Búcsúzóul örökké (3. rész) - 10. fejezet

Sziasztok! :)

Boldog nőnapot kívánok mindenkinek! Akit persze érint :)))

Köszönöm azt a rengeteg sok látogatást, amit mostanában kapott az oldal, az új olvasókat és minden érdeklődést! Hihetetlenül jólesik. A kommentekre, amelyeket nekem írtatok a múlt héten, máris válaszoltam. :)

A fejezet ezúttal kicsit hosszabb, fogadjátok szeretettel! A teljes regényből még két fejezet van hátra.

Jó olvasást kívánok mindenkinek ezen a gyönyörű, napfényes vasárnapon,

Nilla

Az egyik legmeghatározóbb élményemnek, ami Nyugat-Európában ért, bár furcsa, de szinte semmi köze nem volt Nyugat-Európához, csakis egy bizonyos színésztársulathoz. Amint – teljesen véletlenül – a tudomásomra jutott, hogy kedvenceim Madridban fognak előadást tartani, rohantam a legközelebbi jegyirodába, és vettem két jegyet. Evelyn ki nem állhatta a (szerinte) ilyen, és ehhez hasonló nyálas dolgokat, viszont Bea, velem együtt, élt-halt érte. Felhívtam, és egy tizennégy éves tinilányt megszégyenítő visongással adtam számot arról, hogy megyünk a Romeo és Júliára! Vigyázz, Damien Sargue, jövünk!

Körülbelül nyolcadikos lehetettem, amikor a rajongásom elkezdődött a fiatal, sármos színész iránt. Először elolvastam a könyvet (kétszer), aztán megnéztem magyarul a musicalt (vagy ötször), Bereczki Zoli teljesen levett a lábamról, hetekig, hónapokig énekeltem a dalait, utánoztam a mozdulatait a nappaliban, amikor senki sem látott. Aztán megnéztem a világhírű francia feldolgozást, ami alapján a magyar változat is készült. (Tizenháromszor.) És akkor megtörtént a varázslat: őrült, plátói szerelemre lobbantam a hosszú hajú, francia szívtipróval. Teljes Romeo és Júlia lázban égtem, kívülről megtanultam a dalokat, hablatyoló franciasággal nótázgattam, és azt képzeltem magamról, hogy én is sikeres és gyönyörű színésznő vagyok. Ez a korszak nem tartott sokáig, és utólag nem is voltam rá túl büszke. Talán ezért történhetett, hogy az ízlésem ezután gyökeresen megváltozott, de azért Damien megmaradt nekem. Most pedig jegyeket szorongattam a kezemben! Élőben láthattam azt, akiért hajdanán tiniszívem repdesett!

Evelyn, amikor délután átjött hozzánk, szépen mondva is körbe röhögött minket. Beával az ágyon ültünk, a jegyek előttünk pihentek szertartásos pozitúrában, és mindketten azon morfondíroztunk, vajon mit fogunk felvenni? Egy különleges alkalomnak meg kellett adni a különleges öltözetet, csakhogy farmeron és pólón kívül mi nem igazán hordtunk mást.

– Ó, egek – pillantott a plafonra Eve. – Hányszor mondtam már nektek, hogy hallgassatok rám? Ha megtettétek volna, nem kellene zavarodottan, révetegen arról lamentálnotok, hogy mit vegyetek fel a szép, barna hercegeteknek.

– Romeo! – pontosítottam.

– Még jobb. – Egy rövid szünetet tartott. – Na, jól van, de csak azért, mert nem bírom nézni a szenvedéseteket. Holnap délutánosok vagytok, ha jól tudom, szóval reggel kilencre legyetek nálam.

– De én holnap könyvtárba... – kezdte volna Bea, de Evelyn olyan csúnyán nézett rá, hogy inkább nem fejezte be a mondatot. Gyorsan mérlegelt: melyik a fontosabb? Romeo élőben, vagy Romeo a lapokon? – Oké, ott leszünk.

Így történt, hogy másnap tíz perccel a megbeszélt határidő előtt már Eve-nél voltunk, és vártuk a varrónőjét, aki a ruhái nagy részét tervezte. Természetesen Madridban is lehetett dizájner cuccokat kapni, de Evelyn nem volt nagyképű, hogy nézzétek, itt van a Valentinóm, sem felvágós, így inkább keresett egy megbízható, jól dolgozó varrónőt, és egyedi, de megfizethető ruhákat terveztetett és kiviteleztetett vele. Középkorú, csinos svéd nő volt, akinek a férje Barcelonában született, de évek óta itt élt. Egy nyaraláson találkoztak, két hét alatt szerettek egymásba. Miután levette a méreteinket, és lefestettük, hogy nagyjából mit szeretnénk (pontosabban Evelyn festette le, mi meg helyeslően bólogattunk), megtárgyaltuk az anyagiakat, és egy hét múlva mehettünk a ruhákért. Bea egy borvörös, rövid, testhez simuló ruhát vehetett át, amely a fél vállát szabadon hagyta, másikat viszont egy rózsával díszítette. Napbarnított bőrével és sötétbarna hajával úgy festett benne, mint az ördög jegyese, de amikor megszólalt vékony hangján, angyali hatást keltett. A latin férfiak hozzászoktak a feltűnő, pezsgő szépségek látványához, de az biztos, hogy Bea is fel fogja kelteni az érdeklődésüket.

Izgatottan bontottam ki a ruhazsákból a saját darabomat, ami egy földig érő, elefántcsontszínű, mellrész alatt meghúzott, onnantól a testem ívét puhán, közelről követő, a hátamat félig szabadon hagyó csoda volt. Nem létezett rá jobb szó, amikor felvettem, én voltam benne Sissy.

– Óh, Júlia... – sóhajtott Evelyn, miközben végigmérte Beát, majd egyenesen rám nézett. – Óh, Júlia...

Két hét múlva elmentünk a teltházas előadásra. Azt kellett mondanom, hogy nemcsak a színészeknek volt nagy sikerük a darabbal, hanem nekünk is, a ruháinkkal. Úgy fordultak utánunk a férfiak (és olykor a nők), mintha meg akarnának győződni arról, hogy nem csalt a szemük. Valójában nem, ugyanis nem délibábok, nem lidércek voltunk, csak két fiatal nő, akiket nem kaphattak meg. A ruha csak a hab volt a tortán, nem az számított, hanem, hogy mindenkinek mindenre nemet mondtunk.

Az első felvonás utáni szünetben, amikor kitopogtunk a büfébe, hogy üdítőt vegyünk magunkhoz, majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől. Rám törtek a régi emlékek, még a dalszövegeket is (halandzsául) sikerült felidéznem, a hangulat és a látvány pedig döbbenetes volt. Látni a hús-vér embereket, a korhű, gyönyörű ruhakölteményeket rajtuk, élőben hallani a hangjukat, érezni a színházillatot... Ez mind-mind felért egy csodával a musicalkedvelő emberek számára.

Mercutio halálánál nem tudtam visszafogni a könnyzáport, a cseppek óvatosan csordogáltak lefelé az arcomon, Romeónál pedig valósággal ömlöttek! Damien lenyűgözően játszott, meseszépen énekelt, feltétel nélkül elhittem neki, hogy ő tényleg egy szíveszakadt szerelmes, aki képtelen elviselni a mély fájdalmat. Hát, igen. Ebben, mondjuk, meg tudtam érteni. Az tényleg piszok nehéz.

Teljesen gyanútlanul indítottam el az internetes rádiót, aztán amikor meghallottam, hogy melyik szám szólt éppen, hátrahőköltem.

To Be With You.

A bal kezemen lévő fekete, fonott karkötőre pillantottam, amibe ezt a négy fehér szót csomózták bonyolult technikával. Ez volt Olivér búcsúajándéka. Még a gépen feltettem a kezemre (eléggé megszenvedtem vele), de sikerült, és azóta nem vettem le, sőt nem is fogom. Sokat jelentett, vagy inkább rengeteget, közös életünk miriádnyi emlékét kötöttem hozzá.

Olivér emlékezett arra, hogy mennyire szerettem hallani, amikor ezt a számot gitározta, milyen szerelemmel néztem és hallgattam, közben pedig mennyire átkozottul büszke voltam rá. Ezt a dalt azóta kínosan elkerültem, nem hallgattam meg, amikor kedvet kaptam hozzá, nem nyitottam meg a linket, amivel kiposztolták közösségi oldalakra, illetve, ha meghallottam felcsendülni, azonnal cselekedtem. Ha volt lehetőségem, kikapcsoltam, de ha nem, akkor nagyon gyorsan leléptem a helyről. Most viszont élvezettel emlékeztem, és miközben tekergettem a csuklómon az ékszert, lehunyt szemmel dúdoltam. Nem semmi. Mikor véget ért a szám, bezártam a rádió oldalát, azonnal a videómegosztóra klikkeltem, és folyamatosan újrajátszottam. Nincs mese, sokhónapos megvonás után kaptam rá újra, és egyszerűen hagytam, hogy elvarázsoljon. A zenébe temetkezni elég jó megoldás – hogy miért nem jöttem rá előbb?

Később már hárman meditáltunk a sokat játszott dallamra: Bea, Evelyn és én. Mindhárman máson rágódtunk közben, de a szomorúságunk közös volt. Bea ma délután tudta meg, hogy az utolsó barátja, akit még mindig teljes szívéből szeretett, új barátnőt szerzett magának. Eve Curtis miatt volt maga alatt, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudtam meg, mert nem akart róla beszélni. Megértettem. Már hogyne értettem volna! Hisz ismertem, milyen ez. Túl jól is. Én meg... Hát, én egyszerűen csak Blanka voltam. A szokásos.

Sokáig feküdtünk az ágyamon, keresztbe, kasul, ahogy éppen jólesett, egymáson és egymás mellett, miközben végtelenített dallamként szólt A ZENE, így neveztük egy idő után, mert egyszerűbb volt. Egyszer csak felültem, és körbepillantottam a társaságunkon: három csinos, életre való, szerény lány sírt egy nagyon szerelmes dalra egy forró nyári napon, egy pezsgő városban, miközben a fiatalságuk kint grasszált valahol az utcán, és boldog életet élt. Ühüm. Ez így teljesen rendben volt. Felugrottam, és kinyomtam A ZENÉT, mire a csajok olyan metsző pillantásokkal feleltek, hogy azt hittem, menten kettészelnek.

– Nem. Többször nem.

Eve és Bea összenéztek, aztán egyszerre mozdultak felém, hogy félrelökjenek, és tovább zokogjanak. Nem hagytam.

– Töröljétek le a könnyeiteket, mert kimegyünk az utcára.

– Nem megyünk! – vágta rá hisztérikusan Bea.

– Te mehetsz. Viszlát – tódította Evelyn is.

– Jól van, akkor felvázolom a helyzetet. Mit csinálhat most vajon Alex? – intéztem a kérdésem Beához. – Úgy saccolom, most ébredezik a reggelig tartó buli után, aztán vesz egy jó kis frissítő zuhanyt, belövi a bongyor séróját, összeszedi a csirkéjét valahol, és újra belecsap az éjszakába. Reggelig újra haza sem megy. Nem ül depressziósan egyedül, eszelős arckifejezéssel meredve maga elé, hanem éli tovább a nem túl tartalmas életét, de ez most mindegy, mert tudja, hogy az éppen most zajlik. – Bea komoly arccal nézett rám, elgondolkodtatták a hallottak, aztán a szája szélét rágcsálva bólintott. – És mi lehet Curtisszel, lássuk csak. – Eve riadtan nézett rám, de nem gátolt meg a pillantása. – Ha jól tippelem, már a reptéren van, tehát egy-két óra múlva ideér. Este hivatalos egy gigamega partira a menyasszonyával, és ha az nem tart vele, ő akkor is elmegy, mert muszáj neki. És ott rengeteg fiatal, roppant tehetséges lány van, ha értitek, mire gondolok. Eszembe sem jutna azt feltételezni róla, hogy bármi olyat tenne, amivel csalódást okoz, de azért mégis, tudják már a nem kívánatos személyek, hogy hol a helyük.

Evelyn felszegett állal, dacosan nézett rám. Már akkor tudtam, hogy őt nem fogom egyszerűen meggyőzni, amikor ránéztem. Ő nem az a fajta lány volt.

– Mi a helyzet Olivérrel? – kérdezte.

Erre a kérdésre már régóta megvolt a válaszom. Pont ezen a helyen jöttem rá, nem is olyan régen.

– Biztos vagyok benne, hogy jól van. Szerintem még otthon marad egy darabig, csak később szokott elindulni. Nagy valószínűséggel meg tudnám mondani azt is, hogy hová megy és kikkel, de ez már nem az én dolgom.

– Ne altass ezzel a szöveggel, Blanka – mosolygott rám Evelyn, de ez nem a kedves, meleg mosolya volt, hanem a vészjósló. Még az sem enyhített a helyzet komolyságán, hogy a teljes keresztnevemen szólított, amit nem volt egyszerű kimondania, így mindig aranyosan, kissé idegenül hatott tőle. Általában csak B-nek becézett, az egyszerűbb volt. – Hónapok óta nézem a világfájdalmas arcodat, és nem győz meg, hogy most még őrülten csillog mellé a szemed is. Egyébként meg igazad van a ma esti bulival kapcsolatban. Elmegyek, és csak azért is megmutatom, hogy én vagyok a... – kereste a kifejezést, mire hirtelen Bea rávágta mögüle, hogy:

– A fasza gyerek.

Röhögtünk. Borzasztóan hangosan és jóízűen. Jó volt, hogy elengedhettük magunkat, nem gondolva a bánatra, meg semmi rosszra. Nem sokkal később Eve lelépett, mert észbekapott, hogy még el kell készülnie az esti bulira, és az nem éppen egy félóra, és mi is úgy döntöttünk Beával, hogy tevékenyen töltjük el a nap hátralévő részét. Miközben ruhákat válogattunk a még el sem döntött programhoz, a közeledő hazautazásom került szóba. Bea irigykedett, szeretett volna ő is velem utazni, de sajnos neki maradnia kellett.

– Olyan régen nem ettem már Túró Rudit! – sóhajtott fel. – Komolyan, rettenetesen hiányzik.

Megígértem, hogy feltétlenül hozok neki néhányat, bár azon még nem gondolkodtam el, ezt hogyan is kivitelezem majd. Mindegy. Maximum improvizálok.

Madrid egyik divatos szórakozóhelyét választottuk a kikapcsolódásra, az Evát, amiről egyik nap az étteremben hallottunk. Őszintén megmondom, nem volt túl sok kedvem elmenni, de próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak: ez is jobb, mint otthon ülni egyedül! A bárpult felé menet aztán nagyon gyorsan sikerült meggondolnom magam, mivelhogy egy igen illuminált állapotban lévő fiúcsapatba botlottunk. Ez még önmagában nem jelentett volna bajt, hogyha nem kötnek belénk. De megtették.

Beához fordulva, az egyik fekete hajú srác ezt kérdezte angolul, persze ordítva, hogy hallja mindenki: mennyi a tarifád? Egy másik addig hozzám fordult, és roppant kedvesen az iránt érdeklődött, hogy „hogyan szeretném csinálni?”

Megijedtünk. Védtelenek voltunk, ők meg részegek, körbeálltak, horror volt az egész. Aztán néhány helyi srác, felkapva a fejét az ordítozásra, a segítségünkre sietett. Többen voltak, józanabbak voltak, és egyre többen gyűltek körénk, úgyhogy megnyílt előttünk az út feléjük, és Beával egymás kezét szorítva, hevesen dobogó szívvel lépkedtünk melléjük. Elég volt csak a fiúkra nézni, látszott, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a verekedés, szóval gyorsan arrébbslisszoltunk.

Percekkel később, amikor sikerült megnyugodnunk, óriási köszöneteket hebegtünk el a megmentőinknek, de én úgy éreztem, még spanyolul is elfelejtettem, és összevissza locsogtam értelmetlenségeket.

– Néhány ilyen szerencsétlen nehogy elrontsa az estéteket – mondta komolyan az egyikük, egy félelmetesen széles vállú, de nagyon kedves mosolyú srác. – Majd mi vigyázunk rátok.

Én még az ajánlat ellenére is elbúcsúztam volna tőlük, de Bea maradni akart, így én is rábólintottam. Kicsiként belém verték, hogy mit nem szabad tenni idegenekkel, és én mindennek az ellenkezőjét csináltam, de mégiscsak egy nyilvános helyen voltunk, tele emberrel! Majd odafigyelek a későbbiekben, és ha gáz lesz, lelépünk. Odamentünk velük az asztalukhoz, leültettek középre, aztán sorban mindenki elharsogta a nevét, de én csak annyit jegyeztem meg belőle, hogy Tobías meg Javier. Őket is csak azért, mert az előbbi volt a hihetetlenül széles vállú fiú, aki azonnal megtalálta a közös hangot Beával (már értem, miért ragaszkodott a maradáshoz), az utóbbi pedig... Nos, ő az én figyelmemet vonta magára. Rosszfiús volt, szemtelen mosollyal. Nagydumás. Az ilyenek szokták összetörni a szívemet, rossz ómen. Elszakítottam tőle a tekintetemet, és bekapcsolódtam Beáék beszélgetésébe, éppen arról folyt a szó, hogy mióta éltünk itt, és hogy tetszett. Bár bizalmatlan voltam velük szemben, hiszen mégis egy vadidegen társaság voltak egy diszkóban, hamar meggyőztek arról, hogy aggodalomra semmi ok, „ők nem olyanok”, ahogy azt később szállóigeként hangoztatták is.

Az együtt töltött este egésze alatt egyikőjük sem volt tiszteletlen, nem tett olyat, ami miatt felháborodhattunk volna, és miután csatlakozott hozzánk két barátnő, akikkel feltűnően jól elbeszélgettünk, az én lelkem is megnyugodott. (Nem Tobías és Javier barátnői voltak.)

Egy-két kedvenc számomra táncoltam Beával, ő amúgy folyamatosan ropta, teljesen kikapcsolt, vigyorgott, régen láttam már ilyennek, mert Alex rendesen a padlóra küldte. Meg tudtam volna fojtani azt a szörnyeteget, aki szívtipró macsónak érezte magát, és közben nem volt több egy felfuvalkodott majomnál.

Evelyn írt egy üzenetet, hogy fantasztikusan érzik magukat, és örül, hogy végül meggyőztem, menjen el, mert vétek lett volna kihagyni a bulit. Vigyorogva visszaírtam neki, hogy örülök, és jó szórakozást, aztán, amikor a zsebembe csúsztattam a telefonom, Javier megszólított. Egy ideje már csendesen figyelt, éreztem, de igyekeztem elkerülni még azt is, hogy rá kelljen pillantanom.

– Ennyire unalmas? – biccentett az smsezésre utalva.

– Nem, csak a barátnőm írt – válaszoltam halvány mosollyal.

– Áh, ez olyan csajos dolog. Ha az egyik ír egy extrafontos üzit, a másik azonnal válaszol.

– Most gúnyolódsz? – néztem fel a szemébe. Nem kellett volna, vuh, de még mennyire, hogy nem, de megtettem. Ez van. Ettől még nem kellett a kardomba dőlnöm! Ura voltam a helyzetnek, az történt, amit én akartam, és ennél több semmi nem fog.

– Áááá, dehogyis – vágott ártatlan, „én-aztán-nem-csináltam-semmit” arcot.

Bólintottam, mert erre nem tudtam mit mondani, aztán a tömeget pásztázva néztem újra és újra körbe, hátha kiszúrom valahol Beát.

– Kíváncsi lennék – szólalt meg újra Javier –, hogy miért vagy ilyen passzív.

Hoppá. Erre egyáltalán nem számítottam. Nyilván észrevette rajtam, hogy nem az a lány vagyok, aki ugrott a jelekre, de hogy rögtön érdekelte az oka! Mondtam volna azt, hogy azért, mert korábban egy hozzá nagyon hasonló fiú megmérgezte a szerelemmel szeretni való tudásomat?

Vettem egy nagy levegőt, aztán szólásra nyitottam a számat, hogy mondjak valami vicces baromságot, de hirtelen semmi sem jutott eszembe, így gyorsan be is csuktam.

– Ismerem az érzést – mondta hosszan rám nézve.

Ennél a mondatnál megszűnt a „nagyon rosszfiús, nagyon Olivérre hasonlító fiú” varázsa, és elkezdődött helyette a „minden embernek megvan a saját lájfsztorija, és olykor ezek hasonlítanak egymásra” nevű.

Az első hazautazásom előtti napok voltak a legjobbak, és a legrosszabbak egyszerre. Jó volt, mert rettenetesen hiányoztak már az otthoniak, ha anyával beszéltem telefonon, képtelen voltam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Kriszti teljesen ki volt már bukva, hogy ezer éve nem látott, Attila pedig azzal leplezte az izgatottságát, amit a közelgő időpont váltott ki belőle, hogy állandóan azt kérdezgette, megvettem-e már az ajándékait. Az utolsó napokra halasztottam ezt a teendőmet, de legalább egy délutánt töltöttem el vele, mire mindenkinek megtaláltam a megfelelő meglepetést.

A másik irányból nézve a dolgokat pedig kegyetlen rossz volt. Ugyanis a honvágyam ellenére nem vágytam haza, a szeretteimen kívül nem húzott Győrbe semmi. Már nem ott volt az életem, nem oda kötődtem, nem ott éltem a mindennapjaimat. Néha ölni tudtam volna egy túrógombócért vagy mákos gubáért, de annyira nem hiányoztak, hogy azért vágyjak haza. Valójában féltem, hogy mi minden fog felszakadni, ha visszatérek az emlékekhez, a közös helyekre, vissza abba az életbe. Túl voltam a fájdalmon, elmúlt a szenvedés, de ettől függetlenül sejtettem, hogy történhet otthon olyan dolog, ami újra földhöz vág majd. Nem akartam mindent elölről kezdeni. Felépítettem az új világomat, és élveztem a munkát, de ez nem azt jelenti, hogy gyerekjáték lett volna. Nem. Egyáltalán nem volt az. Sokszor sírtam bele a párnámba a kis szobám néma csendjében, sokszor éreztem azt, hogy majd’ elsorvadok egy ölelésért. Máskor kiáltani tudtam volna, de csendben maradtam. Valahogy kibírtam, idővel könnyebb lett. Majréztam, hogy fél év őrülten kemény munkája tönkremehet néhány perc alatt.

Mégis felszálltam a Budapestre tartó repülőre, és a szívemet jóleső bizsergés környékezte. A gyomromban felébredt hosszú, nyári álmából az idegességszörny, de jó ismerősként köszöntöttem. Mire megkezdte a gép a leszállást a kis ország fölött, ahol születtem, ahol felnőttem, már egy merő görcs volt az egész testem, folyamatosan a kezemet tördeltem. Ki-kibámultam az ablakon, totál idiótának érezve magamat a gondolattól, hogy bárkit megláthatok az üveg túloldalán. Fizikailag lehetetlen lett volna, de én mégis kapaszkodtam belé, abban a különös, izgulós „na-mi-fog-történni-a-következő-pillanatban” állapotban.

Új ember lettem, egy új helyen váltam azzá, de ez természetesen nem jelentette azt, hogy a régi helyeken a régi énemnek maradnom. Soha többé nem leszek az a gyenge lány, aki voltam, már bátran néztem előre és nem pillantottam hátra.