Málnaízű Te – második fejezet

Sziasztok!

Köszönök minden visszajelzést Nektek! <3 Köszönöm, hogy támogattok. Na, de mielőtt nagy offolásokba kezdenék itt, gyorsan be is fejezem.

Annyit szeretnék mondani, hogy hoztam nektek egy ajánlót általam nagyra értékelt blogokról, örülnék, ha benéznétek. Itt eléritek a posztot: klikk.

Az e heti képünket Különcke szerkesztette, itt is nagy köszönet jár neki!

Válaszoltam a hozzászólásaitokra, és ne feledjétek, várlak titeket a Facebookon is! :) Ha bármi kérdésetek van, ne habozzatok vele.

Jó olvasást, szép hétvégét kívánok Nektek,

Nilla

– a hívás –

A nagymamám mindig azt mondta: Kennedy, amikor valaki különlegessel találkozol, azt megérzed. Persze, gondoltam magamban, a tarkómon! A különlegest akkor úgy értelmeztem, mint természetfelettit, nem pedig... vonzót.

Ma már láttam a különbséget a kettő között. Óriási.

Van, hogy hiába igyekszel, nem tudsz valakit kiverni a fejedből, mert érzel... valamit. Olyasvalamit, ami mindig visszairányít hozzá, tépelődésre késztet és nem ereszt el. Ha becsukod a szemed, ott van. Ha kinyitod, őt keresed.

De mi történik akkor, ha ez az ember egy elmebeteg gyilkos? És éppen te voltál az, akit hidegvérrel megölt? Oké, belátom, ez talán ellentétes, de én egyfajta mágikus lény vagyok, szóval megengedhetem magamnak az ellentéteket. Láttam már a világ sötét oldalát. Hátat is fordítottam neki. Nem kértem abból, hogy valami az uralma alá hajtson, mégis pontosan az történt. És ezt a valamit érthetetlen vonzódásnak nevezték.

Megcsókoltam egy idegent. Baromság volt. Kieresztettem vele a démont a szekrényből.

Már több mint két hete bujkáltam, és semmit sem tudtam arról, mi történt Beacon Hillsben. Néhányszor annyira gyötört ez a tudatlanság, hogy felhúztam a bakancsomat, megtettem jó pár mérföldet, míg sikerült lebeszélnem magam erről az őrültségről. Az életemet kellett megóvnom, csak ez számított. Kit érdekel a különleges nevű fiú, ha közben életveszélyes volt mellette lennem?

Kibírtam.

Nem érdekelt.

Sőt, majd én ölöm meg, ha legközelebb meglátom!

Egyszerűen megfojtom.

Ez a düh segített abban, hogy ne rémüljek halálra, amikor éjszakánként felriadtam, és a sötétben kifejezéstelen, fénytelen szempárokat láttam. Mintha láthatatlanul állandóan ott lett volna valaki, és én nem bírtam ellene védekezni. Azóta csak világosban tudtam aludni.

Kezdett az agyamra menni a magány.

Kezdett idegesíteni az éjszakai lámpafény.

Kezdett hiányozni az a természetfelettivel tömött város.

Elég volt, Kennedy, ELÉG!

Féltem, hogy elvesztem a józan eszemet. Féltem a saját árnyékomtól is. Noha fizikailag rendbe jöttem a támadás után, mentálisan gyenge lettem.

Tudtam, hogy tennem kell valamit. A cuccaim közül előkerestem Deaton, az állatorvosnak álcázott tanácsadó telefonszámát, és remegő kezembe vettem a telefont. Ha valaki, akkor ő tudott segíteni rajtam.

Olyan sokára válaszolt csak, hogy már azt hittem, feleslegesen próbálkozom.

– Halló?

– Kennedy vagyok.

– Aggódtunk érted. Minden rendben van?

– Nem igazán – vallottam be. A fejem szörnyen sajgott. Úgy éreztem, egyre csak szűkül a tér, az ismerős hotelszoba körülöttem. Valami nagyon nem volt rendben.

– Kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Én... nem tudom, kit hívhatnék.

– Semmi baj, Kennedy – felelte a doki nyugodtan, bársonyos hangon. Igaz, hogy nem ismertem valami jól, mégis tudtam róla, megbízható. Elvégre segített visszatérni az életbe, vagy mi. – Meséld el, mi történik.

– Én... rettegek. Egyre erősebb bennem a félelem, már nincs egy gondolatom sem, amelyet ne uralna. Ki sem megyek innen, nehogy történjen valami. Azt hiszem, elvesztem az eszem – vallottam meg suttogva.

– Nem fogod, megígérem neked. Azonban ide kellene jönnöd, hogy lássalak. Meg tudod ezt tenni? Mindenképpen szükséges.

– Nem... nem is tudom. Odakint annyi minden van, és a sötét...

– Igazán fontos, hogy odafigyelj arra, amit mondok. Ha nem jössz ide rövid időn belül, nagy baj lehet belőle.

Nyeltem egyet. Kiszáradt a torkom, a fejem hasogatott. Remegtem egy elképzelt félelemtől, mindenem lebénult. Percekig ültem némaságban, igyekeztem összeszedni magamat. Folytak a könnyek az arcomon, és folyamatosan egy halk, hátborzongató hangot hallottam suttogni.

Felugrottam a helyemről, a vállamra kanyarítottam a sporttáskámat, és menekülve hagytam el a hotelt. Egy pillanat alatt, hogy ne gondolhassam meg magamat. Készpénzzel fizettem, hogy ne lehessen lenyomozni, aztán bevágtam magam a kocsiba, és felhajtottam az autópályára. Messze akartam lenni ettől a nagyvárostól, az összes rémálomtól, minden figyelő szempártól.

Annyira féltem, mint még soha életemben. Erős akartam lenni, hogy többé ne kelljen ezt a gyengeséget éreznem. És ezért még arra is képes voltam, hogy visszamenjek abba a városba, ahonnét hetekkel ezelőtt elszöktem.

Mondom, a világ kifordított magamból.

Deaton rendelője pontosan ugyanolyan volt, mint a múltkor – tiszta, jellegzetes illatú, kutyák ugatásától zajos. Vagy ötször levert a víz, míg odaértem, és többet néztem a hátam mögé, mint előre.

Óriási kő esett le a szívemről, hogy szerencsére egyedül találtam a dokit. Azonnal leültetett egy székre, éles fényű lámpájával a szemembe világított. Feltett pár rutinkérdést, ám csak néhányra tudtam válaszolni. Mintha leblokkolt volna az agyam.

– Érdekes – motyogta.

– Miről beszél?

– Most beadok neked egy kis nyugtatót. Ne félj, semmi bajod nem esik majd.

Mielőtt egy szót is szólhattam volna, a felkaromba döfte a tűt. Sértetten néztem rá, mire ő tovább nyugtatott, aztán segített végigdőlni a kényelmetlen orvosi ágyon.

– Ne kapcsolja le a lámpát – kértem utoljára. A gyógyszer hatott; egy pillanat alatt kiütött.

Tudtam, hogy álmodok. Hosszú idő óta először nem szörnyűségeket láttam, hanem a nagymamámat. Koszorút fontunk virágból, és a háza mögötti réten sétáltunk, miközben ömlött ránk a meleg napfény. Több volt ez számomra, mint tökéletes.

Aztán lassan töredezni kezdett a kép, eltűnt a melegség, amikor elkaptam egy beszélgetés foszlányát.

– Megsérült?

– Nem, csak alszik. Poszttraumás stressz szindrómában szenved, azt hiszi, meg akarják ölni és folyamatosan szorong.

– Láttunk már ilyesmit.

Mély, kifejezésteljes csend állt be a beszélgetésbe. Mocorogni kezdtem, kinyitottam a szememet. Odakint már sütött a nap, a lámpa azonban továbbra is világított. Megnyugodtam, hogy sikerült minden sötétséget távol tartani magamtól.

– Kennedy?

Oldalra fordítottam a fejemet. Scott állt mellettem.

– Hogy érzed magad?

– Jól vagyok – válaszoltam úgy, hogy nagyjából fedje is az igazságot. Miközben kinyújtóztattam a tagjaimat, lassan felültem. – És te?

Scott szeme egy pillanat alatt szomorúvá változott. Semmi derű nem maradt a pillantásában, és emiatt rosszat sejtettem.

– Mi történt?

Továbbra sem válaszolt.

– El tudom viselni!

Csakhogy az igazság szörnyű volt.

A barátai meghaltak, néhányan elhagyták a várost, Stilest meg kis híján megölte a nogitsune, annyira legyengítette.

Egy név is elégnek bizonyult ahhoz, hogy óriásit dobbanjon a szívem. Félelem és izgalom ébredt bennem, majdhogynem remegtem is. Valami húzott hozzá, csakhogy ez a valami legalább akkora erővel taszított is. Tudtam, hogy nincs ez így rendjén.

– Itt van néhány gyógyszer, Kennedy. Ha szeded őket, minden rendben lesz. Próbálj meg sokat pihenni.

– Köszönöm – pillantottam a dokira. – Azt hiszem, megmentette az életemet.

– Gyakran csinálok ilyesmit – mosolyodott el fáradtan. Nem is csodáltam, hisz az egész éjszakát mellettem töltötte.

– Hazavigyelek, mielőtt suliba megyek? – kérdezte Scott.

Rögtön rábólintottam. Ez tökéletes alkalomnak bizonyult ahhoz, hogy kicsit kifaggassam. Tudni akartam még pár dolgot.

Kiértünk a parkolóba, csakhogy sehol sem láttam a járgányomat. Csupán Scott motorja és a doki autója parkolt kint.

– Várjunk csak... hol a kocsim? – döbbentem meg.

– Már hazavittem.

– És ezt azért csináltad, hogy...? – néztem rá kérdőn.

– Beszélnem kell veled négyszemközt.

– Ó, hát... rendben – mondtam, miközben felmásztam mögé.

– Nem éreztél valami furcsát mostanában?

A szememet forgattam.

– Ez komoly? Semmi mást nem éreztem!

– Huh, bocs.

Scott felvette a bukósisakot, majd indított is. Amíg haza nem értünk, nem tudtunk beszélgetni. Azonban ahogy leszálltam a motorról, Scott egy pillantásával jelezte, még mondandója van.

– Mire gondolsz konkrétan? – sóhajtottam.

Tudtam én, hogy mire. Nagyon is jól sejtettem, csak valahogy... nem bírtam kimondani.

– Stilesra – válaszolta egyértelműen. Elhúztam a számat. – Valami történt, ugye?

– Arra gondolsz, hogy megölt? Mert az megtörtént, igen.

Scott megrázta a fejét. Megdörzsöltem a szememet, talán innen próbáltam erőt meríteni ahhoz, hogy bevalljam neki az igazat.

– Nézd, fogalmam sincs, hogy mi, de valami van. Nem tudom kiverni a fejemből, mégis halálra rémít – fontam össze a karomat a mellkasomon.

– Ő sem tud elfelejteni téged. Hívj, ha bármire szükséged van!

Csak bólintani tudtam, mielőtt elhúzott. Felnéztem a fényes égboltra, vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam mindent kiűzni a fejemből. A gyógyszerek, amelyeket Deatontől kaptam, máris hatottak. Nem volt suttogás vagy élettelen, hideg szempárok, sápadt arc. Egy pillanatig elhittem, hogy könnyedén rendbe jöhetek.

Egy hétig vártam. Hét napon keresztül Kira és Lydia folyamatosan „vigyáztak rám”, felváltva töltötték nálam a délutánjaikat. Valójában csak meg akartak bizonyosodni arról, hogy nem leszek öngyilkos vagy totálisan zakkant. Beszélgetnem kellett velük, és míg ők sokszor a leckéjüket írták, magamról mesélnem. Az első két napot ki nem állhattam.

– Miért csináljátok ezt? – kérdeztem rá nyíltan, amikor mindketten megjelentek. – Nem vagyok már ötéves. Nincsen jobb dolgotok?

Nem sértésnek szántam, komolyan gondoltam. Az, hogy engem pesztráltak és én voltam az idősebb, enyhén zavart.

Kira csak megvonta a vállát, Lydia azonban őszintén válaszolt.

– Megígértük.

– És mégis kinek?!

– Stilesnak – folytatta unottan, és lapozott egyet a magazinjában.

– Megígértétek, hogy...?

– Nem hagyunk magadra.

– Te jó ég, ezt nem hiszem el – morogtam. – Ti valami önkéntes Tini Nindzsa Teknőcök vagytok, akik megvédik egymást?

– Nem – pillantott fel rám komolyan Lydia, és ez meg is ijesztett. A tekintetében láttam, bőven lenne mit tanulnom tőle. – Csak barátok vagyunk.

Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni. És akkor végre beláttam, hogy igenis sokat segít a jelenlétük.

Lydia már nem volt többé az „utálatos vörös”, csak a picit idegesítő csaj, akinek irigyeltem az eszét, Kirától pedig a keleti kultúráról tanultam. Megismertetett jó néhány új szörnnyel és olyan természetfeletti lénnyel is, mint ő maga. Kirázott a hideg az áramos mutatványaitól.

– És ha megölellek, akkor vezetsz belém egy kis magasfeszültséget? – kérdeztem rémülten.

– Dehogy! – válaszolta Kira nevetve. – Emiatt nem kell aggódnod.

– Oké, most megnyugtattál. Csak mert nem hiszem, hogy a szívem kibírna egy elektrosokkot.

Lydia a kérésemre elmesélte, hogyan talált rám. Megfagyott az ereimben a vér, míg őt hallgattam. Kifejezetten ijesztő képességgel bírt. Lépten-nyomon hullákba botlani, nos, az én gyomromat biztosan kikezdené.

Nemcsak őket ismertem meg lassan, mialatt a történeteiket hallgattam, hanem mindenkit. Fájdalmasan beszéltek azokról, akiket elvesztettek, nem titkolták egy percig sem létezésüket. Sok történetet hallottam az angyali Allisonról, a vakmerő Aidenről, és a saját szememmel láthattam, hogy Lydia szíve megszakadt. Felszegett fejjel beszélt, a büszkesége sosem engedte összeroppanni, noha én láttam a szemében a kínt.

Hiába, vannak, akiket sohasem felejtünk.

Csak egy ilyen eseményes hét után álltam készen arra, hogy meglátogassam Stilest. A pulzusom egész nap az egekben járkált, a gyomrom görcsbe rándult, a halántékom verejtékezett. Féltem. Még annyi gyógyszer, beszélgetés és pihentető alvás sem tudta elűzni ezt az érzést. Az észérvek itt már nem hatottak, nem tudtam bemagyarázni magamnak, hogy ő nem pszichopata, látnom kellett a saját szememmel. És érezni.

Leparkoltam a házuk előtt. A seriff nem volt otthon, Scott motorja viszont a felhajtón pihent. Kissé megnyugtatott, hogy nem leszünk kettesben, bár sokat abban a pillanatban nem értem vele.

Kiszálltam a kocsiból. Remegő lábbal megindultam az ajtó felé. Becsöngettem. Scott lépett elém, és végre rám mosolygott. Már nem tűnt olyan végtelenül elveszettnek.

– Isten hozott! Jól vagy? A szíved mintha egy kicsit...

– Ja, kábé hiperventillálok, de ezen kívül minden rendben.

Scott nevetett. Örültem, hogy még ebben a helyzetben is tudta értékelni a humort.

Felmentünk az emeletre. Befordultunk egy folyosón. Megálltunk egy ajtó előtt. Zsibbadt mindenem, biztosra vettem, hogy menten szörnyethalok.

– Ne félj – mosolygott rám szelíden. Hát, ha egy alfa vérfarkas mond az embernek ilyesmit, azért elég ösztönzően hat.

Ahogy kinyílt az ajtó, rögtön megláttam Stilest. A hajába túrt, felugrott az ágyáról. Elég volt ennyi, hogy rájöjjek, ő is baromira ideges. Jó jelnek vettem, hogy az alfán kívül senkit sem érzékeltem a tarkómon. Akármi is bújt Stilesba korábban, már nem volt ott.

– Jól van, haver – mondta Scott, amikor Stilesszal már vagy fél perce csak egymást néztük. – A közelben leszek, ha kellenék.

Bátorítóan rám mosolygott, mielőtt elhagyta a szobát.

Amikor Stiles megmozdult, ledermedtem. Maga elé emelte a kezét, hogy megnyugtasson, és lassan visszaült az ágyára. Nekem eszem ágába sem jutott elmozdulni az ajtó közeléből.

A szeme barátságos volt, meleg fényű, érzéssel teli. Hányszor álmodtam már erről a szempárról! Nem volt többé ördögi, elmebeteg.

– Köszönöm, hogy eljöttél. – A hangja lágy és dallamos. – Nem foglak bántani. Megígérem.

A szám szélét harapdálva bólintottam. Az eszemmel elhittem neki, mert úgy akartam. A zsigeri rettegés azonban nem hallgatott rám, neki kicsit több idő kellett.

– Látni akartalak – vallottam be, miközben nem néztem rá. A lábfejemet figyeltem. Stiles halkan felsóhajtott.

– Sajnálom, amit veled tettem. Emlékszem az egészre. Én... megöltelek – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam. Mintha ő sem hitte volna el. – Még jó, hogy van ez a wudu erőd és feltámadtál.

Hirtelen rávillant a szemem. Komolyan? Egy mentálisan gyenge embert szándékozott ilyesmivel felvidítani?

– Nem úgy értettem, tök jó, hogy van, olyasmi lehet, mint a fordított kriptonit, ami téged erőssé és nem gyengévé tesz, így gyakorlatilag alig lehet megölni miatta.

Még csúnyábban néztem rá. Talán még a számat is eltátottam.

– Stiles – vágtam közbe nyugodt hangon. – Fejezd be.

– Rendben – bólintott egyetértően.

– Te is... te is érzed? – tértem rá a lényegre bátortalanul. Annyira érdekelt, mit érzett ő, hogy sokért sem adtam volna.

Feszülten vártam a válaszát, miközben magamon éreztem a pillantását. Lassan felsandítottam. Abban a minutumban valami történt kettőnk között, a felszín alatt. Mintha... összekapcsolódtunk volna.

– Folyamatosan érzem. Megöl, mert egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Mióta ott a klubban... – hallgatott el.

– Megcsókoltalak – segítettem ki.

– Igen. Szóval azóta... Mintha egy mágnes vonzana hozzád. Nem akarom, hogy félj tőlem.

Stiles óvatosan felállt. Ugyan megugrott a pulzusom, fegyelmeztem magam. Azt mondta, amit hallani akartam. Úgy, ahogyan vágytam rá – érzéssel.

Tehát nem csak én érzékeltem, hogy valami történt közöttünk. Nem csak engem emésztett el apránként ez a vonzódás.

Kinyitottam az ajtót. Menni készültem. Ez több mint elég volt nekem az „első találkozásunkból, miután megöltél”.

– Most én és a wudu varázserőm elhagyjuk az épületet.

Stiles nevetett.

Minden összes korábbi elképzelésemet felülmúlta a valóság. Hosszan kifújtam a levegőt, miután eljöttem a házból, és a szívverésem is normalizálódott. Még egyikünk sem jött rendbe teljesen, de talán nemsokára.

Stiles meleg mosolya egész nap elkísért. Lassan felolvasztott bennem valami fagyosat.