Búcsúzóul örökké (3. rész) - 8. fejezet

Sziasztok! :)

Kellemes hétvégét kívánok nektek egy hosszabb fejezettel! ;) Robi-fanoknak különösen ajánlom...

Köszönöm az előző fejezethez érkezett véleményeket, válaszoltam is rájuk.

Jó olvasást, szép napot,

Nilla

Nem akartam, mégis eltátottam a számat, amikor megláttam Olivért megjelenni a búcsúbuli elején. Tudtam, hogy beugrik, mondta, hogy jön elköszönni, mégis teljesen meglepett. A szerelése fekete pulcsiból, aminek a kapucnija hanyagul a fejére volt húzva, szakadt, sötét farmerből, tornacipőből és biciklis, az ujjak végén levágott, fekete kesztyűből állt. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit éreztem, és ez nem vicc. Egyszerre szakadt meg a szívem, egyszerre lettem újra őrülten szerelmes, és mindeközben a gyomrom felkúszott a torkomba. Először anyával váltott pár szót (továbbra is jó viszonyt ápoltak, ennek igazán örültem), de közben folyamatosan engem fürkészett, tartottuk a szemkontaktust. Ha akartam, sem tudtam volna másfelé figyelni.

Elindult felém, én meg éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Egy szempillantás alatt felejtkeztem el minden bánatról, minden átbőgött éjszakáról, minden idegrohamról. Mert újra ott volt velem, rám mosolygott, rám nézett olyan áthatóan, engem ölelt meg. Igaz, csak futólag, nehogy túl sok sebet tépjünk fel, de mégis bele volt sűrítve az elmúlt hónapok kilátástalan fájdalma. Mindkettőnk részéről.

– Szia – suttogta. Jaj. Megborzongtam.

Bár telefonon sokszor beszéltünk, élőben annál kevesebbszer. Lopva egymásra nézve, feszengve, kissé zavarban hagytuk ott a tömeget, és kerestünk egy félreeső, csendes sarkot, ahol ketten beszélgethetünk egy kicsit. Tekintetek kereszttüzében égtünk, az egyszer biztos. Aki tudta, hogy együtt voltunk, és nem volt olyan, aki ne tudta volna, érdeklődve pislogott utánunk.

– Valószínűleg érdekesen hangzik ez az én számból, de... Hiányozni fogsz. Rettenetesen. – Lassan leültünk a hintaágyra, miközben ő ezeket a szavakat mormolta alig hallhatóan. Felüvöltött a szívem, hirtelen elszédültem, levert a víz, szerintem még el is fehéredtem. Túl régen nem vigyázott már rám. Majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés volt vele lenni. Hogy mitől és miért szerettem annyira.

– Valószínűleg ez szintén érdekesen hangzik, de te is.

Először ő nevetett fel, aztán én. Teljesen abszurd volt a helyzet, hogy két összetört szív annyi idő után együtt nevetett, pedig az lett volna az evidens, hogy együtt sírnak. Mindkettőnket megviselte az elválásunk, és mégsem éreztük fontosnak, hogy azt taglaljuk, ki volt a hibás, ki miatt történt, ami történt, vagy mi volt az a pont, ahol valami végleg megváltozott. Egyszerűen örültünk a másiknak és annak, hogy egy kicsit újra együtt lehettünk, mert megtanultuk értékelni az időt. Az együtt, és a külön eltöltöttet is.

– Elég sokat agyaltam azon, mit mondhatnék, emiatt pedig minden ötletet elvetettem, mert túl banálisnak tűnt. Elmész Spanyolországba, te jó ég! Ez nem semmi. Bátor csaj vagy, hogy le mersz lépni.

– Pont neked kéne a legjobban tudnod, hogy milyen nyuszi vagyok. Hisz azért megyek el.

– Most vitatkozzunk arról, amit te gyávaságnak, én meg bátorságnak hívok? – húzta széles, megszokott mosolyra az ajkát. Ó. Édes. Istenem.

– Egyáltalán ne vitatkozzunk – szólaltam meg cérnavékony hangon. Soha többé, semmilyen okból kifolyólag nem akartam vele veszekedni, abból már elég volt. Létezett egy tűréshatár, mindenki számára, és én már régóta a sajátom mezsgyéjén lófráltam. Békét szerettem volna.

– Támogatom az ötletet – bólintott lazán. – Még mielőtt elfelejtem, hoztam neked valamit.

Előhúzott a vállán lógó kis táskából egy csomagot. Nem tudhattam, mit rejt, mert barna papírba tekerte, ezért kérdőn néztem fel rá.

– Megnyugodna a lelkem, ha csak a gépen nyitnád ki.

– Csak nem bombát akarsz felvitetni velem?

– Bár nem rossz módszer, hogy itthon tartsalak, mégsem a legelőnyösebb – nevetett. Aztán halkabban hozzátette: – bár csíkosban, rács mögött is ugyanúgy tetszenél.

Nem ért, hogy ennyire egyszerűen zavarba tudott hozni. Ennek a képességének örökké a birtokában lesz, az biztos, és én még harminc év múltán is ugyanúgy fogok reagálni, mert egykor nagyon szerettem. Ezt a pecsétet örökké viselni fogom.

A tenyerembe rejtettem a kis csomagot, aztán visszafordultam felé, mert látni akartam az arcát, bámulni a szemét, arra gondolva, hogy még mindig, mennyire...

– Mennem kell – mondta hirtelen Olivér, amikor bizonytalanul közelebb húzódtam hozzá. Oké, marhaság volt, aláírom, hisz mit gondoltam, de jó lett volna megölelni.

– Köszönöm, hogy eljöttél. – Nekem is rá kellett vágnom valamit, hogy kevésbé érezzem magamat zavarban. Nos, nem segített.

Gyorsan bólintott, láttam rajta, hogy ideges lett, ezért nem akartam tovább húzni az elkerülhetetlent. Az újbóli elválást.

– Akkor... szia.

Talpra lendült, és mire kettőt pislogtam, eltűnt a szemem elől. Vágyakozva, szomorúan néztem utána a félhomályban, viszont már nem láthattam. Felálltam, de földbe gyökerezett a lábam, és közben arra gondoltam, hogy ezt lehetetlen ép ésszel feldolgozni, lassan be fogok golyózni, amikor valaki hátulról megragadta a karomat, és lendületesen megfordított. Olivér állt velem szemben, még mindig a kezemet fogva, alig fél méter távolságban. Olyan hevesen vert a szívem, hogy fájt.

– Nem tudok így elmenni – suttogta, magához húzott, és megcsókolt. Nem hevesen, nem követelőzően, nem éhesen, de mély átéléssel. Percek telhettek el, miközben egyre jobban összegabalyodtunk, nem tudom, ki ölelt kit, de újra együtt voltunk, egyek voltunk, és én beletúrtam a hajába, még mielőtt elhúzódhatott volna.

Közelről néztünk egymás szemébe, majd Olivér rákulcsolta az ujjait az enyémekre, az ajkához emelte a kézfejemet, és lehelt rá egy gyöngéd csókot.

Búcsú.

Rettenetes, végleges, elkerülhetetlen. Kínzás.

Miután óvatosan megcirógatta az arcomat, ismét magamra hagyott, és ezúttal nem jött vissza.

Visszahanyatlottam a hintaágyra, összegörnyedtem, és kiadtam magamból minden elnyomott tehetetlenséget, dühöt és fájdalmat, könnyek formájában. Nem érdekelt, hogy vártak rám a többiek, nem érdekelt, hogy milyen szánalmas ennyit sírni, ezek a dolgok foglalkoztattak a legkevésbé. Újra gyengének éreztem magamat, habár tudtam, hogy amit addig keservesen felépítettem, nem tűnt el, csak a háttérbe szorult.

– Blanka – jött Kriszti hangja közelről. Vártam, hogy mondjon valamit, vártam, hogy leteremtsen a viselkedésem miatt, de többet nem szólt. Némán ültünk egymás mellett, és biztosan tudtam, hogy Kriszti így fejezte ki, hogy mellettem állt, osztozott a fájdalmamban, némaságomban. – Jól vagy? – kérdezte később, amikor abbahagytam a szipogást, és tudtam normálisan levegőt venni.

– Elment.

– Feltűnt. Elég sietősen távozott.

– Furán érzem magam – szóltam őszintén, halkan. Szerettem volna mondani valamit. – Tudom, hogy vége, ez nem újdonság. Tudom, hogy nem leszünk többet együtt. Azt meg, hogy fáj, már megszoktam. Pontosan ezért nem tudom megfogalmazni, hogy mi ez bennem.

Sokáig hallgattunk. Ő nem kérdezett, várta, hogy magamtól mondjam el, amit jónak látok, én pedig mélyen hallgattam, mert nem éreztem helyénvalónak a magyarázkodást. Holott kifejthettem volna, hogy bocsánat azért, mert megint megszakadt a szívem, és neki kellett visszarángatnia a valóságba. Merthogy az élet nem állt meg, senki kedvéért sem, és Kriszti közelsége, néma támogatása kellett ahhoz, hogy erre eszméljek.

– Figyelj, ezt lehet, hogy baromi rosszkor mondom el, és nem akarod tudni, de Robi...

Amint meghallottam a nevet, azonnal félbeszakítottam, mit sem törődve az illendőség szabályaival. Nem. A Robi által teremtett helyzetet képtelen lettem volna elviselni.

– Ezt most tényleg ne mondd el.

– Oké – bólintott. – Hogy érzed magad? Küldjek el mindenkit, hogy itt ücsöröghess egyedül, vagy visszajössz?

– Visszamegyek – vágtam rá azonnal. – Sokat foglalkoztál az estével, ne vesszen kárba. És különben is, vannak olyanok, akikkel már nem fogok találkozni. Csak összeszedem magam, addig meg mondd azt nekik, hogy... szorulásom van.

Kriszti nevetve biccentett, én pedig a mellkasomhoz szorítva az Olivértől kapott kis csomagomat, beslisszoltam a hátsó ajtón, és először egy jó hideg vizes kezeléssel, majd utána alapozóval újra emberi külsőt varázsoltam magamnak. Csak az vette észre, hogy szétestem, aki nagyon figyelt. De olyan meg nem volt.

Miután visszatértem a többiekhez, leróttam pár kötelező kört, és hamar Robi mellé csapódtam. Nem tudom, hogyan történhetett, hisz előtte még Orsival beszélgettem, aztán hirtelen Robi lett belőle. Hahaha.

– Rendben vagy? – kérdezte halovány mosollyal.

– Persze. Már miért ne lennék? – Egy almát forgattam a kezeim között, de eszembe sem jutott elfogyasztani, hisz még az evés gondolatától is émelyegtem.

– Csak úgy kérdeztem – vonta meg a vállát hanyagul. Annyira természetellenesnek hatott a mozdulat, üvöltött a nemtörődömségéről, hogy rettenetesen érdekelte. Csakhogy nem mutatta ki. Szóval a szokásos.

– Én meg csak úgy válaszoltam.

– Mondták már ma neked, hogy jó utat? – nézett mélyen a szemembe. Egy régi életben meghatott volna.

– Ha jól tudom, még nem. De annyi mindent mondtak ma nekem, hogy el kell gondolkoznom rajta.

– Jó, mert én nem fogom mondani. – Na, ez új volt, kíváncsian kaptam fel a fejemet.

– Miért nem?

Ismét tett egy lazának szánt vállmozdulatot. Kezdett betelni az a bizonyos pohár.

– Ez az én búcsúbulim ­– világítottam rá. – Így mindenkinek kell mondania nekem valamit. Ez a protokoll.

– Mit szeretnél hallani?

– Miért, azt mondanád? – Egy titokzatos mosoly volt a válasza. Jól van, Zorro, ha így játszunk. – Nem tudom, legalább egy „bükkmakkot” kinyöghetnél.

– Ennyi? – röhögött fel. – Egy bükkmakk? Hát, akkor bükkmakk.

– Köszönöm. Ilyet még senki sem mondott ma nekem.

– Nagyon szívesen, ha ezzel boldoggá tettelek.

Robi lassan felemelte az almát tartó bal kezemet, és ha nem képedtem volna el teljesen, valószínűleg azonnal elhúzom. De teljesen elhűltem, így hagytam, hadd tegye, amit kedve tart. Lazán beleharapott a gyümölcsbe – az én gyümölcsömbe! –, miközben a kezemre fonta az övét.

– Tudod, ha elkéred, akkor nagyon szívesen neked adom – szólaltam meg bizonytalanul, kissé megrendülve a történtektől.

– Úgy nem lett volna érdekes.

Nekem ez már túl sok volt. Jobb színész voltam, mint azt gondoltam. Ezek szerint simán eljátszottam, hogy acélszálból fonták az idegeimet, jöhettek még százan szembe, azt is bírni fogom. Elszakítottam a tekintetem Robiétól, elmotyogtam egy bocsit, és hátat fordítva neki bevágtattam a lakásba. Valahogy nem tudtam azzal foglalkozni, hogy utánam szólt, hogy ez az este továbbra is értem volt, hogy a barátaim miattam jöttek el. Az utálatos, „minden mindegy” érzés teljesen eluralkodott rajtam, és semmi másra nem vágytam, csakhogy ez az istenverte nap véget érjen.

Mert már minden mindegy.

Mielőtt elutaztam volna, akadt pár dolog, amit mindenképpen muszáj volt elintéznem. Például be kellett mennem a bankba, mert akadt egy kis gond a számlámmal, aztán mindenképpen gyarapítani szerettem volna a ruhatáramat néhány új darabbal, különös hangsúlyt fektetve a táskákra, cipőkre és napszemüvegre. Elvégre, Spanyolországba készültem! Ott olyan a napszemüveg, mint északon a bundabugyi.

Anya is rám sózott néhány papírt, amit be kellett vinnem a városba, bejelenteni a villanyóra állását, kifizetni az internetet, meg hasonlók. Mivel egyáltalán nem volt kedvem buszozgatni a melegben, és sok helyet készültem meglátogatni, megkértem Attilát, hogy vigyen el. Éltem a jó testvéri jogommal: sokszor zaklattam, hogy fuvarozzon, mivel nekem nem volt jogsim. Meg autóm sem. De ledolgoztam érte a tartozásomat, ugyanis, ha ő kért tőlem valamit, (szinte) azonnal teljesítettem, például segítettem megírni az adóbevallását, lemostam a kocsiját, amikor hétvégén átjött, és szerintem ezt annyiszor tettem meg, hogy már ő tartozott érte nekem.

Megbeszéltük, hogy tízre értem jön, de amikor kiléptem a kapun, a fejem tetejéről a szememre húzva a napszemüvegemet, átlendítve a táskámat a bal vállamon, majdnem földbe gyökerezett a lábam. Amikor felnéztem, nem a bátyámat láttam a kapunk előtt, a fehér Skodája mellett ácsorogni, hanem Robit. Csak álltam és néztem, ő meg mosolygott, nagyon szélesen, majd elmondta, hogy Attilának be kellett mennie a cukrászdába egy vészhelyzet miatt, de megkérte őt, hogy helyettesítse. Épphogy nem csúszott ki a számon, hogy a bátyámat nem helyettesítheti senki, főleg nem Robonisz, de visszafogtam magam. Zavartan rámosolyogtam, és megkérdeztem, hogy biztos nem okoz-e neki gondot ez a többórás program, mire lazán legyintett. Hah! Az én szívem meg majdnem lazán kiugrott a torkomból a meglepetés okozta sokk miatt. Kiléptem a kapun, és kinyitottam a szürke Toyota terepjárója ajtaját, majd amint beszálltam, rögtön megdicsértem a járgányt. Erre ő elismerően és szeretetteljesen (!) megsimogatta a műszerfalat, aztán megdicsérte a kocsiját. Ühüm. Ez teljesen normális reakció volt.

– Hova vihetlek először? – kérdezte, miközben gyorsan rám pillantott.

Mordorba kérném, köszönöm. Ott te már úgyis járatos vagy – gondoltam, de nem mondtam ki.

– A postára.

– Rendben – kihajtott az utcánkból, és az út felét ezután néma, kínos csendben tettük meg, mert ezer éve volt utoljára, hogy akadt beszédtémánk. A legutóbb is, amikor ellopta az almámat, kellemetlen helyzetbe hozott, így még feszültebb lettem attól, hogy a fél napomat vele kell eltöltenem.

Miközben várakoztunk az egyik pirosnál, és ő dobolt a kezével a kormányon, hirtelen elszorult a torkom. Szörnyen éreztem magam, mert ő azért jött, hogy segítsen rajtam, még akkor is, ha nem akartam, én meg ellenkeztem, és másra sem tudtam gondolni, csak az önző és kislányos kifogásaimra.

– Hogy vagy? – kérdeztem meg halkan, a hangom reszelősen szólt.

– Egész jól, köszönöm. Zolival melózunk, alapítottunk egy kertépítéssel- és tervezéssel foglalkozó céget. Nem panaszkodom, elég sok munkát kapunk, jól elvagyok.

– Ezt jó hallani. És egyedül élsz, vagy...? – Gondolatban gratuláltam magamnak, ugyanis éppen, hogy sikerült három szónál többet beszélgetnünk egymással, amikor ezzel a kínos és kényes kérdéssel megöltem a dialógust. De legnagyobb meglepetésemre, miközben befordultunk egy kereszteződésnél a szikrázó napsütésben, Robi elnevette magát.

– Nem, most egyedül vagyok.

Ez a válasz volt, amit talán nem kellett volna hallanom. Vagy inkább a kérdést nem kellett volna feltennem, de már mindegy, ugyanis időközben a szívem helyén valami szúrni kezdett, és egy pillanatra megszédültem az emlékektől, amelyek rám törtek. Olivér. Elválás. Majdnem hat egymás mellett eltöltött év. Ma pedig a semmi. Egyenesen kibámultam a szélvédőn, és közben próbáltam összeszedni magam. Egyáltalán nem volt könnyű.

– Ne haragudj – mondta azonnal bizalmas, aggódó hangon. – Nem akartam eszedbe juttatni.

– Áh, semmi baj. Nem tudsz olyat mondani, amiről ne jutna eszembe. – Magam is meglepődtem az őszinteségemen, és utólag sem tudtam megmagyarázni. Ott volt ő, és minden olyan kézenfekvőnek tűnt. Nem tudtam, meg nem is akartam eljátszani előtte, hogy rendben voltam, miközben meg nem. Már büszkén vállaltam a fájdalmamat is.

– Hogy bírod? – rám nézett, minden figyelmét nekem szentelte, miután megállt a posta parkolójában. Hamar kiszálltam, ő utánam, aztán bementünk a légkondicionált helyiségbe, de még mindig nem válaszoltam. Húztam egy sorszámot, Robi türelmesen várt, aztán sóhajtottam egy nagyot, és előálltam az igazsággal.

– Nehezen viselem.

Próbáltam leolvasni az arcáról valamit, miközben vártunk, de nem tudtam. Megfejthetetlen arckifejezéssel bámészkodott, én meg követtem a példáját. Ez a tény olyan jelentőséggel bírt, hogy elhallgatatott mindkettőnket. Egészen addig némán álltunk, sétáltunk egymás mellett, amíg vissza nem ültünk a kocsiba. Újfent megkérdezte, hogy hová, én pedig a bankot mondtam. Beszélgetni kezdtünk, de csak felszínes dolgokról, munkáról és időjárásról, minden komoly témát kerültünk. Ennek nagyon örültem, jó volt, hogy nem akart részletekkel zargatni, mondjuk, ő sosem volt olyan, mindig türelmesen kivárta, amíg magamtól jutottam el odáig, hogy elmondjam.

Legalább egy háromnegyed órát szobroztunk a bankban, papírokat töltöttem ki, hülye kérdésekre válaszoltam, megint töltöttem és aláírtam, majd egy teletömött, a bank lógójával ellátott mappával távozhattam. Miközben a Toyota felé tartottunk, vigyorogva fordultam Robi felé.

– Hű, most úgy érzem magam, mint egy külföldi megasztár, aki a délutáni kocogásáról tér vissza. Körülbelül ő adhat ennyi autogramot olyankor.

Robi felnevetett, és amíg bemásztunk a kocsiba, előálltam az ötletemmel, hogy kárpótlásul a sok várakozásért, időpocsékolásért, vendégem ebédre, sőt helyet is ő választhat. Egy pizzázó mellett döntött, és miután végeztünk, mindketten a pultnál álltunk, hogy fizetni akarunk. A nő csak nézett ránk nagyra meresztett szemmel, de nem értette, hogy melyikünk fizet akkor. Hiába akadékoskodtam, hogy én, Robi nem engedte, ezért erélyesen rászólt a kiszolgálóra, hogy ő fog, amitől még én is elhallgattam. Az biztos, hogy nem sokszor hallottam ennyire határozott stílusban beszélni.

– Ez nem ér – ellenkeztem, miközben az utolsó állomásunk, az Árkád felé vettük az irányt. – Azért ennyit engedhettél volna. Legalább hadd tankoljak! Vagyis, ez így nem helyes, mert nem tudok, szóval hadd fizessem ki.

Robi vigyorgott, és amikor rám nézett, ezt kérdezte: te nem tudsz tankolni? Egy pillanatig erősen elcsodálkoztam azon, hogy csupán ennyi ragadt meg neki a mondandómból, de a pillanat gyorsan elszállt.

Csendben rádiót hallgattunk, és felcsendült az egyik Republic szám, a Ha itt lennél velem, mire megkértem, hogy hangosítsa fel. Könnyedén belemarhatott volna az emlékek rozsdás fogaival a szívembe, de nem engedtem meg neki. Örömmel hallgattam és énekeltem, Robi pedig csak nézett, mire a refrénben elárultam neki, hogy imádom őket, rendületlenül és örökké. Erre mit tett? Énekelni kezdett velem! Na, jó, ő a szöveget kevésbé tudta, csak a refrént ismerte, de annyira aranyos volt, hogy hirtelen felindulásból majdnem megöleltem, de gyorsan letettem róla.

„Csak nézek utánad az ablakon, mint egy kisfiú, ha nem hiszi el, hogy most már menni kell. A mesének vége és álmodom...”[1]

Mielőtt bementem volna a kedvenc táskaboltomba, kérdőn néztem rá. Nem értette a gesztust, ezért ugyanolyan kérdőn nézett vissza rám, amitől nevetnem kellett. Lehet, hogy hosszú évek teltek el azóta, hogy barátok voltunk, azonban voltak olyan dolgok, amelyek nem változtak. Például, hogy mennyire jól éreztem mellette magam, amikor el tudtam engedni a múlt kellemetlen gondolatait, vagy az aktuális szívfájdalmat. Nem agyaltam semmin, mert az mindent megrontott volna, szimplán élveztem, ami történt. Miután meg tudtam szólalni a nevetéstől, megkérdeztem, hogy a program ezen részére is felkészült-e, ugyanis sokáig fogok vacillálni látszólag két egyforma cucc között, miután órák alatt leredukáltam a dolgok számát kettőre.

– Ha azt gondolod, hogy nem szeretek vagy tudok vásárolgatni, nézelődni, akkor még nem ismersz engem – hajolt közelebb, és szemtelenül vigyorgott a szemembe, amitől nekem is egy levakarhatatlan mosoly terjedt szét az arcomon. Hosszú idő óta először.

Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy szeret vásárolgatni: élvezettel segített kiválasztani a megfelelő táskát, papucsot, napszemüveget és sarut, sőt a tanácsára egy új fürdőruhára is beinvesztáltam, bár abban szigorúan én döntöttem. Végül egy farmersortot és egy csinos inget is hozzácsaptam a listához, és olyan boldog mosollyal sétálgattam a szatyraimat fogva, hogy azt sokan megirigyelték volna. Robi azt mondta, hogy van egy kis elintéznivalója, én pedig beszaladtam addig a drogériába, mert kellett új haj- és fogkefe, meg néhány hasonlóan őrült fontos cucc. Mire kiértem, már ott állt az üzlet bejárata előtt, mosolyogva, két mekis, poharas fagyival a kezében.

– Ezt nem hiszem el – zsörtölődtem, miközben átnyújtotta az egyiket. – Te direkt csinálod ezt, mi? Értem én, hogy ez az illem, meg minden, deee... – Hát igen, de nem szerettem, ha valaki ennyire elkényeztetett. Pláne nem ő! Rásandítottam, de csak mosolygott a fagyiját kanalazva, töretlenül mosolygott, és rádöbbentem, hogy nem lehet neheztelni rá azért, mert kedves volt velem. Megint egy olyan dolog, aminek örülnöm kellett volna.

Miután leparkolt a házunk előtt, megkérdeztem, bejön-e. Nemet mondott, mert még be kellett ugrania az irodába valamiért, ezzel pedig lehetetlen lett volna versenybe szállnom. Meg felesleges, meg értelmetlen, hiszen nem volt közünk egymáshoz, már nem, pusztán tett nekem egy óriási szívességet.

– Köszönöm ezt a napot, meg mindent. – Áthajoltam az ülésen, és nyomtam két puszit az arcára, a régi szokásunk szerint. – Azt szeretném még tudni, így a végén, hogy hányszor kell majd lemosnom érte a kocsidat?

– Attól függ. Bikiniben szoktad? Csak úgy kérdezem.

– Felejtsd el! – nevettem rá. – Majd valahogy máshogy megegyezünk.

Bólintott, én meg kimásztam a kocsiból, ami annyi szatyorral, zacskóval és táskával egyáltalán nem volt könnyű. Éreztem, hogy figyelte a bénázásomat, de igyekeztem lazának tűnni. Még visszahajoltam a lehúzott ablakhoz, mielőtt elhajthatott volna, ő is közelebb húzódott az üléséről.

– Azt hiszem, elfelejtettem hozzátenni, hogy ez a nap így volt tökéletes. Örültem neki.

Hangtalanul azt tátogta, hogy én is, majd visszahajolt, én pedig felálltam. Elhajtott, és egészen addig követtem a tekintetemmel a szürke autót, amíg el nem tűnt az utcából. Talán még azután is ott álltam, legalább két percig, de nem jött vissza. Hát persze hogy nem, miért tette volna? De szerettem volna megbizonyosodni afelől, hogy egy baráti program után a herceg nem jön vissza, hogy elmondjon még valamit, mint a könyvekben. Azokban általában sokan jönnek, a valóságban azonban általában mindenki megy, és ahogy ismét egyedül maradtam, úgy éreztem, rám szakadnak a régi, fájdalmas súlyok, amelyeket legalább öt-hat órára sikerült leszakítani magamról.

---

[1] Republic: Ha itt lennél velem