Búcsúzóul örökké (3. rész) - 9. fejezet

Sziasztok!

Hivatalosan is, meteorológiailag legalábbis tavasz van! Ez a nap, bár erről egyszer sem írtam a történetben, külön jelentéssel bír számomra. Ezúttal azonban, egyáltalán nem fáj. Jólesik valami régire, valami kékre visszagondolni...

Köszönöm a véleményeket, válaszoltam rájuk. Ahogy ott is említettem már, ne feledjétek a blogot, mert hamarosan egy teljesen új történettel szolgálok majd. :)

Jó olvasást, szép hétvégét,

Nilla

Az első dolog, amire rájöttem, miután a gépem landolt a Barajason, hogy a spanyol ritmus teljesen más, mint a magyar. Össze sem lehetett, és nem is volt érdemes hasonlítani a kettőt.

Bea kijött elém, megöleltük egymást, aztán eltaxiztunk az albérletbe, ahol két másik lány lakott rajtunk kívül, akik szintén az étteremben dolgoztak. Hatalmas, régi építésű kőház volt, tornáccal, amibe rögtön beleszerettem. Csak úgy, mint Madridba, ami pezsgett, égetett, minden négyzetmilliméterében ott lobogott az élet, a szenvedély, a zene. Mélyen beszívtam a forró, párás levegőt, amitől a csontjaimig hatolt a felismerés, hogy megérkeztem, méghozzá álmaim városába, álmaim országába.

Már a repülőn eldöntöttem, hogy kidobom a régi életem fájdalmas kacatjait. Nem fogok egy két lábon járó fájdalomfantommá alakulni, nem szívom el a környezetem energiáját, inkább táplálom őket, és megpróbálok úgy élni, ahogy addig nem sikerült. Érezni akartam, megremegni, felsóhajtani, mosolyogni. Tökéletesebb helyet keresve sem találtam volna az új életprojektem megvalósításához, és minden erőmmel azon voltam, hogy meggyógyuljak, hogy felálljak a padlóról. Mindenem megvolt hozzá, ami kellett: az elhatározásom és az akaratom. A többi jött magától.

Élveztem az új életet. Imádtam az új életet. Bár hiányzott az otthonom és a családom, a régi énem egyáltalán nem. Sokszor elfogott a honvágy, és még többször akartam felszállni egy Budapestre tartó repülőre pillanatnyi elkeseredésemben. Amikor pedig sikerült lebeszélnem magam róla, valami őrültséget kellett tennem, amit otthon sosem csináltam volna meg, mert így éreztem leginkább a súlyát a Madridban eltöltött időnek. Újdonsült barátaim (és egyben munkatársaim a jól menő, drága étteremben), így nyilatkoztak rólam egy-egy ilyen pillanatom után: dilis nőszemély, felszabadult lélek, energiabomba, abszolút idióta, és még sorolhatnám. Mit tettem azért, hogy kiérdemeljem ezeket a megtisztelő jelzőket? Például mezítláb táncoltam az esőben egy főtéren. „Ingyen ölelés” táblával ácsorogtam hosszú délutánokon keresztül. Hozzácsapódtam egy utcai zenekarhoz, és magyar dalokat fordítva spanyolra énekeltem velük. Óriási banánnak öltözve mentem bevásárolni. (Az a plüssjelmez egyébként szörnyű volt!) Nadrágkosztümhöz napocskás gumicsizmát vettem fel, és végül, íme a legelképesztőbb, leghajmeresztőbb cselekedetem: mertem mindenkit szeretni. Többé nem zárkóztam el az emberek elől, nem vegetáltam, nem töltöttem órákat azzal, hogy befordulva ücsörögtem az ágyamon, a múlton merengve. Nem. Itt ezt elképzelhetetlennek tartottam. Kedves voltam mindenkihez, különösen azokhoz, akik hozzám nem, állandóan mosolyogtam, mosolyogtam és mosolyogtam. Hamar átvettem a spanyolok szabad szájú, őszinte stílusát, így mertem merészségeket, pimaszságokat, vagy ha a helyzet úgy hozta, perverzségeket kiejteni a számon. A durva káromkodásokat továbbra is kerültem, de használtam vad jelzőket, szavakat, amelyek az otthoni környezetbe nem illettek volna bele, Madridban viszont találó volt. Kifejezetten megszerettem egy-két trágár kifejezést, és amikor a csajokkal egy-egy késői borozgatás után túl jól éreztem magam, előfordult, hogy azt kiabáltam vagy énekeltem, különböző zenei alapokra képzelve. Nem fogtam vissza magam. Éltem, ahogy jólesett.

Hamar összebarátkoztunk Beával, aztán rövid időn belül összeköltöztünk csak mi ketten, magyar csajok. Hetekig kerestünk egy pici, de hangulatos albérletet, amelyet meg tudunk fizetni, de megérte annyi időt eltölteni vele, mert a narancssárga falú, szűk utcában álló kis lakás azonnal belopta magát a szívünkbe. A költözésünkben az is közrejátszott, hogy az egyik angol lány, aki velünk lakott, felmondta az albérletét, mert visszaköltözött Manchesterbe, így mindannyian otthagytuk a barátságos, borostyánnal körbefuttatott kőházat. Igaz, hogy Beával a munkaidőn kívül nem sokat láttuk egymást, de mégis jól összeszoktunk. Az újonnan szerzett életkedvem rá is átragadt, nem húztuk le egymást, sőt. Azt mondta, szeret mellettem lenni, mert pozitív energiák áramlanak belőlem, és ezt rettenetesen élvezi. Akkor sem, azóta sem jöttem rá, hogy honnan merítettem az erőmet. Talán átalakítottam valami mást.

Egy forró, augusztusi délutánon, amikor kivételesen szabadnapos voltam, találkozót beszéltem meg Evelynnel, akit az étteremben ismertem meg. Kábé egy hónappal az idekerülésem után hozzánk jöttek vacsorázni Curtisszel, a vőlegényével, és az én asztalomhoz ültek le. Mivel akkor még elég kezdőnek számítottam, hisz sosem voltam felszolgáló, félve vettem fel minden rendelést. Ez velük sem volt másként, de azért próbáltam magabiztosnak tűnni, szélesen mosolyogva megkérdeztem, mit szeretnének. Curtis, a srác, rögtön visszakérdezett egy rejtélyes félmosollyal, hogy honnan jöttem, mert szerinte borzalmasan a spanyol kiejtésem. Ez akkor eléggé letaglózott, teljesen zavarba jöttem, mire a lány felnevetett, de nem gúnyosan, hanem barátságosan, mint aki tökéletesen tisztában volt a partnere stílusával.  Elnézést kért a barátja faragatlansága miatt, de olyan közvetlen volt a mosolya, az egész lénye, hogy kerek fél perc elteltével már én is vigyorogtam, mint a vadalma. Elmondtam, hogy magyar lány vagyok, nemrég kezdtem itt, és a főnököm ki fog nyírni, ha azt látja, hogy lógok a melóból. Curtis erre megint rávágta, hogy annyi pénzt fog neki fizetni, amiért igazán belefér ennyi, Evelyn pedig a szemét forgatta megjátszott unottsággal. Képes lettem volna tovább figyelni az érdekes párost, de hívott a kötelesség, úgyhogy elbúcsúztam tőlük. Amikor lejárt a műszakom, valamivel tizenegy után, még egyszer összefutottunk az étterem előtt: ők is távozni készültek. Figyeltem őket, ahogy egy fekete, régi típusú Mustang mellett szobroztak, és arra gondoltam, hogy rátaláltam a madridi Barbie-ra és Kenre. Csakhogy ez a lány nem szőke, hanem vörösesbarna, hosszú, hullámos hajú, mogyoróbarna szemű természetes szépség, elegáns, visszafogott, de csinos ruhákban. Egy olyan krémszínű koktélruhát viselt, amiért odaadtam volna a fél ruhatáramat! Ken-Curtis pedig... Ahogy otthon szokták mondani: megért egy-két ajtócsapkodást. Barnább volt a bőre néhány árnyalattal, mint a lánynak, így olyan érzést keltett, mintha most érkezett volna a Copacabánáról, ehhez párosult elképesztően világoskék szeme, ami vakított az arcában. Állandóan magabiztos, de titokzatos mosoly játszott az ajkán, a haja pedig világosbarna, napszítta, mesterfodrászi pontossággal beállított. Sötétkék farmert, magas szárú tornacipőt és egyszerű, fehér pólót viselt. Csak azért figyeltem meg őket annyira részletesen, mert odabent megnyertek a közvetlenségékükkel. (Természetesen az egyáltalán nem játszott közre, hogy olyan jól festettek egymás mellett, hogy alig bírtam levenni róluk a szememet.)

Evelyn hevesen integetni kezdett, amikor meglátott befordulni a kávézó teraszára. Egyből lerakta az addig lapozgatott magazinját, és tetőtől talpig végigmért. Jaj. Szörnyen zavarba jöttem, mert mérföldes különbségek voltak köztünk.

– Azon gondolkozom – mondta köszönés nélkül –, hogy honnan szerezted be ezt a ruhát? – Gyorsan végignéztem a kantáros rövidnadrágomon, a sarumon, a kis virágos oldaltáskámon meg az egyszerű kék, feliratos pólómon, de semmi kivetnivalót nem találtam benne.

– Miért?

– Nem csodálom, hogy ezzel az alsós kislány stílussal nem találsz egy normális fiút sem magadnak – jelentette ki kíméletlenül őszintén. – Már csak a két copfod hiányzik.

Elnevettem magam. Ő volt a megtestesült elegancia, egyáltalán nem csodálkoztam már egy-egy ilyen megszólalásán. Egyszer, amikor átjött hozzám, ki akarta vágni a ruháim nagy részét az ablakon, és ez nem vicc, merthogy szerinte a múlt évszázadban hordtak olyanokat. A férfiak. Megtanultam elengedni a hasonló megjegyzéseit a fülem mellett, egyáltalán nem sértődtem meg, ellenkezőleg, kitűnően szórakoztam rajtuk.

– Azért nincs fiúm – feleltem sokadszorra –, mert nem szeretnék, nem pedig azért, mert nem találok.

Csak mióta Madridban éltem, több ajánlatot utasítottam vissza, mint amennyit egész addig összesen kaptam. Ez nem a fiúk hibája volt, hanem az enyém. Itt megtanultam szeretni az embereket, de nem akartam újra szerelembe esni. Úgy éreztem, nem tudnék még egyszer úgy kötődni egy férfihoz, ahogy Olivérhez tettem. Illetve, nem is akartam annyira közel engedni magamhoz senkit. Ez az időszak az életemben nem a szerelemé volt, hanem az öngyógyulásé.

– Persze, tudom – bólintott kurtán barátnőm, aztán leintette a pincért, és rendelt két koktélt. – Megnézném magamnak azt a srácot.

Óh, igen, megint Olivérnél tartottunk. Mióta összebarátkoztunk, nem hagyott békén vele, azt akarta, hogy meséljek neki róla, hogy hívjam fel telefonon, és ő majd beszél vele (!), meg még egy sor képtelenség. Egyrészt kíváncsi természet volt, másrészt nekem akart segíteni. Nagyra értékeltem a gesztust, és imádtam érte, komolyan, de nem akartam Olivérről hallani.

– Curtis?

– Ne is mondd! – sóhajtott fel. – Az agyamra megy. Ma egész nap valami angol fiúbanda zenéjét dúdolta, akiket az anyja szerződtet. Mivel ő fogja átvenni a kiadót, nem akar kimaradni semmiből.

Evelynnel töltöttünk ébren jó néhány éjszakát Curtis miatt. A fiú sokat volt távol, sokat utazott, emiatt Eve pedig sokat idegeskedett. Curtis anyai ágról angol, rengeteg időt töltött a kontinensen az anyja lemezkiadójánál, amit néhány éven belül át fog venni. Viszont amikor hazajött (és igyekezett minden héten meglátogatni Evelynt), szét sem lehetett robbantani őket. Én is voltam szerelmes, de ilyen párt, mint ők, még az életben nem láttam. Egy éve jártak jegyben, három éve voltak együtt, de úgy imádták egymást, mintha minden nap az első lett volna.

Miután kihozták a színes, napernyős koktélcsodáinkat, belemerültünk a csajos témákba, volt szó többek között hajápolásról, Channing Tatum új filmjéről (mindketten odáig voltunk érte), és annyira fellelkesültünk, hogy meg is beszéltük, vasárnap filmmaratont tartunk, egész délután őt bámuljuk tíz liter vaníliafagyi társaságában.

Ücsörögtünk még egy órát a teraszon, és miután az első képkockától az utolsóig kiveséztük a Kedves Johnt, én áradoztam a könyvről, ő megígérte, hogy elolvassa, beültünk egy mekibe vacsorázni – szigorúan miattam, mert a szabadnapomon egyetlen pincért vagy pincérnőt sem akartam látni.

Hazaérésem után az ölembe húztam a számítógépemet, válaszolgattam a hat levélre, ami az otthoniaktól jött, illetve reagáltam az összes bejegyzésre az üzenőfalamon. Eve például másfél órája jelölt meg egy állapotában, ezt írta: „Ha összekerülök a barátnőmmel, akkor egyetlen hímnemű társasága sem hiányzik.” Ezt a finom célzást természetesen Curtisnek szánta, sokat csipkelődtek egymással, ez már hozzájuk tartozott. Egyértelmű, hogy Curtis sem hagyta szó nélkül a dolgot: „imádlak titeket, lányok!” írta vissza, amin jót mosolyogtam.

Rutinból felnéztem Olivér adatlapjára is, de semmi változás nem történt (mármint, nem jelezte, hogy új barátnője lenne), aminek azért örültem. Elszorult a torkom, amikor megnéztem a két új feltöltött fényképét. Az egyiken néhány haverjával pózolt egy asztalnál, egyet-kettőt ismertem közülük, a másikon pedig egyedül ült egy padon (nem ismertem fel a helyet), a térdén támaszkodott, a kapucniját lazán, félig lógva viselte, és óvatos, halovány mosollyal nézett bele a kamerába. A szeme nem csillogott úgy, mint régen, az egész lénye megváltozott. Gyorsan bezártam a fotót, mert már így is majdnem elsírtam magam, annyi idő után először, és azt nem hagyhattam.

Meglepett, amikor felvillant Robi neve a képernyőn, hisz egyáltalán nem számítottam rá, hogy keresni fog. Kíváncsian írtam vissza neki, hogy „szia”, és kivételesen nagyon örültem az időzítésének, mert a lehető legjobbkor jött. Bár ezer éve nem beszéltünk, még mindig képes volt elterelni a figyelmemet. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam, hogy milyen emeletes ökörséggel állt elő.

Robi Majoros: csak találtál egy helyi vagányt. Örülök. :D

Blanka Vaskúti: Curtisre gondolsz?

Robi Majoros: ja, igen, ő. J

Blanka Vaskúti: ő a barátnőm vőlegénye.

Robi Majoros: ... hoppá.

Blanka Vaskúti: Hoppá bizony.

Robi Majoros: Ez most elég gázul jött ki, de én tényleg megörültem neki, azért írtam.

Blanka Vaskúti: Persze, értem én. J

Elégedetten vigyorogva meredtem a monitorra, hisz felnőttem már annyira, hogy tudjam, ez a kis beszélgetés valójában mit jelentett. Furcsa, hogy ez idáig azt gondoltam a tizenéves énemről, hogy mennyire érett volt, milyen komolyan látta a dolgokat, tudott felnőttként viselkedni. Közben meg egy frászt! Lehet, hogy valamivel előrébb jártam az átlagnál, de meg sem közelítettem azt a szintet, amit magamról képzeltem. Hah, még a végén kiderül, hogy egoista voltam, csak nem tudtam róla! A lényeg annyi, hogy Robival kapcsolatban még iszonyúan gyerek voltam. Azt hittem, komoly, felnőtt dolog az, ha valaki egy mosolyt ragaszt az arcára, és eljátssza a világnak, mennyire rendben van vele minden. Én sokszor tettem ezt, sőt hallgattam, amikor beszélni szerettem volna, és fordítva. Ez szörnyen gyerekes dolog, a legrosszabb, amit tehettem. Hisz még a homokozóban is kimutattam, ha valami nem tetszett! Aztán gimis lettem, és megtanultam színlelni, miközben azt gondoltam magamról, hogy a világ titkára jöttem rá. Közömbösségre nem lehet közömbösséggel felelni, ha az ember szeret valakit. Megjátszott közömbösségre pedig pláne nem. Sokáig tartott, mire rájöttem, ahhoz kell felnőttnek lenni, hogy mindig, minden helyzetben vállalni merjem az érzéseimet, a gondolataimat. Elrejteni mindenki el tudja őket, de kimondani már kevesen merik. Törődésre vágytam egy olyan embertől, akiről azt gondoltam, csak magával törődik. Mekkora ciki! Végül felnőttem a problémához, és immár máshogy láttam. A tizenéves Robit, és a tizenéves Blankát is. Másnak láttam a hallgatásukat, a félelmeiket, és sokszor fogtam a fejüket a hibáiktól. Elgondoltam, mit csinálnék másképp, de mindig ugyanott lyukadtam ki, egy ténynél, amely fölött nem tudtam elsiklani. Ha visszamehetnék az időben, ugyanúgy szeretnék, ugyanannyira szeretnék, de nem titkolnám el. Még ha felém viszonzatlan is, ő megérdemli, hogy tudja, hogy tisztában legyen a lehetőségeivel. Szívesen szembenéznék az akkori önmagammal, és ott, a gimi folyosóján, ahol annyiszor elhaladtam, vártam, örültem és szomorkodtam, bátran ezeket a szavakat intézném hozzá, abban reménykedve, ettől kinyílik a szeme. „Gondold végig az egészet. Mit érzel ott legbelül? Mindketten tudjuk, mindketten átéltük. Ne, ne fuss el. Nézz szembe vele, aztán kiáltsd ki a világnak, vagy suttogd el neki. Merj szeretni! Sőt; szeretnek – hát szeress.”

Szép korszak volt. Sokszor eszembe jutott, és sokszor hiányzott. Milyen igaz is a mondás! Minden gimis lány életében van egy gimis srác...