Búcsúzóul örökké (3. rész) - 12. fejezet

Sziasztok!

Az utolsó fejezettel érkeztem. Kicsit szomorú is vagyok, noha nem most fejeztem be - nem most engedem el. Csak mégis... Tavaly nyár óta minden egyes héten részévé váltunk Blanka életének, én is, újra. Szeretem ezt a lányt, szeretem ezt a regényt... *sóhaj*

Köszönöm nektek, hogy itt voltatok. Hétről hétre olvastatok. Biztattatok. Kedves üzeneteket írtatok. Őszinték voltatok velem. Köszönök mindent! (Erről egyébként a napokban a blogomon posztoltam is, itt tudjátok elolvasni. Sőt, kérlek titeket, tegyétek meg!)

Nincsenek nagyon szavaim. Azt hiszem, egyszerűen hagynom kéne, hogy a történet beszéljen helyettem...

Mint azt bizonyára tudjátok: április elsejétől új történet indul majd itt, és egy hét múlva a blog is átalakul! Ne feledkezzetek meg rólam ;)

Köszönöm, hogy leírhattam ezeket a sorokat, és a blog gazdagabb lett több mint száz rendszeres olvasóval.

Utoljára is jó olvasást kíván a Búcsúzóul örökkéhez:

Nilla

Anya elsírta magát, sőt még Laci is könnyezett, amikor megálltam a nappaliban, magam után cincálva a szobámból a batár bőröndömet. Indulni készültem. Nem terveztem, hogy előttük fogok sírni, pláne nem velük, de bennem is megtört valami, ahogy azt néztem, hogyan ölelik egymást, hogy támogassák a másikat. Nehéz helyzet volt, hisz egy újabb fél évet szándékoztam tőlük távol eltölteni. Egy nagy családi összeborulás után végül kiléptünk Lacival és a csomagjaimmal az ajtón, hogy a főváros felé vehessük az irányt. Mert Európa másik felén tárt karokkal várt rám egy másik főváros...

Vettem magamnak egy magazint, és mielőtt felszálltunk volna, azt lapozgattam. A tippeket gyors fogyáshoz, hatékony diétákhoz rögtön elolvastam, vagy inkább azzal kezdtem, sőt fokozom: csak azért vettem meg. Kiszúrtam a kulcsszavakat a címlapon, és gondoltam, valami isteni ötletet adnak, de csalódnom kellett. Csak olyasmit olvastam, amit már amúgy is tudtam, úgyhogy egy kicsit kedveszegetten lapozgattam tovább. A számomra ismeretlen sztárokról/filmekről szóló részeket lendületesen átugrottam, aztán egyszer csak szembe találtam magam egy hirdetéssel. Meg sem kellett volna, hogy akadjon a szemem azon a reklámon, de amint rápillantottam a főcímre, elborult az agyam. Az állt hatalmas, aranyszínű betűkkel az oldalon (parfümhirdetés volt egyébként), hogy: megtaláltuk az örök szerelem titkát. Hah! Az örök szerelem titka! Meg a frigyláda is ott volt mellette, nem? Először dühös lettem, aztán még dühösebb, végül csalódott. Hogy lehetséges, hogy a mai világban a szerelem a legnagyobb reklám? A hirdetés szerint az örök, de én tudtam, hogy olyan valójában nem létezett. Csak múló fajtája volt. Hogy létezhetett, hogy valaki meglátta ezt, rohant megvenni, magára fújkálta, és azt gondolta tőle, hogy az első vele szembejövő férfi örök szerelemre lobban iránta? Pláne, hogy az kölcsönös lesz? Arra gondoltam, hogy felháborodásomban kitépem az oldalt, összegyűröm és lenyelem. Na, jó, vagy azt talán nem, de minimum apró darabokra szaggatom. A szerelem nem vicc! Nem egy reklámfogás! Amibe millió szív szakadt bele nap mint nap, minden egyes percben, az nem lehetett nevetség tárgya. Aki annyi fájdalmon, keserűségen és csalódáson volt túl, mint például én, nem etethették azzal, hogy megvan az örök szerelem eszenciája! Ez vétek az emberiség, az érző szívek ellen.

Felháborodásomban odafordultam a mellettem ülő fiatal sráchoz, megütögettem a vállát, mire letolta a fülhallgatóját a fejéről. Kedvesen nézett rám, de nem értette, hogy miért zavartam meg, mire felmutattam neki a reklámoldalt, és közben beszélni kezdtem.

– Szia. Először is, ne haragudj, hogy így, ismeretlenül megszólítalak, viszont lenne hozzád egy nagyon fontos kérdésem. – Rám nézett a zöldes barna szemével, amibe ha belesütött a nap, egyértelműen zöldnek tűnt, kicsit távolabbról pedig világosbarnának. Gyönyörűen tekeregtek benne a színek. Kedvesen pillantott rám, ferde mosollyal, és várta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. – Arra kérnélek, hogy nézd meg ezt a pofátlan, szemtelen és... Bocsánat, szóval ezt a reklámot.

Majdhogynem az orra alá dugtam az oldalt, ő pedig hosszú másodpercekig nézte, összevonta a szemöldökét, hümmögött egyet, és visszatolta a kezemet. Óvatosan ért a csuklómhoz, alig éreztem, de finom volt a bőre, és ahogy mozdult, megéreztem az illatát is. Megszólalt, és ezt mondta:

– Sorry, but I don’t know what you’re talking about.[1]

Óóóóó, jaj. Még szerencse, hogy mondjuk nem németül vagy franciául szólalt meg, az lett volna csak az igazán ciki.

– Oh my god, I’m so sorry! – néztem rá teljes zavarban. Régen égtem be ennyire utoljára. – I just asked you about this... Nevermind.[2]

Megpróbáltam bűnbánóan, kedvesen rámosolyogni, de elég nehezen ment, mikor legszívesebben kiszaladtam volna szégyenemben a világból. Utoljára ő is elmosolyodott, majd visszahúzta a fülhallgatóját a fülére, én pedig az ablak felé fordultam. Legközelebb majd tudni fogom, hogy nem tárgyalunk az anyanyelvünkön idegenekkel egy repülőn, mert nagy valószínűséggel nem fogja érteni. Legközelebb, aha. Addig meg üldögélek még egy kicsit teljes megszégyenülésben.

Az út felében erőteljesen kibámultam az ablakon, a felhőket szemléltem, mert imádtam őket megfigyelni. Földről is, levegőből is. Mindenki gondolt már arra, legalább egyszer, hogy milyen érzés lenne hemperegni bennük, ugrálni rajtuk, takarózni velük, de én azok közé tartoztam, akik állandóan erre gondoltak. Imádtam a felhőket. Felhő-mániás voltam.

Egyszer csak, amikor nem figyeltem, megszólalt egy hang, közvetlen a hátam mögül. Ráadásul ismerős is volt, ami csak azt jelenthette, hogy újdonsült, szép szemű ismerősöm beszélhetett hozzám, csakhogy amit mondott, az magyarul volt.

– Én hiszek benne. – Olyan gyorsan pördültem meg, hogy neki hátra kellett húzódnia. Most már határozottan bátran, széles mosollyal nézett, a szeme ebből a szögből barnának tűnt. – Ne haragudj rám, nem akartalak átejteni, de nem hagyhattam ki a helyzetet.

A kezembe temettem az arcomat, oda rejtettem a nevetésemet. Ez egy olyan sztori lesz, már előre éreztem, amit évekkel később is mesélni fogok, nevetve. Felemeltem a fejem, az idegen meg tovább mosolygott, aztán felém nyújtotta a kezét.

– Patrik vagyok.

– Én meg Spongyabob. – Kezet ráztunk, miközben megremegett a válla a nevetéstől. Nem akartam visszaadni neki az előbbi húzását, de amint eszembe jutott a bugyuta, kedves kis tengeri csillag, én sem hagyhattam ki a helyzetet.

– Megérdemeltem, ez jogos volt – bólintott egyet. – Nos, kedves Spongyabob, örülök, hogy megismerhetlek. Merre tartasz, ha nem vagyok túl személyes?

Stílusosan rávágtam volna, hogy a Rozsdás Rákollóba, de inkább felhagytam a humorizálással. Mielőtt válaszoltam volna, magamban megállapítottam, hogy nemcsak a szeme gyönyörű, de a haja is jó, szőkés barna, se nem hosszú, se nem rövid, kicsit kócos, de nem lóg a szemébe. A kockás ing, amit fekete pólóval viselt, jól állt neki, és Converse-t hordott. Ezt mondjuk már korábban észrevettem, de nem kukkoltam!

– Madridba utazom vissza, itthon voltam látogatóban. Fél éve élek kint, ez volt az első, hogy hazajöttem.

– Madridba? – csillant fel a szeme. – Akkor tuti biztos, hogy látjuk még egymást. Én is oda tartok.

Megtudtam, hogy ő már két éve élt kint, de csak két hónapja költözött Madridba, miután szétmentek a barátnőjével. Grafikusként dolgozott, huszonhat éves, és otthon egy kisebb garázsbandában énekelt, amit a barátaival alapított. Nem is rossz arány ahhoz képest, hogy ő még a valódi nevemet sem ismerte. Szemmel láthatólag ez a tény nem is zavarta, ugyanis inkább arról érdeklődött, hogy mit csinálok kint, meg hogyan boldogulok egyedül. Röviden, tömören elmeséltem, hogy szerencsére ott voltak a barátaim, így viszonylag könnyebb dolgom volt. Tényleg, nélkülük elképzelhetetlenül vészes lett volna az indulás, de a Bea az első pillanatoktól kezdve mindenben támogatott, minden segítséget megadott, Eve szintén. Jó, amikor ki akarta vágni a ruhatáramat, az nem volt valami segítőkész, de megértettem az okát.

Úgy nőttem fel, hogy belém nevelték a „hogyan kell helyesen viselkedni?” szabályokat, de az új énem előszeretettel rúgta fel a benne leírtakat. Például az is szerepelt ezen a listán, hogy nem barátkozunk idegenekkel egy repülőn/buszon/vonaton, és aztán nem mesélünk magunkról, végül pedig nem cserélünk e-mail címet, hogy a későbbiekben is kapcsolatban tudjunk maradni. Neeem, hát persze hogy nem. Ha nem szegjük meg néha abban a nagykönyvben leírt szabályokat, akkor hetvenhat évesen tizennégy macskával fogunk együtt élni, és ők lesznek az egyetlen szeretetforrásaink. Mert útközben minden jóról, tapasztalatról le lehet így maradni. Sok sztori kezdődött úgy, hogy „amikor a rossz ember leült a jó mellé”. Ezek a példák elrettentők, és sok esetben megestek, az igaz, de létezett olyan történet is, ami úgy szólt, hogy „amikor a jó ember leült a jó mellé.”

Spanyolországban megtanultam nyitottan hozzáállni a dolgokhoz, befogadni, a jót keresni és a jót meglátni, a lehetőséggel élni. Nem terveztem. Semmit sem terveztem el előre, minden csak megtörtént. Nem agyaltam, nem bonyolítottam túl. Ettől függetlenül, közel sem alakult úgy minden, ahogy szerettem volna. Sokszor kellett nehéz döntéseket meghoznom, amelyek egyáltalán nem fakasztottak mosolyra, sokszor kellett búcsút intenem számomra fontos embereknek, sokszor nem azt történt, amit szerettem volna. Valaki sokszor hiányzott, más meg egyáltalán nem. Sokszor kellett összeraknom magam, aztán megint szétestem. Sokszor ez, sokszor az... Ebből áll az élet: csupa sokszor. De nem volt unalmas, sosem volt az, valami mindig történt, ami felkavarta az állóvizet. Aznap a repülőn például az, hogy megszólítottam Patrikot, ő pedig válaszolt. Csak egy újabb állomás volt, egy megálló, ahol eldönthette az ember, hogy leszáll-e vagy továbbmegy. Kockáztat, vagy kockázat nélkül él.

Én kockáztattam, ő is kockáztatott. Végignevettük- és beszéltük az utat, anélkül ismertük meg egymást, hogy igazából, valóban megismertük volna. Paradox, mert nem tudtam róla szinte semmit, de rövid idő alatt kiismertem a stílusát, a kedves, viccelődős stílusát, és mintha a lelkébe láttam volna. Megnyugtatott a közelsége, áradt belőle a jóság, és hiába egy órája ismertem csak, valami kötött hozzá. Én, az örök nem-romantikus lélek, azt gondoltam magamban, hogy mintha két fél találkozott volna.

Miután leszálltunk a gépről, előkerítettük a csomagjainkat, és kissé ügyefogyottan, tanácstalanul álltunk a reptér fotocellás főbejárata előtt, egymással szemben. Illett volna valamit mondanunk, de mintha elfogytak volna a szavak. Csak néztük a másikat, egészen addig, amíg meg nem érkezett a taxim. Segített bepakolni, aztán elköszöntünk, és mielőtt teljesen eltűntem volna az autóban, még utánam kiáltott.

– Legalább a nevedet áruld el!

Visszafordultam, és mielőtt megadtam volna a választ a kérdésére, gondolatban lefényképeztem, ahogy ott állt a fekete bőröndje mellett, hanyagul lóbálva a karját, kockás ingben és tornacipőben, a nyakában lógó, méretes fülhallgatóval.

– Blanka – mosolyogtam rá, Patrik pedig viszonozta a gesztust. Biccentett és intett egy utolsót, én pedig beszálltam a taxiba.

Miután elhajtottunk, nem fordultam hátra. Csak előre néztem, ugyanis ha még fel fog bukkanni az életemben, az a szemem előtt fog történni, nem a hátam mögött. Belenyúltam a farzsebembe, ahová begyűrtem a cetlit az elérhetőségével, amit egyébként a „kedvenc” parfümreklámomra írt fel. Csak kitéptem végül, aztán félbe, ráírtuk a saját e-mailünk, és cseréltünk.

Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy a cetli ott lapult a hátsó zsebemben, biztonságban.

III.

Az utolsó sorok elolvasása után ránézek a nagymamámra. Nézem őt, a legfontosabb embert az életemben, aki akkor vett magához, amikor a szüleim eldobtak. Ő nevelt fel, ő gondoskodott rólam, ő tanított meg az életre, és ezer év is kevés lenne, hogy ezt megháláljam neki. Lepillantok a kezemben szorongatott kincsre, összeszedem minden erőmet, és megkérdezem:

– Ott ér véget a napló, hogy megismerted a nagyapát?

Amikor hatéves voltam, a papám autóbalesetben meghalt, nem nagyon emlékszem rá. Kósza emlékeim maradtak csak róla, az arca fotókról él a fejemben. Biztos, hogy olyan csodálatos ember volt, mint a mamám, ezt így is tudom.

– A napló ott ér véget, igen. De a történet nem.

Hirtelen nézek fel rá, a szavai teljesen meglepnek. Várom, hogy folytassa, de hosszú percekig meg sem szólal, nézi az ölében összekulcsolt kezét. Szeretnék mondani valamit, de képtelen vagyok, nem érzem megfelelőnek a szavaimat. Vesz egy mély lélegzetet, majd halkan hozzáfűz valami olyasmit, amitől kis híján leáll a szívverésem.

– Nyisd ki leghátul, egy beragasztott fülben ott van egy boríték.

Azonnal így teszek, olyan gyorsan lapozom hátra, mintha az életem múlna rajta. Óvatosan szétnyitom a plusz oldalt a hajtásnál, mire a kezembe pottyan egy sárga boríték. Leteszem a naplót, majd tanulmányozni kezdem keltezést rajta: öt éve adták fel. Amerikában. Ahogy elolvasom a feladó nevét, megjelenik a fejemben egy szőke hajú, tengerkék szemű fiú képe, és hirtelen elszorul a torkom.

– Hol van ő most? – kérdezem, amikor támad egy nagyon rossz előérzetem.

Óvatosan megvonja a vállát.

– Amerikában telepedett le, harminc évvel ezelőtt. Azóta – bök a fejével a boríték felé – nem tudok róla semmit. Még az is lehet, hogy... – hallgat el hirtelen.

Vet egy hosszú pillantást a kezemben tartott levélre. Én pedig nézem őt, a megtört asszonyt, aki kiállta az élet összes próbáját, teljes szívéből szeretett, még akkor is, amikor gyűlölnie kellett volna. Nézem, amint elmosolyodik. Így tesz, holott bőven lenne oka a sírásra. Mosolyog, és ezzel a gesztussal, szavak nélkül, tanít engem. Tanít az igazi életre, a csodára. Az ő története azt sugallja nekem, hogy a szeretetet sosem lehet megbánni. És sosem lehet megfosztani tőle a másikat.

Megzörren a kezemben a boríték, ahogy akaratomon kívül megszorítom. Ő is felkapja a fejét a hangra, feláll mellőlem, és magamra hagy. Bentről még hallom, hogy megkéri Miguelt, teregesse ki a ruhákat. A szennyeskosár-robot kissé vontatott hangon válaszol neki, biztosítja afelől, hogy azonnal megcsinálja, és már hallom is, ahogy a kerekei surrogva megindulnak a parkettán.

Visszanézek a borítékra, és egy másodpercre megint elfog a rossz érzés, ahogy kiveszem a levelet, de igyekszem lenyelni. Legyűröm, mert tudni akarom ennek a fájó történetnek végét, amit nem a nagyi, nem Robi, nem Olivér és nem a nagyapám írt, hanem az élet.

Kicsi Blanka!

Először is engedd meg, hogy így hívjalak. Berögzült már.

Most lehetnék újra ugyanaz a tizenéves, tudatlan kölyök, aki voltam? És te leszel megint az a gyönyörű lány, aki, amikor boldog volt, egészen feketén csillogott a szeme? Emlékszem a mosolyodra, elbűvölt, ahogy kivillantak a fogaid, de mindig csak a felsők.

Sok dolog történt velünk azóta, ugye? Felnőttünk, családunk lett, megkomolyodtunk. De nem azért akartam írni neked, hogy nosztalgiázzak. Más okom volt. Válaszokkal tartozom, és most igyekszem leróni, ha ez egyáltalán lehetséges.

Ott voltam a repülőtéren, amikor először elmentél, Blanka. Én is ott voltam, bár későn érkeztem, így nem tudtam elköszönni, bevallani vagy tenni egy kísérletet arra, hogy megállítsalak. Öt percet tölthettem azzal a lánnyal, akinek öt perce volt, hogy maradjon.

Amikor elkezdtem megöregedni, rájöttem, hogy az idő nagyon fontos. Hogy folyamatosan peregnek lefelé azok a bizonyos homokszemek, és egyszer el fog jönni az utolsó is. Nem pótolhatom, ami elmúlt, pedig megtenném. Nagyon szívesen megtenném, mert mostanra már rájöttem, hogy mit és hol rontottam el. Mindent. Mindenütt. Nem érdemelted meg azt, amit a büszkeségem kényszerített ki belőlem. Létezik erre bocsánat? Hogy időt vettem el tőled? Csak egy kissrác voltam, aki úgy gondolta, hogyha nem enged közel magához téged, megúszhatja a csalódást. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy ezzel okoztam magamnak a legnagyobb fájdalmat. És neked is.

Sajnálom. Egészen a mai napig, életem utolsó szakaszáig, minden egyes nap, ezt ismételgetem magamban. De nem hiszem, hogy segítene. Erre nincs megoldás, mert elmúlt. Talán ezért zavar ennyire? Mi lehetett volna belőlünk, Kicsi Blanka? Meghódítottuk volna a világot, vagy egymás agyára mentünk volna? Egy biztos: amikor együtt voltunk, nagyon jó volt.

Szeretet vagy. Különösen az én életemé – amit tőled kaptam, azt azóta sem tudta megadni senki. Lobogó, erőteljes, vitathatatlan szeretet vagy te, maga a nagybetűs. Ezt mindig nagyra értékeltem benned, hogy oda tudod adni valakinek a lelkedet, és nem kérsz érte cserébe semmit. Sose változz meg.

Fontos voltál. Fontos vagy.

Ölellek, várlak, gondollak és búcsúzlak. Örökké:

A fiú, aki egyetlenszer merte átölelni a válladat

V É G E

---

[1] Sajnálom, de nem tudom, hogy miről beszélsz. (angol)

[2] Ó, te jó ég, bocsánat! Csak megkérdeztelek erről a... Nem számít. (angol)