Málnaízű Te – harmadik fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen a múlt heti aktivitásaitokat! <3 Minden új olvasót köszöntök az oldalon!

A héten felkerült egy poszt a blogra, melyben arról érdeklődtem, szeretnétek e heti kétszer frisst az oldalon? A válasz pedig egyöntetűen igen lett, úgyhogy a jövőhéttől kezdve hetente kétszer olvashattok Kennedyről és Stilesról! 

A fejezetről: az egyik kedvencem. Imádtam írni. :)

Jó olvasást, ha pedig kedvet éreztek hozzá, bátran hagyjatok véleményt magatok után! Mindet szívesen fogadom.

Szép hétvégét,

Nilla

– a fény –

A sötétség nem más, mint a fény hiánya.

A sötétség nem más, mint a fény hiánya.

A sötétség...

Ez a mondat vált a mantrámmá. Minden egyes lefekvés előtt rám jött a frász, hogy sötétben aludjak, ezért fényt kapcsoltam. Lassan kellett hozzászoknom az egyre kevesebbhez. Már csak egy olvasólámpa égett meg a rettegés bennem. Kár, hogy ez utóbbi csupán befelé vöröslött, és így éjszakánként semmi hasznát sem vettem.

A házat, amit a nagyitól örököltem, nagyjából egy örökkévalóság óta igék védték. Amikor beköltöztem, az első dolgom volt felerősíteni ezeket a vonalakat, noha tudtam, hogy a családom nálam jóval hatalmasabb tagjai profi munkát végeztek. Semmi sem jöhetett be, aminek én nem engedtem meg.

Napok óta nehezen aludtam el. Beadtam a jelentkezésemet a város két másik éjszakai bárjába is, hogy legalább hasznosan tölthessem el a sötét órákat. Pihenni nem tudtam, néhány óra alvás is elégnek bizonyult ahhoz, hogy sokáig húzzam, így pedig kínkeservesek lettek az éjjelek. Csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont, próbáltam nem megkattanni.

Kezembe vettem a telefonomat – éppen fél egy múlt. Mint unalmas perceimben általában, végiggörgettem a partnerlistát, a fényképeket, az üzeneteket. Sehol semmi érdekes. Végül arra gondoltam, ha nincsen eddig, hát akkor csinálok én!

Elkezdtem bepötyögni egy új üzenetet. A címzett: Stiles Stilinski.

Nem tudok aludni.

Egy percet sem kellett várnom, máris csipogott a telefonom.

Már én sem.

Elnevettem magam. Három napja láttam először és utoljára az eset óta. Három napja gondoltam rá rengeteget. Mosolyogtam azon, hogy mosolyt tudott csalni az arcomra egy ilyen elkeseredett órában is.

Ne haragudj.

Jó, ha igazán őszinte lettem volna, kertelés nélkül bevallom, hogy kicsit sem bántam az ébresztését.

Nem haragszom.

Rajtam volt a sor, hogy válaszoljak, mégis egy újabb sms jött tőle.

Miért nem tudsz aludni?

Vártam egy kicsit, mielőtt leírtam a választ.

Félek a sötétségtől.

Azt hittem, Stiles már nem is válaszol, amikor újabbat pittyent a telefonom.

Te ne haragudj.

Ezúttal egy bánatos mosoly jelent meg az ajkamon. Hát már sosem fogunk túljutni ezen? Nem tudunk megszabadulni ezektől a mérgező emlékektől?

Nem feleltem neki, nem volt mit. Leraktam magam mellé a telefonomat, az oldalamra fordultam. Aludnom kellett. Aludni, hogy elűzzem ezt a monoton állapotot.

Majdnem pontosan tíz perccel később végül megcsörrent a mobilom, és kis híján szívgörcsöt kaptam ijedtemben.

– Te jó ég! – vettem fel. – Halálra akarsz rémíteni?

– Igazából nem. Vissza szeretnék adni neked valamit, amit elvettem.

– Stiles, miről beszélsz? – ültem fel gyanakodva.

– A lakás előtt várok rád. Személyesen elmondom.

Megszakadt a vonal, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Ez megőrült?!

Mint akit villámcsapás ért, úgy ugrottam ki az ágyból, majd végigdübörögtem a fél házon, hogy az utcafronthoz jussak. Kinéztem az ablakon, és megpillantottam őt a dzsipje mellett ácsorogni. Kockás inget viselt és gyűrött farmert, a haja pedig pontosan úgy nézett ki, mintha tíz perce mászott volna ki az ágyból.

Megráztam a fejemet. Te jó ég! Ha veszem a bátorságot és kimegyek oda, akkor... Akkor megváltoztatok valamit, amit nem lehet majd visszavonni. Viszont ha nem teszem meg? Talán soha többé nem alhatok nyugodtan.

Visszarohantam a szobámba, mint egy hülye, felrántottam a szekrényajtót, és gyorsan magamra kaptam néhány cuccot. Pulcsi, nadrág, tornacipő. A hajamat egy pillanat alatt befontam, a telefonomat és a kulcsomat meg a farzsebembe gyűrtem. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ezt teszem.

Kiértem az ajtón, lassan közeledtem Stiles felé.

– Mit csinálsz itt? – tártam szét a karom.

– Segítek neked.

– És mégis miért tennéd?

– Mert akarom – válaszolta egyszerűen. – Hónapok óta semmi sincsen az életemben, ami normális lenne. A barátaim meghaltak, a nogitsune kicseszett velem... Én csak túl akarok jutni ezen.

A mozdulatban, amivel lazán megvonta a vállát, minden ártatlansága benne volt. Ő senkit sem szándékozott bántani, éppen ellenkezőleg, annyi kedvesség dúlt benne, mint öt átlagos emberben összesen.

– Én sem vagyok normális – ráztam meg a fejem. – Tudod, wudu erőm van, megöltél, feltámadtam, tudok néhány nagyon durva igét és Kennedy Washington a nevem. Ez minden, csak nem normális.

– Komolyan ez a teljes neved? – nézett rám Stiles meglepetten. Úgy tűnt, ez a rész fogta meg leginkább.

– Hát ez. Óriási nagy szívás.

– Nekem tulajdonképpen tetszik is.

– Köszönöm, Stilinski.

Együtt nevettünk fel. Hangosan, derülten és őszintén. Szívből jött, természetes volt. Úgy vágyott rá a lelkem, mint kiszáradt föld az esőre.

Rádöbbentem, hogy sokkal jobb volt vele tölteni az éjszakát, mint egyedül. Tőle már nem kellett rettegnem, úgyhogy igyekeztem elengedni a kínzó emléket is.

– Akkor velem jössz? – nyitotta ki a dzsip ajtaját.

– Hova megyünk?

– Még én sem tudom.

Mérlegeltem egy pillanatig. Ha már idáig eljöttem, biztosan nem hátrálok meg. Nem akartam tovább bántani a távolságtartásommal. A rettegésem fájt neki, mert arra emlékeztette, amit valami az ő nevében követett el.

– Ez jól hangzik.

Beszálltam mellé. Óvatosan mozogtam, nem merészkedtem túl közel, de akkor is ott ültem mellette. Málnás autóillatosítók csüngtek a visszapillantóról. Hirtelen ránéztem, miközben kitolatott a felhajtóról.

– Neked valami fétised van a málnával kapcsolatban?

– Nem, csak... – rázta meg a fejét. – Ez volt az anyukám kedvenc gyümölcse.

Szóval csak volt. A zsigereimben éreztem a múlt idő használatának okát.

– Sajnálom.

És ez még egy őrülten enyhe szó volt ahhoz képest, ahogyan éreztem magam.

– Semmi baj, nem tudhattad.

– A szüleimet megölték, amikor kilenc éves voltam – vallottam be, de közben nem néztem Stilesra. Anélkül is sejtettem, hogy megért. Nem mondta, hogy sajnálja. Nem kellett neki, tudtam, hogy úgy van.

Csendben kocsikáztunk. Lassan megnyugodtam. A szememmel láttam és a szívemmel éreztem, hogy nincs többé félnivalóm.

Néhány perc múlva leparkoltunk a Beacon Hills-i tó mellett. Egy kis járda ölelte körbe, melyet világító lámpák szegélyeztek. Láttam néhány fényben úszó mólót és több padot egymás mellett.

– Azt már tudom, hogy a neved valójában az, ami a hamis személyiden áll. De mi a helyzet a koroddal? – pillantott felém Stiles, miután kikapcsolta a biztonsági övét.

– Ácsi, honnan tudsz te erről?

– Jók a forrásaim – bólogatott hevesen.

– Áhá, szóval Scott mondta. Ő sem tudna róla, ha nem lett volna jókor jó helyen.

– Szóval? – vonta fel a szemöldökét.

– Nemrég múltam hatvankettő – válaszoltam pléhpofával.

– Mi? Mármint, te jóságos ég! Az azt jelenti, hogy a nagyim lehetnél, ha... – rám nézett. Döbbent és furcsálló volt az arckifejezése egyszerre. Számomra annyira aranyos, hogy majdnem áthajoltam az ülésen azért, hogy... megölelhessem. Elnevettem magam.

– Tizenkilenc vagyok. Esküszöm! – helyeztem a szívemre a kezemet.

– Hú, atyám, de jó. Rendesen rám ijesztettél.

– Bocs, kihagyhatatlan volt.

– Semmi gond, igazán, ha jobban belegondolok, ez még vicces is – bólogatott.

– Szóval akkor... aludtál? – néztem újra a hajára. Már megszoktam, hogy alapjáraton kócos, ezúttal azonban úgy nézett ki, mint aki összetűzésbe keveredett egy ipari ventilátorral.

– Igen, valami olyasmit csináltam.

– Valami olyasmit? – csodálkoztam. – Az mit jelent?

Stiles sóhajtott, a mosoly eltűnt az arcáról. Ujjaival a kormánykeréken dobolt, míg a másik kezét az ajkához emelte.

– Alvászavarral küzdök. Tudod, mióta az a szörny a fejembe mászott, és megfertőzte az álmaimat, nem érzem magamat biztonságban.

Őszintén beszélt, nem félt vállalni az igazságot. Elcsodálkoztam, milyen bátor is ő a maga módján. Nem egy Herkules, sem szuperfeletti, mégis az egyik legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkoztam.

Eljött az idő nyitni felé.

– Én aludnék, csak képtelen vagyok. Zavar a fény, de nélküle szó szerint rettegek. Elegem van már az egyedüllétből, csakhogy...

– Egyedül vagy – fejezte be helyettem a mondatot Stiles, és esküszöm, tökéletes tisztában volt a jelentésével. Látszott az arcán. Nem akartam tovább erről témázgatni. Túl fiatalok voltunk ennyi szomorúsághoz.

Lerúgtam a cipőmet, felhúztam a lábamat a mellkasomhoz. Azzal, hogy elengedtem magam, eltűnt közülünk a feszültség, és ezt minden porcikámban éreztem. Félrebillentettem a fejem, miközben Stilesra néztem.

– Nem vagyok valami jó ebben, ne haragudj. Ismerkedni valakivel és úgy csinálni, mintha teljesen átlagos lennék... nehéz feladat.

Elgondolkodva rám nézett.

– Nem kell úgy csinálnod. Csak légy olyan, amilyen vagy.

– Oké, a Csillagok háborúja a kedvenc filmem – vallottam be bátran. – Nagyon, nagyon szeretem. Ez nem egy olyan tipikus téma, ami beindítja a beszélgetést, ugye?

Stiles meg sem mozdult mellettem, vagy egy percig csak nézett rám, elkerekedett szemmel. Na, ez igen, Kennedy megölte a beszélgetést, gratulációk.

– Komolyan? Mármint... Nem viccelsz?

– Úgy nézek ki?

– Igen! Vagyis nem – rázta meg a fejét. – Képzeld el, hogy vannak emberek a világon, akik még mindig nem látták a Star Warst. Miről maradnak le!

– Ne már! Ilyen emberek tuti nincsenek.

– Ó, dehogynem. Scott is ilyen.

– Neeem – haraptam rá rögtön a témára. – Az nem lehet. Látnia kellett, legalább... valamelyik részét.

– Nehogy azt hidd! Scott egy alfa, még nem jutott ideje rá, hogy megnézze.

– Tizenhét év alatt? Jól van, ezt még majd mindenképpen megbeszéljük vele. Most árulj el magadról te valamit – kértem csillogó szemmel.

– A kispárnám nélkül nem tudok elaludni.

Addig beszélgettünk, míg feljött a Nap. Narancssárgára festette a tó vizét, és mi premier plánból láthattuk a felemelkedését. Szó szerint a szemünk előtt történt. Minden végtelen csendes volt, még alvó, kettőnket kivéve.

A legjobb dolog volt, ami történhetett velünk: csak ülni és nézni.

– Imádom az emberi világot – vallottam be suttogva.

– Ezt most úgy mondod, mintha te nem tartoznál bele.

Stiles jól ráérzett a lényegre. Én nem szimplán embernek, én mágiával születtem. Képletesen, de a véremben keringett. Egy olyan részem, amelytől soha nem szabadulhattam.

– Nem az tesz minket emberré, hogy semmi bajunk teliholdkor, nem ragyog a szemünk és képtelenek vagyunk varázsolni. Attól vagyunk emberek, ahogyan viselkedünk.

Oldalra pillantottam, tekintetemet egyenesen az övébe fúrtam. Emlékezni akartam ezekre a szavakra.

– Bár az is hozzátartozik a dologhoz, hogy két lábon járunk és zabpelyhet eszünk reggelire – tette még hozzá.

Elmosolyodtam.

– Igen, azt hiszem, ez lehet a lényeg. A zabpehely.

Már kezdett ébredezni a környék, amikor visszaértünk a lakásomhoz. Magamra húztam a cipőmet és a pulcsimat, majd kiugrottam a dzsipből. Mélyen beszívtam a kora reggeli, friss levegőt és nyújtózkodtam egy nagyot. Boldognak éreztem magam. Megkerültem a kocsit, így szembetalálkoztam az álmosan pislogó Stilesszal.

– Gondoltam, megkérdezem, hogy... – kezdett is bele. – A lacrosse-meccseket szombaton tartják, és este lesz egy a suliban, esetleg... Ha nincs jobb elfoglaltságod, izé, akkor nem látogatnál ki?

Bár holnapig el tudtam volna hallgatni, ahogy megpróbál elhívni a meccsre, azért megkíméltem a kellemetlenségtől.

– Ott leszek – mosolyogtam rá.

– Tényleg? Ne már! Komolyan? Király! Akkor majd ott találkozunk vagy valami. A huszonnégyes mezben leszek, ha esetleg nem ismernél fel.

– Köszönöm.

Reméltem, érti, hogy nem a meghívásra céloztam.

Egy puszit vagy egy ölelést, amelyet szívem szerint adtam volna, túl soknak éreztem, úgyhogy előrenyújtottam a kezem, majd rákulcsoltam az övére.  Stiles közelebb hajolt, végre megint elmosolyodott. Imádtam ezt a görbe vonalat az arcán.

– Sikerült visszaadnom? – kérdezett rá, miközben a szemembe nézett.

Egy ilyen éjszaka után tökéletesen tudtam, mit értett ez alatt. Már órákkal ezelőtt éreztem, hogy visszakaptam valamit.

Behunytam a szemem, megszorítottam a kezét. Egyetlen pillanatra engedtem csak a homlokomat a vállának dőlni.

– Köszönöm neked a nyugalmat.

Elhúzódtam tőle, és a kulcsomat keresve megindultam a bejárat felé. Még egyszer visszanéztem a vállam fölött; Stiles integetett.

Úgy, ahogy voltam, bár persze cipő nélkül, bemásztam az ágyba. Minden fényt lekapcsoltam, a sötétítőt viszont nem húztam el, hagytam, hadd árassza el a napsütés a szobámat.

Majdhogynem kibújtam a bőrömből, olyan boldognak éreztem magam. És este meccsre megyek! Erre nem ártott jó előre felkészülni. Már tudtam is, kinek kérem a segítségét.

Amikor ajtót nyitottam Lydiának, egy táskányi ruhát pillantottam meg nála. Rosszallóan ráncoltam a homlokomat.

– Te bálba készülsz?

Unottan nézett vissza rám. Lassan be kellett látnom, hogy nem értékelte a humoromat.

– Beengednél? Nagyon ijesztő, hogy nem tudom átlépni a küszöböt.

– A spéci riasztórendszerem távol tartja még a banshee-ket is.

Lydia lassan felvonta a szemöldökét.

– Én meg esetleg távol tartom tőled a jó ízlésemet, és farmerban meg kinyúlt pólóban kell menned a meccsre és a partira.

– Oké, meggyőztél!

Egy néhány szavas igével beengedtem Lydiát, aki leplezetlen kíváncsisággal mérte végig a lakást. Nagyjából mindent úgy hagytam, ahogyan a nagyi, szóval a kégli minden volt, csak modern nem.

– Hm. Egész ízléses a maga öreg nénis módján.

Csak a szememet forgattam, annyira tipikus.

Amíg Lyida lepakolt a hálószobámban, gyorsan készítettem két, narancsos limonádét, persze cukor nélkül.

– Elmesélhetnéd, mi történt veled – nézett végig rajtam. – Amikor utoljára láttalak, még depressziós voltál, és a saját árnyékodtól is rettegtél.

– Te mindig ilyen őszinte vagy?

– Általában.

– És nevetni nem szoktál?

Lydia egy pillanat alatt olyan gyönyörű műmosolyt villantott, hogy majdnem elhittem, igazi. Fantasztikusan tudta megtéveszteni az embereket. Bár számomra inkább csak azt jelezte, milyen elveszett is valójában.

– Ez lesz életed első lacrosse-meccse? – kérdezte, miközben egy kasmírpulcsit hajtogatott ki a papírszatyorból.

– Igen, és őszintén ötletem sincsen, hogyan kéne megjelenni.

– Ne aggódj – óvatos mosolya először tűnt valódinak. – Profi vagyok a témában.

Simán elhittem neki, hogy képes belőlem olyan csajt varázsolni, akit kiszúr majd egy bizonyos barna szempár.

FOLYTATJUK...