Búcsúzóul örökké (3. rész) - 3. fejezet

Hahó!

Kicsit megkésve, de itt a fejezet. Jó olvasást kívánok :)

Szeretném ezt a fejezetet ajánlani valakinek. Csak így, simán, jelzés nélkül, mert remélem, hogy  ő tudni fogja. :)

Nilla

Semmi mást nem éreztem, csak forró, fatális, korlátlan, üvöltő dühöt. Legszívesebben a saját kezemmel fojtottam volna meg Olivért, és ha egy békés lelkületű ember ilyet gondolt, ott már komoly problémák adódtak.

Minden azzal kezdődött, hogy elkértem Oli gépét, mivel az enyém megmakacsolta magát, és nem akart elindulni, de neki nem volt ideje arra, hogy meggyógyítsa. Így el kellett kérnem az övét, csakhogy... Nem azért kértem el, hogy kedvemre csetelgessek a Facebookon, vagy videókat nézegessek, hanem meg kellett írnom néhány fontos e-mailt, és szerettem volna Attilával beszélni. Ez eddig oké. Aztán Olivér bepöccent, és az már nagyon nem volt oké.

Körülbelül este nyolc után tíz perccel huszadszorra kértem, hogy engedjen oda, de ő huszadszorra is rávágta, hogy mindjárt. Komolyan, teljesen kivoltam, hullafáradtan ültem a kanapén, már majdnem elaludtam, semmi ingerenciát nem éreztem magamban ehhez a játékhoz. De ő tovább folytatta, bennem meg két-ezredszerre is elpattant valami.

– Tudod, mit? – kérdeztem mérgelődve. – Cseszd meg a rohadt géped!

Egy pillanatig elképedve nézett rám, mert nem szokta meg tőlem a káromkodást, aztán ő is felhúzta magát, és mérgesen elém lökte a laptopját.

– Nem hiszem el, mi ennyire fontos, hogy nem hagyod, hogy dolgozzak?

Nem kellett több, azonnal olyan éktelen haragra gerjedtem, mint már régen utoljára.

– Kapj már az agyadhoz! – ordítottam rá, és egyáltalán nem próbáltam cenzúrázni magam. Már nem. Létezett olyan idegállapot, ahol az észérvek és a saját magam fegyelmezése már nem hatott. – Gondolkozzál el azon, hogy mi a fontossági sorrend! Elegem van abból, hogy örök második vagyok a géped után. Az embereket kéne szeretni, nem a kütyüket, nem gondolod?

Mielőtt még bármit mondhatott volna, felkaptam a táskám, a cipőm, és hangosan becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Kell a francnak egy ilyen kapcsolat!

Olyan ideges voltam, hogy majdnem felrobbantam, és abban a pillanatban mindennél jobban utáltam Olivért. Gyűlöltem. Keserűen. Egyszerűen nem értettem meg, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, hogyan képes ezt művelni, miközben én a lelkemet is kiteszem érte? Az ijesztett meg a legjobban, hogy mi lett belőle. Hogy mi lett belőlünk. Nem így kezdtük. Ez a dolog már mindenre hasonlított, csak egy normális kapcsolatra nem.

Otthon, a régi szobámban, a régi ágyamra dőlve keserves zokogásba kezdtem. Régen sírtam ott,

még régebben annyit, de már ki kellett jönnie. Úgy szorította, feszegette a mellkasomat, hogy félő volt, belülről robbant szét. El akartam felejteni az egészet, a sok fájdalmat és tüskét, amit az utóbbi időben tőle kaptam, a sok sebet, amelyek be sem hegedtek, mert jöttek az újabbak, az elhanyagoltság érzését, minden rosszat.

Tényleg ennyit értem volna? Mint egy online számítógépes játék, vagy egy gagyi oldal, amit meg kell szerkeszteni? Majdnem hat egymás mellett lehúzott év, és ennyi maradt meg belőle? Kétségbeesetten haraptam bele a kezembe, hogy elfojtsam a feltörni készülő ordításomat, mert egész egyszerűen nem láttam belőle más kiutat. Szétestem. Apró darabjaimra. Úgy, ahogy még soha azelőtt.

Egész éjjel alig aludtam, ami, mondjuk, nem volt meglepő. Ennek fényében a másnap reggel is meglehetősen nehezen indult, még a félórás forró zuhany sem hozott helyre. És ez, mondjuk, szintén nem meglepő. Anyuval együtt indultunk dolgozni, de tapintatosan nem hozta fel az este történteket, és őrülten hálás voltam érte. Ezért is, hogy pontosítsak. Legszívesebben kiírtam volna a homlokomra, hogy Imádom az anyukámat! Ő volt a mindenem, büszke voltam rá, hogy a lánya lehettem, még ha néha össze is kaptunk apróságokon. A vége viszont mindig az volt, hogy ölelkeztünk.

Egész nap Olivéren, a múlton, a jelenen, rajtunk, a jövőn, magamon gondolkoztam, szinte nem is figyeltem oda a munkámra, gépiesen írogattam és ellenőriztem a papírokat. Különösebben senki sem szólt hozzám, és ez jó volt. Melinda, akit röviden csak Mellie-nek hívott mindenki, az egyik legkedvesebb, legtündéribb lány, akivel valaha találkoztam, tett egy kósza kísérletet arra, hogy felvidítson. Őt mindenki arról ismerte bent, hogy foglalkozott a környezetével, a munkatársaival, rögtön kiszúrta, ha valami gondja volt az embernek, pár jó szóval biztatta. Hozzám a délelőtt folyamán két csokival állított be, amit némán majszoltunk el egymás mellett. Éreztem, hogy beszélhetnék neki a gondomról, mert megértene, sőt őszintén kedveltem is hozzá, hogy megtegyem, de végül csendben maradtam. Váltottunk néhány szót, aztán optimista, biztató mosollyal visszament az asztalához, szőke tincsei vidáman táncoltak az arca körül. Próbáltam erőt meríteni belőle, de nehezen ment.

Később anya ugrott be ebédszünetben, egy közeli gyorsétteremből hozott néhány szendvicset meg üdítőt, de két falatnál több nem ment le a torkomon. Egy erős kávéra vágytam, hogy még keserűbbé tudjam tenni az ízt, az érzést, ami a számban és az egész bensőmben kavargott, kanyargott, tekeredett. Két igazán nagy baj volt velem. Vagyis három. Na, jó, elég sok, de akkor csak hármat éreztem nagyon fontosnak. Az első, amire hosszas, magányosan eltöltött óráim alatt rájöttem, hogy a mérhetetlenül erős harag nem jelent jót. Sokan mondják, hogy pedig de, mert erős érzelem, és blablabla, de amikor az ember ilyen mérges tud lenni arra, akit a világon mindennél jobban szeret, az biztosan rosszat jelent. A második, amit az utóbbi fél évben már megfigyeltem magamon, csak bevallani nem mertem. Sőt, igazából világéletemben ilyen voltam: mindig megbocsátottam. Nem számított, hányszor és hogyan rúgtak belém, amikor a földön feküdtem, a végén mindig továbbléptem. Olivérrel szintén ez volt a helyzet, hogy akárhányszor megbántott, akárhányszor voltam kimondhatatlanul dühös rá vagy miatta, az mindig elmúlt. És akármiről volt szó, egy kedves szótól, egy szerelmes csóktól visszatért a pillanatnyi hitem, ő pedig azt látta rajtam, hogy átlendültem a gödrök fölött. Csakhogy nem. Valamiért egy rövid időre elfelejtkeztem róla, magamba temettem, de odabent már gyűltek a tételek... És egyszer, el fog jönni az a nap, az a pillanat, amikor nem lesz több hely. A harmadik orbitális hibám pedig, hogy nehezen tudtam szakítani azzal, ami elmúlt. Nem tudtam elengedni, kapaszkodtam belé. Valamibe, ami már nem létezett. Vicces. Vagy inkább tragikomikus.

Délután kettő felé, a nap megkoronázásaként, az egyik információs lány jött hozzám tébolyult tekintettel, hogy van itt egy vevő, aki csak és kizárólag velem óhajt beszélni, mert vásárolt valami

hibás terméket, és a többit nem értettem, mert a lány elszaladt. Nagyot sóhajtva mentem le az információs pulthoz, lelkiekben felkészülve a legrosszabbra, amikor megláttam a „vevőt”. Olivért.

– Á, de jó, hogy jön – biccentett felém roppant kedvesen. – Már égre-földre kerestem.

– Mi a francot művelsz te itt? – sziszegtem mérgesen. Nem volt hozzá humorom. Látni sem akartam.

– Van egy hibás termékem, hát nem mondták? – Vetett egy szigorú pillantást az információs lányra, aki gyorsan másfelé nézett, és rendezgetni kezdte a pulton lévő papírokat.

– Ne játszd az agyad, nem áll jól.

– Én? Eszembe sincs! Nem is mondtam még, hogy mi az, ami hibás. Miért nem kérdezed meg?

– Mert nem érdekel? – Sürgetően néztem először rá, aztán az órámra. Nem volt semmi halaszthatatlan dolgom, de nem akartam vele diskurálni, még nem tudtam. Egy újabbat lapátoltam arra a lelki szemétdombra, amin csak gyűlt a mocsok.

– A lelkiismeretem – mondta komolyan, halkan.

– Ja, hogy olyanod is van! – csaptam a homlokomra.

– Akad.

– Tartogasd a laptopodnak, mert engem nem érdekel. Ha végeztünk, akkor én mennék vissza dolgozni.

– Blanka – mondta elkínzottan, miután elléptem tőle. Vonakodva ugyan, de visszafordultam. – Én...

Nem vártam meg, hogy ő mit, mert indulnom kellett vissza. Meg amúgy sem érdekelt.

– Oké, akkor ezt megbeszéltük – szóltam még oda, aztán eltűntem a szeme elől.

Nem akartam megint ilyen szimplán, egyetlen legyintéssel elintézni a dolgot. Pokolian fájt, óriásit csalódtam, és nem, egyelőre nem akartam hazamenni hozzá. Még az is kínzott, hogy rá kellett néznem, nemhogy egymás mellett aludni! Fájt. Minden fájt – a gyomromban éreztem az egészet. Ott gyökerezett, onnan indult fel egyenesen a szívemig, ahol lüktetett és sajgott minden egyes magányos lélegzetvétel, majd az agyamig, ahol megrémített és nyugtalanná tett minden egyes kósza gondolat, ami ahhoz kapcsolódott, hogy mit műveltünk egymással és egymás mellett.

Így aznap délután sem mentem haza, a közös kis albérletünkbe.

Mindettől függetlenül továbbra is nagyon szerettem, sőt őt szerettem a legjobban, rossz volt nélküle, rettenetes volt nélküle, de tisztán tudtam, hogy ha visszamegyek, ugyanott folytatódik minden. Kellett még egy kis idő, míg kitalálok valamit, míg rászánom magam egy döntésre, és mindaddig egyedül akartam maradni. James Bluntot hallgatva szétbőgtem a fejem, nem ettem, nem ittam, nem aludtam, nem kommunikáltam, szóval egy konkrét emberi ronccsá, és egy szülői rémálommá váltam. De az önsajnálat jólesett. Az, hogy kisírtam a fájdalmamat (és majdnem a szememet is), komolyan jót tett a lelkemnek. Mélyen el kellett merülnöm magamban ahhoz, hogy tisztán lássak, és válaszolni tudjak arra kérdésre: vele vagy nélküle? Hirtelen felindulásból könnyű volt szakításra gondolni, sokadszorra már annál nehezebb. Hisz annyi mindent éltünk már át együtt! És annyira szerettem! De ez mind nem számított semmit, ha ő már nem engem.

Beszélni akartam Olivérrel, komolyan, megkérdezni, hogy ő mit szeretne, és mit gondol erről, majd közösen eldönteni, hogy hogyan tovább. De vártam még pár napot, érleltem magamban, ésszerű érveket állítottam fel mindkét megoldásra, aztán hazamentem.

Öt napja hagytam ott, de Oli mintha éveket öregedett volna alatta. Én meg a látványától. Felugrott a kanapéról, amikor meglátott, a szeme egyből felragyogott, de csak óvatosan nézett rám, mint aki nem tudja, mire számíthat. Hát, azt még én sem tudtam.

Némán letettem a táskámat, kimentem a konyhába, ittam egy pohár vizet, csodálkozva meredtem

az üres (!) mosogatóra, majd visszatértem hozzá. Az arcomat fürkészte, egyre komorabb tekintettel, majd félve, rekedt hangon megkérdezte:

– Ennyi volt, ugye? Jól érzem?

Nem nézett rám, a földre meredt, de összeszorult a szívem az arckifejezése láttán. Bele sem gondoltam, hogy vajon ő mennyire szenvedett, mert még a telefont sem vettem fel neki. Kizártam az életemből. Most pedig azt hitte... Szíven ütött a felismerés, hogy nemcsak én váltam lelki ronccsá.

– Nézd – sóhajtottam, miközben a szemem megtelt könnyel. Asszem, találtam még egy tételt, amit a „hibáim” listára fel lehetne vésni: hogy úton-útfélen képes lettem volna elsírni magam. – Továbbra is nagyon szeretlek.

Ha nem lett volna abszurd, azt mondanám, hogy hisztérikusan nevetett fel.

– De. Most jön a de rész – nézett fel rám egy fájdalmas mosollyal. A szemén láttam, hogy kétségbeesett és elveszett. Bólintottam.

– De nem tudom tolerálni, hogy egy laptopot előbbre tarts a barátnődnél. Nem fér a fejembe, nem tudom megérteni, miért ér annyit. Mostanában kicsit szélsőséges lett a kapcsolatunk, és én ezt nem akarom.

– Elfogadva – mondta biccentve, de láttam, hogy összeszorítja a száját.

– Sokat veszekedünk, keveset vagyunk együtt. Tudom, hogy nekem is vannak hibáim. Ismerem őket.

A kezébe temette az arcát egy pillanatra. Kiáltani tudtam volna a fájdalomtól.

– Mindezek ellenére mégis azt hiszem, hogy tudnánk változtatni a dolgokon. És szeretném is.

– Hogy? – nézett rám döbbenten. – Hogy?

Hirtelen felugrott, könnyedén átszelte a köztünk lévő távolságot, a kezemnél fogva megragadott és magához húzott, aztán olyan mélyen és hevesen csókolt meg, ahogyan már régen nem. A nyaka köré fontam a karomat, ő meg a hajamba túrt, és múló kétségbeeséssel, boldogan-felszabadultan csókolt tovább, hosszú percekig.

– Soha többé – döntötte a homlokát az enyémnek. – Soha többé nem akarom ezt érezni.

– Régen sírtam ennyit – mondtam őszintén, finoman elmosolyodva. Aztán Olivér olyasmit felelt, amire egyáltalán nem számítottam.

– Én is.

– Mi van?

– De ez hadititok. El ne merd mondani valakinek, mert oda az imidzsem.

– Eszembe sem jutna! De tényleg sírtál?

– Na, most ezzel fogod húzni az agyam? – félve, de elmosolyodott, aztán ismét csókot váltottunk.

És ez így ment hosszú percekig, majd még tovább, miközben mindketten megszabadultunk a ruháinktól, és őrülten szerettük egymást. Jó volt vele lenni, továbbra is, mindenhogy, és szentül hittem, hogy minden változtatható, csak rajtunk múlt, mi irányítottunk, nem az élet minket, és ha görcsösen kapaszkodtunk a másikba, nem létezett, ami elszakíthatott volna.

Csakhogy a beteges kötődés általában nem a jó taktika, mert olyan életpillanatoktól és örömöktől foszt meg, amelyek nélkül hosszútávon káros és pusztító az élet, de mint oly sok mindent, ezt is utólag tapasztaltam csak meg.

Állítom, hogy tinédzserkoromban sem voltam annyira gyerekes, mint huszonéves fejjel. Legalábbis, akkor határozottan ezt éreztem. Odáig süllyedtem (!), hogy a neten kerestem megoldást a problémámra, fórumokon néztem szét egy hasonló esetet keresve, hátha valaki tudna segíteni, ahelyett, hogy Olivér elé álltam volna.

Egy este különös, rémisztő dolog történt, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Nem szoktam

turkálni Oli számítógépében, isten a tanúm rá, de amikor lekucorodtam mellé, hogy megbeszéljük a napunkat, felugrott a képernyőn egy beszélgetőablak, méghozzá egy fiatal, csinos nő ablaka. Olivér zavartan hablatyolt, amint meglátta, és pillanatok alatt eltüntette a szemem elől. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, és persze, nem is történt, csak én voltam olyan hülye, hogy rögtön kombinálni kezdtem. Ő pedig nem nyugtatott meg.

Sajnos semmiféle értékelhető információt nem találtam a neten a problémámról, viszont ezer és egy olyan történetet elolvastam, ahol férfiak csaltak meg nőket, nők ejtettek át férfiakat, és a többi. Ez a művelet egyedül arra volt jó, hogy kétségbeesésbe taszítsam magam, semmi többre. Internetdoktor, mi? Egy frászt!

Hülye dolog volt azt gondolni, hogy Olivér életében nem én voltam az egyedüli nő, de mégis beette magát az agyamba, nem tudtam elűzni a gondolatot. Ezután még szánalmasabb lépésre szántam rá magam: megkerestem az idegent az ismerősei között. Szilvi. Hosszú, fekete hajú, tetovált szemöldökű, nagy valószínűséggel plasztikázott felsőtestű, rövid ruhákat hordó típus. Bombanő. Kedvelte is Oli néhány fényképét és bejegyzését, ez tőrdöfés volt a szívembe. Hatalmába kerített a pánik, a düh és a féltékenység elegye. Nevetségesnek éreztem magamat, mégsem tudtam nem kombinálni. A legrohadtabb gondolatom az volt, hogy vele csal meg, természetesen. A lelkem egy része nem akarta ezt elhinni, mert vakon bízott Olivérben. A másik fele viszont... Még mélyebbre ásta a lelki síromat.

Nem meglepő, hogy néhány napnál tovább nem bírtam a helyzettel, a kétségeimmel. Lehet, hogy csak a felfokozott idegállapotom miatt történt, de olyan dolgokat is észrevettem, amelyek addig elkerülték a figyelmemet. Például, hogy Oli valósággal rejtegette előlem a laptopját. Ha elsétáltam a közelében, mindig valami bonyolult programot láttam a képernyőn, mert állandóan elkattintott. Ingerültebb lett, még a telefonját is állandóan zsebre vágta előttem, pontosan úgy viselkedett, mint akinek rejtegetnivalója van.

Egy délután, miután hazavitte Tamarát a suliból, és visszaért, képtelen voltam tovább tűrni, tiszta vizet öntöttem a pohárba.

– Beszélnünk kéne – szóltam ingerülten, gyorsan, akadozó lélegzettel.

– Rendben, mondd – válaszolta, miközben kibújt a pulcsijából.

– Én tiszteletben tartom a magánéletedet. Mindkettőnknek van, ezzel idáig nincsen gond. De valahogy nem viselem el, ha hülyének nézel.

– Mi van?

– Tudod, hogy miről beszélek – rágtam a szám szélét idegességemben.

– Nem, fogalmam sincs.

– Csak áruld el, oké? Nem fogok jelenetet rendezni. Csak tudjam.

– Őőő... rendben. De mit?

– Úgy érzem, megcsalsz engem – suttogtam, a szavak súlyos levegőtlenséget hagytak maguk után.

– Rosszul érzed. Elég rosszul – nézett rám összehúzott szemmel.

– De Szilvi... A viselkedésed, az elzárkózásod...

Ennél nyomorultabb aligha lehetett volna a helyzet. Ott álltam a konyhában, mezítláb, remegve az elfojtott dühtől és könnyektől, miközben Olivér olyan arckifejezéssel nézett rám, ami azt sugallta: te normális vagy?

– Nézd – sóhajtotta fáradtan, miközben fél kézzel átölelte a derekam. – Szilvi rám kattant, ezt nem fogom letagadni. Beszélgettünk néhányszor. És ennyi.

– Komolyan? – néztem fel rá, miközben kibuggyant egy könnycsepp a szememből. Gyorsan letöröltem.

– Komolyan. De erről tárgyalnunk is felesleges, mert nem jelent semmit. Eszembe sem jutna

bármit kezdeni vele.

– Pedig elég jó nő – mondtam sírva-nevetve.

– Ja, csakhogy ismerek egy sokkal jobbat. És nem cserélném le senkire az én kis síró-pityogómat. – Magához húzott és megcsókolt, én pedig napok óta először emberi lénynek éreztem magam, nem pedig egy fájdalom- és féltékenységdémonnak, aki a szenvedésből táplálkozik. Megnyugodtam, hogy továbbra is én voltam az egyetlen, a szeretett, és jöhetett bármilyen bögyös mucus, akkor is én maradok az.

De ezzel még nem volt lerendezve minden, furcsa dolgok továbbra is történtek. Szilvi neve egyre többször tűnt fel Olivér adatlapján: hozzászólt a képeihez, a bejegyzéseihez, zenéket posztolt a falára, bejegyzésekben jelölte meg, nekem pedig kezdett felforrni az agyvizem. Oli látványosan elkerülte a normális válaszadást, és egy nő, akinek volt sütnivalója, már az első ilyenből rájött volna, hogy olyan autó után fut, aminek a sofőrje nem fogja felvenni. Hát, Szilvi nem jött rá, így kénytelen voltam közbelépni. Természetesen csak szolidan, ahogy azt általában én szoktam. Nem ő. Hahaha.

Ezt írta egyik délután Olivér falára, amíg ő nem volt otthon, én viszont a gép előtt ültem: „Naaaa, merre vagy már? :D” Több sem kellett, azonnal hozzászóltam a bejegyzéshez, szó szerint ezt írtam: „Most éppen nem ér rá, mert miután megtalálta az eldobott alsónadrágját, a gyógyszertárba rohant nekem terhességi tesztért. Remélem, megérted. :)”

Nem gondoltam volna, hogy Olivér egy-két közelebbi haverja is nyomon követte Szilvi komédiáját a közösségin, ezért elég rendesen meglepődtem, amikor záporoztak a tetszikek a hozzászólásomra. Csabi még kommentelt is utánam, ezt írta: „Lehetek én a keresztapja?” Szóval, jól elvoltunk, aztán, amikor Olivér később elolvasta az egészet, hatalmasat röhögött, majd megdicsért, hogy ő sem rendezhette volna le szebben.

Szilvit azóta elnyelte a Facebook.

Viszont hagyott valami maradandót is maga után. Valamit, aminek egyáltalán nem örültem. Méghozzá kétséget. Megszűnt az a stabilitás, az a vak bizalmam a hűségben. Ha csak megláttam, hogy Olivér elfordítja a gépét, gyanúsan gyorsan kattintgat, amikor elhaladok mellette, összeszűkült a szemem. Olyankor már egyáltalán nem arra gondoltam, mint régen. Valószínű, ő ezt a változást sem vette észre velem kapcsolatban, ahogy az utóbbi időben egyiket sem. De lezajlott. Bennem lezajlott. És egyedül nem éreztem magamat elég erősnek ahhoz, hogy visszaépítsem a fullextrás bizalmi homokváramat, amit elmosott a dagály. Még kis ólomkatonája is volt.