, majd utána a magaméra. Csak egy jelképes gesztus volt, na, meg hasznos is, mivel én fogadtam az ajtónál az érkezőket, álarcszemlét tartva. Izgalmas feladat volt, élveztem bámészkodni, és közben jó alaposan szemügyre venni a megoldásokat. Mindenki betartotta a feladatot, legalábbis, amíg belépett az ajtón, bár akadtak olyanok, akik különleges megoldáshoz folyamodtak. Olivér egyik haverja (aki csak az ő könyörgése miatt került fel a listára, mondván, meg fog halni a csajbulin) egy Sikoly jelmezben paródiázott, még egy műanyag kést is beszerzett hozzá. Engem, személy szerint, halálra rémített a filmbéli alak pontos mása, de mindenki más őrült nagy poénnak gondolta. Aztán eljött még Pókember és Batman is, de a többiek tartották magukat az eredeti tervhez. Színes egy társaságot alkottunk, az biztos.

Olivér valamivel tizenegy előtt érkezett meg, de akkor már nem én, hanem Dóri pecsételgette a 21-eseket a kézfejekre. Miután belépett a főhelyiségbe, megállt jobboldalt, a pult közelében, és az asztaloknál ülő társaságot fürkészte. Aztán a táncolókat, biztosan engem keresett. Őrült jól nézett ki, éreztem, hogy a nézése közben fellángol bennem a vágy. Fekete, vékony álarcot viselt, fehér inget és sötét öltönyt, mint ahogy a srácok nagy része, de ő különlegesebbnek tűnt, sokkal különlegesebbnek. Biztos csak nekem. Újra körbejártatta a tekintetét, de én cselesebb voltam: mindig úgy helyezkedtem, hogy ne vehessen észre. Bújócskáztam. Halasztottam a pillanatot. Egyre szítottam a vágyat és a szerelmet magamban.

Olivér kiszúrta Krisztit, és egy meleg mosollyal az arcán elindult felé. Adott neki egy puszit, majd kérdezett tőle valamit, mire Kriszti bólintva körbemutatott. Felőlem érdeklődött, engem akart látni. Közelebb araszoltam hozzájuk a táncoló tömegben, így megadva a lehetőséget, hogy észrevegyen. Oli egy pillanatra felém nézett, de nem szúrt ki, még kereken tizenhárom másodpercig. Gyorsan fordult felém, amint tudatosult benne, hogy ismerős alakot pillantott. Mosoly bujkált a szája szegletében, ahogy elindult felém. Én is tettem egy lépést. Eltűntek közülünk az emberek, és mintha az univerzum is a romantikus pillanatoknak esküdött volna fel, a lemezlovas a Forever Youngot játszotta. Mekkora klisé, te szent isten! Ha többen lettünk volna, be sem fér az ajtón, de ez abban a pillanatban mégsem érdekelt. Olivér vállára tettem a kezem, miközben közelebb simultam hozzá, és táncolni kezdtünk. Lassan lépkedtünk ide-oda, nem eresztve a másik pillantását, a szánk szinte összeért, miközben egyszerre lélegeztünk, mozdultunk, rezdültünk.

Sokszor kiszerettem már az életből. Elegem lett, lecsücsültem a lelki gödör mélyére, rohadtam egy darabig... Mindenkivel megesett, és olyankor az egész világ cseszettül fájt. Kín volt az élet. Mintha minden és mindenki ellenem lett volna. De akadt olyan pillanat is, amikor visszaszerettem az életbe. És az olyan volt, a javából.

Igen, akkor tényleg örökké fiatal akartam lenni.