Sziasztok! Szép szerdát nektek! :) Legyen csodálatos napotok; remélem, nekem is az lesz. Az előző fejezethez érkezett kommenteket megválaszoltam, a kattintásokat hálásan veszem, a díjakat pedig milliószor köszönöm. Ugyan nem szoktam kirakni őket az oldalra, de tudjátok, mindegyiknek örülök, és megtiszteltek vele.
A képet ismét Szandi készítette, köszönöm neki! :)
Ha van kedvetek, ihletetek alkotni valamit, nagyon szívesen veszem. A nilla@citromail.hu -ra nyugodtan írhattok: akár ezzel, akár mással kapcsolatban.
Szombaton találkozunk! ;)
Nilla
–
a találkozás –
Lydia fél órával később küldött egy e-mailt. Már
tűkön ülve vártam, és amikor csipogott egyet a telefonom üzenetjelzője, azonnal
rárepültem. A szöveg nagyjából húsz sor volt, és borzasztóan keveset segített
rajtunk. Ami ugyanis benne állt, azt nagyjából mind tudtam.
Emberi lény,
halandó, viszont léteznek olyan igék, amelyekkel vissza lehet hozni a halálból.
Tetoválásokat hagy az ereje maga után, amely sok tanulással fejleszthető. A
képességek csak női ágon öröklődnek, és nem egyszerű rálelni egy benandantira.
A leghatalmasabb családok már több száz éve jelen vannak, ám a legtöbbjük
semlegesen áll a természetfeletti világhoz, hiába az óriási hatalmuk.
Képesek bárkit
és bármit megvédeni. Egyesek közülük bírnak a gyógyítás képességével is.
És nagyjából ennyi. A szeretetről
semmi. Sehol. „Emberi lény”-nek nyilvánított a könyv, tehát gondolom, az
ilyesmivel magamnak kell megbirkóznom.
Stiles mögöttem állt, éreztem a
lélegzetét a hajamon. Többször is átfutottuk a sorokat, hátha valamiről
lemaradtunk az első olvasás hevében. De semmi.
– Talán könnyebb lenne, ha tudnám, mit
keresünk konkrétan.
Egy csókot nyomott a fejem búbjára,
amitől teljesen elképedtem. Annyira ösztönös mozdulat volt, megdöbbentően
természetes, hogy nagyjából leállt az agyműködésem pár pillanatra.
Igyekeztem gyorsan rendezni a
gondolataimat, és nem kiugrani a bőrömből. Megkerestem a nagyi könyvét, a
kezébe nyomtam.
– Ének
a szomorúfűzről? – olvasta fel a címet. – Értékeltem, tuti jó sztori, csak
nem értem...
Felsóhajtottam.
– Nyisd ki.
Stiles rögtön megtalálta, amit
kellett. Végighúzta ujját a betűkön, látszott az arcán, milyen átszellemülten
próbálja kitalálni a jelentést.
–
Ha egy benandanti szeret, egyszer szeret.
Bólintottam.
– Vannak elképzeléseim, csak...
Stiles rám nézett. Tekintete foglyul
ejtette az enyémet, és abban a rövid pillanatban, míg egymást figyeltük,
valahogy... ráéreztünk a másikra. Sejtettem, mit fog mondani.
– Mágnes?
– Nem tudom, és ez nem tetszik –
ingattam a fejem.
– Még több segítség kell. Azt
hiszem, tudom is, hogyan kaphatjuk meg – bólintott rá.
Mire egyet is szólhattam
volna, már telefonált. Nagyjából fél perc alatt lerendezte az egészet, én meg
csak ültem, és néztem őt. Ez a kedvesség, ez a segíteni akarás meghatott. El
sem jutott a tudatomig, hogy miről vagy kivel beszélt, abban a percben csak őt
láttam. Hálás voltam mindenért, ami velünk történt, az éjszakákért, és hogy
megélhettem ezt az érzést. A „hozzá akarok tartozni” mámorát.
– Deaton a rendelőnél vár majd
ránk. Kész vagy, indulhatunk?
Szóhoz sem jutottam. Mintha kábulatban lettem
volna, úgy bólintottam, húztam magamra a farmerkabátomat és kaptam fel a
táskámat. Fél percen belül már a dzsipben ültünk, és az állatklinika felé
tartottunk.
– Tudod, nem kell ezt csinálod
– pillantottam gyengéden Stilesra. – Menne egyedül is.
– Miért mondod ezt?
– Én csak... Nem akarom, hogy
minden idődet rám pazarold – vontam vállat, és inkább kinéztem az ablakon, hogy
ne lássa a szememet.
– Te csodálatos vagy, oké? És
örülök, hogy veled lehetek, mindegy, hogy mikor.
Te jó ég, azt hiszem, még
sosem mondtak nekem ilyesmit!
Visszanéztem Stilesra, és
képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Kétségtelenül ő a legjobb
dolog, ami történhetett velem.
Deaton néhány perccel utánunk
érkezett meg. Mindannyian kiszálltunk a kocsiból, és a rendelő ajtajához
mentünk.
– Tudjátok, hogy segítek, ha
tudok – kezdte is rögtön. – De ezúttal sajnos nem szolgálhatok valami sok
információval.
– A francba – morogtam az
orrom alatt.
– Viszont ismerek valakit, aki
igen. Húsz évvel ezelőtt találkoztam először és előtted utoljára benandantival,
és akkor nem volt valami beszédes kedvében. Nem sokat árult el nekem, viszont
neked fog – nézett rám a doki komolyan. – Ide leírtam a címét és a nevét, ennél
többet sajnos nem nyújthatok.
Elvettem Deatontől a papírt, gyorsan
átfutottam. Akadtak némi kétségeim már elsőre is.
– Montana?! Hiszen az több
száz mérföldre van innen!
– Csupán olyan... kilencszázra
– korrigált Stiles. Na, igen, ettől hirtelen sokkal jobban éreztem magam!
– Sajnálom – rázta meg a fejét
Deaton.
– Dehogyis, köszönöm szépen. Azt
hiszem, ezt a lehetőséget most passzolnom kell.
– Mi? – állt elém Stiles, hogy
teljesen odafigyeljek a mondandójára. – Ezt nem mondhatod komolyan! Nem úgy
ismerlek, mint aki meghátrál egy kis akadálytól.
– Ez nem egy kis akadály. Igazából nagyon is
hatalmas.
– Szólok Scottnak, ha most
elindulunk, úgy két nap múlva ott lehetünk.
– Hülyéskedsz? – álltam neki
ellen. – Holnap iskolába kell menned, nekem meg egy állásinterjúra.
– Máskor is lógtam már –
legyintett.
– Nem ennyit. Erről szó sem
lehet.
Annyira belemerültünk az első
szóváltásunkba, hogy fel sem tűnt, Deaton már lelépett. Érdeklődve néztem
körbe, de csak hűlt helyét találtam az autójának is. Az viszont legalább
tapasztalattal szolgált nekem, hogy nem szabad Stilesszal szóváltásba
keveredni, mert képes az egész világról elvonni a figyelmemet.
– Adj nekem néhány napot, jó?
– néztem szépen rá, hogy meggyőzzem. – Valamit kitalálok.
– Nem tetszik ez nekem. Mintha
azt mondtad volna „adj nekem néhány napot, míg egyedül eltűzök Montanába,
kiderítem, mit akart üzenni a nagymamám, és visszajövök hozzád.”
A fejemet ingattam, jót
mosolyogtam magamban. Szinte alig ismert engem, és én alig ismertem őt, mégis
totálisan kiakadt, hogy nélküle indultam volna el.
Közelebb léptem hozzá, és
olyan ösztönösen, ahogyan korábban ő megpuszilt, a derekába kapaszkodtam az
egyik kezemmel. Néhány centivel magasabb volt nálam, úgyhogy kiélhettem minden
rejtett, romantikus vágyamat az ilyen testhelyzetekkel kapcsolatban. A filmekben
mindig magasabb a srác, és állandóan
van egy gyönyörű momentum, amikor a szereplők csak néznek egymásra a csók
előtt, és annak a pillantásnak akkora ereje van, hogy te ülsz a tévé előtt, és
kedved támad lekapni valakit.
Stiles a nyakamra simította a
tenyerét. Kezdett gyorsabban verni a szívem.
– Szóval... hozzád jövök ide
vissza?
– Tudod, hogy értettem –
mélyült el a hangja és a pillantása is. Tudtam, és az volt a legjobb, hogy
éreztem is.
Bólintottam. Stiles a
következő pillanatban megcsókolt. Belülről akart szétfeszíteni a boldogság és a
nyugalom, ami a közelében mindig hatalmába kerített. Akár mágnes, akár nem,
akár van köze a nagyi üzenetéhez, akár nincs, tudtam, hogy a személyében az
otthonomra találtam rá.
A keze végigsimított a
hátamon, egészen a fenekemig haladt. Nem számítottam rá, hogy belemarkol, így
amikor mégis megtette, belekuncogtam a csókunkba. Kissé elhúzódtam tőle, ő
viszont követett, alig egy fél centi távolságot tartott meg közöttünk.
– Mi az? – kérdezte meg kissé
rekedtesen.
– Semmi, csak nem hittem volna
rólad, hogy ilyen... bátor vagy.
– Nagyon, nagyon bátor tudok lenni, ha igyekszem.
– Hiszek neked, de... – Nem
bírtam befejezni a mondatot, mert az ajka hajam alatt a nyakamra talált, és úgy
csókolt végig, hogy kirázott a hideg. Összeszorítottam a szemem, hogy nyerjek
némi erőt. – Haza kéne menned. Késő van, és a seriff tutira kiakad, ha ma sem
alszol otthon.
– Ja, tutira – ismételte, de
tovább csókolt.
– Stiles, komolyan beszélek! –
kuncogtam, mert egy különösen érzékeny pontra tapintott, így viszont eltűnt a
szavaim komoly éle. Pedig annak szántam, esküszöm!
– És én komolyan is veszlek.
– Szuper. Akkor ne akard,
hogy... – Mivel fenyegessem meg? Semmi jó nem jutott eszembe. – Lepörköljem a
hajad egy hardcore igével! Mert megteszem, isten bizony.
– Mi? Azt hittem, csíped a
hajam.
Ez bevált, ugyanis Stiles
elengedett, egy egész kicsit hátrébb is húzódott, így végre normálisan kaptam
levegőt. Csak úgy pattogott a feszültség közöttünk, szinte már hallottam is.
– Tetszik a hajad, csak
tényleg nem szeretném magamra haragítani a seriffet. Még nem is ismerjük
egymást, de már most sejtem, mit gondol rólam – vázoltam aggodalmasan.
– Ezt legalább könnyen
orvosolhatjuk. Gyere! – kulcsolta rá a kezét az enyémre, és irányított lassan a
dzsipje felé.
– Nem egészen értem, mire...
Nem is avatott be, úgyhogy
magamtól kellett rájönnöm. És amikor végre megtettem, nagyon nem jött be az
ötlet.
– Stiles! – kezdtem bele
fojtott hangon. – Ezt nem teheted velem! Még nem készültem fel erre, és...
Egyszerűen csak meg sem kérdeztél! Mi lesz, ha...
– Hűha, ezt nevezem. Nem
gondoltam volna, hogy megijedsz az apámtól.
– Az apádnak pisztolya is van!
– pontosítottam.
– Amivel nyilvánvalóan nem fog
lelőni téged – mosolygott rám oldalról.
Nem tudtam vele vitatkozni.
Nem lehetett. Eldöntött valamit, és azt véghez is vitte, nem számított sokat az
én véleményem.
Amikor a házuk elé értünk,
bojkottáltam Stiles tervét, és egyszerűen nem szálltam ki a kocsiból. Hiába
jött oda, nyitotta ki az ajtót, én meg sem mozdultam.
– Szembeszálltál a
nogitsunéval és félsz az apámtól? – ráncolta a homlokát oltári édesen.
– Valami olyasmi –
bólintottam.
– Na, gyere! – karolt át, hogy
valahogy kihúzzon az autóból. Beláttam, muszáj volt mennem, és akkor már inkább
a saját lábamon tettem.
Stiles egy pillanatra sem
engedte el a kezemet, míg az ajtóhoz értünk. Ez azért adott némi előnyt és
magabiztosságot, viszont távolról sem eleget. Jaj nekem, vagy ötször
leizzadtam.
Az a baj, hogy még soha, senki
sem mutatott be a családjának. Nem voltam hozzá túl érdekes vagy fontos. Ez
van.
– Hahó, apa! Megjöttünk.
A seriffnek fél perc sem
kellett ahhoz, hogy szagot fogjon – a többes szám egyáltalán nem véletlen.
Éppen egy konyharuhába törölte a kezét, és láthatóan egyáltalán nem számított
rám. Vagy bármilyen más lányra.
– Hadd mutassam be neked
Kennedyt. Kennedy, az apám.
Kezet fogtunk, miközben én
próbáltam legyűrni minden izgalmamat. Stiles a szokásos módján mosolygott, az
apja arcán meg olyasmi kifejezés látszott, hogy: „te jó ég, hazahozott egy
lányt, alig hiszem el.”
Vagy egy fél percig álltunk
csendben, felváltva néztük egymást, bár leginkább a seriff engem, mire úgy
döntöttem, ideje cselekedni.
– Megzavartunk valamit? –
böktem a konyharuha felé.
– Nem, csak éppen vacsorát próbálok
csinálni. Kevés sikerrel – sóhajtott úgy, mintha valami óriási feladatról
beszélne.
A kaja egy olyan téma, amihez
végre hozzá tudtam szólni, sőt elég ügyesnek számítottam benne. Hálásan
sóhajtottam fel, hogy nem kell tovább ácsorognom a Stilinskik között, és rohadt
furának éreznem magam.
– Mi a gond? Szívesen segítek
elhárítani.
– Ne fáradj, te vendég vagy –
mosolygott rám a családfő.
– Az lesz fáradtság, ha néznem
kell, és nem segíthetek – pontosítottam.
– Hidd el, apa – csatlakozott
a beszélgetéshez Stiles is –, benne egy Teréz anya veszett el. Mindig,
mindenhol segíteni akar.
A seriff elmosolyodott, végül
pedig rábólintott a dologra.
– Hát, ez esetben nem bánom.
Amikor azt hitte, hogy nem
látom, rám mutatott, és kíváncsi, valahol mégis elégedett arckifejezéssel
nézett a fiára. A szemében az apai büszkeség tagadhatatlan fénye pislákolt.
Mindannyian a konyhába
vonultunk. Én teljesen átvettem a főzés előjogát, amit annyira nem is bánt
senki, és megpróbáltam egy finom vacsit készíteni. Röviden szólva mentettem a
menthetőt. Stiles és az apukája az asztalnál ültek, és ha minden igaz, egy
meccsről beszélgettek. Semmi természetfeletti teremtményről vagy halálról, csak
egy szimpla meccsről.
Hát, valami ilyesmi lehet egy igazi család, gondoltam magamban. A mienk
inkább katonai felépítésű volt, mint átlagos. Kemény órákra jártunk, otthon
tanultunk, nem barátkozhattunk idegenekkel. Csakis azokat a gyerekeket
ismertem, akik a családomba születtek, és higgyetek nekem, mind idióták.
A nagymamámon kívül nem volt
senki, akivel megbeszélhettem volna, hogy melyik fiú tetszik nekem a városból,
és milyen ruhákat hordanék szívem szerint. Otthon ugyanis még azt is
szabályozták, mit vettünk fel; nem járhattunk úgy, ahogyan akartunk. Valójában
nem is lehettünk igazi gyerekek, betanított emberi robotoknak szántak minket. Igazi
élet híján maradtak a filmek, a könyvek és a zenék. Ezt az életet semmilyen
formájában sem nekem találták ki, úgyhogy miután a nagyi meghalt, már tudtam,
mit akarok csinálni.
Nálunk az a szabály, hogy elhagyhatod
a családodat és élhetsz hétköznapi módon, ha képes vagy megállni a nagy és
csúnya világban a saját lábadon. Csakhogy mivel gyakorlatilag úgy növünk fel,
hogy semmit sem tudunk a világról, még normális iskolába sem járunk, sokan
megijednek ettől a felelősségtől. Inkább azt választják, hogy ott maradnak, és
kitanulnak mindent az igazi valójukról. Nem hibáztatom őket. Én sokkal inkább a
szabályokat okolom. Miért ne lehetne a két dolgot egyszerre csinálni? Miért
akarja nekem folyton megmondani valaki, hogyan éljem az életem, amikor vannak
saját elképzeléseim is?
– Hogy tetszik a város,
Kennedy?
– Köszönöm a kérdést,
nagyon... elégedett vagyok vele – válaszoltam óvatosan, és meg sem próbáltam
Stilesra nézni.
Az apját viszont meglepte a
feleletem. A fiára sandított, aki éppen a tenyerébe rejtette a mosolyát.
– Pompás! – válaszolta a
seriff lelkesen, bár kissé hitetlenkedő ábrázattal. – Ha megbocsátotok,
mindjárt jövök.
Amikor elhagyta a helyiséget,
Stiles mögém lépett és azonnal átölelt. A vállamon nyugtatta az állát, mintha
ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán ez is volt.
– Na, mit mondasz? Olyan rossz
este?
– Nem – ráztam meg gyengéden a
fejemet. – Tökéletes.
Egy órával később, miután
közös erőkkel elmosogattunk és elpakoltunk, Stiles és én kettesben maradtunk. Felmentünk
a szobájába, ahol mindennek olyan illata volt, mint neki.
Leültem az ágyára, és fél perc
sem kellett, hogy kövesse a példámat. Óvatosan megcsókolt, én meg a hajába
túrtam. Esküszöm az égre, imádtam a haját. El sem tudtam hinni, hogy korábban
azzal fenyegettem, lepörkölöm.
– Tényleg eljönnél velem
Montanába? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Mióta kicsit kiakadt,
folyamatosan ezen pörgött az agyam.
– Igen, tényleg. De tudom,
hogy nem kérnél meg rá – cirógatta meg az orrával az enyémet.
– Csak mert nem akarom, hogy
jégre tedd az életedet miattam.
– Tudom. Ezt is tudom.
– És azt véletlenül nem, hogy most
mit szeretnék?
Stiles kissé felvonta a
szemöldökét. Úgy tűnt, sikerült meglepnem ezzel az akcióval. Közel hajoltam
hozzá, a homlokomat már majdnem az övének érintettem.
– Téged.
Lassan a hátamra döntött,
teljes egészében fölém kerekedett. Óvatosan mozgott, mintha bármelyik
pillanatban meggondolhatnám magam. Finoman csókolt, és egy pillanatra sem
eresztett el.
Te
vagy a mágnesem
– gondoltam magamban, miközben kibújtattam a kockás ingből –, és nem akarok távol lenni tőled.
– Istenem – suttogta, miközben
az ajkam végigkísérte a nyakát és az állát. Gyöngéden megpusziltam minden egyes
imádni való anyajegyét. – Biztos, hogy ezt akarod? – búgta a fülembe. – Most,
itt, velem.
– Csak ez az, amit
akarok most, itt, veled.
Szia! :)
VálaszTörlésÚristen, olvadozom! *0* Nagyon felcsigáztál, izgatottan várom a következő részt! :)
Szia, Drága!
TörlésKöszönöm szépen *-* Már hozom is a következő fejezetet! Puszi :)