Málnaízű Te – negyedik fejezet

Sziasztok!

Szerda lévén, friss fejezet. Ez az első hét, hogy két részt hozok, remélem, Nektek is tetszik ez a dolog! Be kell vallanom, én nagyon élvezem. :)

Jó olvasást kívánok, köszönöm az eddigi aktivitásokat, válaszoltam is a kommentekre. A kattintásokat pedig nagyon hálásan veszem :))

Az e heti kép Zsófi T. keze munkája, amit ez úton is nagyon szépen köszönök neki. Imádom! :)

Hamarosan játékot szervezek a Facebook oldalamon, úgyhogy gyertek, csatlakozzatok, figyeljetek, ha eddig még nem tettétek! ;)

Szép napot, friss szombaton érkezik,

Nilla

– a tánc –

Élesen felszisszentem, amikor egy Stilesnál sokkal nagyobb és erősebb testfelépítésű csávó a földhöz vágta szegénykét. Úgy éreztem, az esés valahol az én hibám is, hiszen éppen találkozott a tekintetünk, aztán csak bumm... Eltűnt a lába alól a talaj.

Scott már szaladt is, hogy összeszedje a kissé nehézkesen feltápászkodó Stilest. Még több méterről is, ahol én álltam, tökéletesen látszott, hogy éppen arról magyaráz, jól van és tudja folytatni a játékot. Egyszer csak felém pillantott, feltartotta a hüvelykujját, aztán már kocogott is tovább.

Kira és Lydia között álltam, úgyhogy mindketten jól hallották megkönnyebbült sóhajomat. Lydia csak a fejét rázta, igazán lesajnáló módon, Kira viszont megértően mosolygott. Bár Scottot nehezen gyűrte le bárki is, azért valahol együtt éreztünk.

Pár körülöttünk ülő, idegen srác elég feltűnően nézett meg magának ahhoz, hogy már zavarjon. Tény, hogy Lydia kihozta belőlem a legjobbat; jó érzékkel választott ruhát és a hajamat is egészen rendbe tette, de ez még nem ok arra, hogy úgy bámuljanak, mint valami látványosságot! Egy bárban dolgoztam hónapokig, kellő gyakorlatot szereztem abban, hogyan kell lehűteni valakit. Elég savazó megszólalás, és a srácok máris kevésbé bátrak.

– Hajrá! – kiabálta Kira mellettem.

Arra gondoltam: nehogy már én ne tegyem meg! Eljöttem egy meccsre, az a minimum, hogy buzdítok valamivel, nem?

– Szedjétek szét őket! – ordítottam be én is a pályára, mire néhány arc azonnal felém is fordult. Nem különösebben izgatott a véleményük.

– Lydia, te is velünk jössz a meccs után? – hajolt át előttem Kira, hogy a másik lány biztosan hallja a szavait.

– Csak nem képzeled? Fontosabb dolgom is van annál, mint idegeneket nézni, amint idétlen zenére rázzák magukat.

Ooké... Jobbnak láttam nem szólni egy szót sem.

Mióta a tragédia történt, megváltozott az élet Beacon Hillsben. Legalábbis az a fele, amelyik bizsergést eredményezett a tarkómon. Ez volt a fájdalmas, vihar utáni csend. Senki nem akart megölni senkit, nem vadásztak farkasokra és nem támadtak meg ártatlanokat. A srácok arra használták fel ezt az időt, hogy összeszedjék magukat és olyasmiket csináljanak, mint a fiatalok általában. Sport, buli, kirándulás, vásárlás, pizzázás, filmnézés. Ma éppen a buli volt a terítéken, ahová valamilyen különleges okból kifolyólag, én is kaptam meghívót.

Ám úgy tűnt, Lydiának megint sikerült kibúvót találnia a program alól. Jó, nem tagadom, lehetséges, hogy a világ megmentésén ügyködött csendes visszavonultságban, csak kevésbé tartottam valószínűnek.

A meccset egyébként elbuktuk, ám nem engedtük, hogy ez kedvünket szegje. Kirával beszélgettünk, míg a srácokra vártunk, és a leírásából nagyjából megismertem a suli negyedét. Elképesztő, hogy minden történés ellenére nem lógtak a gimiből és még csak nem is hasaltak el.

– Egyébként – fordultam hirtelen Kira felé –, beszél közülünk valaki spanyolul?

Ártatlanul megvonta a vállát, fogalma sem volt róla. Én nem igazán remekeltem, és sajnos egy erre irányuló igét sem ismertem, úgyhogy reméltem, valaki kisegít majd.

Létezett egy klub fiataloknak a városban, amely havonta egyszer latin partit tartott, spanyol zenével. A pláne annyi volt benne, hogy rendelni is csak ezen a nyelven lehetett, ami azért okozott némi gondot, viszont rengeteg vicces szituációt is szült.

– Hola, muchachos! – köszöntem rá jókedvűen a fiúkra, amikor végre lezuhanyozva feltűntek, sporttáskával a vállukon. Ezzel nagyjából ki is fújt minden spanyol tudásom.

Stiles két méterre állt tőlem, de úgy mosolygott rám, mintha csak két centi lenne a távolság.

– Szépen blokkoltál. Azt hiszem, ehm... Sikeres akció volt.

Felcsillant a szeme. Mintha nem is bánta volna, hogy egy nála kétszer nagyobb srác leterítette a lábáról. Ez biztos valami sportos ösztön vagy hasonló lehetett.

– Az nagyon király szerelés volt. Csak szaladt felém, de én nem hátráltam meg...

– Igen, haver – vigyorgott rá Scott, miközben átölelte Kira vállát. – Mindannyian láttuk.

Igazán örültem, hogy nem tette hozzá: „és azt hittük, maradandó sérüléseket is szenvedtél.”

Kira felpattant Scott mögé a motorra. Mielőtt feltette volna a bukósisakját, ránk nézett.

– Akkor találkozunk a bejárat előtt, oké?

– Persze! – vágta rá Stiles mellettem, majd kinyitotta a dzsip ajtaját, és behajította hátulra a táskáját. Scotték elrobogtak, már majdnem teljesen kiürült a parkoló körülöttünk.

Mielőtt beszállhattam volna, Stiles megkerülte a kocsit, és úriember módjára kinyitotta nekem az ajtaját.

– Köszönöm, uram – kacagtam rá.

Enyhén rendezetlen és szeleburdi mozgásával gyorsan beugrott mellém. Csak áradt belőle az energia, úgy látszott, semmilyen értelemben nem viselte meg a meccs. Erre a vibráló erőre volt nekem is szükségem.

– Remélem, hogy... – kezdett bele lassan. – Szóval semmi rossz előérzeted nincsen.

Összehúztam a szememet. Nem vettem biztosra, hogy jól értem-e szavait.

– Azon kívül, hogy egyikünk sem beszél spanyolul, és valakinek rendelnie is kell majd? Nem, semmi.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem egészen erre gondoltam.

– Már rendben vagyok, oké? A gyógyszerek és a társaságod sokat segít.

– A társaságom? – kérdezett vissza, mintha hitetlenkedett volna.

– Aha – vontam meg a vállam. – Tudod, mágnes.

– Mágnes – ismételte, mint valami különleges szót.

Nagyjából három perc elteltével megérkeztünk a klubhoz. Scott és Kira a megbeszélt helyen vártak ránk, és nagyon romantikusnak tűnt az ölelésük. Kár, hogy jöttünk mi, és belerondítottunk.

A személyzet elmosódott mintát pecsételt a kezünkre, miután beengedtek minket. Az én hamis személyim kiváló szolgálatot tett, bár valószínűleg nélküle is beengedtek volna egy direkt fiataloknak szóló bárba. Mindegy.

Azonnal meghallottam a dübörgő, latin zenét. Testek ringatóztak ritmusosan, a hangulat elképesztő volt, az első pillanatban behúzott. Csak álltunk a táncparkett szélén, és néztük a vibráló tömeget, miközben megpróbáltuk elhinni, hogy pont ugyanolyan fiatalok vagyunk, mint ők. Talán valamivel többet láttunk már a világból, de attól még ugyanúgy jogunk volt táncolni.

Kerestünk egy szabad beülőt távolabb a parkettől, ahol kényelmesen tudunk beszélgetni. Miután levettem a kabátom, furcsa érzés kerített hatalmába, és a tarkóm is különösen bizsergett. A Scott-féle „alfajelzést” már megszoktam, ez határozottan valami más volt.

– Mi az? – kérdezett rá Stiles is, amint észrevette a forgolódásomat.

– Semmi, én csak... – persze semmit sem láttam, hiába nyújtogattam a nyakam, úgyhogy inkább hagytam az egészet. Elvégre ez itt még mindig Beacon Hills.

– Akkor mit iszunk, kólát vagy narancslét? – vigyorogtam rájuk, és megpróbáltam kellően magabiztosnak tűnni a kiváló álszemélyiségem miatt.

Végül kóla lett, és csak öt percembe került elmagyarázni a vihogó csaposnak, mit akarok. Úgy tett, mintha nem értette volna először az angol szavaimat, később meg a mutogatásomat. Hirtelen már nem is láttam olyan viccesnek ezt a szabályt. Vért izzadtam, mire kinyögtem, mit akarok, de miután megszereztem az üvegeket, győzelmet éreztem. Megcsináltam, ember!

Egy negyedóra sem telt el, és már alig bírtam visszafogni magam. Az ütemes, hívogató zene belém költözött, és csak egyetlen módját ismertem az elűzésének. Táncolnom kellett, méghozzá azonnal.

Óvatosan megfogtam Stiles kezét az asztal alatt. Nem kicsit lepődött meg a mozdulaton, de tetszett is neki, látszott rajta. A parkett felé biccentettem, a következő pillanatban meg már húztam is magam után.

– Én nem igazán... Nem annyira tudok táncolni! – közölte már jó előre, noha engem ez nem igazán zavart.

– Én sem! – kiabáltam vissza, majd felé fordultam.

Nem tartott sokáig a tettek mezejére lépni, Stiles máris udvarias finomsággal átkarolta a derekamat. Hiába volt a zene gyors, mi csak... Összebújtunk, és alig mozdultunk. Bár az ölelése olyan jólesett, hogy libabőrös lettem tőle, mégis eltoltam magamtól.

– Erre a zenére nem így mozgunk!

Hátat fordítottam neki, kezét a derekamra vontam. Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak lehetett, aztán lassan mozgatni kezdtem a csípőmet, amit az övé is követett. Ahhoz képest, hogy állítólag nem tudott táncolni, hamar belejött. Lassan végigsimított a karomon, félrehúzta a hajamat a nyakamból, és egy rövid pillanatra megcsókolta a bőrömet. Kirázott a hideg, megálltam. Stiles rögtön észlelte a változást, elhúzódott tőlem.

– Jól vagy? Ne haragudj, én nem akartam... Vagyis de, akartam, csak...

Összeszedtem magam és elnyomtam a mosolyomat.

– Jól vagyok! – hajoltam oda a füléhez. – Igazság szerint túl jól is, és ez különös nekem!

A pillantás, amivel engem fürkészett, elárulta, hogy sejti, miről beszélek. Mosolyogva megsimogatta az arcomat. Lassú volt és tökéletes. Bárcsak örökké tarthatott volna a pillanat!

Visszaültünk a helyünkre, Kiráék már vártak ránk. Kicsit távolabb húzódtak egymástól, hogy ne érezzük kínosan magunkat. Jó volt látni, hogy örültek egymásnak.

– Nektek nem furcsa? – nézett fel ránk Kira a poharából. – Itt lenni és úgy tenni, mintha olyanok lennénk, mint ők.

Igazából én már olyan régen részese voltam a hétköznapi világnak, és nem használtam mágiát, hogy fel sem tűnt a különbség. Egyszer úgy döntöttem, ehhez az oldalhoz akarok tartozni, és így is lett. Csupán a sors fintora, hogy utamba sodorta ezt a különös bandát, és újra használtam az erőmet.

– Néha tininek is kell lenni – vontam meg a vállam.

– És néha egyszerűen csak nem hagyják, hogy tini légy – válaszolt Scott elgondolkodva, miközben a tömegbe bámult.

Ez aztán a hangulatromboló fordulat!

Csak ültünk és néztük egymást, ettől én még zavarba is jöttem. Sok mindenre számítottam az estével kapcsolatban, erre nem igazán.

Nem sokkal később úgy döntöttünk, ideje hazaindulni, és még mindig csak tizenegy óra volt. Scotték a motorral mentek, én meg bemásztam Stiles mellé a dzsipbe.

– Ez egy nagyon furcsa este volt – vallottam be.

– Egyikünk sem remekel mostanában.

– Ettől függetlenül jól éreztem magam – mosolyogtam rá. Nem akartam, hogy rosszul vegye ki magát a megjegyzésem, különösen úgy, hogy a vele töltött idő fantasztikusan telt.

– Ja, én is, bár a táncmozdulataimon még dolgozni kell.

– Jut még rá bőven időd, ne aggódj! – nyugtattam meg, és egy pillanatra hozzáértem a vállához. Ösztönösen jött a mozdulat, mint ahogyan az az apró csók is a parketten. Ezek jelezték nekem, hogy észrevétlenül is egyre közelebb kerültem hozzá.

Amikor a lakásom elé értünk, úgy éreztem, mondanom kell valamit, sőt egyenesen tenni is. Beharaptam az ajkam, miközben kikapcsoltam a biztonsági övemet, és legyőztem minden izgatottságot.

– Nem lenne kedved bejönni?

– Hogy mi? Én? – lepődött meg teljesen. Nem állhattam mosoly nélkül. – Persze, miért ne? Hogyne.

Kiugrottam a kocsiból, ezúttal gyorsabb voltam nála, nem tudta kinyitni nekem az ajtót.

– Árulj el nekem valamit! Miért vagy te ennyire bizonytalan magaddal kapcsolatban?

Mintha megakasztottam volna ezzel a kérdéssel. Egy pillanatra eltűnt a lendülete, csak egy ártatlan srác pislogott rám.

– Úgy érzem, nincs miért túlzottan magabiztosnak lennem.

Kinyitottam az ajtót, és gyorsan elintéztem azt is, hogy az igék beengedjék Stilest. Kibújtam a kabátomból, leraktam a táskámat, alaposan kihasználtam az időt, hogy kitaláljam, mivel feleljek neki. Igazság szerint nem szándékoztam elijeszteni magamtól, viszont rejtegetni sem tudtam az érzéseimet vagy a gondolataimat. Bátorságot öntöttem magamra.

– Te vagy az egyik legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkoztam. Nem világít vörösen a szemed és nem érzed meg a halált, de ki a poklot érdekel?! Te vagy Stiles! Mindenki barátja, akire akármikor számíthatunk. A többiek elmondása alapján ügyes nyomozó vagy, és annyira rohadtul vicces. Neked kell ennél több, hogy különlegesnek lásd magad? Mert nekem nem.

– Olyan, de olyan nagyon szeretnélek most megcsókolni – suttogta karcos hangon, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le az ajkamról.

Nyeltem egy nagyot. Hát ezt én is el tudtam volna képzelni, nagyon is.

– Akkor?

Értette is a kérdést. Közelebb hajolt, egészen bátortalanul. Lassan tette a dolgot, ám én nem tudtam tovább várni. Belekapaszkodtam a nyakába, magamhoz rántottam és csókoltam, ahogyan tudtam. Egyetlen pillanat elég volt, hogy megnyugodjak és belevesszek az ölelésébe. Olyan jó illata volt, és annyira puha az ajka...

Beletúrtam a hajába, mire felsóhajtott. Éppen csak annyira húzódott el tőlem, hogy levegőt kapjon, a szánk még mindig összeért. A magaménak éreztem őt abban a pillanatban. Csak a magaménak.

– Ez azért jobban sikerült, mint az első – mosolyogtam rá.

– Az is felejthetetlen volt, hidd el. – Nyomott még egy utolsó puszit a számra, mielőtt elhúzódott volna. – Akkor körbevezetsz?

Hamar eljutottunk a hálószobámig. Kicsit zavarban is éreztem magam, főleg egy ilyen csókjelenet után. A szívem háborodottan verte a mellkasomat, majdnem úgy izgultam, mint az első randimon.

Stiles körbenézett a szobában, úgy tűnt, mindent szemrevételez.

– Mondták már neked, hogy úgy vizsgálódsz, mint egy nyomozó?

Mosolyogva rám nézett.

– Ja, lehet, hogy örököltem valamit apámtól.

Leült mellém az ágyra. Mutatóujjával a kézfejemet simogatta. Nem gondolkoztam, amikor a válla hajlatába temettem az arcomat. Mélyen beszívtam a bőre illatát; édes volt.

Egy egész örökkévalóságig ültünk így, összefonódva. Egy egész örökkévalóságig dobbant egyszerre a szívünk, és lélegeztük be egymást. Végre olyan békére leltem, amelyet eddig sehol máshol nem találtam meg. Már messze jártunk a démoni lény árnyékától, már semmi sem tarthatott távol tőle.

– Kérhetek valamit? – suttogtam.

– Persze.

– Itt aludnál ma éjjel velem? Azt hiszem, végre újra megtehetném fény nélkül.

Stiles vett egy mély levegőt. Arra számítottam, hezitálni fog, ám ennél sokkal jobb dolgot tett. Lerúgta a sportcipőjét, engem maga után húzva eldőlt az ágyon, és egyszerűen az ölelésébe zárt. A mellkasán feküdtem, hallgattam a szíve verését.

Pillanatokkal később lekapcsolta az éjjeli lámpámat. Egy percre magához szorított a sötétség, és tágra nyílt a szemmel bámultam bele, hátha kiszúrok egy szellemet. Semmi sem volt ott.

Stiles lehelt egy puszit a homlokomra.

– Itt vagyok. Ne félj.

Összeszorítottam a szemem. Ellazítottam az izmaimat, és lassan figyelni kezdtem Stiles légzését, minden apró mozdulatát. Elvonta a figyelmemet, miközben a vaksötétben feküdtünk.

Már a második este mentett meg a szörnyektől.