Búcsúzóul örökké (3. rész) - 5. fejezet

Sziasztok!

Annyi mindent szeretnék mondani nektek... Úgyhogy kezdjük az elején.

Nem volt annyi időm az elmúlt pár hétben, mint amennyire szükségem lett volna, hogy teljes szívvel jelen legyek az oldalon, úgyhogy mostanában jutott időm csak arra, hogy válaszoljak mostani/korábbi hozzászólásaitokra, véleményeitekre. Köszönöm szépen őket, mindegyiket! Egy-egy léleklökettel érnek fel.

Ebben a fejezetben nagy változások lesznek. Majd meglátjátok, nem is mondok semmit. Sokan talán erre a pillanatra vártatok, talán nem. Különleges alkalomhoz különlegesség is dukál - így zeneajánlója is van a fejezetnek. Kattintsatok ide, hogy elérjétek Road - Nem rólunk szól című számát.

Itt az ideje, hogy mondjak néhány szót erről a regényről. Nem most írom, hanem már régóta "készen" várakozott egy pendrive-on. Várakozott arra, hogy elég erősnek érezzem magam a megosztására. Igazából semmi különös nincs benne azon kívül, hogy rólam szól - a lelkemet pakoltam bele. Ez tudom, nem mentség a hibáira, nem is annak szánom, csak jó, ha tudjátok.

Még nagyjából hét fejezet várható, és vége a sztorinak.

Közben pedig közeledik a blog a 100. feliratkozóhoz, amit milliószor KÖSZÖNÖK nektek! Üdv az újaknak ;)

Ha gondoljátok (és nem unjátok még ezt a hosszú offolást itt az elején), az oldalsávban találtok egy "És mégis figyelek rád" menüpontot, ami egy szintén befejezett regényt rejt, olvassátok azt is nyugodtan :)

Jó olvasást kívánok, jövőhéten hozom a frisst! :)

5.

Megfigyeltem az embereket, és elgondolkoztam azon, hogy vajon miért és mitől szenvednek a leginkább. Elmerengtem a kapcsolatokon. Elkezdeni valakivel egyet, ami csak arra az adott két személyre tartozott, élni a külön világot, ami attól volt annyira jó, hogy csak ők ketten léteztek benne, majd elválni. Aztán sokan szenvedtek, mert hiányzott nekik a stabilitás, a közös élet, a csók, a mosoly, a másik. Tiszta szívükből szerették őt, hozzá akarták kötni az életüket, de valami miatt mégis elváltak. Hol itt az igazság? Még hónapokig, évekig gondol a volt társára, sok esetben az is előfordul, hogy soha nem fog senkit már úgy szeretni. De létezik megoldás, bár egy kicsit nehéz: ki kell szeretni belőle. Megismerni, megszeretni, szakítani és elfelejteni. Minden más megoldás hanyagolható, és nem mellesleg egy baromság. Aminek vége, annak vége.

– Nos, akkor... menni fog? – suttogtam magam elé a szavakat egy fanyar mosoly kíséretében.

A rossz tapasztalatokról a megszerzésük után általában azt gondoltam, hogy basszus, mennyivel könnyebb volt nélkülük! És ez sokáig nem változott. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg értelmet találtam bennük, amíg érzelmileg függetlenedni tudtam. Ez sokszor nem könnyű, sőt, véresen nehéz. De muszáj. Hogy pontosan mire is gondoltam? A fájdalomra, természetesen. A csalódásra. Arra az érzésre, amikor az ember úgy volt, hogy utált mindent és mindenkit maga körül, nem törődött semmivel, magasról tett a világra. Csak a belső vívódása, az önmarcangolása maradt, meg az állandó kérdés, hogy hol rontottam el? A megfelelési kényszer. Az irtózatos kín, amikor egy kedves szó elég lenne, hogy visszatáncoljon. Az állandó hányinger. A kialvatlanság. Á, nem, nem rémálmodtam. Ez volt az életem.

Kibírhatatlan, szörnyű, szánandó ember voltam, amiért összekucorodva sajnáltam magam meg az elrontott életem, és nem tettem semmit, mert nem tudtam mit tenni, inkább még mélyebbre süllyedtem a lelki fertőben, ha ez egyáltalán lehetséges volt. De annyi mindent kellett elviselnem egyenes háttal, hogy megadtam a lehetőséget magamnak az összezuhanásra.

Olivér hazajött a hosszú, pihenős hétvégéjéről – fesztiválozni volt a cimboráival. Eszembe sem jutott velük tartani, éppen elég piás, bulizós, balhés estét láttam már. Ez viszont más volt, tudtam. Nagyjából elmesélte a hétvégét, a bulikat, a koncerteket, én meg halovány mosollyal hallgattam, és közben arra gondoltam, hogy kiszínezte az egészet. Nem kérdeztem, ő nem taglalta tovább, és ennyi volt. Leült a gépéhez, én a könyvemhez, egész álló nap nem szóltunk egymáshoz többet.

Közben letettem a középfokú nyelvvizsgát spanyolból. Bár voltak kétségeim, ugyanis elég rossz volt az időpont, de én győztem. Összebarátkoztam a tanfolyamról egy kedves lánnyal, Beával, aki néhány hét múlva repül Madridba dolgozni, hívott engem is. Nemet mondtam, pedig szívesen mentem volna, csakhogy nem hagyhattam itt mindenkit, és nem is volt elég erőm itt hagyni mindenkit. Talán majd, egyszer.

Hogy mikor vesztettem el a régi Olivért, nem tudom. Egyre képtelenebb és fájdalmasabb dolgok követték egymást. Először csak eltávolodtunk, majd egyre többet veszekedtünk, végül csak veszekedtünk, aztán... aztán történt valami. Megismerkedhettem az új Olivérrel, aki egyáltalán nem volt szimpatikus.

Péntek délután elugrott Mátéékhoz csak úgy, beszélgetni, én meg vasárnap délelőtt, teljes kétségbeesésemben a rendőrséghez fordultam. Merthogy addig nem került elő. Nem véletlenül. A rendőrsrác, Zsolti, nagyon szimpatikus fiú, közölte, hogy Olivér az őrsön van, mert verekedés miatt bevitték. Ha nem lett volna még elég... Ráadásul azzal a rosszarcú társasággal, a régi bandával, akiket anno miattam hagyott ott. Kétségtelenül, Olivér értett ahhoz, hogy akkor rúgjon belém, amikor a legkiszolgáltatottabb voltam.

A sleppnek ki kellett fizetnie a szórakozóhelyben tett károkat, így elkerülték a feljelentést. Mondhatom, ettől nem lett jobb kedvem. Ez volt az a pont, ahol minden végérvényesen megváltozott, utólag már biztosan tudtam. Innentől lejtő, ezerrel lefelé, már nem volt megállás. A munkáját hanyagolta, engem még inkább, későn ért haza, hétvégeken alig maradt otthon – minden fekete és sötét lett körülöttem. Egyedül csak abban voltam biztos, hogy mérhetetlenül fájt, feldühített és elkeserített, magamtól nem tudtam megoldani. Így kerültem A dokihoz is, aki kedélyjavítót és étvágynövelőt írt fel, de nem éreztem magam sem jókedvűnek, sem éhesnek tőle. Hetente jártam hozzá, meséltem neki, mégsem javult semmi.

Nem hagytam el Olivért, továbbra is mellette álltam, mert hittem abban, hogy ez csak egy rossz, átmeneti korszak, ami elmúlik, és újra minden a régi lesz, nem kell álomba zokognom magam, amíg ő kint bűnözik az utcákon. Az utolsó lélegzetemig hittem volna benne, ha időközben nem nyitom ki a szemem, és nem nézek körbe az életem szemétdombján.

– Rémesen levegőtlen ez a lakás – mondta Kriszti, miközben benyitott. A földön ültem, a kanapé előtt, és meredten néztem a semmit. Tudtam, hogy megbeszéltük, hogy átjön, tudtam, hogy én hívtam, mégis meglepett a hirtelen érkezése.

– Szia – köszöntem halkan, lassan ránézve.

Kriszti elszörnyedt, láttam a szemén. Elég régen nem találkoztunk már, azóta sok változás állt be.

– Jól nézel ki – füllentette. Majdnem sikerült felnevetnem. Majdnem. Megköszöntem a bókot. – Olivér?

Megvontam a vállamat. Honnan is tudhatnám? Biztos éppen kirabolt egy bankot. Hahaha. Kriszti kinyitotta az ablakot és az ajtót, hogy a huzattól kiszellőzőn a pici lakás, majd leült mellém a földre.

– Kérsz valamit?

Megráztam a fejemet, amire én vágytam, azt sajnos csak egy varázsló tudta volna megadni.

– Oké, figyelj. Elég sok mindenen mentünk keresztül együtt, de ez még nekem is sok. Mi a jó franc van veled? – förmedt rám. Teszem hozzá, jogosan. Nem feleltem rá, mert egyszerűen nem tudtam mit. Természetesen igaza volt, de ezzel még nem oldódott meg semmi. – Segítségre van szükséged – mondta csendesen, félve a reakciómtól. Ez is igaz volt. De ha A doki nem tudott rajtam segíteni, akkor ki? Kinek volt ekkora hatalma? Ki tudott életeket visszaadni?

Helyeslően bólintottam.

– A szüleid?

– Gondolom, jól vannak.

– Attila?

– Gondolom, ő is.

– Blanka! – szólt rám már mérgesen, és ő nem sokszor volt mérges. – Elég legyen ebből! Mi ez a „dagadtra sírod az arcod, és siránkozol a férfiért Bridget Jones-stílus”? Te egy erős lány vagy. Tegyél már valamit!

Ezután hosszú ideig ültünk csendben, mozdulatlanul. Csak a konyha falán lógó óra kattogását hallottuk, nekem személy szerint már az agyamra ment. Mindegy, legalább tudtuk, hogy telt az idő. Aztán Kriszti elment, én pedig ráakadtam a YouTube-ra, a Nem rólunk szól című Road nótát üvöltettem kínhalálig, miközben bőgve énekeltem a dalszöveget. Mondhatom, igazán jót tett a beteg lelkemnek.

Éppen a tésztát vettem ki a sütőből, amikor Olivér hazaért. Attól, hogy szét voltam esve, még próbáltam minden otthoni teendőmet megfelelően ellátni. Főztem, mostam, takarítottam, csak olykor egy porszem került a gépezetbe. Leginkább a mosásnál, nem igazán tettem különbséget a színek között. Szerencse, hogy a fűszerek között azért igen. Hm. Pedig biztos finom lehet a cukrozott krumplis tészta is.

– Mit csinálsz? – kérdezte nekitámaszkodva az ajtókeretnek. Gyorsan rápillantottam: feltűnően normális és józan volt, elég korán haza is ért. Ez egy jó nap.

– Vacsorát.

– Enni is fogsz belőle?

Nem akartam ránézni, de éreztem, hogy ő elég durván bámult, sőt már majdhogynem hipnotizált.

– Igyekszem.

– Miben segítsek?

Hoppá! Meg kellett állnom egy pillanatra. Láttam az arcán, hogy komolyan gondolta. Csakhogy én nem tudtam komolyan venni.

– Semmiben, megoldom.

– Figyelj – nyúlt óvatosan a karom után, amit én automatikusan elhúztam. – Beszélnünk kellene.

Szerintem pedig már hónapokkal ezelőtt kellett volna, de mindegy. Nem akartam veszekedni, így leültem az asztalhoz, lerakva a konyharuhát, és kíváncsi tekintettel néztem fel rá.

– Hallgatlak.

– Ez gondolatban sokkal könnyebbnek tűnt – sóhajtotta. – Szóval csak azt akarom mondani, hogy... – Elhallgatott. A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte már fájt, a fülem zúgott, alig hallottam. Még nem mondta ki, de én már tudtam, hogy mi jön: a szakítás. Az elválás. A lépés, amire én eddig nem tudtam rászánni magam. Hát most el lett döntve. – Megpróbálok rendbe hozni mindent.

Nem nézett rám, a narancssárga csíkos terítőnket bámulta, én pedig azt hittem, megőrültem, vagy elájultam, és beképzelem a szavait.

– Nem lesz egyszerű. De ma... Ma találkoztam egy volt osztálytársammal a régi gimiből. A másféléves kisfiát tolta egy babakocsiban. Utánunk jöttek össze – mondta olyan halkan, hogy alig értettem.

Hogy micsoda? Pislogás nélkül fürkésztem az arcát, amit alig láthattam, mert lehajtotta a fejét.

– Semmit sem lehet meg nem történtté tenni, sem teljesen helyrehozni – mondtam végül.

– Tudom – kapta fel a fejét hirtelen –, de bízz bennem! Vagyis, ez így elég rosszul hangzik. Próbálj meg bízni bennem. Csak te vagy nekem, te álltál ki mellettem mindig, és még most is...

– És pont velem... – suttogtam hisztérikusan, aztán talpra ugrottam, és bezárkóztam a fürdőbe. Nem érdekelt a vacsora, nem foglalkoztam Olivér rémült tekintetével sem. Végre magammal törődtem.

Bárhogy próbáltam kizárni, egyre csak a korábban annyit hallgatott Road szám, az elég beszédes című, Nem rólunk szól üvöltött a fülemben: „Kimondom én, ha te nem tudod: viszlát...”

A hideg csempére hajtottam a fejemet, miközben sírtam, mint egy eszelős, kizárva a teljes külvilágot, belefeledkezetten, keservesen. Istentelenül fájt. Méghozzá azért, mert bár hinni akartam a szavaiban, én kis naiv, mégis tudtam, hogy lehetetlen. Ezt már nem lehetett helyrehozni. Ennek vége volt. Nem voltam mindenható, nem tudtam pörgetni az időt, sem emlékeket törölni. Pedig szívesen megtettem volna.

„Most már tudom, mi a szerepem és, hogy ez a mese nem rólunk szól, és kész...”

Ha Olivér minden intés ellenére hónapokkal előbb észbe kap, ha meghallgat, nemcsak egyik fülén be, másikon meg kiengedi a sóhajaimat, nem itt tartottunk volna. Persze, én is hibáztam. Rengeteget. Viszont már nem tehettem semmit. Meg kellett barátkoznom a gondolattal. Mert az volt az az este, az a perc, amikor világossá vált előttem, hogy csak egy baromi nagy óriáskeréken ültünk, körbe-körbesiklottunk, egyszer fent, egyszer lent, de soha nem változott semmi. Mindig ugyanaz a séma: szeret, imád, aztán a lelki nyomorba taszít. Ezt tovább nem bírtam elviselni.

„... és a füstöt sem úgy fújod most rám, mint rég, vedd könnyen, ha lenne könnyem, én biztos, hogy miattunk soha nem sírnék...”

Túl rövid az életem ehhez. Túl rövid, hogy egy fájdalmas görcsben éljem le. Túl rövid, hogy szeretetmorzsákon éljek, amikor más tiszta szívből, odaadással szeretne. Túl rövid, hogy az elején megtörjön.

Később, amikor elapadtak a könnyeim, és összeszedtem magamat annyira, hogy fel tudjak kelni, visszatértem Olihoz. Ugyanott ült, a kézfején támaszkodva, gondolom, merengve a történteken. Visszaültem vele szembe.

– Nagyon jókor jöttél az életembe – mondtam szipogva. – De itt az ideje... itt az ideje, hogy kilépj belőle. Te akkor megmentettél engem: magamtól, a fájdalomtól, sok mindentől. Még ma is, annyi év után, a szívem minden szeretetével szeretlek, és foglak, mindig. De most nem tehetünk semmit.

Kereshettünk volna válaszokat a történtekre. „Ennek így kellett lennie”, „semmi sem tart örökké”, „ha szereted, elengeded” vagy „42”, de az az igazság, hogy semmi értelme sem volt. Ilyeneken lehetett, de felesleges volt filozofálni. Minek? Megismerkedtünk, egymásba szerettünk, összekötöttük az életünket, de az együtt eltöltött időnk mindig véges. Hol rövidebb, hol hosszabb, de mindig vége lesz. És olyankor embertelenül szúrt, hasogatott, mart, kapart, nyilallt, lüktetett, lángolt. Aztán egyszer elmúlik. Újrakezdjük az egészet.

II.

Megtalálom a nagyapám képét az egyik fiók hátuljában. Mama a baleset óta mindent eltűntetett a házból: a tárgyait, a ruháit, a közös képeiket... Nem bírta elviselni, hogy elment. Nem csodálom, mindenkinek hiányzik. Ők ketten a fél életüket leélték közösen, és végül mégis el kellett válniuk. Mert egy élet véget ért, egy másik pedig csonkán folytatódott tovább.

Mami éveket áldozott szerelmeinek az életéből. Hosszú, hosszú éveket, és mégis, a vége az lett, hogy így vagy úgy, de el kellett tőlük válnia.