Málnaízű Te – első fejezet

Sziasztok!

Sokan vártuk már ezt a pillanatot – én is nagyon –, úgyhogy nem is húznám sokáig az időt. Köszönök minden megjegyzést, kattintást, feliratkozást! Csodálatosak vagytok. Válaszoltam a hozzászólásaitokra! ;)

Az e heti képszerkesztésünk Gál Szandi munkája, akit az alábbi oldalon értek el. Köszönöm ezúton is neki!

Ne feledjétek, továbbra is várom a kérdéseiteket, és jövő hét végén hozom a következő részt. Jó olvasást kívánok,

Nilla

– egy héttel később –

Ha tudtam volna, hogy rémálommá változtatja az életemet, sosem csókolom meg. Ha gondoltam volna, hogy bántani fog, nem mosolygok rá. Ha sejtettem volna, hogy megöl, sosem jövök ebbe a városba.

Stiles kedves volt, ártatlan és vicces. Egészen addig, míg rám és másik tíz emberre nem támadt. Egészen addig, míg meg nem próbált kinyírni.

Vért adni mentem a kórházba, miután egy súlyos baleset történt, és minden potenciális véradót behívtak vészhelyzet esetére. Miután levették a szokott mennyiséget, kissé kótyagos fejjel indultam meg az automata felé. Szükségem volt egy óriási adag kávéra, és azt csak onnan szerezhettem ilyen késői órán.

A véradástól embernek érezhettem magam, ezért rendszeresen éltem is a lehetőséggel. Igaz, hogy rendelkeztem néhány extra, megmagyarázhatatlan képességgel, a vérem azért hétköznapi maradt.

Kettőt kortyoltam csupán, amikor kitört a káosz. Ordítozás támadt, a felsőbb szintekről ijedt és sérült emberek rohantak le, orvosok és nővérek tessékeltek minket biztonságos helyre. A tarkóm úgy bizsergett, mint még soha, szinte egész testemben éreztem a természetfeletti erőket. A kávéspohár kiesett a kezemből, tartalma szétfröccsent a fehér padlón. Nem gondolkodtam sokat, nem húzhattam az időt. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, úgy féltem, mégis tudtam, hogy tennem kell valamit. Védelemmel születtem, ez volt létemnek egyik alaptörvénye – segíteni és oltalmazni másokat.

Futva indultam meg a második emelet felé. Mindenki onnan menekült, engem viszont odavonzott valami. A kihalt folyosón én keltettem az egyetlen zajt, olyan hevesen kapkodtam a levegőt, hogy még egy halottat is felráztam volna vele.

Egy pillanatra behunytam a szemem, és elmormoltam a legerősebb védelmi igémet. Azonnal érzékeltem is, hogy működésbe lép, és egyfajta láthatatlan burokkal veszi körbe a testemet. Merengésre nem jutott túl sok időm, úgyhogy nekiiramodtam, és a következő folyosón belefutottam abba az emberbe, akibe nem kellett volna.

– Stiles? – leheltem első meglepetésemben.

A második akkor ért, amikor tudatosult bennem, hogy valósággal lüktetett a tarkóm. Méghozzá miatta.

– Mit keresel te itt? – kérdeztem rá, noha igazán rosszat sejtettem.

Stiles félrebillentette a fejét. Apró mozdulatától kirázott a hideg. Semmi meleg, semmi derű, semmi emberi nem látszott rajta. Olyan volt, mint egy... pszichopata.

Lassan lépkedtem hátrafelé, ő pedig sátáni vigyorral sápadt arcán követett. Akárcsak ragadozó a prédáját.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz. Azzal, hogy idekeveredtél, megfosztottál a vadászattól, és emiatt szörnyen csalódott vagyok.

– Miről beszélsz? – leheltem.

Hátborzongatóan mosolygott, és az a rémes balsejtelem ébredt bennem, hogy nem tudok elmenekülni előle. Több méter távolságból is fojtogatott, és annyira megijesztett, hogy földbe gyökerezett a lábam.

– Szeretek vadászni, úgyhogy adok neked egy kis időt. Bánj vele okosan – suttogta kísértetiesen, mielőtt eltűnt minden fény a folyosóról. Élesen beszívtam a levegőt és futásnak eredtem; úgy rohantam, ahogyan a lábam csak bírta.

Próbáltam valami biztonságos menedéket találni. Behúzódtam egy vizsgálóba, kezemet a szívemre szorítottam, és megpróbáltam minden erőmet bevetni, hogy megnyugodjak. A szívem iszonyatos verése bármilyen természetfeletti előtt leleplezett volna, úgyhogy cselekednem kellett.

Két perc múlva viszont megéreztem egy korábban már tapaszalt vérfarkas-bizsergést. Éreztem, hogy itt az alkalom tenni valamit, gyorsan előbújtam a rejtekemből. A radarom nem tévedett: egy ismerős alakba, Stiles barátjába ütköztem. A fiúnak most vörösen világított a szeme. A lány, akit a múltkor is velük láttam, egy katanát tartott maga előtt. Meg sem lepődtem.

– Arrafelé volt az előbb – mutattam a második emelet irányába. – És azt hiszem, meg akart ölni.

A srác szeme újra barna lett. Talán miattam, nem akart megijeszteni. Nem is sejtette, hogy valójában elég sokat tudok a fajtájáról.

– Menj olyan messzire, amennyire csak tudsz! – És nyomában a lánnyal már tovább is állt. A fenébe! Nem akartam kijátszani a kártyáimat, egy alfa előtt azonban nem adhattam tovább az ártatlant.

– Azt hiszem, tudok segíteni nektek.

– Nem tudom garantálni a biztonságodat – rázta meg a fejét a fiú.

– Én viszont tehetek valamit a tietekért. Higgy nekem!

Úgy tűnt, nem igazán teszi meg, úgyhogy behunytam a szemem, és egy nagyon amatőr igével erőt képeztem magam köré, amely élénken világított és vibrált. Nagyjából ötévesen tanuljuk ezt meg.

Láttam, hogy habozik, és könnyedén kiolvashattam a szeméből, hogy másként döntene, ha nem szorítana az idő.

– Legyél nagyon óvatos, és maradj mögöttünk!

Azzal elstartolt az emelet felé, én meg gondolkodás nélkül futottam utána, mert igenis tenni akartam valamit. Nem nézhettem tétlenül ártatlan emberek halálát, és most már nem voltam egyedül. Megérkezett az erősítés. Nem menekültem el, bármit is mondott a kísérteties Stiles. Tudni akartam, mi a fene folyik itt, és ehhez a legjobb emberbe futottam bele. Egy kis balhé pedig igazán hiányzott már az életemből. A szuperhős-hajlamaim felerősödtek, az adrenalin szétáradt a véremben. Az egész világnak nekimentem volna!

Scott – tudtam meg a fiú nevét útközben –, érezte, hogy merre kell keresnie az elmebeteg barátját. Hamar rátaláltunk, csakhogy nekem nagyon úgy tűnt, inkább ő várt miránk.

Az egyetlen fegyverem a mágiám volt, úgyhogy beleadtam mindent, és megpróbáltam megvédeni őket. Folyamatosan igéket duruzsoltam, míg a többiek a semmiből előbukkanó, fekete alakokkal küzdöttek. Esküszöm, mintha árnyékból lettek volna, nem lehetett őket eltalálni! Úgy néztek ki, mint valami sötét szamuráj, és tutira nem emberiek voltak. Maszkot viseltek az arcuk előtt, semmi sem állíthatta meg őket. Soha nem hallottam róluk korábban, így egyetlen igével sem tehettem ellenük. És ez bosszantott meg kétségbe is ejtett egyszerre. Ahhoz, hogy elpusztítsam az ellenfelemet, ismernem is kell azt. Tehát zsákutcába futottam.

Ha egyedül maradtunk volna, percek alatt kivégeznek minket. Csakhogy pillanatokon belül segítségünk érkezett: újabb farkasok támadtak rá a szörnyekre. Gyorsan mozogtak, nehezen bírtam követni őket. Minden erőmet összeszedtem, hogy valamennyi védelmet nyújtsak nekik, csakhogy ennek megfizettem az árát. Folyamatosan gyengültem, és a többiek sem bírták sokkal tovább. Volt, aki elterült a földön, és percekig nem kelt fel onnét.

Ebben a káoszban jött el értem a vég.

Rémesen lüktetett a fejem, és nem tudtam kiszabadulni a váratlan szorításból. Valaki két kézzel ragadott meg, és rángatott el a folyosóról. Próbáltam sikítani, ám a számra tapasztott tenyér lefogta a hangot.

Amikor az alagsoron keresztül távoztunk, rájöttem, hogy Stiles kaparintott a karmai közé. Gúzsba kötött a rettegés, és minden erőmet felhasználtam, hogy megerősítsem a védelmemet. Csak ebben bízhattam, semmi többen.

– Te nem vagy valami okos teremtés, Kennedy. Megmondtam, adok egy kis időt, mégis borzasztóan használtad fel. Nem is értem, miért vagy te olyan érdekes – suttogta rettenetes hangon a fülembe.

Bevágott egy kocsi hátsó ülésére, megbilincselte a kezemet. Alig bírtam mozogni, már a szememet is csak nagy nehézségek árán sikerült nyitva tartanom. Az összes erőmet mágiába öltem.

– Miért csinálod ezt?

– Ó, én csak játszadozom – válaszolta a kísérteties hang. – Bár jelenleg nem veled, te a járulékos veszteség vagy. Volt egy kis csatánk Stilesszal, és én nyertem. Ennek értelmében sajnos te... nemsokára halott leszel.

– Mi vagy te?

– Hát nem az, ami te. Sajnálatos, hogy ilyen gyenge vagy, máskülönben még értékes is lehetnél.

– Scott megtalál.

– De meg ám. És én várni fogom őt.

Ezt mondta utoljára. Lehúzták a függönyt.

Égető fájdalom cikázott végig a testemen. Azt hittem, talán meghaltam, és a Purgatóriumba jutottam, ahol minden ég, én is. Sikítani tudtam volna a fájdalomtól, és valószínűleg tettem is. Minden olyan ismeretlen és rettenetes volt. Csak szabadulni vágytam ettől az egésztől, valami azonban visszatartott. Nem adhattam fel, ezt verték belém. Túl értékes voltam a halálhoz.

Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szememet.

Egy állatklinikán tértem öntudatra, és ez csak fokozta a bizarr érzésemet. A gyógyszerek és állatok jellegzetes szaga bekúszott az orromba. Kapkodtam a fejemet, hogy felmérjem a helyzetemet. Megláttam Scottot, meg egy orvost, aki felém közeledett. Azt hiszem, tartózkodott a szobában még valaki természetfeletti. Talán a vörös hajú lány. Csak ezután hasított belém újra a fájás, szorosan behunytam a szemem.

– Semmi baj, Kennedy – mondta a doki. – Minden rendben lesz. Helyre jössz.

– Ki a fene maga?

Elmosolyodott, vagy legalábbis valami olyasmit, miközben próbált bizalmat ébreszteni bennem. Mégis úgy vibrált a belőle áramló feszültség, mint egy elektromágneses mező.

A karomba fúrt tű ellenére felültem, és megpróbáltam leküzdeni a szédülésemet. Mindent tudni akartam, lehetőleg azonnal. Scott lépett mellém.

– Örülök, hogy élsz. Rendesen ránk ijesztettél.

– Mi történt? – kérdeztem meg karcos hangon.

– Konkrétan...

– Meghaltál – válaszolta helyette a vörös hajú lány. –  Megtaláltalak hajnalban, hívtam segítséget, és kiderült, hogy valójában élsz – vonta meg a vállát.

Bár néhány perce tértem magamhoz, ezt az okoskát máris ki nem állhattam. Megpróbáltam csúnyán nézni rá, noha nem igazán vette magára.

– Tudom, hogy halott voltál. Jó lenne rájönni, most miért nem vagy az. Mi vagy te?

– És te mi vagy? – kérdeztem vissza csípőből. – Merthogy csak annyira vagy hétköznapi, mint én.

– Kennedy, elismerem, hogy ez rémisztő neked, de tudnom kell néhány dolgot. Miért választott téged Stiles? Mit mondott neked? Hogyan élted túl? – vonta újra magára a figyelmemet Scott.

Mélyet lélegeztem. Nyilvánvalóan nem maradt okom tovább titkolózni előttük.

– Mert én más vagyok. Bírok bizonyos szintű... mágiával. – Éreztem, hogyan mélyül a csend a teremben, és összpontosítanak a jelenlévők rám. – Sajnos nem sokkal, mert leléptem, mielőtt igazán kiképezhettek volna. Amit tudok, az csak arra elég, hogy megvédjem magam és néhány másik embert. Bár ezt sem csinálom valami fényesen.

– Akkor ezért vagy még életben. Valahogy sikerült visszahoznod magad – mondta a lány, és először láttam rajta igazi érdeklődést. Valami kicsit emberit. Bólintottam.

– Minket is megvédtél az onikkal szemben. Köszönöm. Sajnálom, hogy ez történt veled – biccentett az alfa.

– Túlélem. Egyébként azt mondta, várja, hogy megtaláld és magyarázott egy játékról, ahol Stiles vesztett... Nem igazán értettem.

A többiek jelentőségteljes pillantást váltottak egymással, csak engem hagytak ki belőle. Ettől sikeresen magamhoz tértem annyira, hogy válaszokat követeljek.

– Tudni akarom, mi folyik itt. Mi történt vele?

Scott sóhajtott egyet.

– Néhány hónappal ezelőtt tettünk valamit, ami legyengített minket mentálisan. Stiles így tökéletes célpontot nyújtott egy úgynevezett gonosz szellemnek, ami megszállta a testét. Káosz és kín táplálja az erejét, úgyhogy amerre jár, ezt hagyja maga után. Próbáljuk megmenteni, de elég rosszul állunk.

Egy gonosz szellem... Végül is ilyesmivel minden nap találkozik az ember az én világomban.

Eszembe jutott a nevető szemű fiú, aki még egy légynek sem tudna ártani. Eszembe jutott, hogyan mosolygott rám és milyen ízű volt a csókja, ettől pedig elszorult a torkom. Rettegés fogott el, hiába tudtam, hogy nem ő számolt le velem. Arra kellett emlékeznem, ki volt ő korábban, és nem a karikás szemű gonosztevőre.

– Sajnálom – ráztam meg a fejemet. – Nem tudok segíteni nektek.

Amilyen gyorsan csak lehetett, úgy szándékoztam elhúzni a városból. Kihasználtam, hogy Stiles, vagy ami beléköltözött, halottnak hitt.

Nem sokkal később elhagytam a rendelőt. Nem állítottak meg, megértették. Túl sokat veszthettem, és eddig sem jártam jól. Az, hogy gyakorlatilag meghaltam, kimerített, és szült néhány újabb tetoválást a bőrömre.

Összeszedtem néhány ruhát, kellő mennyiségű pénzt, majd elhagytam Beacon Hillst. Legközelebb csupán néhányszáz mérfölddel később álltam meg, és álnéven kivettem egy hotelszobát.

Az első dolgom volt beállni a zuhany alá, és folyatni magamra a forró vizet. Meg kellett tisztulnom.

A tükörben később jó alaposan szemügyre vettem a bőrömet. Szőke hajamat a fejem tetejére kontyoltam, így zavartalanul nézhettem végig magamon. A hátamat és a bordáimat már teljesen belepték a haloványan körvonalazódó, megfejthetetlen mintákból álló tetoválások. Gyűlöltem őket. Azt jelölték, használtam az erőmet, egy olyan erőt, amelyet sosem kértem.

Ez volt az ok, amiért elhagytam a családomat is; nem vágytam arra, hogy kontrollálják az életemet, és megszabják, mikor használhatok mágiát és mikor nem. Viszont ezzel veszélybe sodortam magam, majdhogynem védtelenül néztem szembe a gonosszal. Stiles gond nélkül megölhetett volna, valójában, ha egy kicsit több energiát fektet a dologba. Az életem a kezében volt, és ő el is vette azt.

Kirázott a hideg, ahogy a fiúra gondoltam. Valósággal magamra parancsoltam, hogy úgy lássam őt, mint a klubban, csakhogy a fülemben hallottam a saját elkínzott suttogásomat... Nem lelhettem békét a gondolatokban, amelyek róla szóltak. Nem találtam megnyugvást, mégsem tudtam kiűzni a fejemből.

Valami megváltozott.

Észrevétlenül vonzott a szörnyeteghez.

Nem, korrigáltam magam, a sráchoz, aki előtte volt.

De hisz ez nonszensz! Nem is ismerem. Egyszer megcsókoltam, na és?!

Éreztem, hogy ő más. Vagy talán csak annak akartam hinni? Megbolondultam volna? Biztosan megmérgezett magával. A sötétbarna, csillogó szemével... Kisfiús mosolyával... Természetes őszinteségével... Elég legyen!

Megölt engem! Nem is akárhogyan: egyszerűen kivégzett, bűntudat nélkül!

Az nem ő volt.

Attól még ugyanúgy fájt!

Ő sosem tenne ilyet.

Nem bírtam tovább, bevettem egy nyugtatót, és sikeresen átaludtam fél napot. Amikor felébredtem, zúgott a fejem és fájt a hátam. Milliószor jobban éreztem magam, mint tegnap éjjel, ám még nem sikerült meggyógyulnom. Odakint sötétedett. Rendeltem magamnak vacsorát, amihez nem igazán nyúltam, betettem egy filmet, ami nem érdekelt – mindent megpróbáltam, csak ne kelljen az idegállapotommal foglalkoznom.

Csakhogy a csend ördögi erővel bírt. Elérte, hogy gondolkozni kezdjek, emlékekkel bombázott, és még arra is rávett, hogy folytassam a veszekedést saját magammal. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.

Meg kellett őriznem a józan eszemet, úgyhogy felöltöztem, és nekivágtam a nagyvárosi éjszakának. Felejteni akartam, méghozzá mindent. Nem kellett több málnaízű gondolat vagy édes emlék. Annyi az egész, hogy úgy lássam őt, ahogyan valójában volt: egy pszichopatának.

Megpróbáltam kitáncolni magamból a feszültséget és leszarni a külvilágot. Szükségem volt erre. Az, hogy lényegében meghaltam, olyan frusztrációt okozott, amelyet nem bírtam kiheverni némi ital és szórakozás nélkül.

Három körrel később már egész jó kedvem kerekedett. Hálát adtam a sorsnak, hogy kiváló kamu személyire tettem szert, és zavartalanul iszogathattam. Tizenkilenc évesen az embert nem sok helyen szolgálták ki. A melóról csaposként meg már ne is beszéljünk...

Végre élveztem az életemet, és kihasználtam azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy egyszer sem bizsergett meg a tarkóm. Emberekkel vettem körbe magamat. Persze nem mintha ők olyan nagyon megbízhatóak lettek volna, például több idiótát kellett visszautasítanom egy óra alatt, mint ahányszor pislogtam.

Nem állt szándékomban senkit sem pofán verni, úgyhogy hajnali háromfelé leléptem. Amint a hideg levegőre értem, kicsit kitisztult a fejem, és zökkenőmentesen tettem meg az utat a hotelig. Általában ez így szokott lenni: amikor erőt is éreztem magamban ahhoz, hogy szembeszálljak egy elmebeteggel, egy sem akadt az utamba.

Lerúgtam a magas sarkúmat, bedőltem a kellemesen steril idegen ágyba. Forgolódtam egy keveset, míg megtaláltam a megfelelő pozíciót, és sikerült elszenderednem.

Egy doboznyi édes és hívogató málnáról álmodtam.