Búcsúzóul örökké (3. rész) - 11. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a látogatásokat és a véleményeket először is! Válaszoltam rájuk. :)

Közben pedig, utolsó előtti fejezet... Hát, mit is mondhatnék? Egy kis bevezetés, vagy amolyan "akció előtti csend"? Talán. Mindazonáltal szívből remélem, hogy tetszeni fog nektek, és talán felmerül bennetek a kérdés: na, de mi lesz itt még a végén?

Sokatokat érdekelt a következő történet - előzetesen annyit árulhatok el róla, hogy most egy Teen Wolf fanfiction költözik az oldalra, de rögtön ezután egy újabb saját, gimis történetet olvashattok majd! :) Örülnék, ha velem tartanátok.

Jó olvasást, szép vasárnapot:

Nilla

Hatalmas pólóban, rövidnadrágban, ezerfelé göndörödő, kócos hajjal és felemás zokniban nyitottam ajtót ébredés után. Este későn értem Győrbe, és utána hajnalig tartó traccspartin vettem részt anyával és Lacival, akik reggel ugyanúgy dolgozni mentek. Szegénykék. Fel kell őket hívnom.

A nem teljes Csapat állt az ajtóban, ugyanis Ádám régóta Londonban élt: Hunor, Robi, Kristóf és középen az én eszeveszettül vigyorgó bátyám, Attila.

– Hola[1], hugi! – kiáltotta átszellemülten, majd felkapott, és miközben összevissza szorított, jól megforgatott. – Épségben hazaértél. Nem kell kinyírnom senkit.

Miután mindenki megszorongatott és puszival üdvözölt (igen, még Robonisz is), beültünk a nappaliba, és Attila kiadta parancsba, hogy most azonnal meséljek el mindent, a fél év összes történését, aztán főzzek spanyol ebédet. Nagyon kedves. Miután odaadtam a szuveníreket a srácoknak, alig jutottam szóhoz, mert azzal voltak elfoglalva, hogy a tőlem kapott focis relikviáikat versenyeztették.

Első ránézésre minden teljesen átlagosnak tűnt, azaz összeült egy baráti társaság, akik régen nem látták egymást, sztorizgatnak, röhögnek, jól érzik magukat. Csakhogy a felszín alatt ennél sokkal több rejtőzött, azaz egy egyáltalán nem átlagos kapcsolat egy fiú és egy lány között, akik megtanultak kitűnően színészkedni az évek alatt. Így nem láthattam Robin semmi különöset, és ő sem rajtam. (Az öltözékemen és a hajamon kívül.)

Hunor és Kristóf nem maradtak ebédre, állítólag valami családi programjuk volt, de nem nagyon akartam elhinni. Pedig már rég felnőttem, képes voltam eltartani magamat, és ők továbbra sem vették komolyan, hogy tudtam főzni. Féltek, mert Attila bemagyarázott nekik valamit. A spanyol ebédből amúgy nem lett semmi, rakott krumplit választottam végül, és amikor a konyhában készülődtem, Robi besunnyogott mellém. Aha. Szerette ezt a módszert.

– Aranyos a zoknid – mondta lazán, aztán felkapott egy kést a pultról, és segített nekem krumplit hámozni.

– Ez kint az új trend. Csak itthon még nem nagyon ismerik.

Elgondolkodva bólintott, aztán újra a kezében tartott krumpli felé fordult. Én is így tettem, hisz ha nem beszélgetünk többet, hát nem. Elmúltak már azok az idők, amikor görcsösen kerestem valami témát, hogy megtörjön a csend, hogy hallhassam a hangját... Most más helyzet állt elő. Ha nincs mit mondania nekem, akkor hát nincs.

– Soy feliz, que has vuelto.[2]

Elképedve fordultam felé, de ő továbbra is a kezét nézte, eszébe sem jutott rám pillantani. Gondoltam, hogy zavarba hozom, és spanyolul válaszolok neki (mert a kiejtésén hallatszott, hogy a webfordítóból tanulta meg ezt az egy mondatot), de annyira meglepett, hogy még gonoszkodni is elfelejtettem.

– Gracías.[3] Örülök, hogy itthon lehetek.

Többet nem szóltunk a másikhoz, annak ellenére, hogy még vagy tíz percet toporogtunk egymás mellett, és együtt töltöttük a fél délutánt. Ez teljesen hétköznapi dolog nála, az ilyeneken már fent sem akadtam, sikerült az évek alatt kiismernem. Ő ilyen fura volt, és kész.

Mire hazaértek anyáék, már csak ketten maradtunk Attilával, és olyan jó volt rájuk nézni, egyszerűen sugárzott róluk az öröm, hogy mindketten itthon voltunk. Laci meg is jegyezte, hogy most minden olyan, mint régen, amikor még gimibe jártunk. Nos, igen. Hasonló. Csak időközben felnőttünk.

Két hétre látogattam haza, de már az elején tudtam, hogy túl gyorsan fog eltelni. Igazságtalanság. Fél évig erre a két hétre vártam, gusztustalan dolog, hogy túl hamar elfogyjon!

Krisztivel egy egész napot együtt lógtunk, és szemtelenül örültünk annak, hogy újra találkozhattunk. Barátnőm sosem volt az az ölelkezős fajta, de mikor megpillantott, percekre a nyakamba borult. Én is nagyon örültem neki.

Az első napok őrültek voltak, mert délelőtt aludtam, este összefutottam a többiekkel, mivel a meló miatt csak ekkor értek rá, aztán vagy késő éjjelig, vagy kora hajnalig beszélgettünk, buliztunk, egyszer még sikerült berúgnom is. Hú. Kellemetlen emlékek.

Aztán eljött a lelki mumus ideje, a találkozás Olivérrel. Ő keresett meg, hogy szeretne látni, én pedig nem ellenkeztem. Nem váltunk el rosszban, még mindig egy nagyon fontos szerepet töltött be az életemben, annak ellenére, hogy már nem volt aktív résztvevője. Szerettem még. Hát persze hogy szerettem: ő volt az első, így mindig szeretni fogom. Továbbra is összerándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy hogyan vesztettem el a hitem a kapcsolatunkban, magamban, a szerelemben, de mindezek ellenére már nem taszított lelki mocsárba, már nem nyilallt belém fájdalom a neve hallatán. Minden, ami köztünk volt, elmúlt, a szerelem és a kínok is.

Egy kávézóban futottunk össze, ő javasolta a helyet, és amikor megérkeztem, ő már ott várt. Megtorpantam, ahogy megláttam, ugyanis teljességgel lehetetlen és felesleges volt tagadni a vonzerejét. Puszival köszöntöttük egymást, de hosszú percekig meg sem szólaltunk, csak néztük a másikat. Ittam a látványát, piszok jó érzés volt újra vele lenni, és még jobb volt azt érezni, hogy nem fáj, hogy nem rándít össze egy sírógörcs, hogy nem akarok belehalni egy pillantásába. Az idő... az idő csodákat tett.

Hosszan diskuráltunk, szóba került a kapcsolatunk, a szakításunk, az együtt töltött éveink, és végre képesek voltunk felnőttek módján látni a dolgokat, úgy beszélgetni erről az egészről, hogy meglássuk a miérteket, elfogadni. Ez volt a legfontosabb. Nem változtathattunk már rajta, hisz ami történt, megtörtént. Nekünk ez volt megírva. Vagy mi csináltuk saját magunknak. Teljesen mindegy. Nem mehettünk vissza, és nem írhattuk át a történetet: ez már örökre így marad meg bennünk. Azt mondta, hogy bármikor, bármelyik életében újrakezdené. Hát én is. A tekintete a csuklómra siklott, aztán, ahogy meglátta a tőle kapott búcsúajándékot, elmosolyodott.

– Veled vagyok – mondta.

Óh, igen, nagyon jól tudtam, hisz mindig velem volt. És velem lesz.

– Ebben, meg egy másik életben is – biccentettem mosolyogva.

Olyan szorosan öleltük meg egymást, ahogy ilyen múlt nélkül senkinek sem sikerült volna.

– Látlak még? – kérdezte Oli suttogva.

Nem kellett semmit sem mondanom, az arcomra volt írva a válasz. Látni fog. Találkozni fogunk. Amikor szüksége lesz rám, amikor szükségem lesz rá. Mikor még együtt voltunk, elvesztettük egymást. És miután elváltunk, újra rátaláltunk a másikra.

Aznap este, az ágyamon ülve, megint Olivérre gondoltam, de már nem keserűen. Elsírtam magam, az igaz (na, jó, ezt még mindig nehéz volt kontrollálni), de már nem bánatcseppjeim folytak. Elsirattam életem egy korszakát. Egy fájdalmas-gyönyörű korszakát. És Olivért. Meg talán egy kicsit a régi önmagamat.

Olyannak éreztem az életem abban a két hétben, amíg otthon voltam, mintha még gimis lennék, és csak szünet lenne. Pontosan olyan gondtalanul, szabadon és kicsit gyerekesen töltöttem a napjaimat, mint akkoriban. Először is, délután keltem fel. Rengeteget aludtam, de ebben az is közrejátszott, hogy általában reggel, vagy hajnalban feküdtem le. Szinte minden este csavarogtunk Krisztivel vagy Attiláékkal valamerre, de délutáni programokat szintén szerveztünk. Például egy hétfőn kivettek mindketten egy szabadnapot, és felmentünk Pestre, a vidámparkba. Újra gyereknek éreztük magunkat, a hullámvasúton egymás után három kört lenyomtunk, a szellemvasúton meg hülyegyerekek módjára sikítoztunk (igen, mindhárman), hiába ismertük már a fordulókat, a félelmetesnek szánt szobákat. Az Elvarázsolt kastély hordója akkor is, mint addig minden egyes alkalommal, kifogott rajtam. Én csak azt a technikát ismertem a kijutásra, hogy lehasaltam és végigkúsztam, még jó, hogy nem fehéret vettem fel. Attila és Kriszti a térdüket csapkodva röhögtek rajtam, miközben fényképeket sem felejtettek el készíteni. Még az sem érdekelt, hogy a Facebookon fog kikötni a beégésem, annyira jól éreztem magam. Viszont utána kizsaroltam a bátyámtól a csúnya viselkedésért (nem ér kiröhögni azt, aki a földön fekszik), egy hatalmas, lila vattacukrot. A tömény cukorbombától újra úgy éreztem, helyreállt a világ rendje.

Egy este még Robival is összefutottam. Nem sokkal előtte rám csörgött (életében nem csinált még azelőtt ilyesmit), hogy nem lenne-e kedvem találkozni vele. Természetesen volt, mert a múltkori közös napunk kalandja még élénken élt az emlékezetemben. Hatalmasat dobbant a szívem, és mintha hirtelen kiszorítottak volna minden levegőt a tüdőmből, amikor megláttam. Egyetlen pillanatra bukfencet vetett a világ, perdült, fordult, beleszédült. Én is, a látásába. A hajdani fájásába. Minden megváltozott köztünk, az égvilágon minden, mi is, csak az maradt biztos, hogy ő egykor fontos volt, nagyon fontos, és az is maradt. Már nem úgy, máshogy, de fontos. Beültünk egy kávézóba, és órákig beszélgettünk egymással szemben ücsörögve, a lelkem boldog volt közben. Hiányzott a szőke srác, akiről már annyiszor gondoltam rosszat, mégis képes volt mosolyt varázsolni az arcomra a letargia közepette. Nem tudtam, hogyan csinálta, de ügyes volt. Annyi jegeskávét megittam (és annyi fagyit ettem rá repetaként), hogy félő volt, másnap nem lesz hangom, de képtelen voltam ellenállni az édességnek. Fel is szedtem két kilót, egyetlen hét alatt! Kezdtem visszanyerni a „töltött galamb” alakomat, ezért elhatároztam, hogy miután visszamegyek, súlyos diétára fogom magam.

Robi éjfél körül hazavitt, két puszival elköszönt, és megint magamra hagyott. Ingattam a fejemet, miközben felbaktattam a szobámba. Ennek egész egyszerűen így kellett lennie.

---

[1] Szia (spanyol)

[2] Örülök, hogy megjöttél. (Spanyol)

[3] Köszönöm (spanyol)