Sziasztok! :)
Szép vasárnapot, jó olvasást kívánok nektek,
Nilla
(Ha van kedvetek, látogassatok meg itt: www.facebook.com/sarkozi.erika, örömmel venném a jelenléteteket!)
Egyszer, nagyon régen, Olivér azt
kérdezte tőlem, hol élnék a legszívesebben. Akkor Spanyolországot mondtam, ma
azonban egy teljesen új válasszal szolgálnék. És mi lenne az? Hogy a múltban.
Természetesen.
Valaki azt tanácsolta, már nem
emlékszem, ki és mikor, hogy vegyek néhány fogalmat, majd írjam le, ami eszembe
jut róluk. Egy magányos, munka utáni délutánon megtettem, meleg takaróba burkolózva
az udvaron. Mellettem ott pihent egy régi, vastag Elfújta a szél kötet,
de képtelen voltam odafigyelni rá.
Régről megmaradtak kékfedeles, csíkos
spirálfüzeteim, egyet levettem a szekrény tetejéről, és írni kezdtem,
fáradhatatlanul és szenvedélyesen.
Hős.
Ki az, akit konkrétan hősnek lehetett
nevezni? Aki megmentett minket? Vagy aki a csókjával felébresztett az örök
álomból? De valakinek már az megváltoztatta, megmentette az életét, ha
rámosolyogtak. De a hős feltétlenül jó-e? Egy antagonisztot is lehetett
szeretni? Érdekes kérdés, hogy mi alapján nyilvánítottunk valakit hősnek. Mi a
lényeg: hogy velem, vagy másokkal mit tett?
Döntöttem. Én leszek a saját magam
hőse, magamat mentem meg. Nem kergetek szeszély reményeket, nem leszek naiv.
Mindent úgy teszek majd, hogy magamat mentsem, hogy minél kevesebb szúrás
érjen, hogy ne zokogjon többé a lelkem, és ne csorogjon könny a szememből.
Bűn.
Megkárosítani valakit, akár fizikailag,
akár érzelmileg, bűn. Az én álláspontom szerint mindenképpen. Cseppet sem
érdekelt a bővebb kifejtés, a típusok, vagy a jog szerinti pontos magyarázat.
Egyedül az foglalkoztatott, hogy magamban bocsánatot leljek rá.
Mindenkinek voltak bűnei, így nekem is,
Olivérnek is, Attilának, a szomszédnak, Edward Cullennek, mindenkinek. De
természetesen a sajátjaimat utáltam a legjobban – és Olivérét. Bűn volt, hogy
bántottuk egymást, amikor szeretnünk kellett volna. Bűn, hogy a másikon
vezettük le a feszültségeinket, hogy sokszor békétlenül merültünk álomba. Veszekedve
váltunk el. Idegesen feszengtünk. Ordítoztunk. Mennyi bűn! De megbocsáthatóak-e?
Volt-e arra bocsánat, hogy bántottam egy másik embert? Le tudom-e nyelni, hogy
lehet, én voltam az oka annak, ami történt? És ami a leglényegesebb: meg
tudom-e bocsátani annak az embernek, aki a legfontosabb, hogy ő is bántott
engem?
Emlék.
Hű. Első
csók, első randi, első szerelem – első szakítás. Ő és én, már csak emlék. Nem
létező.
Sex
Pistols, kínai sárkány, gitár, koncertjegy, CD, papírrepülő, egy szál kála, html-kód,
a hajzselé illata... Őriztem mindent, ami az övé, a miénk volt. Egy hét
Horvátországban, a tengerparton, két éve. A szállónk udvarán, a homokozóban, Olivér
segített egy háromévesforma kislánynak homokvárat építeni egy piros lapáttal a
kezében. Majdnem elsírtam magam, ahogy arra gondoltam, nekünk is lehet majd, sőt
lesz, nem is egy.
Kapcsolatunk
harmadik évében, egy péntek délután együtt mentünk vásárolni, mert
mindkettőnknek be kellett szereznie néhány új cuccot. Olivér gondolt egyet, és
amíg én az egyik ruhafülkében egy szoknyát próbáltam, ő bejött, és meg sem
nézve azt, lehúzta rólam. Majd’ felfalt a tekintetével, és őrült-lázasan
suttogott a fülembe szenvedélyes dolgokat – ott, abban a próbafülkében akart
szeretni engem. Cseppet sem érdekeltek már a ruhák és cipők, alig értünk haza.
Tavaly
karácsonykor kiváló színészi tehetségével előadta, hogy nem lesz karácsonyfánk,
mert ő nem szeretné, miután hallotta, hogy valakiknél kigyulladt, és leégett
miatta a ház. Tudta, hogy én viszont szerelmes vagyok a ragyogóan feldíszített
karácsonyfákba, órákig elnézegettem őket, szép dolgokra gondolva. Veszekedtünk
egy kiadósat, de akkor sem gondolta meg magát. Aztán felkeltem huszonnegyedikén
reggel, és egy majdnem kétméteres, kék-ezüst színekben pompázó karácsonyfa
nézett vissza rám az erkélyajtó mellől. Utólag bevallotta, hogy különlegessé
szerette volna tenni a karácsonyunkat. Most már azonban tudtam, hogy nem ettől
a gesztustól volt igazán különleges. Hanem, hogy az utolsó volt.
Egyik
évben, Attila és ő azt a meglepetést szervezték anyáknapjara, hogy mariachi
zenészeknek öltözve magyar dalokat szerenádoztak, és miután megköszöntötték az
összes közeli női rokont, a város főutcáit és tereit járták, majd minden
szembejövő nagymamának, nőnek vagy kislánynak (néhányukat halálra is ijesztették),
anyáknapi koncertet adtak.
Az első
Valentin-nap, ami együtt talált minket: hűen őriztem a tőle kapott limitált,
speciális kiadású csokit az egyik emlék-dobozomban. Sima tejcsoki, de a doboza
különleges – a piros alapon fehér betűk azt hirdetik, hogy „Minden változik,
semmi sem örök, csak én maradok itt, és érted ölök.”
Erről
eszembe jutott egy következő kifejezés.
Hamis
ígéret.
Kezdett az életem egy
Szilvási-regényhez hasonlítani, és ez egyáltalán nem tetszett. Olvasni
szerettem a fiatal szerelmesekről, akik elé millió akadályt gördített az élet,
de amikor átéltem, az nem volt kellemes. Az ő hősei őrülten szeretik egymást, de
mindig van egy probléma, amire konkrétan nincs megoldás, viszont a könyv végét
szépen elrendezni. Szilvási Lajos nyitva hagyja nekünk, találjuk ki, gondoljuk
el mi, hogy mi történik a szerelmesekkel az utolsó oldal után, legyünk írók, és
alkossuk meg a végét. Én mindig pozitív folytatásokat találtam ki, mert vakon
hittem abban, hogy akik annyira szeretik egymást, mint Mariann és Ádám, vagy
Tamara és Attila, azokat nem választhatja szét az élet. De mára már rájöttem,
hogy sajnos de. Itt volt egy régen felettébb boldog, szerelmes páros, Olivér és
Blanka. És mi lett a történetük vége? Nos, nem kifejezetten happy end.
Őrültség lett volna azt hinni, hogy nem
vadultam meg teljesen az elválástól. A legapróbb dolgoktól is bekattantam – ha
megláttam egy régi, nekem adott pólóját, egy-egy tőle kapott ajándékot, ha
megnéztem egy filmet, amit korábban közösen láttunk, ha megpillantottam egy mazsolás
csokit...
Beszéltünk a szakítás óta, sokszor.
Volt, hogy végigsírtam a telefonbeszélgetésünket. Volt, hogy ő is. Kért, hogy
menjek vissza hozzá, minden megváltozik, esküszik, és én is esküszöm, csak egy
hajszál híja volt, hogy nem mondtam igent. Amikor találkoztunk, még rosszabb
volt. Próbáltam visszafogni magam, a saját érdekemben gyorsan lerendezni a
költözést, a pakolást, de pokolian nehéz volt. Olivér egyedül maradt a régi,
közös lakásunkban, így neki még nehezebb lehetett millió emlék között. Egyszerűen
megtehette volna, hogy ő is elmegy. De nem akart.
Miután hazaköltöztem, és lehúztam egy
maratoni bömbölős-hányós-álmatlanságos hetet, igyekeztem összeszedni magamat.
Láttam a családomon, hogy megviselte őket, hogy engem így kellett látniuk, ezért
is akartam meggyógyulni. És természetesen saját magam miatt.
Úgy rendeztem a dolgaimat, hogy a munka
mellett ne jusson időm semmire, csakis az olvasásra: hol spanyolul, hol angolul
faltam a könyveket egymás után, mindegy volt, hogy miről szólt, csak elterelje
a gondolataimat. Önszorgalomból elkezdtem németül tanulni, merthogy az egy jó
nehéz nyelv, de egyedül természetesen nem ment, így egy idő után hanyagoltam.
Viszont lekötött, és az jót tett.
Amikor a kezembe akadt egy olyan könyv,
amiben a főhősök elváltak egymástól, szakítottak, vagy a páros egyik tagja
meghalt, azonnal leraktam. Sajnos, elég sok ilyet találtam, úgyhogy továbbra is
töltöttem délutánokat mélyen magamba zuhanva, nulla életkedvvel, marhaságokat
gondolva.
Érdekes dolgokat produkáltam. Például,
kidobtam az ágyam, és vettem helyette egy teljesen újat. Kikészített a tudat,
hogy annak az ágynak múltja volt, közös múltja Olivérrel és velem. Laciék
kitették a garázsba, és azt hitték, nem tudtam róla, de azért sunyiban
megpróbáltam felgyújtani. Nem jártam sikerrel. A régi bútorokat szintén
kitettem, átfestettem a falakat, átrendeztem mindent. Nem volt íróasztalom,
viszont vettem egy kisebb számítógépasztalt. Hogy ne legyen olyan üres a tér,
színes, óriási minyonokra emlékeztető puffokat használtam, aztán szereztem egy
falra szerelhető könyvespolcot. Hirtelen minden sokkal jobban tetszett, noha új
volt és kicsit barátságtalan, de egyáltalán nem emlékeztetett a tizenéves
korszakomra. Pont arra volt szükségem.
Kriszti az utóbbi időben sokat és
örömmel lógott nálam, bár továbbra is nehezményezte a Bridget Jones-stílusomat.
Miután annyit mondogatta, dafke elolvastam a könyvet, de egyáltalán nem tudtam
párhuzamot vonni köztem és közte. Mindegy.
– Te, figyelj már. – Dobott meg egy
kispárnával egy péntek délután, miközben én az ágyon hasaltam, és Ady összest
olvastam. – Hogy van ez spanyolul: unatkozom péntek délután?
– Estoy aburrido en viernes por la
tarde.
– És az – folytatta –, hogy: mozduljunk
ki egy kicsit?
– Azt úgy mondják, hogy mehetsz
nyugodtan, nélkülem.
– Egy-két órácskába te sem halnál bele
– ágált tovább.
Amikor nem feleltem, folytatta.
– Ugyan már! Ady is volt Lédával a
bálban – nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. – Egy kis szórakozás
nekünk is kijár.
– Én jól szórakozom, köszönöm.
– Egy frászt! Csak pizzázni menjünk el,
kérlek. Én sem akarok partizni, csak szeretnék újra embereket látni.
– Eszméletlenül vicces vagy, mondtam
már? – forgattam a szemem.
Tény, hogy a könyvtáron és a melóhelyen
kívül sehová sem jártam, különösen azóta, hogy hazaköltöztem. Tetszett Kriszti
ötlete, és egy másik életben nagyon szívesen mentem volna, még partizni is,
ahogy ő fogalmazott, de ebben csak elhúztam a számat. Végül ő nyert, meg a
kitartása, de egyáltalán nem bántam meg.
Beültünk egy jó kis pizzázóba, rendeltünk
banánturmixot meg kólát, baromi jó volt, nagyokat nevettünk, és egy rövid
pillanatig minden olyannak tűnt, mint a gimiben. A csajos délutánjaink jutottak
eszembe, amikor nem tettünk semmit, csak röhögtünk, poénkodtunk és boldogok
voltunk. Jót beszélgettünk a semmiről, de mégis fontosnak gondoltuk, mert akkor
még fogalmunk sem volt az életről.
– Figyelj, ne fordulj meg, de van
mögötted egy pasi. És téged néz.
– Micsoda? – rémültem meg egyből. –
Hogy néz ki? Ki az? Ismerem?
– Honnan tudjam, hogy te kiket ismersz?
– kuncogott. – Ki van gyúrva. Rövid, tüsis, barna haja van. És őőőő, asszem,
ennyi.
Nevetve megfordultam, és találkozott a
tekintetem Zsoltiéval. Hoppá. Hirtelen összeszorult a gyomrom, amint
megpillantottam a rendőrsrácot, hisz ő is a zűrös múltamból került elő.
Halványan elmosolyodtam, intettem neki, ő pedig feltápászkodott, és lazán
átsétált a mi asztalunkhoz. Kriszti nem mondott semmit, de láttam az arcán,
hogy nem értette a helyzetet, sok kérdése lenne, ennek jelét egy hihetetlenül
széles vigyora adta.
– Sziasztok – köszönt Zsolti mély
hangján, amitől újra összerezzentem. Ha a testi adottságait nézzük, akkor az
egyik legmegfelelőbb pályát választotta. Mondjuk, lehetett volna még pankrátor,
de nem az álarcos fajta. Mindketten visszaköszöntünk, aztán megkérdeztem tőle,
mi járatban.
– Most civilben vagy? Vagy ez valami
titkos, megfigyelési akció? – Humoros akartam lenni, ezzel próbáltam leplezni
az idegességemet.
– Civilben – bólintott mosolyogva.
– FBI-ügynök? – nézett rá Kriszti
nagyon komolyan. Tudtam, hogy csak viccből kérdezte, naná, hisz nekünk az lételemünk.
– Nem. CIA.
– Óh!
A párbeszédet hallva felnevettem, és
rövidesen a többiek is követték a példámat. Féltem, teljesen be voltam
gyulladva, hogy véletlenül Olivérre terelődik a szó, hogy feljön egy csomó régi
dolog, és itt, a pizzázóban semmisülök meg újra, de semmi ilyesmi nem történt.
Zsolti vagy látta rajtam, hogy semmi sincs rendben velem, vagy csekkolta a
közösségi adatlapomat, és ezért inkább nem hozta szóba.
Végül este kilenc (!) után indultunk
haza, hárman, ami nálam elég nagy szó, mivel én a saját magamnak megteremtett
őskorban éltem. Kilenckor általában már szigorúan pizsiben, egy pohár habos
kakaóval vagy teával fetrengtem az ágyamon, könyvet olvasva. Nem mondhattam,
hogy nem éreztem jól magamat, mert az nem lenne igaz, de vágytam már vissza a
kuckómba, mert – bár hülyén hangzik –, védtelennek éreztem magamat a nyílt
utcán. Mintha bármelyik bokorból előugorhatott volna Oli, és akkor újra
megszakadna a szívem.
Attól függetlenül, hogy megpróbáltam
normális életet élni, csak a minimális mennyiségben kínozni magam, még nem jött
rendbe minden. Sőt. Továbbra is elpityeredtem egy szomorú jeleneten, romantikus
filmet egyáltalán nem tudtam megnézni, szóval bennem kevés dolog változott, körülöttem
viszont annál több, így igyekeztem megfelelni, és nem teljesen tönkremenni.
A legelképesztőbb az volt az egészben,
hogy Olivérrel tartottuk a kapcsolatot, hetente legalább egyszer beszéltünk, és
beláttuk, hogy bár még mindig szeretjük a másikat, nem írhatjuk tovább azt,
aminek vége szakadt. Szomorú dolgok ezek. Én szerettem, és tudtam, ő is szeret
engem, mégsem tartoztunk többé össze, kimondva legalábbis. Kimondatlanul örökké
összefűzött minket valami. Valami, amit soha nem felejtünk el, de nem éljük már
tovább. Ez volt a legnehezebb az egészben: felnőni ahhoz, hogy elfogadjuk. Nem
ellenkezni, nem sipítozni, tűrni.
Nem szoktam bekapcsolva hagyni a gépem,
amíg olvasok, de akkor este mégis úgy tettem. Miközben belemerültem az
Ady-kötetbe, felvillant egy piros jelzés a Facebookon, méghozzá a középső, azaz
új levelem érkezett. Érdeklődve nyitottam meg, és mosolyogva olvastam Zsolti
sorait. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az írta: jól éreztem magam veled, és
nem veletek. Hamar válaszoltam neki, biztosítottam arról, hogy én is hasonlóan
érzek, aztán fordultam volna vissza a könyvemhez, amikor megint írt.
Zsolti Horváth: Legközelebb is
összehozhatnánk egy ilyet... Mondjuk, jövő hét vége? J
Blanka Vaskúti: Egyelőre nem tudom,
nagyon elfoglalt ember vagyok, nem biztos, hogy jut rá időm...
Zsolti Horváth: Most le lettem
koptatva. L De azért tudod a számom, ha kedvet
kapnál...
Blanka Vaskúti: Melyikre gondolsz, a
107-re?
Zsolti Horváth: És még humoros is...
J
Oké, határozottan úgy éreztem, hogy a
beszélgetésnek véget kell vetnem. Bár az őskorban éltem, mégis tudtam, hogy
milyen az, ha flörtöltek velem. És én azt nagyon nem akartam, hogy flörtöljenek
velem. Iszonyatos lelkiismeret-furdalás tört rám, mintha rosszat tettem volna,
mintha megcsaltam volna valakit... Ki kellett kapcsolnom a gépem, muszáj volt
leoltanom a villanyt, befelé fordulnom a sötétségben, azt ismételgetve, hogy ez
az egész csak átmeneti állapot, rendbe fogok jönni, minden újra értelmet nyer,
megszűnik a szorítás, és nem, nem tettem semmi rosszat, ez az élet velejárója,
az új kapcsolatok kezdete, teljesen rendben van. Addig mormogtam ezeket
magamban, mígnem a szavak elvesztették értelmüket, és egy nagy, ragadós
masszává nem álltak össze, amiben megfulladni készültem. Vagy a könnyeim
okozták a sokkot?
Egyáltalán nem kellett volna ezen
spekulálnom, mégis megtettem: vajon mit tenne Olivér, ha megtudná, hogy Zsolti
flörtölt velem? Tudom, egy jó nagy bolond voltam, amiért ezzel foglalkoztam,
mégsem tudtam szabadulni a gondolattól. Még akkor is, annyi idő után is Olivér
érdekelt, ezt már komolyan kezeltetnem illett volna.
Doktor Dallos! Mit művelt az
életemmel?
Volt egy elméletem. Már régen
gondolkoztam valami hasonlón, de csak akkor véglegesítettem, vetettem papírra
és ismételgettem magamban, amikor tökegyedül ültem a szobám sötét rejtekében,
hosszú hetekkel az Olivérrel való szakításunk után. Csak a saját ismerőseimből,
környezetemből indultam ki, de reméltem, hogy ez megbocsátható nekem.
Vegyük például a fodrászomat: a haja
mindig össze volt fogva egy copfba, a színe unalmas. Na, már most, ha én
fodrász lennék, minden nap olyan hajkölteményeket varázsolnék a fejemre, hogy mindenki
irigyelné. De az övé nem volt olyan, miközben nap mint nap mások fejét tette
elviselhetővé, extrémmé, divatossá, dauerolttá. Aztán, ott az egyik autószerelő
ismerősünk, akinek sosem volt ideje arra, hogy a saját kocsiját bütykölgesse,
míg mások járgányáért kitette a lelkét. Anyukám könyvelő barátnője utálta
megcsinálni a saját (és családja) adóbevallását, de ha más kérte fel erre (jó,
persze, nem ingyen), annak örült. Aki szeretett, tehát a szívét használta,
tárta fel, és adta bele maximálisan egy kapcsolatba, azt később összetörték.
Tehát, a tanulság az, hogy mindenki a máséval foglalkozott, mindegy, hogy
milyen okból (megélhetés vagy az önzetlenség, hogy inkább fájjon nekem, mint
annak, akit szeretek), de a végén mindig rosszul járt. A sajátjára nem maradt
ideje, kedve, lehetősége. Szomorú, mindegyik esetben eléggé szomorú, hogy
kitettük a lelkünket, elhanyagoltuk a sajátunkat, pusztán azért, hogy
adhassunk, a máséval törődhessünk, és a végén még mi jártunk rosszul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése