Málnaízű Te – prológus

Hahó Mindenki! Meghoztam a "várva várt" prológust! Már most köszönöm ezt az őrült érdeklődést, feliratkozást, kattintásokat! Szebbé teszitek a napjaimat :))

Na, akkor néhány információ: ha megtekintitek az előző posztot, akkor láthatjátok, hogy lehet tőlem kérdezni a sztorival, az ötlettel, a trailerrel, mindennel kapcsolatban. Ezt azért találtam ki, mert két fejezet között ezekre a kérdésekre fogok válaszolni itt, az oldalon! Hogy miért? Egyszerű: mert szeretném, ha nem csak a friss napján pörögnénk, másrészt így egy kicsit jobban beleláthattok a sztoriba, néhanapján pedig előreutaló megjegyzéseket is kaptok majd ;) Kérdésekre fel! Az első ilyen poszt hétvégén jön, április negyedikén, az első fejezet pedig április 11-ikén vár majd itt rátok! A jövő hét végétől viszont a fejezetek szombatonként, kérdések pedig szerdánként érkeznek majd.

Az e heti képszerkesztésünk Betti munkája, aki ennek a dizájner oldalnak a szerkesztője. Ez úton kis köszönöm! :)

Jó olvasást kívánok Nektek, és ha valami nem kerek, nyugodtan kérdezzetek rá! :)

Nilla

– a csók –

Megint láttam a fiút. Három koktélt rendelt tőlem, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne róla, mert élveztem ezt a játékot. Ő olyan más volt, ártatlan és tréfás, már ránézésre is. Éppen ez tetszett benne az első pillanattól kezdve, amikor a barátjával feltűnt a klubban.

Rögtön éreztem azt is, hogy valami „nincsen rendben”. Az egyikük nem ember volt. Bizseregni kezdett a tarkóm, és ez kizárólag akkor történt, ha természetfeletti járkált a közelemben. Szerencse, hogy már ezer éve megtanultam elrejteni magam, így biztonságban lehettem. Hasznos lecke volt, különösen ebben a városban. Itt az számított normálisnak, ha semmi sem volt normális.

– Helló! – köszönt rám a srác egy szélesen mosollyal. Leraktam elé a koktélokat. Sötét szeme csillogott; nem kellett agytrösztnek lenni ahhoz, hogy érezzem a belőle áradó derűt. – Új vagy még a városban, igaz?

– Igen – válaszoltam ragyogóan. Tetszett nekem. Egy emberi fiú valóban tetszett nekem! Na, végre. – Nemrég kezdtem itt melózni.

– Stiles vagyok – kiabálta, miközben áthajolt a bárpulton, és egy húszassal fizetett az italokért.

– Kennedy – kiáltottam vissza.

– Ez aztán a furcsa név! Mármint, nem úgy értem, hogy rossz, hanem sokkal inkább szokatlan. De attól még szép, nagyon!

Arcomra ragadt a mosoly. A fiú talpig zavarba jött, ám a lendületét egy pillanatra sem vesztette el. Vérbeli dumagép.

– Nem mintha a Stiles olyan hétköznapi lenne.

Rám villantotta széles mosolyát. A zene miatt óbégatnia kellett, ám szerencsére ez egy percig sem akadályozta a beszélgetésben.

– És mi szél hozott ide a városba?

– Pont a szél – bólintottam oda neki, miközben kiszolgáltam egy idősebb pasit két sörrel. – Levegőváltozásra volt szükségem. A nagymamám régen itt élt, úgyhogy... Miért ne?

– Ez egy izgalmas hely. Na, és... Mennyire ismered a várost? Körbevezetett már valaki?

– Nem, noha néhányan felajánlották segítségüket, csak valamiért nem bízom az első ránézésre pszichopatákban – kuncogtam tovább.

– Ha egyszer majd, szóval szívesen lennél együtt valakivel, aki nem elmebeteg, mármint nem olyan értelemben együtt...

– Akkor? – kockáztattam meg a bátor kérdést.

– Akkor... Nyugodtan lóghatsz velünk, ha gondolod. Bár nem mondom, elég őrült arcok vagyunk, de még mindig mi vagyunk a legnormálisabbak. Higgy nekem.

– Ajaj, ha ennyire veszélyes a helyzet, jobb lesz megfontolni a szavaidat!

Stiles a kezébe vette a poharakat, utoljára rám mosolygott, és mielőtt eltűnt a tömegben, még hátranézett a válla fölött. Tekintete találkozott az enyémmel, és abban a pillanatban végre éreztem valamit. Valami jót és bizsergetőt, hosszú ideje először.

Miután lejárt a műszakom, eszembe sem jutott lelépni. Kivettem egy hideg ásványvizet a hűtőből, és a táncolók közé vetettem magam. Egész éjjel járt a lábam, a zene bemászott minden sejtembe, mozgásra hívott. Tíz percet töltöttem idegenek gyűrűjében, többnyire behunyt szemmel, hevesen dobogó szívvel, amikor megint megéreztem a bizsergést.

Résnyire szűkült szemmel, óvatosan néztem körbe, hogy ne keltsek nagy feltűnést. Megláttam Stilest és a barátait az egyik box közelében ácsorogni. A srác, akinek tetoválták a karját, és semmiképpen sem lehetett ember, a telefonját nyomogatta. Egy fél perccel később már beazonosítottam a jelekből, hogy vérfarkas. Súgott valamit a mellette álló lány fülébe, majd pár másodperccel később az ajtó felé indultak. Stiles egyedül maradt, a tömeget pásztázta. Valami azt súgta, eljött az én időm és cselekedjek bátran. Átvágtam hát a köztünk lévő tömegen, és magamban azért imádkoztam, nehogy eltűnjön a szemem elől. Újra látni akartam azt a sugárzó mosolyt.

Mielőtt eljuthattam volna hozzá, a hátsó ajtó felé mozdult. Csak akkor értem utol, amikor kiért.

– Hé! – szóltam utána. Gyorsan megpördült, nem számított rám.

– Kennedy? Mit... mit csinálsz te itt?

– Nem lett volna szép tőled köszönés nélkül elhúzni – léptem felé egyet. Most nem nevetett rám, valahogy zavartnak tűnt. És ez nem tetszett, kicsit sem. Nem bizsergett a tarkóm, úgyhogy nem gyanakodtam semmi természetfelettien rosszra.

– Jaaa, hogy az. Hát, igen, igazad van, csak...

Elmosolyodtam, és még lejjebb faragtam a köztünk húzódó távolságból.

– Semmi baj, csak vicceltem. Szerettem volna még mondani valamit.

– Óh, igazán?

Közelebb léptem hozzá, és mielőtt védekezhetett volna, gyorsan megcsókoltam. Csak egy apró puszi volt a szájára, semmi több. Még a szemét sem csukta be közben, így tökéletesen láttam a döbbenetét.

Hoppá. Azt reméltem, hangyányit azért jobban fog reagálni.

Az idióta bakancslistám miatt történt az egész. Láttam egy filmben, és mielőtt idejöttem, elhatároztam, hogy akkor is megcsinálok néhány dolgot, ha törik vagy szakad. És az egyik ilyen dolog a „csókolj meg egy idegent” volt.

– Öhm... – tért magához gyorsan Stiles. – Ez tulajdonképpen olyasmi, amiről én is szívesen beszélgetek.

Nagy kő esett le a szívemről, felnevettem.

– Akkor majd találkozunk! – és még mielőtt bármi egyebet is szólhatott volna, vagy még inkább beégettem magam, otthagytam egyedül a srácot. Túl meglepett volt ahhoz, hogy valamit tegyen, így feltűnés nélkül visszaosonhattam a táncparkettre.

A listám egyik pontja: kipipálva. Mámorító érzéssel töltött el. Végre olyan lehettem, mint bárki más!

Egész éjjel képtelen voltam kiverni a fejemből a málnaízű, aprócska csókot. Életem egyik legfurcsább és legkellemesebb emberi pillanata volt.