Búcsúzóul örökké (3. rész) - 7. fejezet

Sziasztok!

Ezúttal egy olyan fejezetet hoztam nektek, ami nagy változásokat vetít előre. Lessetek bele ;)

Annyit szeretnék mondani, hogy a történet néhány héten belül véget ér, de nem kell csüggedni - hamarosan érkezik eme szent helyre egy másik. Figyeljétek az oldalt vagy a Facebookot, ha nem akartok lemaradni róla. Ja, és addig is: Glee-t mindenkinek! ;)

Jó olvasást kívánok,

Nilla

Anyával ibolyát szedtünk a lusta, meleg, napos délutánban. Kis csokrot készítettünk, mintásat: belülre fehéreket tűztünk, kívülre lilákat és kéket. Egy méhecske majdnem megcsípett, ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy elszaladjak előle, de anya nyugtatott az ősrégi szöveggel, hogy ha te nem bántod őt, ő sem téged. Most komolyan! Ezt elhitték a gyerekek, úgy ötéves korban. Nem igaz, hogy még utána is használták a szülők! Meg kéne kerek perec mondani a kölyöknek, hogy húzzon el a méhecske útjából, amilyen gyorsan csak tud, mert „aú” lesz a vége. De anyu inkább nyugtatott, ugyanúgy, mint régen, miközben azért visszafogottan mosolygott azon, hogy berezeltem.

Miután összekötöztük a kis csokrainkat – nagyon szépek lettek, ízlésesek és illatozóak, szívesen kértem volna ilyeneket anno a ballagásomra, mert a sok súlyos csokortól másnap majd’ leszakadt a karom –, a nappaliban vázába tettük, és előre behűtött limonádét szürcsöltünk. Tudtam, hogy eljött az idő, meg kell szólalnom és beavatnom a terveimbe, de ahogy elnéztem, amint tett-vett a mindig tiszta, mindig rendezett konyhájában, elfogott a bizonytalanság. Vettem egy mély levegőt, ő meg addig kislisszolt a helyiségből. Kipillantottam az ajtón, leselkedőnek érezve magam a saját otthonomban, majd utána mentem.

– Anya – szólítottam meg lassan, miközben leültem a kanapéra. – Szeretnék valamiről beszélni veled.

Felderült az arca, azt hitte, jó hírekkel szolgálok, vagy valami bizalmasat osztok meg vele, hátha tud segíteni, de nem erről volt szó. Fájdalmat készültem okozni neki, és ezért már most utáltam magam.

– Kaptam egy állásajánlatot – nyögtem ki végül, bár elég nehézkesen.

– Ó, de jó, akkor pezsgőzünk! Nem leszel többé a beosztottam, de jó lesz – kuncogott.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt kiböktem volna a lényeget.

– Spanyolországban.

Meg sem tudott szólalni, amit egyáltalán nem csodáltam. A szeme megtelt könnyel, ez nekem is szörnyen rosszulesett, de már eldöntöttem, így nem volt visszatáncolás.

– Istenem – suttogta. – Ezt nem akarom elhinni.

– Nem szívesen hagylak itt, de én... Nekem... Ez... – kerestem a szavakat, kifejezéseket, amivel le lehetett írni a belső vívódásomat, de ahhoz még az én szókincsem is kevés volt. Anyu mélyen a szemembe nézett, és nemes egyszerűséggel annyit mondott: tudom. Ezzel kifejezte, amit lehetetlen lett volna elmondanom. Persze hogy tudta, hiszen az elmúlt hónapokban a támaszom volt, nem kellett neki megmagyarázni.

– Nagyon féltelek. Milyen munkahely ez? Annyi mindenről lehet hallani! Félek egyedül elengedni.

Elmeséltem neki, hogy az aggodalma teljesen felesleges, ugyanis Beához mennék, ahhoz a lányhoz, akit a tanfolyamon ismertem meg, egy étteremben dolgozik, nagyon kedves és szerethető lány, biztos munkahelyi háttérrel. Hogy miért mondom azt, hogy biztos? Merthogy már a főnökkel is beszéltem. Dios mío!* Bea komolyan mondta, hogy mesélt rólam a főnökének, amikor visszaírtam neki, hogy nagyon szívesen dolgoznék vele odakint.

Számtalan oka volt annak, hogy így döntöttem. Arra hamar rájöttem, hogy akkor tudok egy-egy lépcsőfokot lépni a gyógyulás létráján, ha változtatok. Spanyolországba költözni pedig elég nagy változásnak tűnt. Másrészt, nem volt ott senki a múltamból, nem emlékeztetett semmi a hátam mögött lévő mumusra, új életet kezdhettem. Tiszta lappal. Tovább folytatva a sort, mindig Spanyolország volt az álmom. Kislánykorom óta imádtam, vágytam oda, és terveztem, hogy hosszabb időt eltöltök ott, de vártam a megfelelő alkalomra. Hát eljött!

– Mikor? – kérdezte anyu.

– Másfél hét.

– Tulajdonképpen mit kell ilyenkor mondani? – tűnődött. – Tudom, hogy nem vagy felelőtlen, és bár kicsit félek ettől az új munkahelytől, de benned maximálisan megbízom. Ha látod, hogy nem azt kaptad, amit vártál, hazajössz, ugye? Azonnal.

– Ilyeneket tényleg nem kell elmondanod. Minden eshetőségre felkészültem, megnéztem hatszor az Elrabolva című filmet, abból háromszor spanyolul. Ne félj.

Összeölelkeztünk, aztán sokadszorra is átbeszéltünk mindent. Az utazás menetét, a teendőket, az alapkérdéseket Beához és a főnökhöz, és bár már untam a témát, mégsem mutattam ezt anyu felé, mert tekintettel voltam arra, hogy milyen nehéz lehetett ez neki.

Mindenki máshogy fogadta a hírt, ahogy arra számítottam is. Attila örült neki, és azt mondta, mindenképp menjek el Barcelonába, fotózkodjak a stadionban (?), majd azonnal küldjem el a felvételeket neki. Hozzak mezt, stoplis cipőt, sombrerót, hiába mondtam, hogy az a mexikói kultúrához tartozik, nem különösebben hatotta meg. Egy egész listám volt már tőle.

Kriszti elsírta magát, én még ilyet életemben nem láttam tőle, percekig csak pislogtam rá, annyira meglepett. Azt mondta, bár fájó szívvel enged el, tudja, hogy ez lesz a legjobb, és szurkol nekem, illetve már azt várja, mikor érek haza. Elkezdett szervezni egy búcsúbulit, bár szigorúan csak néhány személyre, a kertünkbe. Belementem, elvégre most készültem itt hagyni.

És Olivér. Na, ő aztán elég rendesen kiakadt. Nem részletezném, elég kellemetlen volt, szerencse, hogy csak telefonon beszéltünk. Nem akarta, hogy elmenjek, nem akarta, hogy elhagyjam, nem akarta, hogy bármi bajom essen, nem akarta szétrúgni a spanyolok seggét, ha bajom esik (ezt ő mondta így), és nem akarta, hogy Európa másik felén legyek. Sajgott a lelkem, miközben beszélgettünk, merthogy én meg pontosan ezt akartam, és az a szomorú, hogy mindketten ugyanabból az okból kifolyólag éreztünk így. Hosszas és heves vita után végül rábólintott, mert nem volt más választása. Ha nem teszi, akkor is elmegyek, és ezt nagyon jól tudtuk mindketten.

Terveztem néhány dolgot, mielőtt elutazom. Ezekről senkinek nem számoltam be, még Krisztinek sem, noha majdnem mindenben kértem a segítségét. Szegényke eleinte nem értett semmit, csak utána világosodott meg, aztán vagy örült vagy nem, olykor meg furán nézett. Például egyik délutánra találkozót beszéltünk meg a városban, és én sokáig nem mondtam meg, hogy hová tartunk. Már kezdett ideges lenni, aztán hirtelen megálltam az úti célunk, a szalon előtt, és vigyorogva ránéztem.

– Na.

– Na, mi? – kérdezett vissza azonnal. – Itt nincs semmi – nézett körbe.

– Dehogynem – mutattam szűk utca egyik ablakára, amelyen fehér betűkből ez a felirat állt: tetoválószalon.

– Ne szívass már! – döbbent le, én pedig tovább mosolyogtam. – Sosem mondtad, hogy szeretnél egy tetoválást.

– Most mondom. Gyere, már várnak bent!

Kriszti hitetlenkedő arccal, de mosolyogva követett. Odabent kedves légkör fogadott, halkan szólt a Tankcsapda, a két tetováló srác közül az egyik épp dolgozott, a másik engem várt. Jimmy nagydarab fickó volt, kopasz, fonott szakállú, tetovált karú, világító kék szemű, jó humorú, motoros rocker. Már amikor először beszéltünk, tudtam, hogy jó emberhez fordultam, sőt a lehető legjobbhoz. Átnéztem sok munkáját, hogy megbizonyosodjam a tehetségéről, de feleslegesnek tűnt, profival volt dolgom.

– Na, tündérke – mondta, miközben előszedte a nekem rajzolt mintákat. Két kisebb galamb, egymás felé fordulva, röptében, a két lapockámra. – Ők voltak azok, ugye?

Vigyorogva bólintottam, miközben újra megfigyeltem a rajzokat. És újra elbűvöltek.

– Jól meggondoltad?

– Mármint azt, hogy vele varratsz – szólalt meg a másik srác, egy fiatalabb, aki éppen egy masnit tetovált egy lány derekára. – Mert én sokkal jobb vagyok.

– Bocsi, de az érett férfiakat szeretem – válaszoltam elbűvölő, ártatlan mosollyal.

Őrült nagy röhögés söpört végig a szalonon, még az egyik széken ülő Kriszti válla is rázkódott. Rövid időn belül megszabadultam a pulcsimtól (direkt egy olyan felsőt vettem fel alá, ami szabadon hagyta a hátamat, hogy ne kelljen egy szál melltartóban pózolnom), aztán felfeküdtem az asztalra, és miközben Jimmy lefertőtlenítette a hátamat, megmondom őszintén, beijedtem. Azt hittem, hogy lelkiekben felkészültem már, de ott fekve átértékelődött minden, miközben Lukács Laci az Egyszerű dalt énekelte szívfájdítóan. Jimmy mellém húzta a székét, és megkérdezte, hogy minden okés-e, aztán bekapcsolta a gépét, és elkezdődött.

Hazudnék – de még mekkorát! – ha azt mondanám, hogy nem fájt. De meg sem közelítette azt, ami hónapok óta belülről roncsolt szét. Volt, hogy meg kellett kérnem, álljunk meg, mert úgy éreztem, menten elájulok, de valahogy mindig sikerült összegyűjtenem a tartalékaimat, és visszafeküdni. Keserves volt, de megérte. Gyönyörű lett a tetoválásom, pontosan olyan, mint amilyet elképzeltem magamnak.

– Nem vagy semmi – mondta Kriszti miután kijöttünk a szalonból, és egy mekibe tartottunk, hogy feltöltsük az energiakészleteinket. – Én háromszor majdnem elájultam közben, de te derekasan tűrted. Híró vagy.

– Csak annak tűntem. Ha valaki megpróbál megölelni, esküszöm, leütöm.

Mindketten nevettünk, aztán sokáig beszélgettünk az utazásról meg a külön töltött időről. Jobban összeszoktunk, mint a gimi alatt, több időt töltöttünk együtt, mert Kriszti érezte, hogy nagy szükségem volt rá.

Amikor hazaértem, volt sikítás és ájulás közeli állapot is. Anyu szépen mondva kifogásolta a tetkómat, azt hajtogatta, hogy teljesen megőrültem, elköltözöm egy idegen országba, elcsúfítom a testemet, és ráadásul nem eszem rendesen! (Ez nagyon odavágott egyébként.) Próbáltam szépen elmagyarázni neki, hogy rég kinőttem már a tinikorból, felnőtt nő vagyok, és csak azért lakom újra otthon, mert ő szerette volna, nem pedig azért, mert nem ment egyedül. Ez valamelyest hatott, megenyhült, bár továbbra sem támogatta az ötletet. Na, ez volt az ájulás közeli állapot.

A sikítás meg az én torkomból szakadt ki, méghozzá kétszer. Az egyik fürdés alatt, a másik pedig utána, amikor olvasás közben elfelejtkeztem a galambjaimról, és hanyatt vágtam magam az ágyon. Laci úgy rohant mindkét alkalommal, mintha zombi-apokalipszis lenne, és most haraptak volna meg a habzó szájú szörnyetegek, alig győztem megnyugtatni. Aranyos volt. Kifelé menet azért annyit megjegyzett, de csak halkan, nehogy anyu meghallja:

– Szerintem nagyon vagány lett.

Szerintem is. És bár sajgott, égett, húzódott, egyáltalán nem foglalkoztam vele, mert eltörpült a szívfájásom mellett. Az igazi baj belülről mérgezett, és ugyanúgy, mint az összes többit, ezt a napot is megkönnyeztem, mert Olivér nélkül kellett ébredtem és lefeküdnöm. Továbbra sem volt könnyű az élet nélküle.

---

* Istenem! (spanyol)