Búcsúzóul örökké (3. rész) - 4. fejezet

Sziasztok! :)

Új hét, új fejezet. Én is visszatértem a megszokott mindennapokhoz, jönnek a szokásos itthoni teendők és a többi, ráadásul kis náthával is küzdök. Sebaj, mert egyelőre jól bírom, és ehhez nagyban hozzájárul, hogy látom, még mindig érdekel titeket a sztori, és itt vagytok, csendben olvastok, ami nekem elég. Köszönöm! :)

Szép hétvégét kívánok nektek,

Nilla

Szerintem igenis létezik tökéletes kapcsolat. Mégpedig két tökéletes ember között. A többiek meg szívnak.

Lassan kevesebb lett az ölelés. Kevesebb lett a puszi. Kevesebb lett az együtt eltöltött idő. És talán a szerelem is. Nem az én részemről, hisz én soha nem tapasztalt intenzitással szerettem – Olivérről beszéltem. Ettől féltem a legjobban, hogy nekem ő még mindig, neki viszont én már nem.

Nincs sok rosszabb egy szerelmes, kétségek közt vergődő nőnél, ezt a környezetem hamar megtapasztalta. Krisztit már a végsőkig idegesítettem ugyanazzal, de ő továbbra is kitartóan hallgatott, nem kérte, hogy hagyjam már békén, igazi barátom volt. Attila egy percig alig bírt megmaradni a környezetemben, azt mondta, olyan letargia áramlik felé belőlem, amit képtelen elviselni, jelentkezzek az új Darth Vadernek. Anyu is vigasztalt, ahogy kitellett tőle, de igazán segíteni senki sem tudott. Csak Olivér. De ő meg, körülbelül, észre sem vette, hogy baj van. Már azt gondoltam, hogy üzenetet hagyok a képernyőjén, hátha úgy észbe kap. Végül nem tettem meg, túl drasztikusnak véltem.

Amikor Oli péntek délután izgatottan jött haza Tibiéktől, eszembe sem jutott rosszra gondolni. Azt mesélte, hogy Tibi és a barátnője, Brigi, hétvégére leutaznak a Balatonra, kiereszteni a gőzt, és elhívtak minket is. Csak úgy, spontán, minden szervezés nélkül. Én nem akartam menni, ő nagyon. Mit tehettem volna? Sóhajtva előszedtem a bőröndöket, bepakoltam a ruháinkat, közben pedig végighallgattam a lelkes beszédét, merthogy nagyon bezsongott az ötlettől. Az volt a kedvencem, amikor azt mondta, hogy szeretné megtornáztatni a végtagjait, mert túlságosan elzsibbadtak a melóban. Haha.

Szombat reggel elindultunk, délelőtt tizenegyre kellemesen leértünk, nem volt semmi gond. Akkor még.  Megkerestük a siófoki fogadót, ahol szobát béreltünk: tipikus kockás terítős, kis terekből álló, hagyományos balatoni. Imádtuk.

Ebéd után lementünk a partra, a fiúk fociztak, mi pedig Brigivel vásárolgattunk egy kicsit. Vettem egy nagyon szép kendőt meg egy félcipőt, mert otthon biztos, hogy olyat nem találtam volna. Nincs nyaralás, még kétnapos sem, vásárlás nélkül. Ez aranyszabály. Nem sokkal később, körülbelül egy kiló kenyeret bedobáltunk apró darabokban a part mentén úszkáló hattyúknak, egyre többen gyűltek oda. Gyönyörűek voltak, érdemes volt csak ülni, és nézni őket. (Na, meg etetni.)

Aztán elérkezett az este. Miután Tibi egy Siófok másik végében lévő klubot nézett ki, áttaxiztuk a várost: mindenfelé bulizni induló fiatalok, partibuszok, ezerféle zene és fény. Szívesebben töltöttem volna így az estémet, nézelődve, sétálgatva, mint egy zsúfolt klubban, ahol szólt az elektro, de mindegy, csendben maradtam. Az évek során ezt a képességemet legalább sikerült tökéletesítenem. Ez nem az én hétvégém, gondoltam, és lenyeltem mindent. Kígyózott a sor a bejárat előtt, de hősiesen kivártuk, aztán jött, amire számítani lehetett; az embertömeg, az idegesítő zene, a részeg alakok.

Miután a fiúk felvették a rendelésünket, betámadták a pultot, mi meg a galérián, egy félreeső asztalnál ültünk le Brigivel.

– Valahogy érzem, hogy jól fogunk szórakozni – mondta mosolyogva. Ebben tökéletesen egyetértettünk: neki sem nyerte el a tetszését a hely, de Tibi miatt nem szólt. Meg amúgy is, nyilvánvaló volt, hogy csak azért voltunk mi is ott, hogy hazacipeljük őket hajnalban.

Megérkeztek a fiúk, aztán lepakolták a színes koktélokat elénk, majd Olivér hosszan megcsókolt, amitől rögtön nagyot dobbant a szívem. Pont olyan volt, mint régen! Ki akartam ugrani örömömben a bőrömből. Még a szeme is pontosan úgy ragyogott rám.

Elkezdődött a sztorizgatás, a nagy röhögések sorozata, az italok meg csúsztak lefelé. Egy kevésbé műanyag számra még táncoltunk is, annyit nevettem Olin, hogy megfájdult a hasam. Egyáltalán, halványlila fogalma sem volt arról, hogyan kellene mozogni egy ilyen számra egy ilyen helyen.  Nem sokkal később a fiúk eltűntek. Azt mondták, csak a mosdóba mennek, majd beállnak újra a pulthoz, ne aggódjunk, visszajönnek. Mi el is hittük, eszünkbe sem jutott aggódni, de amikor fél óra elteltével sem érkeztek meg, gyanakodni kezdtünk. Jól ismertük már őket, attól tartottunk, hogy valami balhéba keveredtek, és régen kirakták őket. Nem így történt.

Csörgettük a telefonjukat, sejtettük, hogy feleslegesen, de egy próbát megért. Mire mindketten elvesztettük a béketűrésünket, visszatértek. Azt mondták, kimentek egy kis friss levegőt szívni, mert megártott a mézes pálinka. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat, de még mindig nem szóltam. Visszaültünk a helyünkre, a fiúk, mintha mi sem történt volna, folytatták a röhögést, mi meg csak ültünk Brigivel mellettük, csendben, várva, hogy vége legyen ennek az estének. Vajon erre ítéltettek a rosszfiúk barátnői?

Ahogy elnéztem Olivért, rájöttem, hogy valami megváltozott, amióta eltűnt. Ismertem már minden mozdulatát, minden hangját, a szemének csillogását. Természetesen azt is tudtam, milyen, ha részeg. De most egyáltalán nem olyannak láttam. Gyanúsan csillogott a szeme, hülyeségeket beszélt, még hülyébben vihogott rajta, mintha teljesen kifordult volna önmagából. Egy nőnek nem kellett tudományosan alátámasztania a rossz előérzeteit, különösen, ha a párjáról volt szó. Egyszerűen csak érzi, tudja. Ösztönösen.

Fél kettőig bírtam nézni, aztán szóltam neki, hogy szeretnék vele beszélgetni. Bólintott, majd kiverekedtük magunkat a klub elé.

– Mit műveltél? – kérdeztem rögtön a közepébe. Tudtam, hogy van valami, ezt kár lett volna tagadnia.

– Nem értem, miről beszélsz – mosolygott, hogy megtévesszen. – Csak jól érzem magam.

– Nem, valami nincs rendben.

– Jaj már, Blanka...

Elszakadt az az utolsó cérnaszál, ami még visszafogta a hömpölygő dühömet, úgyhogy már nem volt megállás.

– Válaszolj őszintén, vagy most azonnal itt hagylak.

– Mazsola, ne csináld már – lépett felém lazán.

– Olivér! – emeltem meg a hangomat, mire néhány arc felénk fordult. Egy ismeretlen férfi elindult kettősünk felé, bajt neszelve, de Olivér rögtön megállította.

– Ha nem akarod, hogy eltörjem az orrodat, nagyon gyorsan fordulj vissza – mondta fenyegetően, mire a férfi megtorpant, és elfordult.

– Gyere, menjünk vissza, mielőtt leütöm.

– Nem ütsz te le senkit – ellenkeztem. – És nem megyünk vissza, amíg nem adsz választ a kérdésemre.

– Egy kibaszott füves cigi miatt csapsz ekkora cirkuszt? – sziszegte dühtől szikrázó szemmel. – Rád sem ismerek! Mit hisztizel?

Ez nem ő volt. Figyelmeztettem magamat, hogy ne vegyem komolyan a szavait, mert nem tudja, miket beszél, mégsem tudtam palástolni a csalódottság és düh elegyét.

– Én nem ismerek rád! Mi lett belőled? Hol van az a kedves srác, aki voltál? Mióta szívsz be egy buli alkalmából? Te teljesen bekattantál!

– Ne beszélj így velem! – kiáltott vissza. – Vagy ha nem tetszik, hát el lehet menni!

– Tényleg? Így gondolod? Hogy lépjek le, ha nem tűröm, amit művelsz?

– Mégis, mit vársz? Hogy pátyolgassam a lelked, amikor egy kicsit bulizni szeretnék? Menj, amerre akarsz, mit bánom én!

Ezek után már akkor sem maradtam volna, ha könyörög. Körbepillantottam: mindenki feszülten figyelt minket, annyi ember előtt még sosem aláztak meg. Megtelt a szemem könnyel, és csak futni akartam, a világ másik végére, mert azt hittem, azt az érzést nem bírom ki.

Oda akartam vágni Olivérnek, hogy húzzon a büdös francba, végül mégsem mondtam semmit, csak leintettem egy taxit. Némán bámultunk egymásra, aztán beszálltam az autóba, akadozva elmondtam a címet, és amíg odaértünk, semmi mással nem foglalkoztam, csakhogy vissza tudjam nyelni a könnyeimet. Valószínűleg úgysem láttam volna többé a sofőrt, ilyenformán tökmindegy, de maradt még annyi önbecsülésem.

Olivér rettenetesen megalázott, átejtett, hazudott. Újra feljajdult bennem a minden vitánk utáni gyűlöletem, csakhogy akkor mindaddiginál erősebben. Ültem a Balaton partján, az éjszaka közepén, elhomályosult tekintettel nézve a vizet és a rajta játszó fényeket, a szúnyogok miatt behúzott végtagokkal, és nyomorúságosan zokogtam. Olivér mellett nem volt könnyű az élet, főleg az utóbbi időben nem, de ilyet azelőtt még sosem tett. Megrémített ez az új oldala, és egyedül csak arra vágytam, a sok jó ellenére, hogy felejtsem el azt is, hogy egyáltalán létezik. Hogy léteztünk mi valamikor, együtt.

Talán nekem is úgy kellett volna lerendeznem a dolgokat, mint neki: berúgni, elfelejteni, hogy volt egyáltalán problémánk, felelőtlenül élni, mert úgyis lesz majd valahogy, nem pedig azon rágódni, kattogni és tépelődni, hogy hogyan tovább, hogy hogyan szeressük egymást vissza. Az élet igazságtalan. Miért így osztotta a szerepeket? Mit tettem én, hogy ezt érdemeltem?

Megnéztem a napfelkeltét, a fényes korongot, ahogy felkúszott a horizontra, megfigyeltem a vizet, ahogy pillanatokig narancssárgán ragyogtak a habok, és azon tűnődtem, hogy lehet a természet ilyen igazságtalanul szép. Az emberek rothadtak belülről, ott örök tél volt és sötét, kilátástalanság, de a természet virult, mintha csak ezt akarta volna a képünkbe vágni: hé, az élet igenis szép!

Na, persze. És a fogtündér is létezik, mi?

Sokféleképpen döntöttem már életem során. Volt, hogy azt választottam, nem teszek semmit, mert a nem-döntés is döntés. És előfordult, hogy az a legnehezebb.

Olivér hazajött valamelyik haverjától, nem mondott vagy mesélt semmit, csak megpuszilt, és levetette magát a számítógépe elé, én pedig nem szóltam érte. Most sem. Inkább ez, mint a veszekedés. Összeszorítottam a fogamat és tűrtem, aztán kivonultam a konyhába, hogy elkészítsem a vacsoránkat.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy szerelem keseredhetett meg így. Hogy valami fájhatott ilyen elképesztően. Sokat tűnődtem azon a fehér papír felett görnyedve, vagy a sötétben a plafont bámulva, hogy megfogalmazzam, mi is az, ami a legnagyobb kínt okozta. Talán Olivér érdektelensége? A viselkedése? Esetleg az, hogy naiv szerelmesként mindent, de tényleg mindent elhittem, amit a száján kiejtett? Mondott olyanokat, hogy mindig vigyázni fog rám. Hogy mindig szeretni fog. Hogy nem hagy el. Hogy nem bánt. Hogy nem felejt. Tehát ez mind-mind nem volt igaz? Vagy rákenhetjük ezt az egészet a szerelemre? Az mondatta velünk, és kész. Ennyi lenne egy szerelem? Semmi nem igaz? Tart néhány hónapig, évig a boldogság, aztán simán lépjünk túl rajta? Minden egyes porcikám tiltakozott a gondolatmenet valósága ellen, egészen a kislábujjamig. Keserű ízű lett minden, ahogy ténnyé alakult a sejtelmem: egyedül képtelen voltam a dolgokon változtatni.

Mindezek ellenére mégsem tudtam utálni Olivért, még haragudni sem voltam képes rá. A rengeteg felhalmozódott lelki szemét ellenére továbbra is szerettem, így csakis bennem lehetett a hiba.

Ezek a sorok jártak a fejemben, miközben tudtam, hogy nem szabadna: „Ne tudja senki, ne értse senki, hogy mér’, szeretni valakit valamiért. Ezer életen és ezer bajon át, szeretni valakit valamiért. Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj...”[1]

---

[1] Republic: Szeretni valakit valamiért